- Kezdőlap
- Hírek
- Rólunk
- Adattár
- Liturgia
- Élő közvetítés
- Lelkiatya
- Kapcsolat
- Akadálymentesített változat
Az Egyház ősi rendje öt külön napot jelöl ki erre az emlékezésre: a halottak szombatjait, amikor kimondjuk azok nevét, akik előttünk mentek el. Kimondjuk, és ezzel mintha újra közel hoznánk őket. A liturgia és a panachida nem a hiányról szól elsősorban, hanem arról a reményről, amelyről Szent Pál is ír: hogy „nem akarjuk, hogy szomorkodjatok, mint akiknek nincs reményük”. Mert ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadt, akkor hisszük azt is, hogy akik benne hunytak el, nem vesztek el – csak előre mentek.
Február 7-én ismét összegyűlünk, és sok-sok nevet hordozunk majd a szívünkben és az imádságainkban. Neveket, amelyekhez mosolyok, gesztusok, közös pillanatok tartoznak. Talán fájdalom is – de nem reménytelen fájdalom. Nem végleges búcsú. Mert a sírkő, az urna, a dátumok nem a történet végét jelentik, hanem egy olyan határt, amelyet az imádság képes áthidalni.
"Testvéreim! Nem akarjuk, hogy tudatlanságban legyetek az elhunytak felől, és szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor az is bizonyos, hogy Isten a Jézussal együtt elhunytakat is előhozza vele együtt. Azt pedig az Úr szava alapján mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint elhangzik a parancs, a főangyal szava és Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik élünk és itt vagyunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk." (Szent Pál apostol thesszalonikiekhez írt első levele 4,13-17)
A közös hramotai imádság emlékeztet minket arra, hogy az Egyház nem ér véget a temető kapujánál. Hogy az élők és az elhunytak egy közösséghez tartoznak. Hogy amikor kimondjuk a neveiket, valójában hitet vallunk: az örök életbe vetett hitet, a feltámadás reményét, a viszontlátás ígéretét. És talán ekkor értjük meg igazán a könyörgés szavait is:
„Szenteiddel nyugtasd meg, Krisztus, a te elhunyt szolgáidnak lelkét, hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet.”
