A láthatatlan láthatóvá válik – Ikonosztázion-szentelés Hajdúszoboszlón

Ez az alkalom nem csupán egy liturgikus tér átadását jelentette, hanem egy mélyebb lelki valóság megszületését is – egy helyét annak a csendes találkozásnak, ahol az ember közelebb kerülhet Istenhez és egymáshoz.

Kocsis Fülöp beszédében az ikonosztázion lényegére irányította a figyelmet. „Nem pusztán egy falról van szó – hangsúlyozta –, hanem egy olyan határról, amely egyszerre takar és feltár. Elválasztja a szentély titkát a szem elől, ugyanakkor segít megérteni, hogy az isteni valóság nem érzékelhető pusztán látással. Az ikonok mégis úgymond ablakká válnak: rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk a mennyországba, az üdvösség történetébe, és saját életünk céljába. Az ikonosztázion így nem elrejt, hanem mélyebb látásra tanít – arra, hogy szívünkkel fogjuk fel azt, amit szemünkkel nem láthatunk” – fogalmazott a metropolita.

„Ez az otthon több mint egy ellátó intézmény: élő közösség, ahol sorsok találkoznak, és ahol a gondoskodás mellett a hit is jelen van” – emelte ki Gecséné Valter Gyöngyi, az intézmény vezetője. Szerinte az új ikonosztázion ezt a lelki dimenziót erősíti meg, láthatóvá téve a láthatatlant: Isten közelségét. Beszédében külön szólt a lakókhoz, akik életük tapasztalatával és hitével tartják élőn a közösséget, valamint a dolgozókhoz, akik szolgálatukkal nap mint nap a szeretet és méltóság légkörét teremtik meg.

Igen szemléletes hasonlat köré épült Ungvári Sándor, a Szent Lukács Szeretetszolgákat vezetőjének köszöntője. Az intézményt az emberi testhez hasonlította. A fizikai környezet a „test”, míg a szeretet és odafordulás a „lélek”. Ebben a képben pedig a kápolna maga a szív – az a hely, ahol a kettő találkozik, és ahonnan az élet fakad. Arra buzdította a munkatársakat és lakókat, hogy napjuk elején és végén térjenek be ide, erőt meríteni és hálát adni.

Egyszerű, mégis mély szavakkal zárta az ünnepséget Fekete András, az otthon lelki vezetője. A kápolnát a „találkozás sátrának” nevezte, utalva Mózes történetére. Ugyanakkor meghívott mindenkit egy mindennapi közös imára, amely nemcsak lelki táplálék, hanem közösségformáló erő is. Szavai szerint ez a hely „tiszta oxigén” – olyan lelki tér, ahol a lélek fellélegezhet.

A megszentelt ikonosztázion és kápolna nem csupán egy új helyiséget jelent az intézményben, hanem egy lelki középpontot, amely erőt ad a mindennapokhoz.