A jogvédők – ha használhatjuk rájuk ezt a kifejezést – egy erőszakos ideológia nyomvonalán dolgoztak, s mi ennek lettünk az áldozatai – mondta a lapunknak adott interjúban a nyíregyházi iskolaügy kapcsán Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi főegyházmegye érsek-metropolitája. A görögkatolikus főpap szerint az egyháznak helye és szerepe van a neten, de a misszió fogalma ennél tágabb és gazdagabb.
– Van helye a templomban a wifinek?
– Bizonyos mértékben talán igen. Bár, őszintén mondva, én a vetített énekmondó táblákért sem rajongok túlzottan.
– Arra gondol, amelyen az éppen aktuális szöveget láthatják a hívek?
– Igen. Rendelkeztem is, hogy a mi templomainkban szereljék le azokat.
– Miért?
– Mert aki így énekel, az a szentély adta atmoszférából teljesen kiesik. A fel- és eltűnő sorokat bámuló ember nem látja a pap mozgását, a gyertyaláng lebbenését, a felszálló füstöt, a felmutatott keresztet, a pap áldásra lendülő kezét, a kántort. Holott ez és a többi, nem említett elem elengedhetetlen része a liturgiának, vagyis a közös Isten-dicséretnek s mindannak, amiért az ember a templomba megy.
– Könyvbe nézni jobb?
– A tábla kifejezetten vonzza a tekintetet, s én úgy tapasztaltam, még az is hajlamos sűrűn oda-oda fordítani a fejét, aki egyébként betéve ismeri az összes éneket. A könyv megfogása-forgatása közvetlen fizikai kontaktust jelent, továbbá egyfajta rákészülést is kíván minden templomba jövő embertől. Gondoljuk végig, nekem kell kikeresnem az adott szakaszokat, szalagokkal vagy kis cetlikkel megjelölni, hogy a váltás gördülékeny legyen, s mivel a szem előrébb jár, mint a dal, a fej önként föl-fölemelkedik, s a tekintet bejárja a teret.
– S az eredeti kérdés, azaz a wifi szerepe?
– Például egyre többen követik az élő közvetítéseket. A minap egy érdekes megoldást láttam a kispapjaink között. Az aktuális szertartás teljes szövege QR-kódról volt leolvasható. A jel ott látható a bejáratnál, az ember odasétál, kattint néhányat, s minden jön az éterből automatikusan és időben. Ez ügyes eljárás, s mivel kézben tartható, némiképp hasonlít a könyvhöz – bár a kényelem már itt is erősen tetten érhető, hiszen nem kell semmit előre kikeresni. A legjobb persze az lenne, ha minél többen tudnák fejből az énekeket. Viszont továbbra is azt mondom, a tábla kényelmessé tesz, s egyben ki is ragad a valóságból.
– Nevezhetjük egyfajta információs buboréknak?
– Félő, hogy ez is annak része.
– Amely bezárja az egyént?
– Ha nem is annyira, mint a közösségi, hír- és társkereső oldalak, de azért, ha ez az állapot tartóssá válik, az rendkívüli károkat okoz az ember lelkében. Nekünk ezt valahogy át kell, át kellene törnünk.
– Ez lenne az egyik missziós feladatuk?
– Egy pillanatra érdemes visszautalni az ősegyház korára, amikor a kommunikáció szinte egyetlen eszköze az élő szó volt. Szent Péter, Szent Pál és a többi apostol jött-ment a római világban, szónokolt, ellátogatott a családokhoz, a házi tűzhelyek mellett hirdette Krisztus igéit.
– És írtak néhány levelet.
– Igen, de a rendszer alapja a személyes találkozásokon nyugodott. Tudjuk, mit értek el így. Ma mit látunk? A kapcsolattartás végtelen tárháza áll a rendelkezésünkre, s az egyháznak – még ha csak annak töredékét képes is kezelni – óriási lehetőségei nyílnak az üzenet átadására. Ennek ellenére sem valami hatékony az evangelizáció.
– Mi a megoldás?
– Az egyháznak helye és szerepe van a neten, de nyilván nem az a fő feladata, hogy Isten üzeneteit vagy a saját tartalmait ki nem apadó forrásként folyton feltolja a világhálóra. Ez édeskevés. Kimaradni tehát nem szabad, sőt nem is lehet, de mindezt, azaz a világhálós jelenlétet összekeverni a misszióval, botorság lenne. Utóbbin ugyanis a lélektől lélekig tartó-érő élménygazdag és rendkívül mély hatást értjük. Amikor olyasvalakivel találkozom, aki sugárzó hittel, egyéniséggel bír, ez az, ami elevenen hat rám s a másikra. Magyarán, úgy kell az Isten-élményt magamban elmélyítenem, hogy az mást is megérintsen. S ez akkor is megtörténik, ha nem ez a fő célom. Az ilyen ember akaratlanul is evangelizál. A személyes kapcsolatoknak ma éppen olyan nagy szerepük van, mint kétezer esztendővel ezelőtt. A számítógép kínálta virtuális valóság döntően a szemnek szól, azon keresztül az értelemre hat, a lélek mélységéig azonban csak úgy érünk el, ha megmarad a személyes érintés, lelki és fizikai értelemben egyaránt.
– Missziónak tekinthető a Huszár-telepi roma iskola ügyének következetes végigvitele is?
– Mielőtt felelnék, fontos leszögezni, a tanintézmény ma már nem az én joghatóságom alatt áll. A legzavaróbb az egész történetben amúgy az volt, hogy olyan emberek akartak rendezkedni, akik sem a helyi viszonyokkal, sem az emberek érzelmeivel nem voltak tisztában. A jogvédők – ha használhatjuk rájuk ezt a kifejezést – egy erőszakos ideológia nyomvonalán dolgoztak, s mi ennek lettünk az áldozatai.
– Nem szép gondolat az integráció?
– Hogyne lenne az, magam is annak pártján állok. De ennek az ostoba, a körülményeket és a következményeket figyelmen kívül hagyó szajkózása és erőltetése éppen az ellenkezőjét váltja ki.
– Mint a kommunizmus?
– Igen. Az egyenlőség szép cél, de nem lehet hazugságokkal, fegyverrel és rettenetes gyilkosságokkal elérni. Márpedig itthon a bőrünkön éreztük, hogy mennyiféle szörnyűséget követtek el az erőltetett egyenlőség-egyenlősdi nevében. Ismétlem, a „jogvédők” az integráció ideológiáját akarták ránk erőltetni úgy, hogy becsukták a szemüket a következmények, a környezeti tényezők előtt. Az már külön szomorú, hogy a kommunikációjuk során torz képet közvetítettek, s a helyszínen is megpróbáltak zavart kelteni a szülőkben, diákokban. Mi azonban kitartottunk az igazunk mellett, s tudtommal mi lettünk szinte az egyetlenek, akik ezt a jogcsatát velük szemben megnyertük.
– Vélhetően nem csak az ügyvédeknek tudja be a sikert.
– Minden tárgyalás előtt megkértem a Máriapócson szolgáló atyákat és szerzeteseket, hogy imádkozzanak az igazság győzelméért. Hiszem, hogy egy csodának lehettünk a részesei. A jogvédők ma egyszerűen eltűntek. Hogy ebben a támogatói adományaik elapadása vagy más tényezők játszanak szerepet, nem tisztem eldönteni, de ezek szerint már nem annyira fontos nekik a téma. A válasz az alapkérdésre, miszerint misszió volt-e az iskola ügyének következetes végigvitele, a válasz határozott igen.
– A Közel-Keletre áttérve: mennyi görögkatolikus él a térségben?
– Ők a melkiták, akik bizánci rítusú katolikusok. A számuk a világban jó másfél millió, ebből Libanonban és Szíriában mintegy kétszázötvenezren élnek. Érdekesség, hogy bár Libanonban kevesebb a görögkatolikus, mint Magyarországon, mégis hét egyházmegyébe szerveződve élnek. Ott az egyház tagoltabb szerkezetű, mint nálunk, jobban érvényesül az ősibb rendszer, ahol a nagy városoknak van egy-egy püspöke.
– Mennyien lehetnek így egy-egy egyházmegyében?
– Néha csak húsz-harmincezren. Ez Nyugaton ismeretlen, hiszen itt a Karoling-kortól kezdve országrésznyi területek váltak egyházmegyékké. Ám ennek a metódusnak megvan az a hátránya, hogy a szervezet élén álló főpapnak nincs közvetlen kapcsolata a hívek százezreivel, millióival. A melkitáknál ilyesmiről nem beszélhetünk, már a létszám okán sem. A püspököt húsz-harminc pap segíti, egyenesebb és gyorsabb az információáramlás, s könnyebben elérhető a vezető, mint máshol, személyesebb a hívekkel a kapcsolat.
– Mennyire veszélyeztetettek a melkiták és a többi keresztény felekezet tagjai?
– Korábban Szíriában teljes békességben éltek a keresztények és a muszlimok, s ez egyelőre Libanonban még így van, de ki tudja meddig? Az utóbbi államban a politika az egyházak mentén szerveződött a harmincas évektől, így lehetett, hogy hajdan a köztársaság elnökének rendre maronitát választottak. Szíriai látogatásom során ébredtem rá, értettem meg, hogy az országot valójában egy külső, idegen erő által gerjesztett polgárháború dúlta szét. Ennek az a célja, hogy az államot földig rombolja, és az újjáépítés során a nagyhatalmak tudjanak osztozni a koncon. Nagyon súlyos galádság az, amit a nyugati és a pénzügyi hatalmak művelnek ott – s közben elhitetik a közvéleménnyel, hogy minden szörnyűség pusztán vallási alapon zajlik. Az egész rendkívül elkeserítő és rémisztő, hiszen egyéni érdekekből rideg számítással tartják életben az agresszió féktelen tombolását.
– Napirenden van a helyi keresztények körében a kivándorlás?
– A keresztények általában nem együtt vándorolnak a muszlimokkal. A menekülttáborokban nem is igen leljük őket, mert félnek az ott is jelen lévő szélsőségesektől. Másrészt nekik legtöbbször nem is fő céljuk elhagyni a hazájukat. A hazaszeretet, az ősök és a föld tisztelete, a megszentelt helyekhez fűződő láthatatlan kötelékek a lelkükbe ivódtak. Ők arra várnak, hogy visszatérhessenek falvaikba, városaikba. Tudnunk kell, hogy a helyi egyházi vezetők komoly törekvése is arra irányul, hogy az elmenőket visszahívják. Személyes élményem az a családos keresztény férfi, aki egészen Kanadáig jutott. Befogadták, ám kis idő múlva rájött, hogy nem képes ott élni, visszavágyik Szíriába, mert az a hazája. Úgy fogalmazott, nekik itt kell szenvedniük azért, hogy ki ne vesszen a kereszténység Krisztus földjén. S ez nem magányos hőstett, hanem tömegjelenség. Muszlimok esetében én ezt korántsem látom általánosnak.
– Mi lesz a szilveszteri prédikációjának vezérfonala?
– Az ajándék és a meglepetés.
– Miért?
– Idén óriási meglepetések értek, főleg a szíriai utam során. Ha az Istentől kapott ajándékokat képes az egyén örömmel felnyitni, majd befogadni, gazdagabb lesz az élete, a lelke. Még akkor is így van, ha az Úr éppen fekete papírba csomagolta az ajándékot, amely első pillantásra rémisztőnek hat. Jézus megjelenése is olyan ajándék volt, amelyre senki nem számított. A Messiás óriási jótéteménye a világnak, amit mindenkinek be kell, be kellene fogadnia. Én azon vagyok, hogy minél többen fölismerjék ezt a nyilvánvaló igazságot.
