Az igazi ünneplésben nem lehet a vírus az akadály - Az ország nyugati felén élő görögkatolikus papok üzenetei (2. rész)

Mosolygó Péter, pomázi parókus atya nagyheti gondolatai

„… kérjük Istentől a kegyelmi ajándékot, hozzátéve a magunk igyekezetét…”

Azt reméltük, ez a nagyhét-Húsvét már újra olyan lehet, mint régen. Erre megkaptuk a járvány harmadik hullámát! Édesanyám a családjából hozva mindig arra figyelmeztetett, hogy ha valami nem úgy sikerül, mint szeretnénk, akkor ne rosszként fogjuk fel, hanem akként, hogy Isten valami jobbat tartogat a számunkra. A megszokott templomi történések helyett sokunknak marad a családi hajlék sokszor vágyott, de most inkább gúzsba kötő valósága.

Mi jót tartogathat ebben Isten? A választott nép, a zsidóság a legnagyobb ünnepét a Pászkát családi körben ünnepli. A kisgyermek szertartásosan kérdezi meg a családfőt, mit is ünnepelnek ilyenkor. Mire a rangidős – mintha csak egy régi családi emléket elevenítene fel – elmondja az egyiptomi fogságból való isteni szabadítás történetét.

Idén újra megadatik a lehetőség, hogy az Újszövetség választott népeként a zsidókhoz hasonlóan családi körben üljük meg a Húsvétot. Ha megkérdené egy fiatalabb családtag, mit is ünneplünk, mi minden történt Nagycsütörtöktől kezdve és miért, tudnék-e válaszolni neki? Húsvéti köszöntésünk egy kis segítséggel kecsegtet. Mégis tudnék-e bővebben beszélni róla úgy, hogy érződjön: ez nem betanult hittanos szöveg vagy régi szép mese, hanem ez a hitem, az életem! Vagy tudnám-e szeretteimmel úgy fogyasztani a pászkáskosár tartalmát, mint Mózes népe a maga húsvéti ételeit: felidézve egyiknél-másiknál, mire emlékeztet?

Itt a lehetőség: kérjük Istentől a kegyelmi ajándékot, hozzátéve a magunk igyekezetét, hogy a feltámadott a járvány bezárt ajtóin keresztül is jelen legyen családunkban!

Ifjabb Zuró József, kispesti parókus atya üzenete:

„Az igazi ünneplésben nem a vírus az akadály, hanem saját bűneid el nem engedése…”

Ebben a nehéz időszakban mindenkinek kell a jó szó, a buzdítás. Az újabb hullám, az újabb templomzárlat ismét nagy próbatétel elé helyezi mindenkinek az életét, és ahogy telik az idő, úgy válik egyre nehezebbé ez a bezárt élet.

Persze ez nem azt jelenti, hogy csüggednünk kell. Krisztus Urunk keresztjét most igazán megtanulhatjuk értékelni saját küzdelmeinkben, s megérthetjük azt is, hogy minden nehéz pillanat, minden egyes lépés saját kereszthordozásunkban az igazi örömre, megváltottságunkra irányítja a figyelmet. A Húsvétot most sem tudjuk, hogy milyen keretek között ünnepelhetjük meg. A bizalmunk ebben a pillanatban is megfogalmazódik szívünkben, hogy idén már együtt szeretnénk lenni. S bár az ünnep módját befolyásolhatja a jelenlegi helyzet, a legfontosabbat mégsem veheti el tőlünk senki és semmi. Van Húsvét, van föltámadás, van örök élet, van Krisztusunk, aki érettünk mindent vállalt.

Mindent vállalt értünk az Úr. Mi is vállaljunk érte, egymásért és önmagunkért mindent!

Keresnünk kell az Istennel való találkozást ebben a zártabb időszakban is. A vele való kapcsolatban akadályt csak mi magunk okozhatunk. Ő mindig nyitott az emberek felé. Az imádság, a bűnbánat, bűneink elhagyása, mind-mind erre ad lehetőséget, hogy kifejezzük Istenhez való ragaszkodásunkat. Sohasem feledhetjük el: tiszta szív és tiszta lélek nélkül nem lehet Húsvétot ünnepelni. Az igazi ünneplésben nem a vírus az akadály, hanem saját bűneid el nem engedése, s Krisztus hazaváró szeretetének elutasítása.

Ez a Nagyböjt különösen is a megtérésre, a hazatalálásra kell, hogy ösztönözzön. Ahogy a tékozló fiúnak fel kellett ismernie az atyai ház utáni vágyat, úgy nekünk is el kell jutnunk erre a pontra. A templomot kényszerből ismét el kellett hagynunk. Nem lehetünk most úgy ott, ahogy szeretnénk. De ettől még a templom a miénk marad. Legyen Bennünk olyan határozott döntés, amelynek köszönhetően sosem mondunk le sem szeretett hajlékunkról, sem pedig az örök hazába való meghívásunkról.

Ha ez a ragaszkodás meg van Bennünk, a keserű könnyek az öröm könnyeivé válnak. Mert Krisztus Urunk legyőzte a halált, s életet, örök életet ajándékozott! Mindenkinek! Neked is! Fogadd szeretettel tőle! 

Prodán Gábor, Csepel-szigeti parókus atya üzenete: 

„Hiszek Uram, de segíts az én hitetlenségemen!” 

Kétségbeesett apa viszi Jézushoz a beteg gyermekét. Szép a régi megfogalmazás: a gyermek hol tűzbe, hol vízbe esik. Ezzel azt mondja, hol felszökik a láza, hol pedig a veríték veri ki. Jézus megmondja a megoldást, ami a hittel függ össze. És itt szinte helyettünk is bátran kimondja az apa, amit néha szégyellünk magunk előtt is: hiszek Uram, de segíts az én hitetlenségemen! 

Hit és hitetlenség különböző arányban, de bennünk van. Amikor minden jól megy, van egészség, pénz, rendezett emberi kapcsolatok, létbiztonság, hozzánk mindenki kedves és nem igazságtalan, akkor könnyű imádkozni, hinni. Ám, baj esetén már megrendülünk és millió felesleges kérdést teszünk fel, szemrehányóak vagyunk a Jóistennel is, elmaradnak az imák, a templom, a közösség és jön a hitetlenség. 

A II. világháborút követően sokan, akik a koncentrációs táborokból meggyötörve tértek haza, azt tapasztalták, hogy elveszett a hitük, mert csalódtak a gondviselésben. Ismerős a kétségbeesett mondatkezdés, ha van Isten, akkor ez, vagy az, miért történik meg? Ilyenkor a megoldás a segítség kérése, ahogyan az apa is tette: segíts az én hitetlenségemen! Uram, segíts az én kétségbeeséseimben, a kilátástalanságaimban, a döntésképtelenségemben, a félelmeimben! 

És jön a segítség. És megoldódik a megoldhatatlan, rendeződik a gyermek élete, ahogyan a miénk is. Visszanyerjük a nyugalmunkat, csak kérni kell bátran. Kinek ne lenne mit kérni Istentől? Vannak szeretteink, vannak feladataink, vannak ígéreteink, vannak szép terveink. Segíts, Uram, hogy erős, elvehetetlen hitünk lehessen, mellyel helyt tudunk állni a nehéz körülményekben is.

Gulybán Gergely, rákosmenti parókus üzenete – Ki megy föl az Úr hegyére? 

„Most értjük meg a saját bőrünkön is megtapasztalva, hogy a templom: ajándék.” 

Más időszakban is nehéz a templom hiányával együtt élni, de Húsvét környékén, a gyönyörű, különleges szertartásainkat képernyőkön keresztül követve még inkább érezzük, hogy mennyire más, amikor ott tudunk lenni a templomban. Talán idén épp ezen érdemes elgondolkodni: mit is jelent nekem a templom, és hogy oda el lehet menni? 

Régen, főleg falvakban kialakult sok vallásos színezettel átitatott szokás, melyek eredeti alapját sokszor már nem is ismerték az emberek, mert természetes dologgá vált az életükben, olyannyira, hogy már meg sem kérdezték, hogy miért pont úgy alakult ki. Sokfelé megszokták, hogy a templom valamiféle magaslaton, dombon, esetleg hegyen épült föl. Arra talán még emlékeztek sokan, hogy ez a magaslat védte a templomot az esetleges árvíztől, és mivel elég nagy volt, szükség esetén menedékként szolgálhatott a falu népének is. Néhol még vannak templomaink, melyek szinte „várfallal” vannak körülvéve (mint pl. Rakacán), valódi védelmet jelentve az oda bemenekülő embereknek. 

Azt azonban talán sokan nem tudatosították még, hogy mit is jelent a mindennapokban, hogy elmegyek a templomba. Lélekben elszakadok a megszokott, hétköznapi teendőimtől (munka, tanulás, háztartás), és valami olyasmivel foglalkozom, ami kiragad ebből a világból: lélekben én magam is „fölmegyek az Úr hegyére”.

Ezt sajnos a digitális világon keresztüli, otthoni bekapcsolódás egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen adja meg – hiszen a környezetünk megmarad körülöttünk, és ha a szertartás közben netán elkalandozna a szemünk és a gondolatunk, nem a szép ikonokon elmélkedünk, hanem meglátjuk, hogy hol kellene még letörölni a port, vagy mit kellene még elpakolni otthon. Kicsit olyan ez, mintha otthon maradva próbálnánk meg nyaralni: nem igazán adja meg az élményt – mert ahhoz ki kell mozdulni az otthoni környezetből. 

Ugyanúgy, ahogy a gyerekek most az élet nehéz iskolájában megtanulták, hogy az iskola nem csupán a tanulásról szól, hanem a közösségről, a közös élményekről, az emberi kapcsolatokról, egyéniség neveléséről, most mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy a templom sem csupán arról szól, hogy valamiféle „kötelezettséget” letudunk, teljesítünk Istennek. A templom lényegesen több ennél. 

Most értjük meg a saját bőrünkön is megtapasztalva, hogy a templom: ajándék. Egy páratlan lehetőség, hogy Isten világával, az Ő tanításával találkozzunk. Mint egy repülőtér, vagy talán még inkább egy űrkikötő: kapcsolat-felvételi lehetőség az égiekkel. Ha mélyen az életünkbe, lelkünkbe nézünk, most talán azt is fölfedezhetjük, hogy az életünk legfontosabb helyszíne: attól válunk emberré, hogy tudunk találkozni a mi Istenünkkel; hogy van egy helyünk, amit kifejezetten erre a célra emeltünk. 

Innen merít erőt a lélek, itt tudja letenni a lelki terheit, itt kap vigasztalást az elesett, a gondokkal küzdő ember, itt kapja meg igazi táplálékát a lélek. Minden más, amit értékként élünk meg az életünkben, a hitünk által megadott felemelkedésből ered. Ha nem lenne hitünk, kultúránk és civilizációnk sem lenne ilyen mértékben.

Különös élmény a mostani vírushelyzet: a testünk egészségét féltve otthon maradtunk, távolságot tartunk egymástól, és közben van mit ennünk, de arra is rádöbbentünk, hogy lelki töltekezés nélkül, önmagában a testünk nagyon kevés, és sivár. Fontos és szükséges lenne a szellemi töltekezés, nem csak a médián keresztül, hanem személyes találkozások, beszélgetések során is. És most talán igazán érezzük, hogy lelkileg is milyen fontos lenne átvitt értelemben is legalább hetente kiszakadni a megszokott keretek közül, lélekben „fölmenni az Úr hegyére”, hogy legyen rálátásunk az életünkre, a mindennapokra. 

Ha kellően mély nyomot hagyott bennünk az eddigi bezártabb időszak, érdemes kérni a mi Istenünket, hogy segítsen, hogy tisztán lássuk, és helyesen értékeljük a templomot is az életünkben – és ha szabaddá válik az élet, akkor még nagyobb odaadással és lelkesedéssel keressük föl minél többször ezt az ajándékot, Isten és ember találkozásának helyét!