A költészet híd a lélek felé, kelj át rajta bátran!

A magyartanár feladata korántsem ér véget a tananyag átadásával. Sőt! Valójában akkor kezdődik el igazán! Egy matekpélda értelmezése, egy kémiai képlet megértése, de akár egy író életrajzának tanulása is gyakran csak „száraz anyag” a diák szemében. Kötelességként élik meg a feladatot. Az általános iskolák virgonc nebulói pedig köztudottan mindent megtesznek annak érdekében, hogy megszabaduljanak a felnőttek által előírt kötelékektől.  

Fontos feladatunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk annak érdekében, hogy diákjaink ne teherként éljék meg az anyanyelv használatát. Ennek érdekében minél több olyan fórumot kell teremteni számukra, ahol kötelékek nélkül játszhatnak a nyelvvel. Tapasztalatom szerint az egyik leghatékonyabb eszköz célunk eléréséhez, ha elvezetjük tanítványainkat a költészet csodálatos világába. Ez lebegett szemem előtt, amikor 16 évvel ezelőtt életre hívtam, elindítottam a „versfolyamot” iskolánkban. Munkatársaim és a gyerekek is lelkesen csatlakoztak a kezdeményezéshez. A lelkesedés azóta is töretlen.

József Attila születésnapján, a költészet napján egész délelőtt verseket olvasunk az iskolában. Minden órán egy alsó és egy felső tagozatos évfolyam diákjai népesítik be az aulát. A gyerekek már napokkal korábban kiválasztják a verseket, a kisebbek a tanító néni segítségével, a nagyobbak pedig már a versválasztásnál élvezik az önállóságot. Nem „kell” könyv nélkül szavalni még azokat a verseket sem, melyeket egyébként már memoriterként megtanultak, nyugodtan tarthatják kezükben a biztonságot nyújtó szöveget.

Szereplési lehetőséghez jutnak azok a diákok is, akik nem indulnak szavalóversenyen, pedig szeretik a verseket. A félénkebbek párban, vagy akár csoportban is szerepelhetnek. Ezen a délelőttön nincs „kötelező”, csak hömpölyögnek a csodaszép rímek. A tehetséges versmondók közönséget, a félszeg diákok bátorságot kapnak, a lányok büszkén állnak ki társaik elé, a kamaszodó fiúk közül pedig azok is könyvet ragadnak, akik még a tanagyag kedvéért sem nyitják ki azt szinte soha.

Évről évre többen vállalkoznak a versolvasásra(idén már több mint 100 magyar vers hangzott el), de mindig vannak olyanok, akik csak csendesen szemlélik, hallgatják társaikat. Ez sem baj! A versfolyam délelőttjén senkit sem kell fegyelmezni, csendre inteni. Vajon miért? Valószínű azért, mert olyan lehetőséget kínáltunk fel számukra, ahol nem érzik a „kötelező” szó számukra máskor oly nyomasztó súlyát. Önfeledtek, vidámak, mosolygósak és fegyelmezettek. Szemük csillog, sokszor még a szájuk is tátva marad egy-egy csodaszép vers hallatán. A máskor vásott nebulók azt hiszik, „ellógnak” egy-egy órát, pedig nem is sejtik, mennyi tudással, érzelemmel, lélekmelegítő gondolattal gazdagodnak a „versfolyamban” lubickolva.

Észre sem veszik, pedig valamennyien átkelnek a hídon.