Krisztus föltámad a szívünkben, hogy új életet adjon - Fülöp metropolita húsvéti üzenete

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke lebegett a vizek fölött. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság.” (Ter1,1-3)

Isten szavával világosságot teremtett a káosz uralta föld fölött. Szólt és világosság lett. Ma azt hallottuk húsvét éjszakáján, hajnalban derengő napkeltében, hogy „kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1). Az Ige ott játszadozott (Péld 8,31a), amikor Isten Lelke lebegett a vizek fölött. A Szentháromságos Isten megteremtette ezt a világot, s azzal kezdte, hogy világosságot alkotott, most, az új teremtés hajnalán pedig arról hallunk, hogy az Ige, amely „ott játszadozott és gyönyörködött az emberekben” (Péld 8,31b), testté lett. Az Ige megtestesülve lejött a Földre, arra a Földre, melyet a Szentháromságos Isten alkotott. Az Atyaisten Fia által a Szentlélekben.

Tegnap éjjel sötétség borult a Földre, de ma hajnalban az oltárról gyertyaláng indult és szétáradt itt a templomban, jelezvén, hogy húsvét éjszakáján a pislákoló fényből, amelyet az Isten nem olt ki (Iz 42,3), egyszerre csak nagy világosság támad (Mt 4,16). Szétterjed ez a világosság ebben a világban, amelyben az Ige testté lett (jn 1,1). A világosság uralkodik a sötétség felett; ebben a világban kezdettől fogva az Isten első teremtő szava óta a világosság uralkodik. Az ember pedig, aki Isten képmása (Ter 1,21; 2Kor 4,4), ő az egyetlen, aki ebben a világban sötétséget tud támasztani, mert a sötétség ebben a világban nem más, mint Isten hiánya, ahol nincs jelen az Isten.

            Egyáltalán lehetséges-e az, hogy valahol ne legyen jelen Isten? Hiszen Isten mindenütt ott van, az Isten mindenütt jelen van, szavával átjárja ezt az egész teremtett világot, nem lehetséges, hogy az Isten ne legyen csak egyetlen helyen is. Illetve csak egyetlen ilyen hely van: a tagadó emberi szívben. Annak a szívében, aki nemet mond az Isten szavára, aki mást akar és mást tesz, mint amit Isten mond. S minthogy az Isten ilyen nagy szabadságot adott az embernek, ezt is megteheti, hogy nemet mond, ezáltal pedig ott sötétség támad. Az istentagadó ember szívében sötétség van. A bűn sötétséget támaszt. S mivel a bűn zsoldja a halál (Róm 6,23), az egész emberiségre – hiába teremtett neki Isten világosságot – csak a napot látja, de Isten napját nem, és így a sötétség egyre terjed. A bűn szétterjedt a világban és az ember Isten nélkül ebben a sötétségben élt (Lk 1,79). Az ember tehát ebben a kilátástalan tudatban élt, hogy nincs remény, hogy a halálé a végső szó. Az a sötétség, amelyet saját bűnével hozott létre és terjesztett el a Földön, kérlelhetetlenül, kikerülhetetlenül a halált hozza magával. Valóban, az emberi élet vége a sötét halál, a sötétség, ami után nincs semmi. A sír sötétje, ahol minden ember csak zokogni tud, mert minden értelmetlenné válik benne. Az a sok szépség, amelyet az Isten ebbe a világba teremtett értelmetlen, mert a vége a kikerülhetetlen sötétség, a sír verme, a halál.

Ebbe a sötét verembe, a sír barlangjába helyezték el Istent, akit megölt az ember. Mintha elkeseredett dühében őt is oda akarta volna taszítani, ahová saját hibájából jutott. Isten övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be (Jn 1,10). A világosság, a világosságban világít, de a sötétség azt föl nem fogta (Jn 1,5). Az emberi szív, amelyben sötétség uralkodik, nem veszi észre az érkező világosságot, nem vesz tudomást Isten érkezéséről, Isten jelenlétéről, aki már kezdettől fogva ott van a vizek fölött, uralkodik a káosz, a sötétség fölött. Igen, kiderül, hogy Isten uralkodik az emberi sötétség fölött is. Szabadságot adott nekünk abban, hogy ha a sötétséget választjuk, az istentelenséget, szabad Isten nélkül élnünk. Ugyanakkor tudja, hogy nem tudunk, nem tudunk Isten nélkül élni. Ezért – bár szabadságunkat megtartva, de – mindent megtesz, hogy megmentsen minket ettől a kiúttalan sötéttől. S azt az utat választotta, hogy ő is leszáll ebbe a sötétségbe: meghal, leveszik a keresztről és sírba helyezik. A halálban az ember tehetetlen. A végsőkig hozzá ragaszkodók, még az utolsó részleteket megpróbálják megtenni: bebalzsamozni a halottat, megadni a végtisztességet a holttestnek. Ennyi telik József, Nikodémus és az asszonyok odaadó szeretetéből. Ennyi telik a mi szeretetünkből, hogy elsiratjuk Jézust.

Ki fogja nekünk a követ elhengeríteni – töprengenek az asszonyok –, hogy bebalzsamozhassuk a holttestet, hogy kifejezhessük a végtisztességben a mi szeretetünket? Ezen töprengenek, mert erre addig nem is gondoltak. S miközben közelednek a sír felé, egyszerre csak azt látják, hogy a kő el van hengerítve a sírról. Közeledvén kiderül, hogy üres a sír, mert a halál nem tarthatta fogságban az élet szerzőjét. Az angyalok fölvilágosították az asszonyokat: „Mit keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt!” (Lk 24,5). Lám, a sír üres, és nem hogy nem sötét, hanem világosság érkezik onnan, ahol eddig csak sötétség uralkodott. Ahogy közelednek az asszonyok, látják, hogy világosság dereng az üres sírból. Az angyalok tündöklő ruhája jelzi, hogy itt valami fordulat történt. Egészen új világosság ez, amit eddig ember nem látott. Onnan támad fény, ahol eddig az ember alkotta sötétség uralkodott. Eddig soha nem történhetett meg, hogy a sírból ragyogjon a fény. Arról a helyről, amely eddig az ember legnagyobb ellensége volt, a végső reménytelensége, kilátástalansága, ahol csak az a tapasztalata volt, hogy nincs remény, mert a halál fejezi be az életünket. S lám ebből a halálból derül fel az új világosság. Ez az új teremtés.

Mit keresitek az élőt, a holtak között, miért nézitek a sír ürességét? Miért tekintetek arra a sötétségre, amelyet ti magatok hoztatok a Földre? Krisztus leszállt, hogy elvegye ezt a sötétséget, beragyogja nemcsak a sírt, a halált, hanem a sötéttel viaskodó emberi szívet is. Krisztus lejött a Földre, hogy az emberi szívekbe szálljon. Az Isten képmását hordozó ember úgy van megalkotva, hogy a szívében helye van az Istennek. Aki hajnalban elmegy a sírhoz megsiratni Jézust, mert nem bírja látni Mesterét, Istenét a kereszten, kifeszítve, holtan, aki próbál mindent megtenni azért, hogy kifejezze Isten iránti szeretetét…, annak szívébe költözik az Isten. Annak szívében világosság gyúl. Ez az új teremtés világosságának útja, hogy minél inkább kifejezi valaki az Isten iránti szeretetét, belátva saját sötétségét minél inkább kifejezi, hogy rászorul Isten világosságára, annál inkább elterjed a szívében ez a nem teremtett fény.

Világosság a sötétségben világít. A sötét emberi szívben. Eljött tehát Krisztus, hogy fölragyogtassa nekünk az új teremtés világosságát. A kő el van hengerítve, kőkemény szívünkről is. Az akadály, a gát el van mozdítva, mert Krisztus föltámadt. Krisztus föltámadt a sírból, hogy új világosságot hozzon. Krisztus föltámad a szívünkben, hogy abban világosság ragyogjon. Krisztus föltámadt, hogy új életet adjon. Ne félj tehát semmitől, te ember, akit szeret az Isten, csak te is fejezd ki iránta a szeretetedet. „Ezért mondják: Kelj föl, te álmos,
Támadj föl holtodból, és Krisztus rád ragyog.” (Ef 5,14)