A tékozló fiú vasárnapja

Lk 15,11-32

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb így szólt apjához: »Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét!« Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott kicsapongó életet élve eltékozolta vagyonát. Miután mindenét elpazarolta, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte őt a tanyájára disznókat legeltetni. Szeretett volna jóllakni abból a vadgyümölcsből, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt, és ezt mondta: »Atyámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg éhen halok. Fölkelek, elmegyek atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak neveztessem, csak béreseid közé fogadj be engem!« Csakugyan felkelt, és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje futott, a nyakába borult, és megcsókolta. Erre a fiú ezt mondta neki: »Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.« Az apa azonban odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok elő a legelső ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! Hozzátok elő a hizlalt borjút, és vágjátok le! Együnk és vigadjunk, mert ez a fiam halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült!« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebb fia pedig kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Ő pedig ezt mondta neki: »Megjött az öcséd, és apád levágatta a hizlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.« Erre megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban feleletül ezt mondta az apának: »Íme, hány éve szolgálok neked, és sohasem szegtem meg parancsodat, nekem mégsem adtál soha egy kecskét sem, hogy mulathassak a barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki vagyonodat paráznákra pazarolta, levágattad neki a hizlalt borjút.« Ő azonban ezt mondta neki: »Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.«”

Szeretett Testvéreim!

A tékozló fiú vasárnapja immáron a harmadik vasárnap, mely a Nagyböjt felé vezeti utunkat. Zakeus vasárnapja még a legtávolabbi készületet jelentette. Zakeus felmászik egy fára, hogy már messziről láthassa Jézust. Mi is így tekintünk előre a Nagyböjtre és az annak végén található húsvétra, Krisztus feltámadására. A második vasárnap az úgynevezett vámos és farizeus vasárnapja volt, mely a bűnbánatot és a megtérést hangsúlyozza számunkra.

Ma, a harmadik vasárnapon a tékozló fiú történetét állítja elénk az egyház. A képlet nagyjából egyszerű: adott egy édesapa, aki az Istent szimbolizálja, és adott két fiú, a tékozló, aki kikéri, majd eltékozolja a vagyon rá eső részét, de bűnbánatával pozitív szereplőként jellemezhetjük, illetve a fivér, aki bár otthon van édesapjával, felháborodása, sértődöttsége és elszigetelődése mind az apa, mind az öccse felé negatív szerephez juttatja.

Én azonban szeretném megvédeni ezt az idősebb testvért! Szerintem érthető a felháborodása és a haragja. Képzeljük magunkat a helyébe: van egy biztos életünk, szerető családunk és biztos megélhetésünk. Egyszer csak az öcsénk kitalálja, hogy felrúgja ezt a biztonságot. Kikéri az örökség rá eső részét, ezzel tulajdonképpen kilépve a családból és apánk halálát remélve, hiszen az örökség szétosztása szüleink halálát követően történik. Ráadásképpen ezt a vagyont nem is fekteti be, nem okosan használja fel, hanem múló örömöket vásárol rajta. Ezzel szemben ott vagyunk mi, akik kitartóan dolgozunk édesapánk gazdaságában. Hűségesek vagyunk hozzá, megtesszük, amit kér tőlünk, gyarapítjuk a családi vagyont. Büszke lehet ránk mindenki, hiszen életünk példa értékű, nem olyan, mint az öcsénké, aki elherdálja a megkeresett javakat. Igen, ilyen szempontból érthető a harag, amit átélt az idősebb fiú, amikor hazaérkezvén a munkából látja, hogy az apuka mindenféle jóval látta el azt a testvért, aki szégyenfoltja lett a családnak, és aki valójában már ki is tagadta önmagát belőle.

Hol van tehát az a pont, ahol ez az idősebb fiú hibázik? Mi az a konklúzió, amelyet fontos levonnunk egy ilyen bonyolult helyzetből?

Az imént felvázolt gondolatmenet tőlem, egy embertől származik. Ez számomra így értelmezhető logikusan. Az Isten logikája, Logosza azonban teljesen máshogyan működik. Nem kér számon és kicsinyeskedik akkor, amikor őszinte bánattal visszatérünk hozzá, mi több, elénk fut és kísér! Isten nem emberi mértékkel mér! A húsvét Isten túlcsorduló, túláradó szeretetének az ünnepe. A mi feladatunk, hogy ezt az emberi logikán való túlmutatást keressük és kutassuk! Szent Pál apostol gyönyörűen fogalmaz a korintusaikhoz írt levelében: „Mert a zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi azonban a keresztrefeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, Isten oktalansága ugyanis bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél.” (1Kor 1,22-25)

Így készüljünk az ünnepre! Ne az idősebb testvér emberi vágyaival és sértődöttségeivel foglalkozzunk, hanem bűnbánattal és böjttel keressük Isten túláradó szeretetét, és befogadását!