Nagycsütörtök - elmélkedés

Nagycsütörtök a titkos vacsora, a lábmosás, a Getszemáné kertben történtek napja. Nagyon sűrű, eseménydús, érzelmileg és lelkileg hektikus nap ez.

Jézus meg akarja mutatni személyes példával, hogy ő az apostolait, tanítványait szeretetre, szolgálatra, alázatra akarja tanítani. A kinyilatkoztatás egyik, hanem a legfőbb üzenete jelenik itt meg: Isten nem fenyíteni, nem elvenni, nem uralkodni akar rajtunk, hanem ő önmagát szeretettel adja nekünk. Nagycsütörtök legfontosabb tanulsága talán ez, amin mi sokszor meg is botránkozunk. Péter apostol egyenesen vissza is utasítja magát a lábmosást. Valahol itt kezd el Nagycsütörtök napján kiélesedni az ember és Isten közötti kontraszt. Ha Isten olyan hatalmas, ha olyan végtelen, ha olyan erős, és még folytathatnánk, akkor miért akar ő szolgálni nekünk? Mi emberek, nagyon sok esetben a hatalmat, erőt uralkodásra, a másik kihasználására, „szolgáltatásra” használjuk.

Ám Isten nem ilyen. Ő önmagát akarja adni értünk. De talán ami még ennél is fontosabb, hogy Nagycsütörtökön önmagát adja nekünk ajándékba. Ez jelenik meg a lábmosásnál a szolgálatban, illetve a vacsoránál abban, hogy a kenyér és bor színe alatt a saját testét és vérét ajánlja fel értünk. Az ember és Isten közötti kontraszt az egész napon végigvonul. Míg Jézus magát akarja adni, addig Júdás az árulására készül. Mikor Jézus szolgál, Péter visszautasítja, majd Jézusnak ellentmondva bizonygatja, hogy ő soha nem tagadja meg. Az Olajfák hegyén pedig az apostolok többször elalszanak, míg egyedül Jézus virraszt.

Nagycsütörtök az a nap, ami a mi életünkben is kettős. Tudjuk, hogy milyen nagy dolgok történnek, de ez még munkanap, még a saját dolgunkkal kell foglalkozni, még nincs lehetőség teljesen Istenre koncentrálni. Ezen a napon még nagyon elfáradunk, nem tudunk Jézussal virrasztani. Lehet olyanok is vannak, akiknek szinte az imára sem nagyon marad ilyenkor idejük. Tudjuk, hogy milyen nagy dolgok vannak készülőben, de talán, mint az apostolok, még nem tudunk ide koncentrálni.

Nagycsütörtök az a nap, amikor az életünkben is, és a húsvéti történésekben is láthatjuk a kontrasztot Isten és ember között lelkileg. Ez pedig emberi mivoltunkból fakad. Abból, hogy az igényeink, a vágyaink emberiek. Abból, hogy elesünk, elgyengülünk, elfáradunk. De Nagycsütörtök az a nap, amikor Jézus értünk adja önmagát. Teszi ezt már a lábmosásban, az Eucharisztiában és ezen a napon végül, mikor eldönti, hogy nem elfut, nem elbújik a közeli vész elől, hanem vállalja, hogy teljes valójával testileg és lelkileg is nekünk adja magát. Arról szól ez a nap, hogy habár mi sokszor elesünk, sokszor nem tudunk saját erőnkből jót tenni, jól dönteni, de Isten lelkileg mindig velünk lesz, Isten mindig szolgál nekünk, Isten mindig értünk hoz áldozatot. Nagycsütörtök arról szól, hogy szeret bennünket, lelkileg örökre nekünk adja önmagát, hogy minket felemeljen, hogy mi jobbá tudjunk változni, hogy mi ne csak a saját erőnkből küzdjünk.

A mai nap ünnepi, ám egyben gyászos kontrasztjában vegyük észre mi is, hogy Isten és köztünk is meg van ez a kontraszt, ám ő fényességével ezt örökre el akarja törölni, ő kezével magához akar felemelni. A mi dolgunk az, hogy követve az ő példáját, megnyitjuk szívünket Isten szeretetének, hogy beengedjük az Ő világosságát, hogy így megfogjuk a kezét. Ehhez az kell, hogy mi is megtanuljunk szolgálni, hogy mi is szeretetben éljünk.

Ezért adja önmagát Nagycsütörtökön a világnak lelkileg örökre, szeretetből.