Nagypéntek a csalódások napja - sírbatételi vecsernye a Főszékesegyházban

Az egyházi év legcsendesebb napján Dobos András atya, a Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora elmélkedett Nagypéntek jelentőségéről.

„Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” (Lk 24,21) – az Emmauszba tartó tanítványok szavait idézte fel András atya, felhívva a figyelmet, hogy hiába éltek át ők csodákat, szívük tele lett csalódással, a végsőkig kiábrándultak. - Milyen fájdalmas érzés a csalódás. Ha szép időt várunk, és helyette még a napot sem látjuk meg. Fájdalmas, ha helyzetekben csalódunk. És még inkább, ha emberekben. S ha hozzánk közeli személyről van szó, akkor nemcsak fáj, hanem zavart is kelt bennünk. Értetlenséget. Ha pedig jó barátunk, házastársunk, gyermekünk vagy szülőnk az, akiben csalódnunk kell, akkor az szinte kész meghasonlás önmagunkkal. Akkor mintha magunkat nem értenénk már meg – mondta András atya. Szerinte Nagypéntek a csalódások napja. Noha Jézus meg akarta tanítványait kímélni a megrázkódtatástól, előre mindent elmondott nekik, de a csalódottság nem kerülte el őket, mert elmenekültek a fájdalmas igazság elől.

Majd rektor atya felidézte az evangéliumi történéseket, Péter apostol szemszögéből megvilágítva, hogy mégis mik voltak azok az intő jelek, amik Jézus saját szenvedéseiről mondott jövendöléseire utaltak. – Péter sok mindenre kész lett volna, kész lett volna Jézust megmenteni a harcban, ha kell, de összességében már semmit sem ért. Csalódik a mesterben, és csalódik önmagában. Ő csak meg akarta menteni a mestert. És még nem ismeri föl, hogy túlságosan is magára hagyatkozik, nem Jézusra. Mert nem neki kell a mestert megmenteni, hanem a mester fogja megmenteni őt – részletezte András atya. Ugyanakkor mindenki más is csalódik: az apostolok, a többi tanítvány, az Úr kíséretéhez tartozó asszonyok, de még Pilatus is, amiért nem tudja megmenteni azt, akit szíve szerint szabadon bocsátana.

Máriának, Jézus anyjának érzéseiről se feledkezzünk meg, akinek azt ígérte az angyal, hogy fia uralkodásának nem lesz vége. - Amikor csalódunk valakiben, akkor valahogy minden álságossá válik, ami hozzá kapcsol. Akkor a múlt szép pillanatai is szertefoszlanak, vagy inkább hamisnak tűnnek föl, mintha mindaz a jó, amit a múltban megéltünk, nem is lenne igaz. Mintha minden illúzió lenne – fogalmazott András atya és hozzátette: Péter apostol zavarodott viselkedése aztán ahhoz vezetett, hogy háromszor tagadja meg Mesterét.  

Fontos megjegyezni András atya szerint, hogy ami mindennél szörnyűbb: Jézus maga is kiábrándult. Nem az emberekből, hiszen ő kezdettől fogva tudta, milyen ingatag az emberi szív, ahogy János evangélista mondja, „ő tudta jól, mi lakik az emberben”. Hanem, amikor a kereszten fölkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”  S ha Jézus magát nem kímélte ennek a keserű érzésnek a kísértésétől, akkor ugyan miért lennénk megkímélve mi tőle? – tette fel a kérdést rektor atya és közölte, valóban nem vagyunk kivételek.

- Csalódhatunk az elveinkben, a barátokban, a rokonokban, a demokráciában, a kormányokban és az Istenben is. Aki megkönnyebbülés helyett a járvány újabb és újabb hullámait engedi ránk, és amikor már föllélegeznénk, akkor a járvány után jön a háború. Mit tehetünk, amikor a csalódás érzése környékez minket, amikor meginog a bizalmunk másokban, amikor megrendül a hitünk Istenben? Nem tehetünk mást, csak amire Jézus hívja Péter és a többi tanítványt: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” – figyelmeztetett András atya, aki szerint a kísértés az, hogy nem vesszük észre Istent az adott helyzetben. Amikor észrevesszük, hogy egy baj, egy csalódás, Isten próbatétele, akkor félig már le is küzdöttük a kísértést. Az győzi le a kísértést, a csalódás sötét kísértését is, aki a nehézséget nem tudja be egyszerűen szerencsétlenségnek, a rossz sorsnak, az emberek gonoszságának, a társadalom romlottságának, mások lustaságának, a felettesek ostobaságának vagy az elöljárók rövidlátásának. Aki megérti, hogy bármilyen rossz a helyzet, de abban Isten valahol jelen van félig már le is győzte a kísértést. 

Jézus utolsó szava a kereszten nem a kiábrándulásé, hanem imádság: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Ezzel megmutatja, hogy az ember lényegéhez tartozik az, hogy képes megbízni másokban és rábízni magát másokra. Nem száll le a keresztről, bár azt kérik tőle, mutassa meg hatalmát. Hogyan is tudna üdvözíteni másokat, ha saját magát nem képes megmenteni? Logikus a tömeg igénye. Ő mégis egy másik utat mutat: a bizalomét. Egészen átadja magát az Atyának. Jézus mer bízni a jövőben, nem pedig a maga erejére és hatalmára támaszkodik.

Jézus nem azzal mutatta meg igaz voltát, hogy leszállt a keresztről. Még mielőtt kinyilvánította volna dicsőségét a föltámadásban, igaznak bizonyult ebben a végső bizalomban, az Atyára való teljes ráhagyatkozásban. Ebben vált nyilvánvalóvá az ő hitelessége. András atya azzal zárta tanítását, hogy kérjük az Úr Jézust: mondja ki bennünk: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Akkor, amikor megrendülünk, amikor megbotránkozunk, amikor csalódunk, elveszítenénk bizalmunkat másokban és a hitet önmagukban, mondja ki helyettünk ő, mondja ki bennünk az ő Szentlelke: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

A prédikációt követően Fülöp érsek-metropolita atya háromszor megtömjénezte az oltárra terített, Krisztus testét ábrázoló plascsenyicát (sírlepel), amit aztán a magasba emelve vittek körbe a főszékesegyház körül. A körmenet végén a hívek a sírlepel alatt fejet hajtva léphettek be ismét a templomba.

A szertartás végén a liturgikus kendőt elhelyezték a virágokkal díszítette szentsíron, ahonnan húsvét éjjel, a feltámadási szertartás első mozzanataként ismét az oltárra helyezik, és ott marad egészen a mennybemenetel ünnepét megelőző napig.