Mégsem elég csupán ismerni a Lelket - pünkösdi elmélkedés

Pünkösdkor a Lélek olyan túláradó egyéni és közösségi ajándékokkal halmozza el úgy az egyházat, mind a hívek közösségét, hogy szinte természetesnek, mégis megújítónak, szinte túlzónak, mégis nehezen megragadhatónak gondoljuk alakját, jelenlétét, kiáradását. Ezért is az egyház kincseiből szeretnék egy-egy értékes, előre vivő gondolatot bemutatni, amit különösen is az elmúlt közel fél évszázad pápái, úgy, mint II. Szent János Pál, XIV. Benedek, majd Ferenc pápa a Szentlélek kapcsán körültekintően fogalmaztak meg.

„Korunkban arra hív fel minket az Egyház mindig ősi és mindig új hite, hogy egyre tüzetesebben foglalkozzunk az életet adó Szentlélekkel. Ebben segít és ösztönöz minket a keleti egyházzal közös örökségünk, ahol nagy gonddal őrizték meg az egyházatyáknak a Szentlélekről szóló rendkívül gazdag tanítását.”

(II. János Pál pápa enciklikája a Szentlélekről az Egyház és a világ életében 2.)

Szertartásaink keleties varázsa, liturgikus dallamaink változatossága majd elfeledteti azt a konkrét történelmi tényt, hogy a Pünkösd ötven, bizonytalanságban töltött nap után érkezik el a tanítványokhoz. A szemük láttára keresztre feszített Jézus visszatért a halálból, mégis ez a megismételhetetlen csoda nem győzte meg azonnal és végérvényesen sem a kételyeiket, sem az egymás közötti vitáikat: vélt és valós félelmeik miatt zárt ajtók mögé húzódtak (vö. Jn 20,19.26), beszűkült perspektívával, tétlenül és halogatások közepette. Nemde ráismerhetünk ennek a nyomasztó életérzésnek toxikus maradványaira, amik korábban az egyházatyákat, a közelmúltban pedig akár minket is érhettek? A kétségbeesetten bezárt ajtók, protokoll szerű izolációs eljárások már-már lelketlenné tették a világot, miközben a túlélés sokak számára szinte az egyetlen életcélra redukálódott.

A Szentlélek leszállásával ezek az öncélú aggodalmak pillanat alatt eltűnnek vagy átalakultak. Az apostolok Jézus mennybemeneteléig egy nekik szánt, mondhatni exkluzív „Isten-országot” vártak (vö. ApCsel 1,6), most bátran indulnak, hogy ismeretlen helyekre is elmenjenek.

„Mégsem elég csupán ismerni a Lelket; el is kell fogadnunk őt lelki vezetőként, „belső Tanítómesterként”, aki bevezet bennünket a Szentháromság misztériumába, mert egyedül ő tud megnyitni bennünket a hit számára, és őáltala tudjuk azt nap mint nap teljesen megélni.”

(Benedek pápa: Üzenet a 23. Ifjúsági Világtalálkozóra 5)

Ez a belső Tanítómester képes arra, hogy a lélektelen magatartást, tétova munkálkodást, akár komoly veszteséget is -akkor és most- megváltoztasson. Az apostolok a felső terembe zárkóztak be félelmükben, izolálták magukat a világtól.

„Korábban szinte sosem beszéltek nyilvánosan, és amikor azt tették, akkor is csak bajt okoztak, amikor például Péter megtagadta Jézust; most pedig parrésziával [bátor nyíltsággal] beszélnek mindenkihez.”

(Ferenc pápa: Pünkösdi homília 2019.)

Egyedül a Lélek alakíthatja át a káoszt és félelmet, simíthatja el a korábban okozott bajokat, pótolja az emberi mulasztásokat.  Foglalkozás, elfogadás és bátor nyíltság, így összegezhető pár szóban a három pápa tanácsa. Várjuk közösen a Lélek kiáradását, a Vele foglalkozó és Őt követő keresztények bátor kiállását, őszinteségét és bátorságát!