S mi, tócóskerti kicsik és nagyok, meghallva a hívó szót útra is keltünk 2016. július 02-án reggel Debrecenből- az Istenszülő öltönyének elhelyezése napján-, hogy nem törődve a hőséggel, gyalogosan megtegyük az előttünk álló nagyjából 12 kilométert, Terdik János atya vezetésével. A nyírbogáti görögkatolikus templom lett a gyülekező helyünk, ahová ki autóval, ki vonattal, ki kerékpárral érkezett. Itt Terdik Mihály parókus atya és segítői által nem csupán testi táplálékhoz, hanem lelki útravalóhoz is jutottunk.

Majd elindult a 65 fős társaság, hogy az imádsággal teli út során lépésről-lépésre közelebb kerüljön a kitűzött célhoz. Az útnak indulók közötti korkülönbség 70 év volt, a legifjabb útitársunk 1 éves volt, aki édesanyja segítségével babakocsiban tette meg az utat. A táv felénél megpihenni és felfrissülni betértünk a kislétai templomba, ahol nagyon kedves vendéglátásban volt részünk. Zarándoklatunkat folytatva úgy fél kettő tájékában meg is érkeztünk Máriapócsra. A kegykép előtt elmondott közös, illetve egyéni imádság után az idősek otthona látott vendégül bennünket. Ebéd után azok, akik több napot töltöttek el a városban, elfoglalták szobáikat a Családvárban, akik pedig nem, a Szent Liturgiát követően visszatértek Debrecenbe. 
Aznap este még az út során megtapasztalt kegyelmeken túl újabb meglepetésben is részünk lehetett, hiszen a vecsernyét a kegytemplomban Kocsis Fülöp Érsek atya vezette, akivel később együtt vacsorázhattunk a Zarándokközpontban. A labdarúgó Európa-Bajnokság soron következő mérkőzésének kezdetéig, -azért erről az eseményről nem feledkeztünk ám meg - a gyerekek játékkal, szüleik pedig párkapcsolati műhelymunkával töltötték az időt. Vasárnap és hétfőn részt vettünk a templomi szertartásokon, sőt még egy kedves tócóskerti házaspár gyermekének keresztelőjén is. Jutott idő közösségi játékokra, beszélgetésekre, ugyanakkor elcsendesedésre is lehetőségünk volt. Az eltöltött idő során átélhettük ismét az olyan sokszor megtapasztalt „együtt lenni jó” érzését, s élményekkel gazdagodva térhettünk haza otthonainkba. 
Pár személyesebb hangvételű sort is megosztanék: bennem mindig mély nyomot hagy, amikor azt látom, hogy a családok rendszeresen gyermekeikkel együtt vesznek részt templomi szertartásokon, illetve gyalogos zarándoklaton. Nagyon megindító volt számomra az is, amikor Isten házához érkezve az ajtón belépve azt láttam, hogy az előttem érkező kisfiú-valóban kicsi, hiszen még 3 éves sincs -keresztet vet. Ehhez hasonló megindító pillanatokban biztos, hogy nem csupán nekem volt részem. 
Nem tudom, hogy ki milyen céllal indul el alkalmanként, - magammal viaskodom is, hogy nem válik-e öncélúvá az az út, amit konkrét kívánság teljesülése reményében teszek meg-abban azonban biztos vagyok, hogy ezek a lépések közelebb visznek, ha nem is a saját elképzeléseink megvalósuláshoz, de a Szűzanyához mindenképpen.