Kedves Lelkiatya!
A segítségét szeretném kérni: gyerekkorban sok bántalmazás ért, főleg lelki, de alkalmanként testi úton is. Mivel folyamatosan úgy érzem, hogy valami nincs rendben velem, sokat keresem a válaszokat, mind egyházi, mind világi (pszichológia) forrásokban. Egészen biztos vagyok benne, hogy édesanyámnak nárcisztikus személyiségzavara lehet. A legtöbb világi tanács radikális javaslattal áll elő: teljesen meg kell szüntetni a kapcsolatot, hogy begyógyuljanak a "sebek". A jelenlegi viszonyt nézve ez rendkívül felszabadító gondolat, de talán figyelmen kívül hagyja a másik fél akaratát, jólétét. Egyházi szempontból nézve szeretném a segítségét kérni: hogyan érdemes kezelni egy bántalmazó szülővel a kapcsolatot?
Köszönöm!
Én is ezt tanácsolom Önnek. Az természetesen jogos gondolat, hogy nem szeretné az édesanyját magára hagyni, szeretetlenségnek érezné ezt a lépést. Csakhogy a jelen helyzetében Ön nem tud neki segíteni, és a saját személyisége csak tovább nyomorodik. Azt mondhatom, hogy az édesanyja is jobban jár, ha lesz egy egészséges(ebb) gyermeke, aki, ha majd kellőképpen megerősödik, akkor talán majd fog tudni segíteni neki is. Most nem képes rá, mert a sebzettségek csak tovább fokozódnak. Tehát én is azt javaslom, váljon le tőle. Ha ez fizikai elszakadással lehetséges, akkor azáltal. Az biztos, hogy nem szabad (nem tanácsos, nem egészséges, nem szerencsés) egy fedél alatt élniük. Higgye el, mindenki azzal jár jobban, ha Ön a gyógyulás útjára lép. Helyes, hogy ezen már sokat dolgozott. Most ennek a lépése következett el, az édesanyjától való fizikai eltávolodás. Az imáiban természetesen hordozza továbbra is! Most egy ilyen időszak következik, amikor belátja, hogy Ön nem tud rajta segíteni, ezért ezt a segítést az Égiektől kéri.
Kedves Lelkiatya! Olyan kérdést szeretnék feltenni, amit még személyesen így ebben a formában nem mertem senkitől megkérdezni. Most már van lelkivezetőm, de korábban mindig azzal az atyával beszéltem a kérdéseimről, problémáimról, akinél éppen gyóntam, illetve volt egy olyan atya, akivel többet beszéltem, mint a többiekkel, de egyébként nem egyetlen állandó gyóntatóm volt akkor. Azóta már van lelkivezetőm, aki nagyon sokat segít nekem, de van egy dolog a lelkiéletemben, ami nagyon bánt, de személyesen nem szeretném elmondani senkinek, illetve ha meg is tenném, időre van szükségem. Volt egy olyan dolog a lelkiéletemben, pontosabban az imaéletemben, ami nem egy nagyon szokásos dolog volt, de segített közelebb kerülnöm Istenhez, megerősíteni a hitemet és az imát is segítette. Azért mertem belekezdeni, mert egy atya véleményét kértem és ő nem tartotta rossz ötletnek, volt is a beszélgetés alatt a gyóntatószékben egy olyan sugallata, hogy ez egy Istentől való dolog. Pontosabban, először nem is akart sem pozitív, sem negatív véleményt mondani, de aztán jött ez a sugallata és úgymond áldását adta rá. Később nekem is voltak ilyen megérzéseim, sugallataim. Az az érdekes, hogy amikor két másik atyával beszéltem erről, akkor előbb egyikőjük negatív véleménnyel volt erről, először nagyon biztos volt ebben, de utána valahogy mégis azt mondta, hogy lehet ez egy jó dolog is. A másik atya, aki a lelkivezetőm lett, először szintén negatív véleménnyel volt róla, de utólag mesélte, hogy a beszélgetésünk utáni napon volt egy sugallata ami inkább arra utalt, hogy nem biztos, hogy neki van igaza. Utána már csak egyszer beszéltünk a dologról, elmeséltem neki, hogy milyen pozitív hatással volt az imaéletemre, a hitemre, ezeknek részben örült, de részben meglepődött rajta és azt mondta, hogy nem fog tudni nekem igazán választ adni. Még nem nagyon foglalkoztam mélyebben az üggyel és nem is biztos, hogy szeretnék vagy fogok, de azt nem értem, hogy az miért lehet, hogy ha esetleg ez a dolog nem Istentől volt, akkor Isten miért engedte meg néhány atyának, hogy akár először, akár utólag olyan sugallata legyen, hogy ez Istentől való? Még ha ez az ellenség műve volt is, Isten engedélye nélkül semmi sem lehetséges szóval Isten megengedte akkor, hogy az atyáknak legyen ez a sugallata. Olyan is volt, hogy én úgy éreztem, hogy ez a dolog valóban Istentől volt mert valahogy volt 1-2 dolog, amiről azt éreztem, hogy Isten azáltal mondja nekem azt, hogy igen, ez tényleg tőle jött, de ha esetleg ez is egy hazugság volt, akkor miért engedhette ezt Isten? Istent nem hibáztathatom és nem is akarom, de megérteni jó lenne.
Nehéz rébuszokban beszélve világos tanácsot adni. Annyit mondhatok, hogy kövesse a lelkivezetője tanácsait, bízón hagyatkozzék rá. Ez nem jelenti azt, hogy az az atya tévedhetetlen, és csak jó tanácsokat tud adni. Mi, papok is gyakran tévedhetünk. De Isten hosszú távon nem hagyja gyermekeit tévelyegni. Volt olyan szent, akinek a lelkivezetője egy szörnyű alak volt, mégis mellette szent lett, akit rendszeresen ő gyóntatott. Isten a legrosszabbat is föl tudja használni a javunkra. Alapvetően ezt mondhatom arra a titokzatos dologra is, amire a levelében utal. Hogy jó volt-e vagy sem, lám, meglehetősen bizonytalan. Hisz több atya is hol így, hol úgy vélekedett róla. Ennek alapján én azt mondom, ne sokat foglalkozzék vele. Volt, ami volt. Ha akkor az segített Önnek, Istennek legyen hála. De ne feszegesse tovább a dolgot, kivált ne ragaszkodjék hozzá. Akár jó volt, akár nem, Isten föl tudta használni az Ön javára. Ezt köszönje meg neki. Ezen felül pedig immár nem érdemes többet foglalkozni vele. Haldjon előre!
Tisztelt Lelkiatya! Megpróbálom röviden… bár jobb lenne részletesen bemutatni minden tényezőt, ami oda vezetett, hogy nem járok templomba többé. Tudom, hogy ez nem végérvényes, csak nem tudom, hogyan térjek vissza, és hová. Ortodox vagyok, felnőttként tértem át, korábban katolikus voltam és katolikus iskolába jártam. Elmondhatom, hogy ifjúként sok kifogásom alakult ki a katolicizmussal szemben, ez vezetett oda, hogy az ortodoxiát válasszam. A szertartások (gitár, karbatett kéz, száraz ostya, gépies fegyelem), a világlátás, az emberek (álszentség) komoly ellenérzéseket keltettek bennem.
...
Ezért döntöttem úgy, hogy többé nem megyek katolikus misére (ő a gyerekekkel jár tovább). A kölcsönösség jegyében azonban nem megyek ortodoxba sem. Olyan ez a helyzet tulajdonképpen, mintha elváltunk volna, és ő vitte a gyerekeket. Már sehol nincs helyem. Atya, adjon tanácsot! Mit tegyek? Az ortodox oldalra így nem tudok állni (olyan volt ez számomra, mint egy igaz szerelem, és megkeseredett), a katolikus oldalra nem akarok állni, mert nem bírnám. Megbeszélni nem sikerül. Patthelyzetben vagyok. Mihály
Kedves Mihály!
Sok mindent nem teszek itt közzé, hogy a személyes részleteket ne tegyük itt láthatóvá.
Nagyon nehéz és egyáltalán nem könnyen megoldható helyzetben van. Szeretné megélni a hitét, de épp emiatt összetűzésbe került a feleségével. Melyik oldalra álljon? Véleményem szerint az első és legfontosabb, hogy a feleségével újra harmóniára találjanak. Ha ezt nem teszi meg, akkor a legszentebb imaélmények is hamisan csengenek. A konfliktusuk abból fakad, hogy egyikük sem akar engedni. Ebben többféle tényező is szerpet játszik. Ön joggal gondolhatja, hogy az Ön érvei mélyebbek, mert jobban a hithöz kötődnek, míg a felesége érvei inkább felszínesek: a szertartás hossza, módja, stb. Dehát, neki meg a saját érvei tűnnek erősebbeknek, és nem ugyanúgy látja, mint Ön. Nyilván ez is jelentős mértékben okozza a nézeteltérést. Én a legfontosabbnak a családi békét tartom. Ennek érdekében kell lépéseket, erőfeszítéseket tennie, lemondásokat vállalnia. Ez semmiképp sem jelentheti az ortodox egyházhoz való tartozásának megtagadását, de kénytelen megtalálni annak olyan módját, amely nem növeli a családi békétlenséget. De erről később. Ha békére akar találni a feleségével, akkor el kell engednie a saját elképzeléseit. Főként a vele szemben támasztott elvárásait. Ezzel ugyanis nem megy semmire. A felesége nem tud ezekkel mit kezdeni, Ön meg úgy érzi, nem is akar. Közelítsen úgy ehhöz, hogy valóban képtelen a felesége másként látni, másként gondolkodni. Ne akarja, hogy ebben megváltozzék. Bocsánat a hasonlatért, ha valaki nem tud olvasni, akkor hiába várnánk tőle az olvasást. Ön gyönyörködik a keleti imádságokban, de ez a feleségének nem mond semmit. Őt kielégíti a latin szertartás szépsége, amely meg Önnek nem ad sokat. Én azt tanácsolom, hogy teljesen engedje el azt a vágyát, hogy a felesége Önt elkísérje az ortodox templomba. Inkább azon legyen, hogy a felesége a saját templomában legyen buzgó, jusson minél mélyebb lelkületre. Míg azon vitáznak, hogy melyik templomba menjenek többször, addig nincs befelé érlelődés, mélyebbre haladás. Mindenki haladjon a maga útján! Ha Ön elfogadja a feleségét így, ahogy van, csak akkor remélheti, hogy idővel ő is elfogadja majd az Ön sajátosságát, eltérő útját. Szép volna, ha ebben egységre jutnának, de úgy látszik ez (most még!) nem adatik meg. Bölcsebb, ha elengedi ezt a vágyát, és abból a valóságból indul, ami van.
Hogy ez gyakorlatban hogyan valósul majd meg, ezt Önnek kell alaposan, higgadtan végig gondolnia. Egészen biztosan kompromisszumokat kell kötnie. Erre utaltam, hogy ez nem hittagadás, vagy az egyházától való elfordulás, de az emberi gyarlóságokkal számolva mégis valamiféle köztes megoldás. Az nagyon fontos, hogy Isten ne maradjon ki a kapcsolatukból, a házasságukból. Tehát, ha másként élik is meg, ugyanahhoz a szerető Istenhöz kapcsolódjanak. Ilyen értelemben ökumenikussá lett a házasságuk, annak minden nehézségével de áldásaival is együtt. Istenben keressék a békét és egységet, ha már a vallásukban nem tudják megélni!
Kedves Lelkiatya! Nemrégiben hallottam a 109. zsoltárt és valami érdekelne ezzel kapcsolatban. Bizonyos sorok már régebbről ismerősök voltak, mert úgy tudtam, hogy a benne található "Csak kevés napot hagyjanak neki osztályrészül, hivatalát nyerje el más" sor Júdásra vonatkozik, akinek apostoli hivatalát átvette Mátyás apostol és tulajdonképpen valóban kevés napot élt mert ő halt meg legkorábban a 12 (13) közül. Ezzel eddig nem is foglalkoztam, de amikor hallottam és olvastam úgy egészében ezt a zsoltárt, akkor kezdett homályossá válni, hogy pontosan mit is jelenthet. Van több olyan részlet benne, ami Júdásra nézve alkalmazható, például ez: "Hazug nyelvvel beszélnek hozzám, a gyűlölet szavával vesznek körül, s ok nélkül harcolnak ellenem. Szeretetem jutalmául váddal illetnek, én azonban imádkozom. A jót rosszal viszonozzák, szeretetem gyűlölettel." Ez utalhatna Júdás árulására. Elgondolkodtam azon, hogy esetleg vonatkozhat-e a zsoltár tágabb értelemben akár az egész zsidó népre vagy inkább arra a generációra, ami elítélte Jézust, vagy azokra akik abban a korban elítélték és nem hittek benne. Az alábbi sorok miatt gondoltam: "Fiai nyugtalan bolyongjanak és kolduljanak, űzzék ki őket elpusztult házukból! Minden java legyen uzsorások zsákmánya, munkája gyümölcsét vigye el idegen. Senki ne bánjon kímélettel vele, ne akadjon, aki könyörül árváin! Törzse induljon pusztulásnak, a második nemzedékben szűnjék meg a neve! Atyáinak bűnét ne feledjék, ősanyái vétkét le ne vezekeljék, lebegjen az mindig az Úr előtt! Az Úr törölje el emlékét a földön!" Itt többes szám van és nagyon egyértelműen egy egész törzsről, nemzedékről van szó. Nem egészen egyértelmű számomra, hogy Júdásra vagy a zsidó népre vonatkozik ez a zsoltár, de Júdással kapcsolatban bonyolódik a helyzet, mert olyan dolgokat is tartalmaz a szöveg, ami elvileg nem vonatkoztatható Júdásra, csak esetleg általánosságban a Jézust elítélőkre: "fiai váljanak árvákká, felesége pedig özveggyé!" - azért mondtam ezt, mert Júdásnak nem volt felesége. A következő sorok viszont rá "emlékeztetnek": "Fedje el az átok, mint a köntös, hatoljon belsejébe, miként a víz, hassa át csontjait, mint az olaj! Igen, úgy borítsa be, mint a ruha, mint az öv, amely mindig átfogja." Ez azért juttatta eszembe Júdást, mert én úgy olvastam római katolikusoknál tisztelt szentek látomásaiban, leírásokban, hogy Júdás a ruhájának az övével kötötte fel magát. Ez már tényleg egy részlet az egészben, de ezt juttatta eszembe. Melyik értelmezés lehet az igaz: Júdásról szól a zsoltár vagy csak általában a Jézust megvetőkről vagy mindkettő? Lenne még egy dolog, amit nem értek. Az egyik sor a különböző fordításokban így szerepel: "imádásága is bűnné legyen" és "kérése ne találjon meghallgatásra" és még bizonyára más fordítások is vannak, a "bűnné legyen" kettőben is szerepel, amit találtam. Akár Júdásra, akár Jézus összes vádlójára, akárkire vonatkozik is ez, szó szerint kell érteni vagy nem? Elméletileg egy ima csak akkor bűn ha valami bűnös dolgot kérünk az imában vagy úgy beszélünk Istenhez, hogy közben nem ismerjük el vagy hazudunk neki vagy valami hasonló. Ha azt kérem, hogy az ismerősömmel valami rossz történjen, az nyilván bűn. Akár még az is bűn ha Istennek folyton dicsekszek magammal, de semmi alázat nincs bennem. Ezek speciális esetek, de ez a zsoltár úgy tűnik, azt mondja, hogy akármi is az illető imájának a témája, mindegy mit és mikor imádkozik, az bűn és hasztalan. Ezt olyan nehezen tudom megérteni, főleg ha Júdásra vonatkoztatom. Két okból. 1. Júdás nem apostolságának első napján árulta el Jézust szóval előtte imádkozott Jézussal és talán Jézus nélkül is, tett csodákat, hallgatta Jézus tanításait és amennyire tudott vagy akart, valamilyen szinten azért próbált apostol módjára működni. Ha akkor még nem árulta el Jézust, akkor miért lett volna már az árulás előtt hasztalan és átkozott az imája? 2. Ha arra vonatkozik, hogy esetleg elárulta és utána imádkozott és az hasztalan lett, akkor ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy az árulása után szidta Jézust és még akkor is teljesen ellene fordult. Ha nem ezt nézzük, hanem tegyük fel, hogy Júdás bocsánatot kért az imában vagy bármi jó dolgot imádkozott, akkor az nem lehetne egy bűnös ima, hiszen ha jól imádkozik, az hogy is lehetne bűn? Ha Júdás örök életére vonatkozik, akkor megint csak nincs értelme. Ha a pokolban van, akkor ott nem imádkozhat. Ha a mennyben van, akkor ott imádkozhat, de nem lesz hasztalan és bűnös az imája. Ha esetleg nem Júdásra hanem egy egész generációra vagy városra/országra/nemzetre vonatkoztatjuk ezt, akkor sem stimmel, mert inkább tűnik úgy eleve elrendelésnek és nem szabad akaratból imádkozó emberek és irgalmas Isten kapcsolatának. Vonatkozhat esetleg arra, hogy akik elítélték Jézust és a halálát okozták vagy akár csak nem hisznek benne, ők hiába imádkoznak, de az előbbi lehetőségeket én nehezen értelmezhetőnek tartom. Lelkiatya hogyan értelmezi ezt a zsoltárt? Talán pont egy homályos szöveget választottam, de ez megragadta a figyelmem és én a Júdásra vonatkozó interpretáción kívül még mással nem találkoztam, pedig ha mindent Júdásra vonatkoztatok, az úgy valahogy nem egészen jó. Legalábbis szerintem. Bocsánatot kérek ha ezzel túl bonyolult kérdést tettem fel.
Ezek nagyon izgalmas kérdések, érdemes ezekkel foglalkozni, a szöveg értelmének, magyarázatának utánajárni.
Elsősorban azt kell megérteni, hogy az ószövetségi jövendölések nem a később bekövetkezendő események előre megírt forgatókönyvei. Ennél sokkal mélyebb összefüggéseket kell keresnünk és megértenünk. Az Ószövetség is Istenről szól, Isten és az ember kapcsolatáról. Mindezt azonban teljesen emberi köntösbe öltöztetve, amelyet az értelmezésnél fontos jól megkülönböztetnünk. Az, amit a 109. (liturgikus gyakorlatban 108.) zsoltárban olvasunk, az önmagában egy borzasztó szöveg. Annyira elborzasztó, hogy - tudomásom szerint - a latin zsolozsmából ki is hagyták. Talán, hogy ne botránkoztasson senkit, ne zavarja meg az imádkozó embereket. Szóval ez egy elkeseredett ember szitkozódása, gyakorlatilag átkozódás, mert a szitkaihoz Isten erejét hívja segítségül. Ennek így, ilyen formában valóban semmi keresnivalója nincs a keresztény gondolkodásunkban. Minthogy azonban az Ősegyház is imádkozta, használta ezt a zsoltárt, hiszen így történhetett, hogy Péter aktualizálta, ezért kár volna a meghökkentő és riasztó tartalma miatt elvetnünk. Hogy úgy mondjam, a gyereket is kiöntenünk a fürdővízzel együtt. Igen, Péter ezt a sort: "tisztségét nyerje el más" úgy értelmezte, hogy a tizenkettőből nem hiányzhat ember, ezért Júdás helyére mást kell választaniuk. Ez a rész leginkább arról beszél, hogy mennyire fontos az, hogy Jézus tizenkét apostolt választott. Akár tizenegyen is folytathatták volna a hithirdető munkát, vagy egy kis időt hagyva azt találhatták volna, hogy maga az Úr választ még valakit hozzájuk Szent Pál személyében (nem ritkán az ikonábrázolásokon Szent Pált látjuk tizenkettediknek és nem Mátyást). De ennél fontosabb, hogy a Jézus által elindított apostoli közösségük kiegészüljön. Ez az Egyházra utal, amely a maga teljességében kell, hogy folytassa Jézus rájuk bízott küldetését.
Van, ami a zsoltárból még Júdásra vonatkoztatható, és van, ami már nem. Van, ami többes számban van írva, van, ami egyes számban. Már csak ebből is lehet gondolni, hogy nem lehet egyértelműen bárkire rávetíteni ennek a szövegnek a tartalmát.
Mit kezdjünk akkor ezzel a zsoltárral? Kétségtelen, nem egyszerű. Nem egyszerű, nagyon is összetett, sok és mély értelmű. Ha úgy tetszik, előveheti ezt a zsoltárt a nagyon dühös vagy elkeseredett ember, aki úgy érzi, hogy nagyon sok bántás érte, és mintegy belemondja dühét és elkeserdettségét ezekbe a szavakba. Alapvetően nem egy dicséretes magatartás, de lássuk be, nem mindig tudunk jólneveltek lenni, főként a szívünk legmélyén. Ha valaki dühös és elkeseredett, még mindig jobb, ha ezt a zsoltárt imádkozza, mint ha a saját szavaival átkozódik, veszekszik. Szóval, erre is jó ez a zsoltár. De azért ennél sokkal több.
Az atyák lelki értelemben alkalmazzák, s ezt tanácsolják nekünk is. Ezeket a szavakat az igazi ellenségünkre (vagy többes számban) ellenségeinkre érdemes alkalmaznunk. Az igazi ellenség sohasem a másik ember, hanem a sátán, a gonosz lelkek. Ezeket az átkokat és szitokszavakat a gonoszra kell mondanunk. Jobb, ha az ember sohasem dühös és szenvedélyesen mérges, de ha ilyen érzések vannak benne, akkor azt az igazi ellenségre, a gonoszra kell fordítani. Persze, ebben az értelmezésben sem olyan könnyű minden mondatot a helyére tenni. Például lehet-e a gonosznak a gyermekeiről, a feleségéről beszélni? Erre az atyák megint egy érdekes értelmezést találtak. Azt mondják, egyik bűn szüli a másikat, van bűn, amely társul más bűnhöz. Ezeknek a bűnök közötti "rokoni kapcsolatoknak" nagy mesterei Evagriosz Pontikosz, de Lépcsős Szent János vagy Kasziánosz írásaiban is találunk ilyen értelmezéseket.
Ami végképp nehezen érthető az a "még imádsága is váljék vétekké" sor. A gonosz lélek imádkozna? Van neki vétke? Ezt megelőző sor: "Vétkesként kerüljön ki az ítéletről". Vagy kérése, próbálkozásai ne sikerüljenek, forduljanak vissza rá, ellenségemként bukjon el, ne én kerüljek ítélet alá, hanem ő, stb. Ilyen értelmezésekkel próbálkozhatunk, amikor részleteiben elemezzük ezt a szöveget. De valószínű, jobb nem pontról pontra részletezni, inkább költői képekként értelmezni, a lényegét megragadni. Ez pedig nem más, mint az, hogy az egyetlen és igazi ellenségünk a sátán, és Istent hívhatjuk segítségül, hogy le tudjuk győzni, föléje tudjunk kerekedni. De az Ősegyháznak volt bátorsága ennél részletesebben is alkalmazni. Mi jobb, ha megmaradunk ennél a lelki értelmezésnél.
Kedves Lelkiatya! Felveheti a sátán a Szűzanya alakját?
Nem. De hasonlót tudhat produkálni. Veszélyes játék! Ha ilyet tapasztal az ember, el kell kezdeni imádkozni. Legjobb, legbiztosabb a Miatyánk. Attól menekül a sátán. Vagy egyszerűen Jézus nevének segítségül hívása: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam.
Tisztelt Lelkiatya!
Különösen is foglalkoztatott a mai adventi vasárnap a templomban hogy Isten milyen sok kegyelmet adott és halmozott el jelenlétének édességével. Szüntelen ez a gondolat volt bennem: az Úr érintése örök, kitörölhetetlen a lelkemből, mint mikor valaki ráteszi a kezét a vállunkra s később is még évek múltán is érezzük, mintha kezének súlya nem múlna el. Miért van ez? Kitüntetés-e vagy kötelesség? Lehet-e erről s kivel úgy beszélni, hogy ne maga mutogatás legyen hanem tanúságtétel Isten jelenlétéről? Sokszor úgy érzem, az Élő Krisztus gyengéd szeretetéről, a misztikus meghívásokról kevés szó esik. Olyat is hallottam, hogy az Úr, ha ki is választ valakit szolgálatra, ezt visszavonhatja, de hogy lenne visszavonható a kegyelem, Isten visszavonhatatlan a tetteiben is, vagy nem? Lehet jól az Úr akaratát az életünkben az adományaiból keresztül? Hogyan? Szívből köszönöm a lelki útmutatását.
Ajándék és kötelesség, mindkettő. Isten meglátogat, megérint, olykor megszólít, olykor megszólal. Ezt nem tudjuk irányítani, kivált nem tudjuk kiérdemelni. Sohasem érdem, így sohasem dicsekedhetünk vele. Szánalmas is volna. Mégis, él bennünk a vágy, hogy megoszthassuk, hogy másoknak is juttassunk ebből az édes, de kimondhatatlan tapasztalatból. Itt a feladat, hogy ezt oly módon tegyük, hogy az valóban mások gazdagodására szolgáljon, ne pedig üres kérkedésnek tűnjék. Ha például elmondom valakinek, akiben ez inkább gyanakvást, rossz érzéseket kelt, ez nem az illető hibája, hanem az enyém, mert vagy nem jól választottam meg az időt, a személyt, a módot, vagy egyáltalán nem voltam képes szavak útján hitelesen átadni ezt a belső tapasztalást. Számomra mindennél beszédesebb, másnak azonban hiteltelenségem miatt tartalom és mélység nélküli fecsegésnek tűnik. Ez az egyik oka annak, hogy erről inkább keveset beszélünk. De helyes kimondani, valakivel megosztani. Csak nagyon alaposan meg kell választani, hogy kinek mondjuk el. Ezért kell, hogy legyen lelkivezető, akivel ezt őszintén meg tudjuk osztani.
De a továbbadás a legritkábban történik szavak útján. Az az igai továbbadás, amikor Isten érintése úgy megváltoztat engem, hogy az mások számára is beszédes. Nem én beszélek, hanem a tetteim, a magatartásom, a lényem.
Hogy visszavonná a kiválasztását? Ezt kötve hiszem. Nem csiki-csuki játék ez, kivált nem ilyen megrendítően komoly dologban. Az viszont igaz, hogy el lehet játszanai, el lehet veszíteni. Ez igen. S ez roppant fájdalmas. Mint amikor valaki a szerelmet játssza el hűtlenségével. Persze, Isten nem olyan hűtlenül elhagyott szerető, aki ne bocsátana meg, ne fogadna vissza újra és újra a végtelenségig. Mégis az a tapasztalat, hogy a kiválasztottság, az isteni érintés, a személyes meghívás eljátszható, elveszíthető. Úgyhogy nagyon komolyan kell venni. Komolyan és alázattal.
Kedves Lelkiatya! Hogyan kell imádkozni a Jézus imát? Annyifélét hallottam, hogy teljes a zavar
Istennek hálá, igen sok könyv megjelent már a Jézus-imáról. Érdemes ezeket elolvasni. Ezekből az is látszik, hogy valóban többféle módon is lehet imádkozni. Mégis jó, ha megbízható tanácsokat fogad el. Javaslom, hogy ne a világhálón keresgéljen erről. Bár kétségtelen, lehetnek ott nagyon jó írások is, de vannak butaságok is, és nem könnyű kiszűrni, elkülöníteni őket. Azt javaslom, hogy ha teheti, menjen el ilyen Jézus-ima alkalomra. Ott mindig hallhat tanítást is, és élőban gyakorolhatja, és a tapasztalatokat az atyával, vagy aki vezeti, megbeszélheti. Persze, itt elsősorban a görögkatolikus egyházunk által szervezett alkalmakról beszélek.
Egyebet nem is nagyonszívesen mondok, mert valóban összetett valóságról van szó, amelyet néhány mondatban nem könnyű vagy inkább veszélyes összefoglalni.
Például ezeket a könyveket ajánlom jó szívvel:
A Zarándok
Irma Zaleszki: Élni a Jézus imát
Kallistos Ware: A Jézus ima
Hieroteos Vlachos: Egy éjszaka a Szent hegy sivatagában
Frederica Mathewes-Green: Jézus ima
Pel-Olof Sjörgen: A Jézus ima
Kedves lelkiatya!
Miért kell örülni annak amink van, ha jelen pillanatban nincs az amit szeretnénk? Miért rossz sóvárogni valami után ami még nem sikerült? Miért nem szabad szomorkodnunk? Miért kell türelmesnek lennünk? Miért kell nélkülöznünk mások szeretetét, megbecsülését? Miért nem szabad irigykednünk?
A sok kérdésére nem ugyanaz a felelet. Próbálom őket szétválasztani.
Azért kell örülni annak, amink van, mert ezzel a saját életünket tudjuk boldogabbá tenni, s következésképp másokét is, akik körülöttünk vannak. Ez egy bölcs megközelítés, de nem parancs. Parancsra nemigen lehet örülni. Szóval, sokkal jobban jár az ember, ha elfogadja a sorsát, az élethelyzetét, a körülötte lévő embereket, s ebből az elfogadásból lép tovább, és változtat azon, amin kell, amin lehet és amin tud. De az alapvető elfogadás ahhoz is hozzásegít, hogy kiegyensúlyozott emberek legyünk.
Sóvárgoni nem feltétlenül rossz. Isten ültette belénk a vágyat, ez hajt minket előre. Azt kell meggondolni, hogy miért érdemes és miért nem érdemes vágyakozni. Ezen a ponton igen fontos különbséget tenni, hogy mi az, amit Isten kínál nekünk, és mi az, amit a világ. Ez utóbbi nagyon sok mindent ránk tukmál, és elhiteti velünk, hogy ezekre rettentő nagy szükségünk van. Ezeket a hazugságokat érdemes leleplezni, nem bedőlni nekik. Tehát a sóvárgás jó dolog, csak annak tárgyát kell jól megtalálni, nem elvéteni. De ez is inkább emberi bölcsesség, amely hosszú távon a javunkat szolgálja, nem pedig erkölcsi megfontolás.
Hogy ne volna szabad szomorkodni, ezt végképp nem mondanám. A szomorúság lehet nagyon jó dolog is. Illetve teljesen természetes, amikor elveszítünk valamit, főként ha valakit. Ami rossz lehet a szomorkodásban, ha az önzésből fakad. Ha magamat sajnálom, és nem tudok vagy nem is akarok túllátni az adott veszteségen. Van, amit (akit) Isten vesz el tőlünk. Olykor erre úgy viselkedünk, mint a toporzékoló kisgyerek, aki követeli, hogy az legyen, amit ő akar. Ezen a téren szokott minket tanítani Isten. De a szomorkodás jó is lehet. Mélyebbre vezet, lecsöndesít. Végső soron Istenhöz vezet, ha jó lélekkel élem meg a szomorúságomat.
A türelem hatalmas kincs, érdemes gyűjteni. Teljesen meg tudja változtatni az ember életét, ha megszerzi magának a türelmesség erényét. Sokkal nyugodtabb lesz, higgadtabb. Következésképp tisztábban is tud látni az az ember, aki nem türelmetlen, nem kapkod. Meg aztán, Isten is végtelenül türelmes velünk, elnéző a mi hibáinkkal. Nem csak illő tehát nekünk is erre törekednünk, de erre is az mondható, hogy akkor járunk jól, ha ebben előre haladunk.
A szeretet, megbecsülés hiánya természetesen fáj. Emberi tulajdonságunk, hogy rászorulunk az elismerésre, főként a szeretet kifejezésére. Fontos tudni, hogy ezen a téren sem vagyunk egyformák. Van, aki jobban ki tudja mutatni a szeretetét, van, aki nem, van, aki jobban igényli, hogy érezze mások szeretetét, van, akit ez inkább zavar. Ebben is sokat kell tanulnunk. Egyrészt önmagunkat megismernünk, másrészt megtanulni helyesen szeretni, úgy szeretni a másikat, ahogyan arra neki szüksége van. Amikor az embernek nélkülöznie kell mások szeretetét, az mindig fájdalmas. De minél mélyebb hitre talál az ember, annál inkább eltölti Isten jelenléte, és megtapasztalja, hogy soha nincs egyedül.
Irigykedni viszont tényleg nem szabad, nem érdemes, ezért tilos. Nem azért, mert büntetés járna érte, hanem mert megkeserítjük vele saját életüket. Ha másnak van, örüljünk neki. Az irígységet teljes mértékben az önzés táplálja. Ez is olyan, hogy az ember saját magát mérgezi vele. De voltaképpen minden bűn ilyen. Azért kell kerülni, mert a mi életünket teszi tönkre.
Tisztelt Lelkiatya! Történt olyan, hogy mikor szentgyónást végeztem, attól tartottam, hogy ha nem megyek be hamar a gyóntatószékbe, az atya esetleg azt gondolja, hogy nincs több gyónó és elmegy.Ezért csak igen rövid időt fordítottam a lelkiismeretvizsgálatra, a gyónás során mondtam is hogy" Az az igazság, hogy most nagyon felületesen készültem a gyónásra, lehet, hogy több súlyos bűnöm is volt, de most nem jut más az eszembe, mint amelyeket elmondtam".Az atya megadta a feloldozást, de néha bizonytalan vagyok, hogy érvényes volt-e a gyónásom?Válaszát előre is köszönöm.
Igen, természetesen. Hiszen igyekezett mindent elmondani, s ami kimaradt, azokat nem szándékosan hagyta ki. Egyébként nyilvánvalóan máskor is maradnak ki olyan bűnök, amelyeket az adott időszakban elkövettünk, de a szentgyónásban nem tudtunk róluk számot adni, mert vagy elfelejtettük, vagy észre sem vettük. Ezért kell azzal lezárni a gyónást, hogy minden más bánömet is bánok. A feloldozásra ugyanis ezekre szól, amit elmondtam, és amit nem mondtam el, de szándékom azokat is megbánni. Annyi tanulsága lehet az esetnek, hogy érdemes már korábban fölkészülni a gyónásra, nem csak "sorbanállás" közben. De az érvényességhöz nem fér kétség, efelől nyugodt lehet.
Kedves Lelkiatya!
Vasárnap volt Papp Miklós atyának egy másfél órás előadása a karácsonyi ikonról és sok mélységet hozott felszínre, de egy kérdés is támadt bennem, amit aztán nem tudtam megkérdezni tőle:
Beszélt róla, hogy József mellett ott a kísértő, aki rossz sugallatokkal el akarja veszíteni őt. Miért van az, hogy egyes ikontípusokon éppenséggel szakállas fekete ruhás szerzetesnek van öltözve az ördög pl A karácsonyi ikon etikája című könyvének fedlapján is.
József tanakodását a Jakab evangélium írja le színesen, a karácsonyi ikon meg is festi. A József elé álló, szőrruhába öltözött alak a kísértő, aki bizonygatja, hogy csak a tapasztalati világ van, a dolgok menete csak a természetes törvények szerint lehetséges. A kísértő görbe, száraz botjára támaszkodik: "amint ez a bot nem tud hajtást hozni, a szűz sem tud szülni." Ezt a kísértőt olykor szarvval és farokkal is ábrázolják, és a hagyomány szerint Tirzusnak hívják (mint Dionüsziosz botját). Ám ahogy a tanakodó embert kísérti a gonosz hang, a megértést majd álmában segíti az angyali hang. Izgalmas belegondolni, hogy a megértésünket támogatni kell az angyali hangnak a jászolnál és majd az üres sírnál is: Krisztus belépője és kilépője is a történelemből misztérium.
Bővebben lehet olvasni erről: Ivancsó István: Ikon és liturgia c. sorozatában, a Karácsony c. füzetben lehet, s a lábjegyzetekben is jó neveket idéz a kísértőről a 29.-30. oldalon. Tehát a szerzetesként való értelmezése helytelen értelmezés vagy figyelmetlenség.
Kedves Lelkiatya! Ha valaki nem tudja elfogadni az ökumenizmust, és emiatt nem tudja elfogadni a II. Vatikáni Zsinatot, akkor ő hitehagyó? Onegirl
Inkább hitében bizonytalankodó. Egyrészt szeretne a katolikus egyház része lenni, másrészt megzavarja őt a békétlenség kísértése. Saját feje után megy, ahelyett, hogy fejet hajtana.
Kedves Lelkiatya!
Hallottam egy ilyen magyarázatot valakitől:
"Nem a kereszten történt kegyetlen, iszonyatos, véres, és bestiális kivégzés - iszonyat! -, nem azzal váltott meg: az Utolsó Vacsorán már meg lettünk váltva."
Bár szeretnénk, de nem lehet külön választani a szörnyű kínhaláltól az utolsó vacsora meghittségét, de még a betlehemi esemény kedvességét, sem pedig a názáreti házban történt angyali üdvözlet bájos titokzatosságát. Jézus nekünk adta magát kezdettől fogva. A Fiú eggyé vált velünk, hogy így teljesüljön az Atya ősi akarata, hogy az istenképiségünk beteljesüljön. Ez az eggyé válás, a megtestesülés kezdettől megvolt az Atya tervében. Az áteredő bűn és mi személyes bűneink miatt sikerült ilyen drámaira ez a történet. Jézus irántunk való szeretetből mindent vállalt, nekünk adta önmagát. Ennek az önátadásnak az első, legnagyobb lépése az örömhírvétel eseménye, amikor isteni dicsőségéből kivetkőzve egy szűz leány méhében magzati léttel elkezdte földi életét. Ez még teljesen észrevétlen volt, nem tudott róla senki, csak egyedül az Istenszülő. A betlehemi események sem tűnnek olyan megrázónak, hacsak hozzá nem vesszük a gyermekgyilkosság szörnyűségét. Mindenesetre az Isten Fiának születése pillanatától érzékelhető volt az, amit Szent János így ír evangéliumának kezdetén: övéi közé jött, de övéi nem fogadták be (Jn 1,11). Tehát Jézus kezdettől fogva elutasítással találkozott - természetesen a mi bűneink miatt. Ez tetőzött be a halálával, a teljes elutasítással. Ezt tudta előre, ezt jósolta meg többször is tanítványainak, de ők sem értették vagy nem akarták elhinni (Mt 16, 21-23!) Az utolsó vacsorán mondott szavai oly módon pecsételték meg ezt az önátadást, hogy közben megerősített minket végtelen szeretetével. Örök jelét adta ennek a szeretetének. Ez mind-mind része a mi megváltásunknak, amit nem lehet egyetlen pillanathoz, egyetlen aktushoz kötni. Jézus megtestesült értünk, hogy eggyé válhassunk vele. Meghalt értünk a bűneink miatt és föltámadt, hogy új életet adjon nekünk.
Kedves Lelkiatya ! Mi a Keleti egyhaz tagjai mit tudunk annak erdekeben tenni hogy Gorogkatolikus egyhazunk ne Romaizalodjon el , szebben szolva hogy ne csusszunk at a romai stilus fele ? Lehet elfogult vagyok a vallasommal szemben de ugy erzekelem kezdunk at csuszni Vatikan fele .
A görögkatolikus úton megmaradni, görögkatolikus hivatásunkhoz hűnek lenni legelsősorban azt jelenti, hogy az imádságainkban igyekszünk fölfedezni, megélni és erősíteni magunkban a keleti lelkiséget. Ez az alapja minden másnak. Ha ezt tesszük, ha erre törekszünk, akkor nem kell félni a latinizálódástól, akkor magától értetődően megtaláljuk a mi saját értékeinket, s ha azokat hitelesen megéljük, ennek vonzó ereje lesz mások számára is.
Ami Vatikánt illeti, azért fontos azt tudatosítani, hogy mi teljes egészében oda (is) tartozunk. Ez nem jelenti a keletiségünk elárulását vagy attól való eltávolodás veszélyét. Az annál is inkább így van, mivel az utóbbi évtizedekben éppen a Szentszék biztat minket arra, hogy ne féljünk fölfedezni keleti gyökereinket és azokat megújítva visszahozni egyházi életünkbe. Gugerotti bíboros, a Keleti Dikasztérium prefektusa magyarországi látogatása során szintén erről beszélt.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy hogyan lehet kitörőlni az elmémből azokat a képeket amik nem oda valók? Meggyóntam meg szeretnék javulni és megfogadtam hogy többet nem követek el ilyen bűnt, de folyamatosan bevillanak azok a képek. Segítségét előre is köszönöm onegirl
Hosszú, kitartó munka kell hozzá. De nem reménytelen. Kitörölni nem tudja, de helyettesíteni igen. Minden egyes szentgyónásával egy hajszállal közelebb került a teljes megtisztuláshoz. Ne fáradjon bele! Persze, kérnie is kell a Mindenhatót ebben a nehéz, hosszadalmas gyógyulásban. Ez a hite is hozzásegíti Önt a mielőbbi sikerhöz. Az idő gyógyít, ha a szándék tiszta és előre mutató. A bukások, illetve ezek a küzdelmes példák abban is segítséget nyújtanak, hogy másokat elgondolkodtassanak: nem érdemes belecsúszni ezekbe a bűnökbe, mert nagyon nehéz kievickélni onnan. Így aztán ezek a küzdelmek még mások segítségére is lehetnek. Érdemes, tehát, nem föladni, vállalni, folytatni a küzdelmet. Már maga ez a küzdelem is áldás. Ez azért vígasztaló, nem?
Kedves Lelkiatya!
Felmerült bennünk egy kérdés. Az teljesen világos, hogy az abortusz bűn, gyilkosság. De mit mond az egyház azoknak, akik pl kiskorúak és erőszak áldozatai lettek? Akkor is tartsák meg a gyermeket és adják inkább örökbe? Az anyának biztosan nehéz lesz úgy végig hordani a 9 hónapot, hogy igazából nem akarja a gyermeket, sőt arra a szörnyű eseményre emlékezteti.
Köszönöm válaszát
Sajnos, ez nem csak kitalált élethelyzet, erre nem kevés példa volt már a történelemben. Ami közelmúltból ismert, az a szerbiai háború idején történt, amikor katonák szerzetesnővéreket kényszerítettek, és bizony, ezekből nem is egy gyermekszületés történt. Ezeknek a nőknek a pápa feloldozást adott a szerzetesi fogadalmai alól, hogy a megszült gyermekeiket fölnevelhessék. Talán arra is volt példa, hogy örökbe adtak ilyen gyermeket. Ez az egyház válasza erre a brutális gaztettre. Az teljesen igaz, hogy elmondatatlan fájdalmakat, veszteségeket, csalódásokat kellett átélniük az ebben érintett személyeknek. Alighanem a megszületett személyeknek is, akik súlyos kérdéseket tehettek föl Istennek a saját létezésük okán. A szenvedés azonban mindig megtalálhatja a maga helyét és értelmét egy-egy emberi életben. Ezt feladat is megtalálni. Szándékosan embert ölni azonban semmilyen körülmények között, semmilyen okból nem szabad.
