Az életet sírba zárták. Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezvén Nagypénteken, mondhatjuk, hogy sokan ácsolják ma is a keresztet, fonják a töviskoronát, kovácsolják a vasat, gyalázkodnak, gúnyolódnak, káromkodnak. Ezt az életet azonban elpusztítani nem lehet. Ma Jézus Krisztus sírjára tekintünk, és tudjuk, hogy bár a követ lepecsételték, mégis kegyelem és élet árad abból minden emberre. Meghalt, hogy az élet föltámadjon. Hittel valljuk, hogy a halál mögött is élet int felénk.
Szent Péter így ír levelében (1Pét 3,19): „…Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de Lélek szerint életre kelt. Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik”. Vitte nekik a megváltást. A húsvéti kánon örvendezéssel mondja el ezt a tettet: „Leszállottál, Krisztus, a föld alsó részeibe, és összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait…”. A Nagyszombat összekapcsolja Jézus Krisztus elítélését, szenvedését, kereszthalálát, eltemetését és a feltámadás napját. Nagyszombat eseménye – Jézus a sírban – azt jelenti, hogy a szomorúság örömmé változik, a vereségből győzelem lesz, a feltámadás előtt a halál megrontását, legyőzetését láthatjuk meg. A „börtönben sínylődő lelkek” örömmel telnek el. Húsvétvasárnapi lelkek lesznek. Nekünk, a Krisztust követő keresztényeknek is húsvéti lelkekké kell válnunk, hogy megszabadulván a bűn nyomorúságától és ártó szándékától, új életre kelvén Szent Pállal együtt megfogalmazhassuk ezt a hitvallást: „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk" (Róm 14,8). A börtönben sínylődő lelkek ezt az örömhírt kapták meg ajándékul Urunktól. Felragyog köztük az Úr Jézus lelke, az örök boldogság napja. A fáradt lelkek világában a várakozás beteljesedett. Mert ahol Jézus van, ott tavasz és éledés, erő és öröm van, ott tudnak énekelni és tudják dicsőíteni Istent.
Jézus Krisztus átment azon a sötét kapun, ahonnan még senki sem tért vissza: valóban meghalt – igazán, tényszerűen, minden kétséget kizáróan. Teste a zsinagóga által lepecsételt kő alatt, a sírban. A Holland katekizmus így tanít: „Talán sohasem ábrázolták ezt olyan szépen, mint a régi bizánci és orosz feltámadási ikonokon. Az Urat úgy mutatják, amint előrehajlik, hogy kézen fogjon egy öreg férfit és fölemelje. Az öreg neve Ádám, vagyis az emberiség. Még nekünk is, modern embereknek mindent elmond ez a mozdulat nagyszombat titkáról. Az Úr, aki maga is alászállt a halálba, a meghalt emberek fölé hajol, hogy örök életet adjon nekik”.
„…s a harmadik napon, mint Jónás a cethalból, föltámadtál a sírból” – folytatjuk a húsvéti kánon imáját. Akárhogy kezdünk el számolni, Jézus Krisztus kb. 37 óráig van a sírban: a három nap és három éjjel egy kissé összeszorult. Jézus földi élete és a végtelen örökkévalóság között ez a sötét mezsgye vonul – azt is mennyire lekeskenyítette! Prohászka Ottokár Elmélkedések az Evangéliumról című művében ezt írja ezzel kapcsolatban: „Siet – korán reggel támad fel. Ő a mi hajnalunk, az örök élet hajnala. Ő a mi ünnepünk – ezt a feltámadást hirdeti minden vasárnapunk is”.
Mi pedig „szombat után az első napon” lelkesülten éljük meg és hirdetjük: Valóban feltámadt! – igazán, tényszerűen, minden kétséget kizáróan.