Nem. De hasonlót tudhat produkálni. Veszélyes játék! Ha ilyet tapasztal az ember, el kell kezdeni imádkozni. Legjobb, legbiztosabb a Miatyánk. Attól menekül a sátán. Vagy egyszerűen Jézus nevének segítségül hívása: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam.

Ajándék és kötelesség, mindkettő. Isten meglátogat, megérint, olykor megszólít, olykor megszólal. Ezt nem tudjuk irányítani, kivált nem tudjuk kiérdemelni. Sohasem érdem, így sohasem dicsekedhetünk vele. Szánalmas is volna. Mégis, él bennünk a vágy, hogy megoszthassuk, hogy másoknak is juttassunk ebből az édes, de kimondhatatlan tapasztalatból. Itt a feladat, hogy ezt oly módon tegyük, hogy az valóban mások gazdagodására szolgáljon, ne pedig üres kérkedésnek tűnjék. Ha például elmondom valakinek, akiben ez inkább gyanakvást, rossz érzéseket kelt, ez nem az illető hibája, hanem az enyém, mert vagy nem jól választottam meg az időt, a személyt, a módot, vagy egyáltalán nem voltam képes szavak útján hitelesen átadni ezt a belső tapasztalást. Számomra mindennél beszédesebb, másnak azonban hiteltelenségem miatt tartalom és mélység nélküli fecsegésnek tűnik. Ez az egyik oka annak, hogy erről inkább keveset beszélünk. De helyes kimondani, valakivel megosztani. Csak nagyon alaposan meg kell választani, hogy kinek mondjuk el. Ezért kell, hogy legyen lelkivezető, akivel ezt őszintén meg tudjuk osztani. De a továbbadás a legritkábban történik szavak útján. Az az igai továbbadás, amikor Isten érintése úgy megváltoztat engem, hogy az mások számára is beszédes. Nem én beszélek, hanem a tetteim, a magatartásom, a lényem. Hogy visszavonná a kiválasztását? Ezt kötve hiszem. Nem csiki-csuki játék ez, kivált nem ilyen megrendítően komoly dologban. Az viszont igaz, hogy el lehet játszanai, el lehet veszíteni. Ez igen. S ez roppant fájdalmas. Mint amikor valaki a szerelmet játssza el hűtlenségével. Persze, Isten nem olyan hűtlenül elhagyott szerető, aki ne bocsátana meg, ne fogadna vissza újra és újra a végtelenségig. Mégis az a tapasztalat, hogy a kiválasztottság, az isteni érintés, a személyes meghívás eljátszható, elveszíthető. Úgyhogy nagyon komolyan kell venni. Komolyan és alázattal.

Istennek hálá, igen sok könyv megjelent már a Jézus-imáról. Érdemes ezeket elolvasni. Ezekből az is látszik, hogy valóban többféle módon is lehet imádkozni. Mégis jó, ha megbízható tanácsokat fogad el. Javaslom, hogy ne a világhálón keresgéljen erről. Bár kétségtelen, lehetnek ott nagyon jó írások is, de vannak butaságok is, és nem könnyű kiszűrni, elkülöníteni őket. Azt javaslom, hogy ha teheti, menjen el ilyen Jézus-ima alkalomra. Ott mindig hallhat tanítást is, és élőban gyakorolhatja, és a tapasztalatokat az atyával, vagy aki vezeti, megbeszélheti. Persze, itt elsősorban a görögkatolikus egyházunk által szervezett alkalmakról beszélek. Egyebet nem is nagyonszívesen mondok, mert valóban összetett valóságról van szó, amelyet néhány mondatban nem könnyű vagy inkább veszélyes összefoglalni. Például ezeket a könyveket ajánlom jó szívvel: A Zarándok Irma Zaleszki: Élni a Jézus imát Kallistos Ware: A Jézus ima Hieroteos Vlachos: Egy éjszaka a Szent hegy sivatagában Frederica Mathewes-Green: Jézus ima Pel-Olof Sjörgen: A Jézus ima

A sok kérdésére nem ugyanaz a felelet. Próbálom őket szétválasztani. Azért kell örülni annak, amink van, mert ezzel a saját életünket tudjuk boldogabbá tenni, s következésképp másokét is, akik körülöttünk vannak. Ez egy bölcs megközelítés, de nem parancs. Parancsra nemigen lehet örülni. Szóval, sokkal jobban jár az ember, ha elfogadja a sorsát, az élethelyzetét, a körülötte lévő embereket, s ebből az elfogadásból lép tovább, és változtat azon, amin kell, amin lehet és amin tud. De az alapvető elfogadás ahhoz is hozzásegít, hogy kiegyensúlyozott emberek legyünk. Sóvárgoni nem feltétlenül rossz. Isten ültette belénk a vágyat, ez hajt minket előre. Azt kell meggondolni, hogy miért érdemes és miért nem érdemes vágyakozni. Ezen a ponton igen fontos különbséget tenni, hogy mi az, amit Isten kínál nekünk, és mi az, amit a világ. Ez utóbbi nagyon sok mindent ránk tukmál, és elhiteti velünk, hogy ezekre rettentő nagy szükségünk van. Ezeket a hazugságokat érdemes leleplezni, nem bedőlni nekik. Tehát a sóvárgás jó dolog, csak annak tárgyát kell jól megtalálni, nem elvéteni. De ez is inkább emberi bölcsesség, amely hosszú távon a javunkat szolgálja, nem pedig erkölcsi megfontolás. Hogy ne volna szabad szomorkodni, ezt végképp nem mondanám. A szomorúság lehet nagyon jó dolog is. Illetve teljesen természetes, amikor elveszítünk valamit, főként ha valakit. Ami rossz lehet a szomorkodásban, ha az önzésből fakad. Ha magamat sajnálom, és nem tudok vagy nem is akarok túllátni az adott veszteségen. Van, amit (akit) Isten vesz el tőlünk. Olykor erre úgy viselkedünk, mint a toporzékoló kisgyerek, aki követeli, hogy az legyen, amit ő akar. Ezen a téren szokott minket tanítani Isten. De a szomorkodás jó is lehet. Mélyebbre vezet, lecsöndesít. Végső soron Istenhöz vezet, ha jó lélekkel élem meg a szomorúságomat. A türelem hatalmas kincs, érdemes gyűjteni. Teljesen meg tudja változtatni az ember életét, ha megszerzi magának a türelmesség erényét. Sokkal nyugodtabb lesz, higgadtabb. Következésképp tisztábban is tud látni az az ember, aki nem türelmetlen, nem kapkod. Meg aztán, Isten is végtelenül türelmes velünk, elnéző a mi hibáinkkal. Nem csak illő tehát nekünk is erre törekednünk, de erre is az mondható, hogy akkor járunk jól, ha ebben előre haladunk. A szeretet, megbecsülés hiánya természetesen fáj. Emberi tulajdonságunk, hogy rászorulunk az elismerésre, főként a szeretet kifejezésére. Fontos tudni, hogy ezen a téren sem vagyunk egyformák. Van, aki jobban ki tudja mutatni a szeretetét, van, aki nem, van, aki jobban igényli, hogy érezze mások szeretetét, van, akit ez inkább zavar. Ebben is sokat kell tanulnunk. Egyrészt önmagunkat megismernünk, másrészt megtanulni helyesen szeretni, úgy szeretni a másikat, ahogyan arra neki szüksége van. Amikor az embernek nélkülöznie kell mások szeretetét, az mindig fájdalmas. De minél mélyebb hitre talál az ember, annál inkább eltölti Isten jelenléte, és megtapasztalja, hogy soha nincs egyedül. Irigykedni viszont tényleg nem szabad, nem érdemes, ezért tilos. Nem azért, mert büntetés járna érte, hanem mert megkeserítjük vele saját életüket. Ha másnak van, örüljünk neki. Az irígységet teljes mértékben az önzés táplálja. Ez is olyan, hogy az ember saját magát mérgezi vele. De voltaképpen minden bűn ilyen. Azért kell kerülni, mert a mi életünket teszi tönkre.

Igen, természetesen. Hiszen igyekezett mindent elmondani, s ami kimaradt, azokat nem szándékosan hagyta ki. Egyébként nyilvánvalóan máskor is maradnak ki olyan bűnök, amelyeket az adott időszakban elkövettünk, de a szentgyónásban nem tudtunk róluk számot adni, mert vagy elfelejtettük, vagy észre sem vettük. Ezért kell azzal lezárni a gyónást, hogy minden más bánömet is bánok. A feloldozásra ugyanis ezekre szól, amit elmondtam, és amit nem mondtam el, de szándékom azokat is megbánni. Annyi tanulsága lehet az esetnek, hogy érdemes már korábban fölkészülni a gyónásra, nem csak "sorbanállás" közben. De az érvényességhöz nem fér kétség, efelől nyugodt lehet.

József tanakodását a Jakab evangélium írja le színesen, a karácsonyi ikon meg is festi. A József elé álló, szőrruhába öltözött alak a kísértő, aki bizonygatja, hogy csak a tapasztalati világ van, a dolgok menete csak a természetes törvények szerint lehetséges. A kísértő görbe, száraz botjára támaszkodik: "amint ez a bot nem tud hajtást hozni, a szűz sem tud szülni." Ezt a kísértőt olykor szarvval és farokkal is ábrázolják, és a hagyomány szerint Tirzusnak hívják (mint Dionüsziosz botját). Ám ahogy a tanakodó embert kísérti a gonosz hang, a megértést majd álmában segíti az angyali hang. Izgalmas belegondolni, hogy a megértésünket támogatni kell az angyali hangnak a jászolnál és majd az üres sírnál is: Krisztus belépője és kilépője is a történelemből misztérium. Bővebben lehet olvasni erről: Ivancsó István: Ikon és liturgia c. sorozatában, a Karácsony c. füzetben lehet, s a lábjegyzetekben is jó neveket idéz a kísértőről a 29.-30. oldalon. Tehát a szerzetesként való értelmezése helytelen értelmezés vagy figyelmetlenség.

Inkább hitében bizonytalankodó. Egyrészt szeretne a katolikus egyház része lenni, másrészt megzavarja őt a békétlenség kísértése. Saját feje után megy, ahelyett, hogy fejet hajtana.

Bár szeretnénk, de nem lehet külön választani a szörnyű kínhaláltól az utolsó vacsora meghittségét, de még a betlehemi esemény kedvességét, sem pedig a názáreti házban történt angyali üdvözlet bájos titokzatosságát. Jézus nekünk adta magát kezdettől fogva. A Fiú eggyé vált velünk, hogy így teljesüljön az Atya ősi akarata, hogy az istenképiségünk beteljesüljön. Ez az eggyé válás, a megtestesülés kezdettől megvolt az Atya tervében. Az áteredő bűn és mi személyes bűneink miatt sikerült ilyen drámaira ez a történet. Jézus irántunk való szeretetből mindent vállalt, nekünk adta önmagát. Ennek az önátadásnak az első, legnagyobb lépése az örömhírvétel eseménye, amikor isteni dicsőségéből kivetkőzve egy szűz leány méhében magzati léttel elkezdte földi életét. Ez még teljesen észrevétlen volt, nem tudott róla senki, csak egyedül az Istenszülő. A betlehemi események sem tűnnek olyan megrázónak, hacsak hozzá nem vesszük a gyermekgyilkosság szörnyűségét. Mindenesetre az Isten Fiának születése pillanatától érzékelhető volt az, amit Szent János így ír evangéliumának kezdetén: övéi közé jött, de övéi nem fogadták be (Jn 1,11). Tehát Jézus kezdettől fogva elutasítással találkozott - természetesen a mi bűneink miatt. Ez tetőzött be a halálával, a teljes elutasítással. Ezt tudta előre, ezt jósolta meg többször is tanítványainak, de ők sem értették vagy nem akarták elhinni (Mt 16, 21-23!) Az utolsó vacsorán mondott szavai oly módon pecsételték meg ezt az önátadást, hogy közben megerősített minket végtelen szeretetével. Örök jelét adta ennek a szeretetének. Ez mind-mind része a mi megváltásunknak, amit nem lehet egyetlen pillanathoz, egyetlen aktushoz kötni. Jézus megtestesült értünk, hogy eggyé válhassunk vele. Meghalt értünk a bűneink miatt és föltámadt, hogy új életet adjon nekünk.

A görögkatolikus úton megmaradni, görögkatolikus hivatásunkhoz hűnek lenni legelsősorban azt jelenti, hogy az imádságainkban igyekszünk fölfedezni, megélni és erősíteni magunkban a keleti lelkiséget. Ez az alapja minden másnak. Ha ezt tesszük, ha erre törekszünk, akkor nem kell félni a latinizálódástól, akkor magától értetődően megtaláljuk a mi saját értékeinket, s ha azokat hitelesen megéljük, ennek vonzó ereje lesz mások számára is. Ami Vatikánt illeti, azért fontos azt tudatosítani, hogy mi teljes egészében oda (is) tartozunk. Ez nem jelenti a keletiségünk elárulását vagy attól való eltávolodás veszélyét. Az annál is inkább így van, mivel az utóbbi évtizedekben éppen a Szentszék biztat minket arra, hogy ne féljünk fölfedezni keleti gyökereinket és azokat megújítva visszahozni egyházi életünkbe. Gugerotti bíboros, a Keleti Dikasztérium prefektusa magyarországi látogatása során szintén erről beszélt.

Hosszú, kitartó munka kell hozzá. De nem reménytelen. Kitörölni nem tudja, de helyettesíteni igen. Minden egyes szentgyónásával egy hajszállal közelebb került a teljes megtisztuláshoz. Ne fáradjon bele! Persze, kérnie is kell a Mindenhatót ebben a nehéz, hosszadalmas gyógyulásban. Ez a hite is hozzásegíti Önt a mielőbbi sikerhöz. Az idő gyógyít, ha a szándék tiszta és előre mutató. A bukások, illetve ezek a küzdelmes példák abban is segítséget nyújtanak, hogy másokat elgondolkodtassanak: nem érdemes belecsúszni ezekbe a bűnökbe, mert nagyon nehéz kievickélni onnan. Így aztán ezek a küzdelmek még mások segítségére is lehetnek. Érdemes, tehát, nem föladni, vállalni, folytatni a küzdelmet. Már maga ez a küzdelem is áldás. Ez azért vígasztaló, nem?

Sajnos, ez nem csak kitalált élethelyzet, erre nem kevés példa volt már a történelemben. Ami közelmúltból ismert, az a szerbiai háború idején történt, amikor katonák szerzetesnővéreket kényszerítettek, és bizony, ezekből nem is egy gyermekszületés történt. Ezeknek a nőknek a pápa feloldozást adott a szerzetesi fogadalmai alól, hogy a megszült gyermekeiket fölnevelhessék. Talán arra is volt példa, hogy örökbe adtak ilyen gyermeket. Ez az egyház válasza erre a brutális gaztettre. Az teljesen igaz, hogy elmondatatlan fájdalmakat, veszteségeket, csalódásokat kellett átélniük az ebben érintett személyeknek. Alighanem a megszületett személyeknek is, akik súlyos kérdéseket tehettek föl Istennek a saját létezésük okán. A szenvedés azonban mindig megtalálhatja a maga helyét és értelmét egy-egy emberi életben. Ezt feladat is megtalálni. Szándékosan embert ölni azonban semmilyen körülmények között, semmilyen okból nem szabad.

Ahogy korábban is írtam, Isten mindent föl tud használni. Ennek értelmében nem is érdemes azt a kérdést feszegetni, hogy mi jön Istentől és mi nem. Mert bármi és bárhonnan is jön, mindent föl lehet használni arra, hogy Istenhöz közelebb jussunk. Erre kell törekedni. Ez a törekvés azért fontos, mert ha esetleg tévedek is egy-egy-egy dolog megítélésében, követésében vagy elvetésében, ha él bennem a vágy Isten felé, akkor még a tévedéseimen keresztül is tud vezetni Isten. A válaszom, tehát egyértelmű. Igen, természetesen ezek a gondolatok is segíthetik Önt. Hiszen, amint írja is - csak rövidítés miatt nem közöltem a teljes levelét - ezek Önt valóban közelebb vitték Istenhöz. Akkor miért is tennék föl a kérdést, hogy hasznos volt-e? Az Önben élő őszinte törekvés Jézus iránt, ez teszi helyére a dolgokat, bárhonnan származnak is. Ezt a vágyat, ezt a szándékot, ezt a törekvést erősítse önmagában továbbra is!

A keleti jog szerint egy fiú betöltött 16. év után, egy lány betöltött 14. év után köthet érvényes házasságot. De ha még nincsenek 18, akkor szülei tudtán kívül vagy akarata ellenére, csak püspöki engedéllyel lehet esketni. (CCEO 789. k. 2. illetve 4.) Ha azonban elmúltak 18 évesek, nincs jogszabály arra, hogy kellene az apa vagy az anya engedélye. Azt nem tudom, hogy az egyháztörténelemben a katolikus egyházban tételes jogszabály valamikor előírta-e az apa beleegyezését az esketéshez. Nem nagyon hiszem, hiszen az életállapot szabad megválasztása alapvető emberi jog, azaz mindenki köthet házasságot, akit a jog ettől el nem tilt. Az lehet, hogy egyes országokban, főleg más vallásban ez hagyomány volt, de katolikusokkal kapcsolatban nem hallottam róla. Ettől függetlenül, erkölcsi értelemben, azért nem árt, ha a szülők támogatják gyermekük e fontos döntését.

Erre vonatkozó életpélda éppen nem jut eszembe, de nem nehéz ilyet kitalálni. Pontosan ez történik minden megtéréskor. Amíg az ember Isten és az ő szeretete ismerete nélkül él, az élet merő kínszenvedés, céltalan, a vége pedig kilátástalan. Ám mihelyst fölismeri teremtettségünket és megváltottságunkat, az egész élete merőben új távlatot kap. Nem csak azzal, hogy vígasztalódik a mennyország lehetőségével, hanem közvetlen és személyes támaszt kap Isten személyében az egész életére. De ez történhet kisebb léptékű fordulatokban is. Például, amíg az ember gyűlölködik a szomszédjával, addig minden rossznak tűnik föl. Mihelyst el tudta engedni ezt a gyűlölködést, kezdi észrevenni a másik ember értékeit is. Ilyen s hasonló példák igazolják teljes mértékeben, hogy az életünk megítélése a mi látásmódunkból következik. A koncentrációs tábor iszonyatos élménye Victor Frankl pszichoterapeutát rávezette a logoterápia kidolgozására, amely hozzásegíti az embert, hogy bármilyen körülmények között értelmet találjon vagy adjon az életének. Tőle származik ez a mondás: „Az ember szellemi szabadsága – melyet senki nem vehet el tőle – lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelmessé tegye.” Igen, attól függ az életünk, hogy milyennek látjuk. Erről szól, egyebek mellett Az ötödik pecsét magyar film is.

Nem vagyok kellően tájékozott az ortodox gyakorlatban ezen a téren. Én is így tudom, hogy egyházi bíróság kimondhatja a házastársi kapcsolatban a szeretet megszűnésének tényét, következésképp a szabad állapotot. Ugyanakkor arról is hallottam, hogy ennek a megállapítása és kinyilvánítása szintén nem egyszerű jogi procedúra. Értelemszerűen, hiszen ilyen tényt kijelenteni mégsem olyan egyszerű. Megítélésem szerint ez a megoldás nagyjából hasonlít a katolikus egyház gyakorlatához, amely keresi annak feloldási lehetőségét, hogy amikor tönkrement egy házasság, akkor mihez lehet kezdeni. A katolikusok a házasság eredetét vizsgálják, hogy hátha már megkötésekor jelen voltak olyan tényezők, amelyek alapján kimondható, hogy a házassági kötelék nem érvényes, az ortodox joggyakorlat pedig nem ezt vizsgálja, hanem a kialakult állapotot. Azt hiszem, egyik sem jobb a másiknál, mindkét gyakorlat segíteni akar, de mindkettő hordoz bizonytalansági tényezőket is.