Nagypéntek - elmélkedés

Szenvedés a meg nem értettségben

Virágvasárnapon bevonultunk pálmaágakat lelkesen lengetve. Eddigi életünk újjászületésének reményében húsvéthajnalban pedig engedjük, hogy Jézus szelíd, de mindeneken áttörő keze kiemeljen minket gyengeségeinkből. De valóban megértettük-e, hogy nem kiszolgálni jött minket, hanem szolgálni? Teszem fel a kérdést Gyökössy Bandi bácsi gondolatával : „nem a tömeg által kívánt módon kifelé, hanem befelé halad. Befelé a szenvedésbe, a keresztje felé, s így az Élet felé már virágvasárnapján is. A pálmaágakkal és a köntösökkel elborított út is egy része már a Via Dolorosának, a szenvedés útjának, amelynek végén ott várja a kereszt.” De tekinthetünk a bevonulás előtti történésekre:

„Boldog ember, ki nem a bűn útját járja és a zúgolódók székén nem ül.” (vecsernye)

A zsoltárok által a boldogság élményétől megfosztó zúgolódás nem más, mint hangosan keserűnek lenni amiatt, hogy saját jogosnak vélt igényeinket nem teljesíti környezetünk, nem elégíti ki a világ. Szeretteink nem hozzák a tőlük elvárt teljesítményt. Végső soron az Isten és az Ő teremtménye, az ember nem úgy táncol, ahogy én akarom. De ezt a kifejezést használták akkor is, mikor Izrael népe fellázadt Isten ellen a pusztában. Tehát a nép morgása Isten bírálata, az egyén igényeinek túlértékelése. Jézus Nagypéntekje korán elkezdődik. Minden egyes elutasításban keresztrefeszítése készíttetik elő. Minél inkább rájön, hogy nem értik meg hallgatói, sőt követői sem, annál közelebb kerül a kereszthez. A falu lakói Gadarában cinikusan távozásra kérik. A tömeg, mely méltatlankodik a gyógyításoknál, az életfordító meglepő találkozásokban, ugyanaz, amelyik majd Pilátus kérdésére azt fogja felelni, hogy feszítsd meg. Nemsokára ugyanezen az úton történik meg majd az is, hogy a még most zöld és meglengetett, de akkor már eldobált és megszáradt, borotvaéles pálmaágakból fonnak majd koszorút a homloka köré. (Nem egy bibliai földrajztudós állítja, hogy a szamártövis Jézus hazájában ismeretlen s az úgynevezett töviskorona megszáradt és metsző éles pálmalevél volt. Gyökössy B.) Ókeresztény hagyomány szerint, az edesszai gyülekezet tagjai tanítói „állást” adnának neki, csak hogy megmentsék az Úr földi életét maguknak. Ez a fájó szögekkel felérő meg nem értés.

Nem tagadhatjuk le azt az általános tapasztalatot, hogy valóban számos jogtalanság történik velünk. Kinek családja, egyháza, nemzete van, számtalanszor átélheti, hogy a világ nem az emberi logika érdemekre építő jóságának elvével működik. Nem tagadhatjuk le azt sem, hogy mennyi emberi lélek nyomorog a megérdemelt anyai, gyermeki vagy hitvesi „viszontszeretet” hiányától. Az egész világ attól üvölt, hogy felborul a normális értékrend. Újra szól az egyetemes fájdalom: a jó hiába várja a boldogulást és jogosnak tartja, de mégsem jut előbbre, a gonosz bár nem érdemli, mégis a sikerek gyermeke lesz. Mindezek tapasztalatában, hát nem elfogadható, hogy zúgolódjak, mint a Zakeus örömteli újjászületését látó tömeg. Ne álljak be a bűnösökkel irgalmas, a Szamáriaiakkal szóba álló Jézust „meg nem értők” közé! Talán mégiscsak az otthon maradt fiúnak van igaza keserűségében, mikor látja halottnak hitt tékozló testvére hazatérése fölötti örömet. Úgy gondolom, keleti egyházunk nem puszta esetlegességből, hanem nagyon is pedagógusan vonultatja fel azokat a jézusi képeket és találkozásokat a húsvéti böjti időszak előtt, ahol a méltatlankodók, a székek méltóságos magaslatát megülő értetleneket láthatjuk.

Bergmann, svéd filmrendező , aki nem mellesleg egy evangélikus lelkészi családban nőtt fel, igazi hitében vívódó alkotóként a lelkész és a gondnok dialógusával ajándékoz meg minket. A történet egy zord és sötét északi falucska sekrestyéjében játszódik, ahol a háttérben folyamatosan a Megfeszített Krisztus tűnik fel.

„Tiszteletes úr! Az emberek amikor Krisztus szenvedéseiről beszélnek, nem arra gondolnak amire kell, igazam van? Az emberek főleg a kínzásokra gondolnak nagy általánosságban, pedig azt nem lehetett annyira nehéz elviselni. Bocsánat, ha vakmerően hangzik talán, de testileg, minden szerénytelenség nélkül mondhatom, szenvedtem legalább annyit, mint Krisztus. Ezen kívül, elég rövid ideig tartott, néhány órán keresztül. Igazam van? Én úgy érzem, a testi szenvedése mögött sokkal nagyobb szenvedést fedeztem fel. Persze lehet, hogy tévedek, de gondoljon a getszemáni kertre, Tiszteletes úr! A tanítványok mind elaludtak. Nem értettek meg semmit!!! Az úrvacsorát sem. Semmit a világon. És később, amikor jöttek a törvényszolgák, mind elfutott. Aztán Péter megtagadta. Három évig beszélt Krisztus ezeknek a tanítványoknak. Egyszerűen nem értették, hogy mire gondol. Elhagyták őt mindannyian. Egészen egyedül maradt. Ez lehetett csak az igazi szenvedés. És Tiszteletes úr! Megérteni, hogy senki sem értette? Hogy egyedül van, amikor szüksége lenne rá? Hogy valaki legyen mellette? Micsoda iszonyú szenvedés! Bizony. És a legrosszabb még nem ez volt. Hát nem ez volt a legborzalmasabb szenvedés Tiszteletes úr? Az Isten csendje.” (Úrvacsora c. film)

Egyetemi éveim alatt láttam ezt a filmet és évről évre újra leforgatom. Istennel való kapcsolatom érésében Isten és az élet ellentmondásainak megértésében sokat segített. A kereszt és nagypéntek titkát és megváltás emberi értelmének érzését kívánom mindenkinek eme sekrestyei beszélgetéssel. A lelkész legfontosabb mondata a filmben röviden így hangzik: a liturgiádat mindig meg kell tartani! Minden kétség és reménytelenség ellenére van kegyelem és a kereszten lévő Krisztus üzenete megérthető.

A Jóisten irgalma iránti vágy mérhetetlen, más dimenziókat hordoz magában, amely jóval túlmutat a földies protokollon, az adok és kapok kényelmes egyszerűségének pokolian egyhangú világán. Zakeus néhány méterre a fára mászva többet jelenthet több kilométeres útnál. Jézus követésében süket fülekkel és „megnemértő” lélekkel. Amen