Kedves lelkiatya köszönöm válaszát amit a nők pappá szentelését érintő dolgokról írtam. Mélyebben kutatom a kérdést és a mesterséges intelligenciát is megkérdeztem hogy mit tud. Álláspontja szerint ez a kérdés nem dogma a katolikus egyházban és a kérdés továbbra is nyitott. Az egyház jelenlegi álláspontja szerint a nők nem szentelhetők pappá, de ez a helyzet a jövőben változhat. Ez így van? Tudna segíteni nekem? Milyen könyvet honlapot, videót ajánlana ami ezzel foglalkozik? 3 éves korom óta pap akartam lenni de nem lehetek. Nem értem hogy miért érezheti egy nő hogy az Úr hív papnak ha nem lehet? Templom takarítás közben meg az oltárnál is különös hívó érzésem van. Viszont egy jelenés során azt mondta az Úr Jézus hogy engedjem el és keressem Szent Józsefet. Hogy tehetném meg? Piroska
Kedves Piroska!
Ha valaki gyermekkorától papságra vagy szerzetességre vágyik, ezt még egyáltalán nem biztos, hogy a papi vagy szerzetesi hivatás jele. Sokkal inkább annak, hogy arra kap meghívást, hogy a hitét, kereszténységét nagyon komolyan vegye. Aztán, hogy milyen egyházi szolgálatban tud ez tovább bontakozni, az is nagyon sokféle lehet. Az teljesen bizonyos, hogy Önnek nem papi hivatása van. Isten nem hazudtolja meg Egyházát. Ha csak férfiak lehetnek papok, akkor egészen bizonyos az, hogy Isten csak férfiakat hív meg a papságra. A szerzetesség azonban férfiak és nők előtt egyaránt nyitott lehetőség. Én is úgy tudom, hogy valóban nem dogma az egyházi rendben a nemek különbségtétele, ez inkább egy magától értetődő, 2000 éves hagyomány. De legalábbis elgondolkodtató, hogy ezt a 2000 éven át tartó, nagyon egyértelmű hagyományt a mai szétszilált világban, amikor az egyház is nagy erőkkel keresi helyét és szerepét, nemigen volna helyes ilyen jelentős változtatásokat bevezetni. Szolgálja az Urat, ahogy csak tudja, a templomban, az emberekben, jótékonysági szervezetekben! Számtalan módja van, hogy az ember elköteleződjék Isten és az emberek szolgálatára.
Kedves Lelkiatya!
Viszonylag fiatal házasok vagyunk, van már egy kis gyerekünk is.
Szeretjük egymást a férjemmel, de több, mint egy éve nincsen testi kapcsolat közöttünk. Nekem nagyon hiányzik. Elmondtam már ezt a férjemnek is, de nem lett eredménye.
Azt mondja, neki is hiányzik a testiség, csak fáradt.
Máskor azt mondja, hogy nem is kívánja.
De olyan nehéz így élni. Mintha testvérek volnánk.
Lehet, hogy velem van a baj, bár ezt még sosem mondta. Ahhoz képest, hogy megismerkedtünk, 20 kilóval vagyok súlyosabb. Bizonyára undorodik tőlem. És próbálok lefogyni, de olyan nehezen megy.
Pajzsmirigy beteg is vagyok, ami miatt nehezebb. De genetikailag így nézünk ki, nálunk a családban senki sem csontsovány.
Régebben is mindig én kezdeményeztem a férjemnél, de annyira rosszul esett a visszautasítás, rendkívül megalázónak éreztem, sírva aludtam el.
Mellette egyáltalán nem tudom a nőiségemet ilyen szempontból megélni.
Egyszer már volt egy szeretője, ő nagyon sovány nő volt.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Javaslom, hogy együtt keressenek föl katolikus párterápiás szakembert. Mindenképp gyógyítani kell ezt a helyzetet, amely így sokáig nem tartható. Sajnos, lehet abban valami, hogy ha többlet kilókat vett föl, akkor ez nehezíti a testi együttlétet. Egy ponton túl még fizikailag is, de érzelmileg mindenképpen. Mégsem csupán a kényszeres fogyás itt a megoldás, hanem a nagyon nyílt, őszinte beszélgetés. Kell, hogy tudjanak erről beszélni a férjével. Ezért javaslom a szakember bevonását, hogy segítse ezt a helyzetet. A házasságuknak egy nehéz pontjához értek, amelyet jól kell megoldani. Az ilyen nehézségek éppen azért jelentkeznek, hogy mintegy próbakő, a helyes megoldás után egymáshoz még közelebb kerüljenek. De ezt csak ezzel a nyíltsággal, őszinteséggel lehetséges.
Bűn spermadonornak lenni?
Semmiképp se tegye. Nem tudom, fizetnek-e érte, vagy milyen célból akarják fölhasználni, de alapot ad arra, hogy ismeretlen apától szülessen gyermek, amely teljesen méltatlan az emberi személyhez, aki meg fog születni. Ne legyen ennek részese! A sperma ill. petesejtadományozás mindent kivon a szeretet perspektívájából, és érdekek, pénz, orvosi becsvágy lehetnek a fő indítékai. Keresztényként semmilyen módon ne vegyünk ebben részt!
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a görög katolikus egyház az ortodox egyház? A keresztlányommal beszélgettünk és ezen vitatkoztunk. Szerintem ortodox és katolikus keveréke, szerinte semmi köze az ortodoxhoz tisztán katolikus. Mi Római katolikus keresztények vagyunk és azon gondolkodtam hogy az ortodox egyházat vagy a görög katolikus egyházat válasszam. Elegem van a sok változásból amit tapasztalatok és nem tetszik az ökumenizmus erőltetése sem.
Válaszát előre is köszönjük
A görögkatolikus egyház három-négyszáz éve ortodox volt. Amióta fájdalmasan kettévált a keleti és nyugati egyház, azóta folyamatosan keresik a módját, hogy újra egyesülhessenek. Erre több kísérlet is volt az egyház történelme során. Ennek egyik változata a görögkatolikus egyház létrejötte, amelyben némely közösségek úgy egyesültek Rómáva, hogy ezzel a lépéssel elhagyták az ortodox egyházat. Az 1993-ban született Balandi Nyilatkozat, amelyet katolikus és ortodox egyházi vezetők egyaránt elfogadtak - azt mondja ki, hogy bár elfogadható a görögkatolikus egyházak léte, de az egyesülésnek nem ez a követendő útja. Vagyis ne úgy egyesüljön valamely egyházrész Rómával, hogy közben elhagyja a gyökereit. Nekünk, görögkatolikusoknak ma az a feladatunk, hogy minél inkább föltárjuk és megéljük a gyökereinket, amely azonos az ortodox egyházéval. Nem keveréke tehát a két egyháznak, hanem egyikbe is, másikba is odatartozik. Egyházjogilag a Nyugati Egyházba, rítusa szerint a Keleti Egyházba tartozik.
Ami a személyes házzáállást illeti, nem javaslom Önnek a váltást. Nem kell átmenni egyik egyházból a másikba, hanem a saját helyünkön kell megtalálnunk a saját feladatainkat. Ha vonzódik a keleti lelkiség iránt, nyugodtan járhat görögkatolikus szertartásokra, néha akár ortodox templomba is. Az ökumené pedig azt a nyitottságot jelenti, amely képes befogadni az értékeket. Ugyanakkor nem változtat, megmarad a saját helyén, és fölfedezi a saját egyházának az értékeit is.
Kedves Lelkiatya! 3gyerekes apa vagyok, nem félek a haláltól, viszont rettentően tartok attól, hogy hogyan állhatok meg majd az Úr színe előtt. Próbálok tiszta és az Úrnak tetsző életet élni, hetente áldozom, ha halálos bűnbe esek egyből meggyónom, mégis állandó lelkiismeret furdalásom van. Sokszor azt érzem, hogy én vagyok az a szolga aki elássa az 1db talentumot. Vajon ez az érzés a gonosztól származik, vagy a lelkiismeret hangja, ami a jóra buzdít? Semmire sem vágyom jobban minthogy Krisztussal találkozzam, mégis félek a pillanattól, mert bűnös vagyok..
Kétféle félelem van. Az üdvös istenfélelem, amely fölismeri Isten hatalmasságát, számunkra elérhetetlen végtelenségét, ezért szembesül az ember kicsinységével és gyarlóságával. Ez azért üdvös, mert Istenhöz vezet. Egy evangélikus vallásfilozófus vezette be a "tremendum et fascinosum" kifejezést, amelyet utána sokan mások is haszáltak arra a vallási tapasztalatra, amikor az ember egyszerre félelmet és vonzódást érez Isten felé. A másik félelem viszont bénít, letaglóz. Ez utóbbinak nincs helye az Istennel való kapcsolatunkban. Azt gyanítom, hogy Ön nagyon érzékeny lelkiismerettel figyeli a tetteit. Ez jó is, de nem szabad túlzásba esni. Azt írja, amikor "halálos bűnbe esik", egyből meggyónja. Ebből is következtetek a túlzott önvizsgálatra, ugyanis halálos bűne egyszerűen nem lehet beleesni. A halálos bűn lényege, hogy tudva és akarva súlyos dologban szembefordul valaki Istennel. Egy rendszeresen szentségekkel élő ember nem is tud elkövetni halálos bűnt. Önnek is azt tanácsolom, hogy rendszeresen gyónjon, de ne a bűneinek a függvényében. Ne a bűneire figyeljen, hanem arra a sok ajándékra, amelyet Istentől kap folyamatosan. A gyermekeit is így tudja Isten szeretetére, következésképp egymás szeretetére is nevelni. Ne a bűnök ellen harcoljon, hanem fedezze föl Isten hatalmát, boldogító szeretetét. Ez vezesse, ez irányítsa az életét! Akkor, ha bűnöket követ is el, azok nem eltávolítják Istentől, hanem a bűnbánat és elvehetetlen Istenhöz ragaszkodása folytán még közelebb viszik hozzá.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy az ortodox egyház tényleg engedi hogy a nőket pappá szenteljék? A mesterséges intelligencia azt mondta hogy igen. Válaszát előre is köszönöm Piroska
Nem, ez tiszta butaság. Az ortodox egyházban, ugyanúgy, mint a katolikus egyházban csak férfiakat szentelnek pappá. Ha ilyen butaságokat mond a MI, akkor mégsem olyen intelligens.
A nemi szervek ruhán keresztüli izgatása is bűn? Gyónásra készülök és itt elbizonytalanodtam. Sosem volt még és nem is lesz párkapcsolatom, mert nem vágyom a férfiakra és azt meg tudom hogy a saját nememmel való kapcsolat esetén elkárhozom. Ha szexuális segédeszközt használok akkor is halálos bűnt követek el? Egyre jobban gondoltam rá hogy jó lenne venni egy ilyet, már több napja nézem őket de nem merek mert félek hogy halálos bűnben leszek miatta. Nem tudom kiverni a fejemből. Köszönöm előre is a segítséget és a tanácsokat egy 44 éves onegirl
Verje ki a fejéből! Ez nagyon veszedelmes lépés volna. Elképesztő dolognak tartom, hogy ilyen tárgyakat készítenek, árulnak, könnyen elérhetővé tesznek. Ez nyilvánvaló szolgálata és terjesztése a bűnnek, az emberek nyomorúságba taszításának. Az önkielégítés, a saját magunk szexuális gerjesztése legfőképpen azért bűn, mert belehúz a függésbe, egyre kevésbé tudunk szabadulni tőle. Az élet annyira szép, annyira színes és gazdag, hogy nagyon kár volna ezekre az álörömökre leszűkíteni. Sajnos, a mai világ erőteljesen ebbe az irányba tereli az emberek gondolkodását. Ezt szolgálják ezek az aljas szolgáltatások is. Azt tanácsolom Önnek, hogy ne dobja be a törölközőt, ne adja föl. Minden egyes elgyöngülés további vergődéseket generál. Jó lenne egy csapásra kikerülni ebből a csapdából, de ez nagyon ritkán adatik meg. Küzdenünk kell, nagyon kérni ehhöz a mindenható Isten segítségét, és bűnbánatban mindig hozzáfutni minden elbotlásunk után. Ő mindig megbocsát, akárhányszor is vétkezünk. Nekünk is ezt tanítja, nyilvánvalóan azért, mert ő is ezt teszi. De nem szükséges minden egyes botlás után nyomban szaladni gyónni. Legyen rendszeres a gyónása, havonta vagy esetleg gyakrabban, és áldozzon szintén rendszeresen, hetente esetleg gyakrabban! Fedezze föl azt az erőt, amellyel Isten segíteni akar Önnek, nem csak abban, hogy ne kövessen el bűnt, hanem sokkal inkább abban, hogy el tudja fogadni, meg tudja szeretni önmagát. Ez legyen a legfőbb törekvése, én ezt tanácsolom Önnek.
Kedves Lelkiatya! A fátylakról szóló kérdést is én írtam, az erre adott válaszát nagyon köszönöm. Ismételten egy öltözködéssel kapcsolatos kérdést tennék fel. Azon gondolkodtam, hogy melegebb időkben milyen szoknya és ruha elfogadható a templomban. Ősszel, télen és még tavasszal is nadrágot hordok, akkor kabát, sapka, sál is van rajtam, vastagabban öltözök, így főleg nyáron merül fel a kérdés. A szoknya esetében az a kérdésem, hogy milyen hosszú legyen egy szoknya, hogy a templomba elfogadható legyen. Mindenképpen térd alá érő? Térdig érő? Jó-e esetleg a térd feletti szoknya ha az nem miniszoknya? Egy éppen, hogy térd feletti szoknya nem lenne olyan kihívó, de ha leülök benne, felhúzódik és akkor már kevesebbet takar. A ruha esetében kérdés, hogy az is milyen hosszú legyen minimum. Gondolkodtam máson is: számít, hogy hétköznapibb vagy elegánsabb ruha? ... A szoknya és ruha anyaga fontos vagy elhanyagolható? Tervezek vásárolni néhány hosszabbat. ... A ruhák esetében az érdekelne, hogy mennyire lehet kivágott. Lehet ujjatlan ruha ha egyébként nem rövid és nincs dekoltázs? Elfogadhatók-e olyan ruhák, melyek nem rövidek, de fedetlenül hagyják a nyak alatti részt vagy hátul valamelyest kivágottak?... Egyáltalán felvehetek majdnem földig érő ruhát vagy nem ajánlatos?... Sok kérdést tettem fel, talán már túl sokat is törődök ezzel, de Jézussal találkozok mikor a templomba megyek, magamhoz veszek a kenyér és a bor színe alatt, a gyónáskor a bűneimet gyónom meg és gondolom ez hitelesebb ha nem elfogadhatatlan a ruházatom és persze nem szeretném azt sem ha mások csúnyán néznének rám.
Ismereteim szerint a muszlim vallás meglehetősen akkurátusan írja elő, hogy mit hogyan kell csinálni, mit mikor lehet étkezni, mibe kell öltözködni. Keresztény tanításunk a szabadságot hirdeti, nem előír dolgokat, hanem ajánl, nem elvárásokat támaszt, hanem vonzani akar a krisztusi igényességre. Ezzel együtt is jogosak a kérdései, mert a ruházatunkkal sok mindent ki tudunk fejezni. Azért is hangsúlyozom a szabadságot, mert nem vagyunk egyformák, és ki így, ki úgy érzi jól magát a templomban. A templomi öltözködés kérdésében egyik fő szabály, hogy ne ítéljük meg egymást, ne a másik ember ruházatával törődjünk. Még akkor sem, ha úgy érezzük, egyes esetekben már-már botránkoztatóan kihívó ruhát vesz föl valaki. Ne nézzünk oda - ha meg tudjuk tenni. Sarokpontok azonban lehetnek. Az én véleményem a következő. A hölgyek ne vegyenek föl térd fölött végződő szoknyát vagy ruhát. Ez ma már túlzónak tűnhet, de valójában letagadjuk, hogy a túl sokat mutató ruhák nagyon is alkalmasok a bűnös gondolatok késztetésére. Ugyanez vonatkozik a felső ruhákra is. Templomban sem hölgyek, sem urak ne vegyenek föl olyan ruházatot, amelyben a vállak szabadok. Ami a ruhák minőségét illeti, az nagyon dicséretes, ha valaki a templomba szép ruhát vesz föl, de csakis az Úrért, nem pedig az emberek elismeréséért. Az nagyon visszás volna, sőt, nevetségesen szánalmas, ha valaki a templomi öltözködésével az emberek elismerését akarná kivívni. Az igényességben az Isten iránti odaadásunk vezessen, ne az emberek elismerése!
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tényleg bűn ha valaki bal kézzel vet keresztet? A gyermekem bal kezes és sokszor bal kézzel vet keresztet? Emiatt többször veszekedtek vele hittan órán. Én örülök neki hogy jár misére és mindig keresztet vet és imádkozik ha bal kézzel hát bal kézzel (én is bal kezes vagyok és hol ballal hol jobbal vetek keresztet, de nekem senki nem szólt hogy nem jó)... Római katolikusok vagyunk... Válaszát előre is köszönöm gemgirl
Semmi nem indokolja, senki nem írja elő, hogy melyik kezünkkel vessünk keresztet. A legtermészetesebb dolog, hogy a bal kezesek bal kézzel vessék a keresztet. Egy kicsit szűk látókörű hitoktató lehet, aki ezt a butaságot mondja, hogy ne azzal a kézzel vessen keresztet a gyermeke, amelyik az számára természetes.
Kedves Lelkiatya! Sokan írnak az önkielégítés témában, nekik szeretnék üzenni. A világon semmi sincs ingyen, a pornó is ilyen. A lelkével fizet érte az ember. Hasonló ez a kisegér és a sajt történetéhez, nem érti miért van ingyen, csak amikor kattan a csapda, de akkor már túl késő. Én azt javaslom, hogy cserélje az illető a telefont buta telefonra, ne nyissa ki a laptopot, kerülje el messze a lehetőséget. Ha telefon van az ember kezében lehetetlen elkerülni a bűnbe esést. Ez nem űzhető ki mással csak imával és böjttel.
Köszönöm a gondolatait. Közzé teszem. hátha valakinek ezzel segít.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Mennyire egészséges az a magatartás, vagy lelkület, hogy 65 évesen szinte teljesen megszüntettem a világi kapcsolataimat. Egyre inkább egyedül szeretek lenni. Ha régi munkatársaimmal ritkán összejövünk, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szívesen megyek. Főleg így van ez, ha abban az időpontban éppen liturgián lehetnék. Kinek mondjak nemet? Köszönöm válaszát! Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Lehet jó és lehet rossz is. Alapvetően helyes irány, ha az ember idősödő korában egyre jobban foglalkozik az Úr ügyeivel, egyre többet jelent neki Isten jelenléte, a vele való együttlét. Ha már nyugdíjas, és nincs közvetlen felelőssége más emberek sorsáért, akkor megteheti, hogy inkább az Urat választja, kivált a templomi szertartásokat. Azonban ügyelni kell arra is, hogy ez ne önzés legyen. Ha a minket szerető embereknek igényük van arra, hogy velünk legyenek, a közelünkben lehessenek, akkor lehet, mégis jobb, ha engedünk a kérésüknek, és lemondunk arról az áhított csöndről, amelyet az Úr jelenlétében élhetnénk meg. Tehát mérlegelni kell. De hangsúlyozom, nagyon jó dolog, ha az imádság és a szertartások egyre nagyobb teret kapnak az életében, a gondolataiban, a vágyaiban. Néha, amikor az valóban indokolt, választhatja az emberek társaságát, de még jobb, ha az Úrral van. Arra viszont nagyon ülgyeljen, hogy ebben az egyre növekvő csöndben le váljék önzővé, hogy maradjon meg figyelmes mások gondjaira!
Kedves Lelkiatya!
Már régóta gondolkozom azon, hogy ha úgyis a végső döntésünk fog számítani abban a tekintetben, hogy üdvözlünk vagy elkárhozunk, akkor mit számít, hogy az életünk során a kisebb dolgokban hogy döntöttünk? Nyilván, ahogy az egyszeri rabbi mondta, magyarázni tudtam, csak érteni nem értettem.
Most viszont egyre inkább azt gondolom, hogy nem csak az életünk legfontosabb döntése lesz az utolsó, hanem a legnagyobb megkísértetésünk is. Hiszen ha a kisebb dolgokban nem tudunk ellenállni a Gonosz csábításának, akkor pont egy ilyen ontológiai kísértésben fogunk állva maradni, amikor a Sátán mindent bevet, hogy Istent ezzel a döntéssel elutasítsuk?
Valójában ezért kell imádkozni azért, hogy - a görög liturgia szavaival élve - jó feleletet adjunk?
Válaszát előre is köszönöm!
Az életünk kis döntéseivel készítjük elő a végső, nagy döntést. Érdekes és azt hiszem, jogos gondolat, hogy az utolsó pillanatban a sátán még nagyobb erővel próbál minket minden módon eltávolítani Istentől. Én úgy képzelem el, hogy amikor Krisztus ítélőszéke előtt állunk, ott már nincs ránk hatása a gonosznak, ott teljes egészében a mi felelősségünk, hogy miként döntünk. De a sátán a legeslegutolsó pillanatig próbál minket eltéríteni. Ezt a keleti ikonográfia úgy fejezi ki, hogy a gonosz lelkek a mennyekbe vezető létrán fölfelé haladó embereket, világiakat, szerzeteseket, papokat, püspököket nagy kampókkal próbálnak lerántani. S az a megdöbbentő, hogy ezen a képi ábrázoláson vannak olyan személyek, akik már egészen magasan járnak, mégis sikerül őket lehúzni a mélybe. Erre is vonatkozhat Szent Pál figyelmeztetése: "Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék!" (1Kor 10,12) Tehát sohasem lehetünk biztosak az üdvösségünkben - legalábbis magunk miatt biztosan nem. S igaza van, a keleti liturgia ezért adja oly sokszor ajkunkra ezt a fontos könyörgést, hogy "Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk". Erre egész életünkben, életünk minden, kisebb és nagyobb döntéseivel készülnünk kell. Nem lehetünk könnyelműek, azt vélvén, hogy mindegy hogyan élek, majd ott a helyes választ fogom mondani. Voltaképpen az egész életünkkel készítjük elő, építjük föl ezt a "jó feleletet".
Szeretném megköszönni egy kedves levélíró testvéremnek, hogy segíteni akar rajtam, és a Lelki atyának is, hogy közzétette az ő levelét. Az a nő vagyok, aki fél minden új helyzettől.
Sokat gondolkoztam én is, hogy segítő szakmát kellene választanom, leginkább a szociális munka vonz. Nagyon elgondolkodtam a levelén, és lehet, hogy ebbe az irányba fogok elindulni.
Isten áldja meg mindkettőjüket!
Segítse az Úr! Imádságban figyeljen az ő útmutatásaira!
Kedves Lelkiatya! A bűntudatról írtam Önnek és hálásan köszönöm a válaszát. Ez a válasza megnyugvást adott nekem, de azért szeretnék kérdezni egy hasonló kérdést: azt honnan tudhatom, hogy elkövettem-e Iskarióti Júdás bűnét? Nem az árulásra gondolok, hanem az elkeseredésére. Nem tudom, hogyan kell ezt megfogalmazni. Sajnos sokszor én is borzalmasan érzem magam. Valamikor nem imádkozok emiatt. Valamikor nem könnyen, de imádkozok. Valamikor ilyenkor kifejezetten szívesen imádkozok. Valamikor nagyon rossz gondolataim vannak, de azok nem szándékosak. Hogy Jézus nem szeret vagy Jézus sosem fog megbocsátani. Sajnos még ennél rosszabb is volt, csak nem merem leírni. Valamikor az egész napom elrontja és amikor az önkéntes munkámmal a szegényeknek akarok segíteni, akkor se tudom kiverni a fejemből. Máskor meg nagyon hasonlót érzek ahhoz, amit Júdás érezhetett: ő felakasztotta magát mert elárulta Jézust. Nagyon sokan úgy is gondolnak Júdásra, mint akinek csak az árulása számít, mintha semmi mást nem tett volna, pedig 3 évig volt apostol és Jézus őt ugyanúgy megbízta a betegek gyógyításával, ördögűzéssel, az evangélium hirdetésével, sok mindennel. Nem tudom, hogy volt-e benne bármikor is őszinteség, vagy nem. Azt viszont tudom, hogy sajnos nagyon gyakran érzem úgy, amikor valamit elrontok vagy amikor valamit nem elég jól csinálok vagy akár amikor nincs mindenre időm és erőm vagy amikor olyat teszek amit nem kellene, még akkor is amikor úgy "hibázok", hogy az nem is hiba, olyankor gyakran érzem, hogy amiatt nem számít a szeretetem, nem számít a jó szándékom, nem számít a szolgálatom. Mint Júdásnak az árulása, csak az létezik és kész, ennyi. Már napi szinten ezt érzem. A kérdésem a következő lenne: mikor követem el Júdás bűnét? Ha megvannak ezek a gondolataim és nem imádkozok emiatt? Vagy akkor lennék én is abban a bűnben ha én is elvenném a saját életem? Vagy már maguk a leírt gondolatok is bűnök? Nem venném el a saját életem, már csak azért se mert az is bűn és akkor nem szolgálhatnám tovább Istent. Csak szeretném tudni biztosan, hogy nem estem-e Júdás bűnébe. Sajnos nagyon befolyásolható is vagyok ilyen téren. Amikor Júdásról valaki olyanokat mond nekem, hogy hiába ölte meg magát, hiába bánta a bűnét, nem lehet a mennyben mert nem kérte Jézus bocsánatát, amikor teljesen romlottnak írja le valaki, az csak erősíti bennem ezeket a gondolatokat saját magamról, hogy az én érzésem se számít Istennek, az én bűnbánatom se, csak egy cselekedet számít és annyi. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy Jézus szerette Júdást, talán megbocsátott neki mert tudta, hogy bántotta a bűne, nagyobb az Isten irgalma mit mi sejthetjük, akkor jobban érzem magam.
Amiről ír, azok a rossz gondolatok, amelyekkel küzdeni kell. Nem szabad ezeknek teret engedni. Hogy megjelennek, ez még nem bűn. Bár sok oka lehet, nehéz igazán föltérképezni, hogy mennyire vagyunk felelősek már pusztán a megjelenésükért. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De nem érdemes firtatni. Lényeg, hogy ne engedjünk teret a lelkünkben ezeknek az Istentől eltávolító gondolatoknak. Azért távolítanak el, mert nem hagynak helyet a fejünkben az Isten irgalmának, szeretetének. Úgy tűnhet, hogy ez a hozzáállás buzgóságból fakad, de ha nem az Isten irgalmával számol, akkor félrevezető. Ha az ember belemegy ezekbe a gondolatokba, foglalkozik vele, komolyan veszi, ez már a bűn felé vezető első lépcső. Veszélyes terepre lép vele az ember, mert ha ezekkel a gondolatokkal vitázom, ez már azt jelenti, hogy komolyan veszem, foglalkozom vele, belemegyek, rámegyek erre a területre. Sok esetben így hatalmasodik el a bűn, hogy a rossz gondolatokkal való foglalkozás aztán tettekbe is sodor. Amikor ezekről van szó, ez még igen messze van Júdás bűnétől. Minden bizonnyal ő is hatalmas vívódásokon ment keresztül, biztosan sok olyan érv is volt a fejében, hogy mégsem kellene elárulnia Mesterét. De sajnos a sátán gondolatainak hitt (mint Ádám és Éva a Paradicsomban!), és ez vitte bele az árulás bűnébe, ez tartotta ott vagy sodorta bele a kétségbeesésbe. Ádámnak és Évának ez volt az igazán nagy melléfogása, hogy az engedetlenség bűne után nem a bűnbánatot választották, nem bocsánatkéréssel futottak oda az Úrhoz, hanem félve tőle, megfeledkezve az ő végtelen szeretetéről, irgalmas megbocsátásáról, inkább elbújtak előle - ami, ugye, nem is lehetséges. Júdás is el akart bújni, eltűnni mindenki, főként Isten szeme elől. Ami, ugye, nem lehetséges. Ekkor is a sátán hazugságának hitt, hogy ha véget vet az életének, akkor véget vet ennek az iszonyú szenvedésnek, amit a saját bűne okozott, amibe belevitte a sátán. Hogy a fán lógva utolsó sóhajtásában nem kért-e mégis bocsánatot Istentől, ezt nem tudhatjuk. Mert ha igen, akkor ő is üdvözülhetett. Ezért nem állítja az Egyház, hogy biztosan elkárhozott.
Az Ön gondolati bűnei, amelyek olykor rossz érzésekbe is sodorják, egyáltalán nem mérhetők az öngyilkosság végzetes és visszafordíthatatlan bűnével. Azt tanácsolom, gyónja meg ezeket a rossz gondolatokat, ne hordozza magában, tárja föl bűnbánattal, és akkor elporladnak. Az imént írtam valakinek, hogy a föltárt gondolatok, mint a sötétet kereső bogarak szertefoszlanak. Nem kell félnie a saját bűneitől sem. Isten végtelen hatalmában minden belefér. Ő sohasem szemrehányással fordul felénk. "Én nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen." (Ez 18,23)
Kedves Lelkiatya! Kérem segítsen rajtam! 10 éve ismerem a feleségemet, előtte 8évig voltam párkapcsolatban. Sosem gondolok az exemre, pár hónapja viszont gyakran vele álmodom, erősen szexuális töltetü képekben. Valószínűleg a tudatalattim hozza fel az álmokat, viszont annyira a hatásuk alá kerülök, hogy az egész napomat beárnyékolják. Minden kapcsolatot megszakítottam a hölggyel, mégis éjjel mintha vele élném az életem. Az álomképek annyira mély hatással vannak rám, hogy kezdek eltávolodni a feleségemtől és kísértést érzek, hogy felelevenístem a volt kapcsolatomat. Hogyan tudnék megszabadulni tőle? Ő nagyon mély szerelmem volt, mélyebb érzelmek fűznek hozzá mint a feleségemhez. Az eszem tudja mi a helyes, de éjjel a tudatalattim átveszi az irányítást, és másnap a kínok kínját élem át. Hogyan szabadulhatok a kísértéstől?
Ha elég erős a kapcsolatuk a feleségével, akkor azt javaslom, tárja föl neki. Nem kell részletezni, kivált még említést sem tenni arról, hogy az álombeli régivel jobb, mélyebb érzelmek vannak/voltak. Szóval nem erről kell beszélni, de hogy ez Önnek kín, és nagyon nehezen tud tőle szabadulni, ezt jobb föltárni előtte. Akkor közösen hordozzák ezt a jelenséget. Amíg rejtekben marad, addig jobban tud emészteni, ha felszínre kerül, hamarabb szertefoszlik. Olyan, mint a sötétben rejtőzködő bogarak, nyomban szertefutnak, ha fényre kerülnek. Lehet, hogy enélkül is le tudja gyűrni idővel ezt a kísértést, de félő, hogy később újra előjöhet. Ha föltárja a feleségének, azzal sokkal gyökeresebben tudja kezelni ezt a bajt. Azt hiszem, azt nem állíthatja, hogy mélyebb érzelmek fűzik ehhöz az álomban megjelenő hölgyhöz. Az érzelmek nem azonosíthatóak az érzésekkel, kivált nem a szexuális töltöttségű érzésekkel. A valóság sokkal összetetteb, mint amit az álom össze tud rakni. Álomban megélhet ilyen heves érzéseket, de ez roppant messze áll a valóságtól, a valóságos érzelmektől. Úgyhogy ne hagyja magát becsapni. Ez valóban nagyon erős kísértés, ráadásul még azzal a gondlattal is párosul, hogy keresse föl az illetőt újra(!). Egészen nyilvánvaló, hogy honnan jön, honnan származik ez a késztetés. Mérlegelje, hogy elég erős-e a felesége és a kettejük kapcsolata, hogy ezt vele meg tudja beszélni. Én nagyon javaslom, hogy próbálja meg, de akkor is legyen okos, nem az érzéseit kell föltárnia, hanem a küzdelem nehézségeit kell a társával, az igazi társával megosztania.
