A beszélgetés tartalmáról röviden:
1517-ben Luther Márton elindított valamit, ami nemcsak az egyház történetét, hanem az ember gondolkodását is megváltoztatta. Rámutatott arra, hogy a valódi változás mindig belülről indul. Lehet, hogy az egyház mai átalakulása is ott kezdődik, ahol az ember mer ránézni önmagára, és kimondani: változásra szorulok. De hol van a reformáció határa? Amikor mesterséges intelligencia prédikál a templomokban – ez még megújulás, vagy már valami egészen más?
És mi a helyzet a családi életben? A protestáns–katolikus vegyesházasságokban, ahol az egyik fél hite a másikban tükröződik – vajon mit őrzünk meg önmagunkból?
A reformáció személyes feladat. Minden korban újra fel kell tennünk a kérdést: én magam – megújult ember vagyok?
November 2-a. A nap, amikor megállunk a sírok előtt, koszorút viszünk – de meg tudjuk fogalmazni a tradíció mögötti lelki meggyőződést? Korunkban a halált távol tartjuk magunktól. A temetéseket leegyszerűsítjük, hogy ne legyenek „túl érzelmesek”. A gyermekeinket nem visszük oda, nehogy megijedjenek. De közben esténként filmeket nézünk zombikról, gyilkosságról, és a halál a médiában sokszor a szórakoztatás eszköze. A halottak napja toplistás a kereskedelemben, és a temetők megtelnek azokkal is, akik nem vallásosak. Mi ez a jelenség? Egyszerű megemlékezés? Pogány áldozati rítus maradványa? Vagy a saját mulandóságunktól való félelem? Talán mindegyik. Közben a reinkarnáció gondolata egyre divatosabb, de a test feltámadásába vetett remény mintha elhalványulna. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a halál ne rémítsen, hanem tudatosítsa bennünk: az élet ajándék.