Fókuszban a görögkatolikusok a Szív magazinban - lapajánló

A Szív magazin állandó rovatában, a képmeditációban Dyekiss Virág néprajztudós írt a karácsonyi ikonról Karácsony keleti szemmel címmel figyelemre méltó elmélkedést. 

„....A karácsonyi ikon hátterében három sziklás hegy látható, amely a Szentháromságot jelenti. A középső kiszélesedik. Ennek tövében fekszik az újszülött Fiúisten. „Krisztus születésével a hegy megnyílt, de nem tűnt el” – fogalmaz Papp Miklós görögkatolikus pap a transzcendenciával kapcsolatban a karácsonyi ikon üzenetéről szóló kis könyvében.” (…) „A kép jobb oldalán a pásztorok figyelnek az angyal szavára, megértik a jelet. Eszünkbe juthat róluk Dávid, a pásztor-király és a zsidók hosszú messiásvárása. A pásztorok most elmennek köszönteni egy kisdedet, aki a Jó Pásztor lesz, a világmindenség királya.” (…)

„A másik oldalon két asszonyt láthatunk, akik éppen fürdetni készülnek a kisdedet. Egyikük a bába, a másik pedig, aki a gyermeket az ölében tartja, Éva, az emberiség ősanyja. Ő az, akinek tette folytán a világba lépett a bűn, s most a gyógyulás forrását tartja a karjában, a második Éva gyermekét. A húsvéti örömének így ujjong: „Ó, áldott bűn, hogy ilyen csodálatos Megváltót kívánt és érdemelt. Lám, milyen szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja.” A bűn titokzatos módon lehetőséget ad Istennek, hogy megmutassa, kiárassza valódi lényegét, az irgalmat és a szeretetet. Éva jelenléte összekapcsolja az emberiség hajnalát a krisztusi korral. A kegyelem átjárja a történelmet. Isten az idő ura, gyógyulást és megváltást hoz személyes történetünkbe, de családunk, népünk történelmébe is. A megváltás kegyelme már kiáradt. A feltámadás korában élünk.” 

A duplaszám egyik nagyinterjúja is görögkatolikus érintettségű volt, Kocsis Antal újfehértói parókussal és feleségével Kocsisné Lefler Évával készítette Kiss Péter. Természetesen mi másról is kérdeznének egy görögkatolikus papi házaspárt egy római katolikus lapban, ha nem a szentségi házasság örömeiről és buktatóiról, kiváltképp, ha alanyként adott egy pap, és párja, a papné. 

Az értékekkel megtöltött interjúban a Kocsis házaspár őszintén, nyíltan mesél az elmúlt közösen megélt évtizedekről, házasságuk gyümölcseiről, gyermekeikről, unokáikról, és a múltidézés közepette olyan komikus történetek is előkerülnek, mint amikor Éva férjét, Antal atyát helyettesítve olyan lelkesen verte a harangot, hogy a faluban azt hitték, tűz ütött ki. 

„...Egy házaspárnál ez így természetes: ráéreznek, mikor melyiküknek van szüksége a másik segítségére. Utólag magam is csodálkozom néha, hogyan tudtam úgy beosztani az időt, hogy mindenre – munkára, a gyerekekre, háztartásra, a házasságunkra – jusson belőle. Mi még nem jártunk Házas Hétvégére, és nem voltunk tudatosak azon a téren, hogy egymásra házaspárként is rendszeresen időt szánjunk, a gyermekeinkről pár napra lekapcsolódjunk. De sok élmény, kirándulás, utazás velük együtt is mindig éppen a kellő energiával, élménnyel töltött fel bennünket” – emlékszik vissza Kocsisné Lefler Éva.

„A megismerkedésünkkor óriási jelentősége volt számomra, hogy a hit összeköt bennünket, és hogy ő az anyai hivatásra is máriai lelkülettel tekint. Hogy a házasságunkba úgy kezdhetünk bele, hogy minden, amit erről én gondolok, az számára is természetes. Köttetett köztünk egy kimondatlan „alapszerződés”, ami aztán minden kisebb-nagyobb konfliktust kibírt. Nagyon nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy tökéletesnek tartjuk magunkat. Apró vacakságok, viták gyakran akadtak köztünk, és a nevelési elveink sem mindig egyeztek. Éva engedékenyebb volt, én talán szigorúbb a kelleténél” – mondta el Kocsis Antal atya.

„…De én soha nem voltam „zsarnok” papfeleség, aki előírja a férjének, hogy márpedig a fürdetésre legyen otthon. Ha úgy alakult, megoldottam magam, és ahogy cseperedtek a gyerekek, egyre jobban építhettem a nagyobbakra a kisebbek igazgatásában. (…) Ha életem legörömtelibb pillanatára kell visszagondolnom, csakis Antal felszentelését mondhatom. Az volt a legnagyobb örömöm, és kitart mindmáig. Később pedig az egyházközségi sikerei, a főpásztorok elismerései tettek büszkévé. Az, hogy amit tesz, alkot, fejleszt, felújít és alapít, sokan értékelik. A legnagyobb keresztemnek mindmáig azt tartom, amikor Antal fiunk tizenhét évesen légmell következtében életveszélyes állapotba került, és műteni kellett. Szentföldi úton ért a szörnyű hír, sokkos állapotba kerültem tőle, de szerencsére később már volt erőm imádkozni. És a Jóisten megkönyörült rajtunk.” – adott hálát Kocsisné Lefler Éva.

„…Sem mi nem voltunk tökéletes szülők, sem a tradíció átadása nem sikerült maradéktalanul. De hogy az összes gyermekünk hite megalapozott és mély, azért mindennap hálát adhatunk. A kegyelem áramlásának szerencsére nem álltuk útját. Egyvalamit biztosan mondhatok: nem voltunk képmutatók. Amiben mi nem hittünk, azt tőlük sem kértük számon. Nagy hálával tartozunk az iskolanővéreknek és a ferenceseknek, akik az általunk is helyesnek tartott szellemben nevelték őket. Örömmel tapasztaltuk meg, hogy a gyermekeink nem mindenben értenek velünk egyet, és mernek vitatkozni. Ha a Szent Családnál belefért némi egyenetlenség, vita és feleselés, mi miért ijedtünk volna meg tőlük? Nem voltunk és vagyunk hívei a parancsszóra hitnek és hallgatásnak a dolgok megbeszélése helyett, még ha néha fájdalmas is.” – nyilatkozta Antal atya.

A cikkek teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. december-januári számában jelentek meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!