Mátraverebély-Szentkútra szervezett búcsút a Budapesti Görögkatolikus Helynökség

Mátraverebély-Szentkút 2006 óta Nemzeti Kegyhely. A zarándokhely alapításakor a legenda szerint a Szűzanya egy tölgyfa koronájában megjelent egy néma pásztorfiúnak, és felszólította, hogy ásson le a fa gyökerénél, majd kortyoljon bele a vízbe, amit ott talál. Ha így tesz, képes lesz beszélni. A fiú megtette, amit a Szűzanya kért tőle, és miután az első kortyot lenyelte a színtiszta vízből, megszólalt. Ehhez a vízhez azóta rengetegen zarándokolnak el évről évre, hogy Mária segítségével gyógyulást találjanak testi-lelki bajaikra.

A kegyhely a tizennyolcadik századtól a ferencesek gondozásában áll és sok lelki programnak ad otthont. A görögkatolikusokra oly jellemző Mária tisztelet miatt és a ferences vendégszeretetnek köszönhetően a Budapesti Görögkatolikus Helynökség immár több éve szervez ide zarándoklatot, amihez idén is boldogan csatlakoztak a határon túlról is. 

A búcsút elindító katekézist A zarándok Egyház úton van a cél felé címmel Kocsis Tamás, dél-budai szervezőlelkész tartotta, aki ferences öregdiák révén több szállal is kötődik Szentkúthoz. A Szent Liturgiát harminc paptestvére koncelebrálásával Jaczkó Sándor budapesti helynök atya vezette, aki a prédikáció megtartására Pallai Béla partiumi parókus atyát kérte fel.

Pallai Béla prédikációjában elmondta, hogy annak, aki úgy dönt, részt vesz egy zarándoklaton, ki kell szakadnia a mindennapok körforgásából, átmenetileg meg kell halnia a világi élet számára. „Eljöttünk erre a szent helyre, mert elegünk van a világiból és a mennyeit akarjuk megtapasztalni, ahol majd meglátjuk Istent úgy, amilyen, és ez a megtapasztalás lesz tökéletes és véget nem érő boldogságunk oka. Ezt is, mint minden mást az életünkben, be kell gyakorolni: itt az idő, hogy kihasználjuk ezeket a jó alkalmakat arra, hogy begyakoroljuk a helyes koreográfiát a nagy találkozás előtt” – osztotta meg gondolatait a parókus, aki egykor szintén ferences diák volt. 

Béla atya felidézte, hogy egy beszélgetés során, amikor az úti csomag összeállítására terelődött a szó, egy hölgy a templomi közösségükből megkérdezte, vigyen-e magával ásót. „Na – gondoltam magamban –, ha ásó kell, akkor hozzunk magunkkal létrát is. Persze lelki értelemben. Nem egyszerű kétszárút, hanem azt a kihúzhatós tűzoltólétrát. Mert valóban ásni kell majd, de jó mélyre, a lelkünk kútjába, ami – és nem az idei szárazság miatt – nagyon száraz és tikkadt. A létra pedig arra lesz jó, hogy amikor visszaérünk onnan a felszínre, onnan is tovább tudjunk mászni, még feljebb. Lelkünk sivatagjának homokjában, a dűnéken, térdig homokban botorkálva a létra, mint valami kapaszkodó segíteni fog bennünket a feljutáshoz.”

Régen, évszázadokkal ezelőtt a zarándoklatnak vezeklő jellege is volt – folytatta a szónok. Nemcsak az úttal járó fáradtság, a törődés elfogadása, hanem a zarándokhelyen végzett szentgyónás és aszkézis miatt is. A zarándoklat mint elégtétel, vagy a bűnbocsánat elnyerésének egyik formája szerepelt a köztudatban, manapság viszont inkább a lelki megújulás egyik eszköze, megerősödés a hitben. 

Ezen a napon a zarándokok – hála a ferences testvérek baráti vendégszeretetének és bőkezűségének – megtapasztalhatták, hogy egy zarándoklat a mai, válságot élő világunkban igazi feltöltődést hozhat lelki életünkbe.

A csillogó szemek arról árulkodnak, hogy a szent hely lelkületét, a zarándoklat élményeit ki-ki lélekben megtisztulva, bűneitől megszabadulva viheti haza. Ez az első lépés lehet ahhoz, hogy otthonainkba hazaérve jobbak akarjunk lenni, ezzel is példát mutatva másoknak. 

„Élő hirdetői vagyunk az evangéliumnak, mert a zarándokút lelki élményei erre indítanak bennünket. A szerzett élmények és hitbeli tapasztalatok erőt, bőséges forrást jelentenek mindannyiunknak” – zárta szentbeszédét Pallai Béla partiumi parókus.