Kedves Lelkiatya!
Egyházunk Katekizmusa (ha helyesen értelmezem annak megfogalmazását) azt tanítja a homoszexualitásról, hogy maga a hajlam nem bűn, csupán annak ?kiélése?, vagyis ha valaki egy azonos neművel létesít testi- vagy éppen párkapcsolatot. Emellett úgy látom, Egyházunk szeretettel és megértéssel szól a homoszexuálisokról:
?Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét (...)?
Nem bűnösként, sokkal inkább szenvedő, keresztet hordozó emberekként ír róluk.
A kérdésem arra irányulna, hogy ez, az Egyházunk tanításában leírt szeretetteljes hozzáállás a gyakorlatban miben nyilvánul meg? Hangsúlyozom, hogy azokról a homoszexuálisokról beszélek, akik Egyházunk tanítását valóban betartva ÖNMEGTARTÓZTATÁSBAN, tisztaságban élnek, vagyis az ilyen emberek erkölcsi életében nincs kivetnivaló.
Ha ezt a problémát most nem a házasság-család irányából, hanem az egyéni ember felől közelítjük meg, akkor ezek az emberek óriási keresztet hordozhatnak. Olvastam már olyan érveket, hogy pl. a papok, szerzetesek is önmegtartóztatásban élnek, vagy sok megözvegyült ember sem házasodik újra. Szerintem az önként vállalt papi cölibátus, vagy az özvegyek gyász miatti, önként vállalt magánya nem keverhető össze azzal, hogy egy élete tavaszán levő fiatal egy ?külső? parancs hatására magányra kényszerül. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a valóban önmegtartóztatásban élő homoszexuálisok is szenvedő emberek, akik súlyos keresztet hordoznak. Nem beszélve arról, hogy aki a ?Mikor nősülsz már meg?? -típusú kérdések sorozatát megelégelve bevallja másoknak, hogy azért nincs barátnője/felesége, mert ő a saját neméhez vonzódik, annak az embernek még a környezete ellenséges hozzáállásával, akár kiközösítésével is szembe kell néznie.
Egyházunk pedig igyekszik a szenvedők mellé állni, támogatja az árvákat, özvegyeket, az abortuszon átesett édesanyákat, a szenvedélybetegeket, a börtönben levő rabokat, és folytathatnám a hosszú sort, de a tisztaságban élő homoszexuálisok pasztorizációjáról én még nem hallottam. Nem hallottam még olyanról pl., hogy homoszexuálisok szentmiséje, homoszexuálisok imafüzete vagy éppen egyházilag jóváhagyott homoszexuálisok közössége. Ha a börtönben levő raboknak tartanak szentmiséket, akkor ezeknek az embereknek is ?kijárna?. Miért van ez? Egyáltalán mi a helyes értelmezése ezeknek a dolgoknak? Lelkiatya mit gondol erről a problémakörről?
Előre is köszönöm válaszát!
Teljesen egyetértek a gondolatmenetével. legalábbis annak első részével. A homoszexualitásban élő emberek sok mindenben súlyos szenvedéseket élnek meg. Egyrészt a nemiségük megfelelő megélésének hiánya miatt, de még inkább attól az előítélettől, amelyet nagyon sokszor keresztény testvéreiktől is el kell szenvedniök. Amikor az Egyház arról beszél, hogy feléjük különös gonddal és megértéssel kell közelednünk, ez mindenekelőtt a lelkipásztoroknak iránymutatás, hogy túl azon, hogy ők maguk nehogy ebbe az elutasító előítéletbe essenek, még arra is törekedniök kell, hogy a többi keresztény testvért is elvezessék erre a megértésre. Arról én sem hallottam, hogy volna külön homoszexuálisok szent miséje. Ennek ellenére akár elképzelhető lenne ilyen is, de bevallom, én magam sem látom ennek valódi szükségszerűségét. Fontos dolog a rétegpasztoráció, de néha túlzásba is esünk e téren. Én úgy érzékelem, Egyházunk ma inkább az integrált szemlélet felé keresi az útját. Pl. a legutóbbi szinódus is fölhívta a figyelmet arra, hogy ha túlzottan külön foglalkozunk a különböző korosztályokkal, akkor ez akár a családon belüli kapcsolatok, nemzedékek eltávolodásához is vezethet. Érdemesebb inkább arra törekedni, hogy az Egyházban mint nagy családban mindenki megtalálja a maga helyét és szerepét, függetlenül attól, hogy milyen adottságokkal vagy éppen fogyatékosságokkal él. A sajátos lelkipásztori gondoskodásnak pedig inkább személyre szabottnak kell lennie, mint csoportosnak.
