Fülöp metropolita húsvéti üzenete

Szeretett Testvéreim!

Mielőtt a Föltámadt Krisztust kimondanám tanításom első szava a köszönet, a hála. Hála a mindenható Istennek, Megváltónknak, föltámadt Urunknak, hogy ilyen gyönyörű ünnepet készített nekünk. De hála és köszönet nektek testvéreim, akik segítettetek, hogy ez az ünnep valóban ilyen fennkölt, ünnepélyes legyen, mert mindnyájan kellettünk ahhoz, hogy közösen végigimádkozhassuk a Nagyhétnek e gyönyörű szertartásait és eljuthassunk arra a pontra, amikor közösen énekelhettük és kiálthattuk: Föltámadt Krisztus!

Így rendezte az Isten a megváltásunkat, így rendezte mindjárt az ember sorsát, amikor megállapította, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Segítő társat alkotott neki, és közösen családot alkottak, közösségben él az ember. Közösségben tud ünnepelni, imádkozni, mindnyájan megtapasztalhattuk azt, hogy nagyon szép az imádság, egészen mély tud lenni, amikor egyedül imádkozik az ember. De amikor ezekre a közös szertartásokra összejövünk, szinte önkéntelenül is magával ragadja az ember lelkét a közös imádság, amely nemcsak itt a debreceni görögkatolikus templom néhány száz görögkatolikusaira vonatkozik és nem is csak a magyarországi görögkatolikusokra, és nem is csak az imádkozó földi emberekre, hanem a szentekre, az angyalokra.

Azért is oly emelkedett ez a szertartás, mert ilyenkor bekapcsolódunk a mennyei liturgiába, s együtt énekelnek velünk a szentek és az angyalok. Ehhöz el kell jönni ide, a templomba, ehhöz együtt kell imádkozni az Egyházzal. S oly szépek voltak ezek a szertartások, az Előszenteltek Liturgiájától kezdve Nagycsütörtöki szertatáson át, a Nagypénteki sírbatételig, a Nagyszombati jeruzsálemi utrenyén keresztül egészen a feltámadási szertartásig.

Köszönöm tehát nektek, testvérek, hogy ilyen széppé tettétek ezt az ünnepet nekem és paptestvéreimnek. De persze nem azért jöttek ma ide el oly sokan, hogy a metropolita örüljön, hogy közösen imádkozhat sok emberrel vagy hogy a paptestvéreknek meg legyen az öröme, hogy milyen sokan vagyunk, akik együtt imádkozunk.

Valami más hozott ide benneteket, bennünket! Maga az Isten, akivel egyéni imádságainkban is találkozunk, aki hogy ha nem vonzott volna ide bennünket, akkor otthon maradtunk volna, bizonyosan még többeket is vonzott az Isten, de talán nem mindenki hallotta meg a szavát. De akik a közvetítésen keresztül kapcsolódnak be szintén részesei lehetnek a közös ünneplésnek. Az Isten hívott ide minket, azért, hogy aztán tanúságot tegyünk róla, hogy megerősítsen bennünket.

Többször is elhangzott a készületben, hogy ennek a Húsvétnak másnak kell lenni, mint az eddigieknek, ennek a húsvétnak át kell változtatni az életünket, át kell formálnia, nemcsak a mienket, hanem rajtunk keresztül a családunkét, a társadalomét, egész magyar nemzetét, de nem túlzás azt is mondani, hogy az egész világét, hiszen a világ részesei vagyunk mi is. Ha a mi életünk megváltozik, megváltozik tőle a világ is. Idehívott, hogy részesítsen bennünket a föltámadás örömében, idehívott, hogy aztán, amikor útra bocsát bennünket, akkor hirdessük: Föltámadt Krisztus! Így köszöntjük egymást: Föltámadt Krisztus! – ennél nagyobb hír nincsen, ennél többet nem mondhatunk. Mi görögkatolikosok jól tudjuk rá a választ: valóban föltámadt! Az Isten ezzel az örömmel, ünnepléssel mintegy kinyilatkoztatja az ő erejét és hatalmát. Föltámadt Krisztus, valóban föltámadt! Itt van velünk, átalakítja az életünket.

Ezen mai ünnepre készülve elhangzott még a napokban egy másik fontos tanítás is. Jézus nemcsak a föltámadás erejében nyilatkoztatja ki magát, máskor is elhangzott az, hogy valóban Ő az Isten fia volt, amikor ott a kereszten  előbb gondoskodott édesanyjáról, János tanítványáról és rajta keresztül rólunk, emberekről és amikor utolsó szavaként a kereszten kimondta: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” – akkor ez olyan bizonyosság volt, hogy az ott lévő pogány katona és körülállók mind azt mondják: ez valóban az Isten fia volt. Jézus mielőtt a föltámadás erejében kinyilatkoztatta volna magát nekünk, kinyilatkoztatta istenségét ebben az önátadásban.

Az Atyával való azonosulásában és ha részesülünk a föltámadás örömében akkor nagyon fontos, hogy ezt a kinyilatkoztatást is magunkévá tegyük. Talán ebben mutatkozik meg még inkább az Isten szeretete, amikor ráhagyatkozunk, amikor merünk bízni benne, amikor hitünk által hozzá kötődünk. Ez az igazi Isten kapcsolat, amikor rábízom az életemet. Ez az, ami megváltozatja az életemet, hogy én is merek ráhagyatkozni, hogy Jézus Krisztus teljes elhagyatottságban, mikor azt mondta ki fájdalmában: „miért hagytál el engem?” - Nem ez az utolsó szava, hanem az, hogy „kezembe ajánlom lelkemet.”

Így formálja át mi életünket is ez a ráhagyatkozás, hogy jobban, mint eddig. Mélyebben, mint valaha az életemben, ebből az örömből, ebből az erőből merítek, ráhagyatkozzam az Istenre, merjek hinni benne, merjem elhinni, hogy Ő irányítja az életemet és a történelmet, hogy nem lehet baj, nincs félelem, szükségtelen és fölösleges az nem egyéb, mint a hitnek és a szeretetnek a hiánya. A szeretet elűzi a félelmet, a hit pedig megvilágítja a szeretetet.

Drága Testvéreim! Ennek az esztendőnek a húsvétja ily módon alakítsa át az életünket, merjünk hinni az Istenben, a legsötétebb körülmények között is, a legnagyobb veszedelemben is higgyük el, hogy Ő nem hagy el minket, merjünk ráhagyatkozni, ismerjük fel az Isten irántunk való odaadó szeretetében, hogy Jézus Krisztus valóban az Isten fia, s Jézus Krisztusban minket is fiává fogad. Az Isten gyermekei vagyunk! Testvéreim, erről tegyünk tanúságot, erről szóljon tanúságtételünk, amikor a húsvéti örömöt továbbadjuk, amikor merjük kimondani: hittel, bizalommal, teljes ráhagyatkozással, hogy valóban Föltámadt az Úr! Amen.