Az óriás zarándoklatra készülők június 17-én este érkeztek Mariazell-be, és a Magna Klaus házban gyülekeztek, ahol a magyar tulajdonos fölajánlásként fogadta vendégül a szervezőket. Szabó Tamás meghívására a Mária-út egyesület munkatársai, a két ultramaratoni futó, Frank Tibor és Veress Béla, a püspök védnökök közül Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita, és még 15 kerékpáros érkezett ide ezen az estén, közöttük Szabó István görögkatolikus atya, aki szintén végigkarikázza az 1300 km-es távot egészen Csíksomlyóig.

Az esti szentmise evangéliuma élő üzenetként hatott, hiszen azt a jézusi buzdítást hallhattuk: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön. Fülöp metropolita atya ennek kapcsán fejtette ki, hogy a zarándokút olyan, mint az életünk. Ha tudjuk, hogy hova tartunk, és ki is tartunk ebben a célkitűzésünkben, akkor könnyebb lesz minden lépésünk. A zarándoklat is ilyen: tudnunk kell, hogy mi a célunk, hová akarunk eljutni, s nem lankadhatunk, minden nap meg kell tenni az előírt távot, hogy odaérhessünk. Ezenközben nem érdemes fölvenni sok-sok fölösleges kacatot. Ezen az úton mindez különösen is nyilvánvaló, itt közvetlenül érzékeli az ember, hogy csak húzná a vállunkat, nehezebb lenne a haladás, ha telepakolnánk a zsákunkat az úton talált dolgokkal. Nyilván érdemes gyönyörködni az út menti fákban és növényekben, megcsodálni fenséges sziklákat, de mindezeket ott kell hagyni, és csak a lelki kincseket gyűjteni.

A templomból kilépve csodálatos ajándék fogadott bennünket. Erre a városka is készült, mivel a helyi fúvószenekar pompás hangulatot teremtett a főtéren, s közben ízletes császármorzsát osztogattak boldog-boldogtalannak – ha volt ez utóbbi az ott jelenlévők között. A rendkívüli ajándék azonban nem a városnak ez a kedves fölajánlása volt, hanem az, amit ember alkotni soha nem volna képes: a szemerkélő esőben a lemenő nap utolsó erejével kettős szivárványt varázsolt Mariazell fölé. Az ív éppen magába foglalta a hatalmas templom kettős tornyát, s a települést övező egyik hegyoldaltól átért a másikig, mintegy színes függönyt is eresztve a fák elé. Az emberek csak ámultak, fölfelé tekintgettek, megállás nélkül fényképezgettek. Mindenkinek mosoly, vagy inkább nevetés, kacagás volt az ajkán. Leírhatatlan ez az élmény, amely legyőzhetetlen derűjével megpecsételte a Mária Maraton indulását, s vélhetően az egész három hetes zarándoklatot.

Este a helyi vendégekkel együtt vacsorázhattunk, megbeszéltük az utolsó részleteket, és még sokáig tartott a beszélgetés, de a két nagy maratoni futó elköszönt a társaságtól. Tudták jól, hogy rendkívüli erőpróba előtt állnak, s ilyenkor minden részlet számít, közöttük az egyik legfontosabb, a pihenés is.

Másnap reggel pedig a szentmise és reggeli után ugyanezen a főtéren még többen jöttünk össze, hiszen gyülekeztek azok az osztrák társak is, akik szintén kerékpárra ültek, illetve nagy csapattal a futásra készültek, elkísérni akarván a Csíksomlyóra indulókat legalább a saját településük határáig. Egy bemelegítő torna, az erre az eseményre érkező siófoki kórus szép éneke, a metropolita atya buzdító szavai és áldása után elindult a Mária Maraton. Miközben a kedves olvasó e sorokat rója, ők az Alpok hegyes-völgyes útjain haladnak rendületlenül. Fülöp atya még egy darabon kerékpárral elkísérte őket, aztán búcsút vett tőlük, hogy majd július 1-jén Máriapócson – már nem zarándoktársként, hanem házigazdaként – találkozzon velük újra. Addig is sok település fogadja majd őket, vélhetően hasonló szeretettel és lelkesedéssel, ahogyan az zarándoklatokhoz illik. Bizonyára sokakat megmozgat, sok szívet örömmel tölt el és sok békességet is hoz majd ez a lelkes kis csapat Mariazelltől Máriapócson át Csíksomlyóig. Hogy mit is eredményezhet a jelenlétük egy-egy településen, ennek igazolására álljon itt befejezésül a mariazell-i polgármester-helyettes köszöntőjéből néhány szó: „Örülök, hogy látom ezt a lelkes magyar csoportot, s meg kell mondanom, hogy őket látva most már feloldódott bennem a keserűség, szívemben meg tudtam bocsátani Magyarországnak a 2:0 eredmény miatt.” 

Egy résztvevő