Dear Onegirl! Nagyon nehéz kérdést tett föl. Szinte lehetetlen megtalálni, hogy mi a helyes, amikor a szeretteink marják egymást. Nyilván mind a kettő fontos nekünk, mind a kettő mellett szeretnénk állni. A veszekedők meg szeretnének a magunk oldalára állítani. Annyit tudok mondani Önnek, hogy amikor ilyen helyzetbe kerül, akkor nagyon világosan mondja ki a saját álláspontját: Ne veszekedjetek! Olyan biztos, hogy nincs, hogy az egyiknek igaza van, a másiknak meg nem. Mindkettőnek van igaza is, meg tévedése is. Az alapvető tévedés, hogy veszekedéssel akarnak érvényt szerezni a saját igazuknak. Ilyenkor az Ön állásfoglalása nagyon fontos és világos eligazítást adhat: "Ne veszekedjetek!" Vagy amit a Szentírás is mond: "Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött!" (Ef 4,26)

Érdekes megközelítés. Az kétségtelenül igaz, hogy a sátán nem lát bele a gondolatainkba. De azért nagyon okos, ne feledjük, és sok mindent ki tud következtetni. Mégsem úgy van mellettünk, mint egy filmszereplő az életünkben, aki áskálódik, és úgy tudom becsapni, ha valahogyan elhallgatok előle dolgokat. Ez így nem működik. Azt látja, hogy imádkozunk. Hogy mit, azt nem, azt nem érti, arra ő nem is kiváncsi. De következtet a lelki állapotunkból. Például, ha gyöngeséget lát valahol, abba nyomban belecsimpaszkodik. Istennel hangosan beszélgetni nagyon is jó dolog. Ez biztos, hogy nem az ellenség malmára hajtja a vizet. Ha ilyenkor erősebb kísértéseket tapasztal, az annak is lehet a jele, hogy ilyenkor sikerül közelebb kerülnie Istenhöz, mélyebben átélnie a vele való szeretetkapcsolatot, s ez a sátánt rettentően bőszíti, ilyenkor még nagyobb erőket vonultat fel.

Ahogy írtam, amíg nem derül ki, hogy az nem Isten akarata, addig lehet a csodáért imádkozni. Az Ön által fölvetett kiegészítésben inkább az a kérdés, hogy mikor és hogyan derülhet ki, hogy az adott dologgal kapcsolatban mit akarhat Isten. Amikor valakinek az életéért imádkozunk, de az illető meghal, akkor elég nyilvánvaló, hogy Isten másként akar tanítani és erősíteni, mint mi addig gondoltuk. De az is igaz, hogy keresnünk is kell, hogy mi az Isten akarata, s az arra utaló jelekre, adott esetben a dologgal kapcsolatban egy-egy lelki atyának a tanácsára is figyelnünk kell. Ebből a megközelítésből inkább az látszik fontosnak, hogy valóban keresem-e Isten akaratát, nem csak makacsul ragaszkodom a saját elképzelésemhöz. Tény, hogy Isten a kivárással is próbára tehet minket, ez is számtalanszor megtörténik. De mindig megmarad a feladatunk, hogy keressük, fürkésszük Isten akaratát. Ő azt nem rejti el előlünk. A saját vakságunk, hitetlenségünk is akadályozhat abban, ha nem ismerjük föl. Szóval, lehet, szabad, érdemes akár csodáért is imádkozni, de közben tartani kell az élő kapcsolatot az Úrral, hogy megértsük, megtaláljuk, mi az ő akarata.

Kedves Marika! Amit ír, az teljesen egyértelmű. Így is van. Máriapócson a metropolitát és mindkét püspök atyát kell említeni. Szokták is, ez elő is van írva. Ha netán kimaradt volna, az csak véletlen lehet, szerintem.

A kiábrándultság az egy érzés, amelyről kevéssé tehet az ember, legföljebb közvetve. Ott jelentkezik a felelősség, hogy mit kezdek ezzel a nagyon rossz érzéssel. Ha átadom magam neki, ha hagyom, hogy eluralkodjék rajtam, kivált, ha a tetteimben befolyásol, akkor nagyon rossz utat választottam. Ez gyakorlatilag egyenlő az kísértés elfogadásával. Azzal a különbséggel, hogy a kísértés, ha elfogadjuk, ha beleegyezünk, akkor azzal el is tűnik, míg az efféle rossz lelkiállapot csak még tovább mélyül és mélyít. Ezt biztos, hogy nem szabad hagyni. Sokszor megélünk hasonló hiány helyzetet, akár halál, akár más változások miatt. Semmiképp sem szabad hagynunk, hogy ezek az Istennel és az Egyházzal való kapcsolatunkat a rossz irányba tereljék. Sem Isten, sem az Egyház nem hibás abban, hogy az Ön lelkiatyja elment. Nyilván egyházi személyek, akik ilyen döntést hoznak, igen, de hát nyilván ők tudják, hogy milyen döntést miért hoznak. De ettől az Egyház továbbra is Krisztus Titokzatos Teste, Isten családja marad, amely Istenhöz hasonlóan továbbra is végtelenül szeret. Sem az Egyházat nem szabad összekeverni a tagjaival, sem Isten szeretetét nem szabad csupán abból kiolvasni, hogy jó vagy rossz dolgok történnek-e velünk. Az Ön számára, és a gyermekei számára ez most egy nehéz helyzet, amelyet bölcsen és még inkább hittel kell föl- és megoldani. Az Ön mostani magatartása, gondolkodása, ennek a helyzetnek a kezelése döntő hatású lehet a gyermekei hitére vonatkozóan. Ha azt eredményezné, hogy nem járnak el templomba, nem építenek új kapcsolatot az atyákkal, akkor bizony egy egész életre elveszíthetik a hitüket. Ez is nagy mértékben ott kell, hogy legyen a szeme előtt, amikor ezt a nehéz helyzetet próbálja jól kezelni. Javaslom, hogy annál többet imádkozzanak otthon, és mindenképpen menjenek el vasárnaponként együtt a Szent Liturgiára /szentmisére, hogy a gyermekekben rögzüljön, hogy nem élhetünk templom és vasárnapi közös imádság nélkül.

Vélhetően majd csak augusztus hónapban.

Igen, napjainkban is vannak csodák. Nem mindig látványosak. Ami látványos, az inkább gyanús is. Azok látják meg a csodákat, akik hisznek benne. Akik képesek fölismerni Isten keze művét akár a legjelentéktelenebb dolgokban is. A hit tesz képessé minket arra, hogy meglássuk a csodákat. Szabad csodáért imádkoznunk, de nyilván mindig úgy, ahogyan arra Jézus tanított minket, illetve példát is adott. ("Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!") De amíg nem ismerjük meg világosan Isten akaratát, addig nyugodtan imádkozhatunk, hogy úgy legyen, ahogyan mi szeretnénk. Ha aztán kiderül Isten akarata, nyilván akkor azt fogadjuk el. Nem csak tehetetlen beletörődéssel, hanem immár a magunk akaratát elhagyva egyesülve az Istenével.

Kedves Andrea! Igen, bátorítom is rá: ostromolja az Eget a kérdéseivel. Ez nem lázadás, hanem az Isten iránti bizalmunk bátor megélése. Ő nem haragszik meg ezért. S ha keresi a miértekre a választ, akkor esetleg meg is találja. Feltéve, ha őszinte szívvel, teljes nyitottsággal fordul Istenhöz. Úgyhogy ezek a kérdések is közelebb vihetik Önt Istenhöz, még az édesanyja halála is eredményezheti ezt.

Kedves Rita! Mindenki egyenként felel. Bár igaz, hogy van közös felelősség is, aami azt jelenti, hogy hatással vagyunk egymásra. Valóban, a gyűlölet, mint valami rosszindulatú vírus át tud terjedni a másik emberre, egész nemzetekre. Ezek szülik a háborút, s ennek vagyunk ma is tanúi. Ami a híradókat illeti, azért azt tudnunk kell, hogy a hírekbe nem jutnak be a hétköznapi nagyszerű események: egyik családanya reggel útnak indította a családját, egyik este szívárványt láttak az emberek, Budapesten két órán át nem történt baleset, stb... Ilyen hírek nincsenek, pedig ezzel sokkal inkább televan a világ. Tehát nem olyan a világ, mint amilyennek mutatja a híradó. De az is tény, hogy a háború veszedelme ma, sajnos, egészen közel van, ezt nem tagadhatjuk. De ne igazságszolgáltatásért kiáltsunk, hanem irgalomért, Isten szeretetének kiáradásáért. Azért, hogy megtérjenek a bűnösök, és fejezzék be végre ezt az aljasságot, hogy háborút kreálnak emberek ezrei szenvedéseivel. Természetesen ők is felelni fognak Isten ítélőszéke előtt. Csak azt volna téves gondolni, hogy mi előrébb kerülünk a sorban, mint ők. Azt sem tudjuk, hogy is van ez a sorbanállás odaát. Mindenki a saját üdvösségét munkálja. S ahogyan kezdtem, hatással vagyunk egymásra, tehát közvetve egymás üdvösségén is munkálkodhatunk. Leginkább erre kell, hogy irányuljon a figyelmünk, nem a háborús és egyéb szörnyűséges hírekre.

Nem ugyanarról a valóságról van szó. Isten minden teremtett embert gyermekének tekint. A Miatyánk imádságot nem csak a megkereszteltek mondhatják, nem csak akkor válik számukra "érvényessé", amikor megkeresztelkedine. Az emberiség is bizonyos értelemben egy nagy család, embertársainkra testvéreinkként kell tekintenünk, akár meg vannak keresztelkedve, akár nem. Aki viszont megkeresztelkedik, Krisztus testébe oltódik, sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerül Istennel. Más, sokkal szorosabb értelemben lesz Isten gyermeke, Isten családjának a tagja. Nem volt egyértelmű tanítás, de teológiai vélekedés, hogy aki nincs megkeresztelkedve, az nem juthat be a mennyországba. Ez a Szentírás egyik mondatának, a missziós parancsnak a félreértelmezése folytán születhetett. Márk evangéliumának a végén ezt olvassuk: "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." (Mk 16,16) Csakhogy Jézus nem azt mondja, hogy aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik, csak az, aki nem hisz. (Persze, arról is sokat lehet töprengeni, hogy mit jelent ez a hit, amely nélkül nem lehet üdvözülni.) S valóban, a korábbi teológia azt tanította, hogy még a csecsemők sem üdvözülhetnek, ha nincsenek megkeresztelkedve. De azt mégsem mondhatták, hogy a kárhozatra jutnak, ezért kitaláltak egy köztes állapotot, hogy ezek oda kerülnek. Ez azonban merő emberi elképzelés, amely Isten végtelen irgalmát és igazságát próbálja az emberi logikába beszorítani. Nem sikerült és nem is fog sikerülni. Be kell látnunk, hogy vannak titkok. Nem tudjuk pontosan, hogy ki üdvözül és ki az, aki elkárhozik. (Akikről biztosan tudjuk, hogy üdvözültek, azok a szentek.) Hogy így nem volna értelme a keresztségnek? A keresztség nem bérlet a mennyországra, hanem erőforrás hozzá. Óriási jelentősége van, mert aki a szentségekkel él, aminek az előfeltétele a keresztség, az sokkal több és nagyobb erőt kap a földi élet küzdelmeihöz.

Kedves Sándor! A Bibliát mindig összefüggésében kell olvasni, és soha nem szabad kiragadni önmagában egy-egy mondatot. Legalábbis az nagy félrevezető lehet. Miként az Ön által idézett mondat is. Ne feledjük, hogy Máte evangéliumának ez a 10 fejezetében található, amely Krisztus követéséről, annak szépségeiről és nehézségeiről szól. Éppen azzal kezdődik, hogy "Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé." (Mt 10,16). Ez a végtelen szelídségről szól, ugyanakkor fölkészít a kemény küzdelmekre is. Amikor ebben a részben a kardot említi Jézus, akkor erre a kemény küzdelemre utal. Amely bizony akár még a családtagokkal való szembefordulást is eredményezheti. A kezdeti keresztényüldözésekkor bizony, erre is nem ritkán volt példa, hogy szembefordultak egymással gyermekek és szülők. Persze, ezt Jézus nem akarja, de ezzel a szavával fölkészíti őket rá. Az üldözés, üldöztetés alatt igen kemény próbatétel a hit megvallása, voltak, akik nem is mertek rá vállalkozni. Inkább a békésebb meghunyászkodást választották. Hozzáteszem, hogy a lelkiatyák nem ritkán ezt a mondatot a lelki küzdelmekre értették. Föl kell vérteznünk magunkat a Lélek kardjával, amelyet Krisztustól kapunk. Ekkor az ellenség sohasem a másik ember vagy a világ, hanem a kísértések, a gonosz lelkek. Ezekkel való szembenállásra kell legfőképpen fölkészülnünk.

A döntéseinket nagyon sok minden befolyásolja. Mondhatjuk bátran: kikutathatatlanul sok. A legtöbb részét nem is látjuk. Genetika, átvett magatartásminták, berögzött szokások, társadalmi elvárások és még csak ezek után jön az egyéni tudás, mélyebb gondolkodás, nem beszélve a rosszra hajló akaratról, amely még a jól fölismert döntés meghozatalát is nehezítheti. Szóval, igen összetett a dolog. Ez, persze, egyáltalán nem azt jelenti, hogy lutri az egész, hogy alig van esélyünk megtalálni a helyes döntéseket. Sőt, ez az összetettség arra világít rá, hogy nagyon sokat tehetünk a későbbi jó döntéseinkért is. Tehát már most jól kell élnem, kitartanom az evangéliumi életben, hogy akár 20 év múlva egy éles helyzetben jól döntsek. A döntéseinket a gondolkodásunkkal készítjük elő. A gondolkodásunkat kell jó irányba terelni, tiszta törekvésekkel táplálni. De még az is hozzásegíthet a jó döntésekhöz, amiről Ön ír: a korábbi rossz döntések fölismerése is segíthet tisztázni azt, hogy később pedig már jó döntéseket hozzak. A kulcs az imádság. (Mint mindenben!) Tartani kell a személyes kapcsolatot az élő Istennel, naponta hallgatni kell az ő szavát, azaz olvasni a Szentírást, naponta beszélgetni vele, ha lehet, nem is keveset (az imának számtalan módját lehet ezalatt érteni). Az imáinkban pedig hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon a Miatyánk 7 kérése. Mindegyik sarokpontja a lelkiéletünknek, az Istennel való kapcsolatunknak. Isten a szabadságunk tiszteletben tartása miatt engedi, hogy azt tegyük, amit mi jónak látunk. Még akár a legrosszabb döntéseinket is megengedi nekünk. De minden rosszból ki tudja hozni a jót is. Úgyhogy még a téves döntéseink miatt sem kell aggódnunk. Istenhöz kell fordulni, és ő helyére teszi azokat utólag is.

Két dolgot javaslok. Legyen őszinte és bízzon a férjében! Nagyon szép dolog ez, hogy a féjre és a gyermekei is erre a vezetésre bíztatják. Az őszinteség alatt azt értem, hogy ne féljen megvallani ezt a félelmét, beszéljen erről nyugodtan a férjének, a fiának is akár. Így a vezetésbe való beletanulás az egész családnak öröm lesz majd, közös győzelem. Így, ebből a gyöngeségéből nagyon szép értéket tud kovácsolni. A másik, a férjében való bizalom. Igen, üljenek be a kocsiba és kérjen tőle tanácsokat, azokra figyelve szépen sajátítsa el mindazt, ami szükséges ehhöz a kis mesterséghöz. Persze, a Jóistenben is bízzon! Javaslom, hogy közösen imádkozzanak, mielőtt elindulnak az autóval. Ez is lehetne állandó szokásuk (ha esetleg eddig nem így lett volna), hogy a kocsiba ülve együtt elmondják a Szokásos kezdetet, vagy csak eléneklik a Mennyei Király-t. Vagy ha Ön római katolikus, akkor valami más imádsággal induljon mindig útnak. Én is bátorítom, hogy ha ilyen sok szerető ember veszi körül, akik szintén ezt szeretnék, hogy Ön is vezessen, sőt, ezzel segíteni is tud rajtuk, akkor nyugodtan belekezdhet, szépen lassan bele fog jönni, menni fog az.

Jézusnak egy zseniálisan újszerű egzegézisét kapjuk ebben. Ez a kifejezés a zsidó nép körében nagyon ismert volt. Jahwe ugyanaz az Isten, aki meghívta Ábrahámot, kiválaszotta Izsákot, ezt továbbvitte a fiára, Jákobra. Jézusig ezt a mondatot mindig úgy értelmezték, hogy az elhunyt ősatyák is annak idején ugyanahhoz az Istenhöz imádkoztak, mint a mai emberek. Viszont Jézus ezt a képet teljesen átfordította, és ezzel annyit mondott, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob most is ott vannak Isten közelében. Hogy Jahwe az ő Istenük (is), ez nem csak annyit jelent, hogy amíg éltek, hozzá imádkoztak, hanem ez a mondat a jelenben is érvényes, azaz, ők most is élnek. S ilyen módon sokkal erősebb, élő kapcsolatuk van a jelenben is az Istennel. Ezt sejteti Jézus ezzel a mondatával. S hogy ezt a hallgatóság megértette, vagy legalábbis megsejtették, hogy mire utal Jézus, a következő mondat igazolja: "Amikor a sokaság ezt hallotta, álmélkodott tanításán." (Mt 22,33) Illetve a folytatás is ezt igazolja, mely arról számol be, hogy Jézus ezzel a szavával a föltámadásban nem hívő szadduceusokat elhallgattatta.

Valóban, többen is írtak a lelkiatya rovatba Máté atya halála kapcsán. Ezek legtöbbje nem annyira lelki tanácskérés, inkább kérdés, nem ritkán vádaskodás vagy éppen tanácsadás, de van közöttük köszönet is az egyháznak címezve, hogy közzétették a megrendítően szép temetést. A következőket tudom mondani Önnek és az őszintén, jó szándékkal érdeklődőknek. Máté atya valóban nagyon jó pap volt, igazi papi lélek, aki a híveiért élt (halt!). Nagy erővel törekedett is arra, hogy valóban jó pap legyen, hogy mindenki, főként az elöljárói meg legyenek vele elégedve. Való igaz, ezt többen is felhánytorgatták, hogy egyházunkban ritkán kapnak dicséretet az atyák a munkájukért. Ez főként a fiataloknak sokat számítana, erősíthetné őket a hivatásuk alakulásában. Máté atya, talán éppen lelki jóságának eredményeképpen, nem volt erős alkat sem fizikai sem lelki értelemben. Érzékeny lelke sokszor szenvedett attól, hogy meg vannak-e vele elégedve vagy nem. Ezt az elöljárói nemigen vették figyelembe. Biztos, hogy erre sokkal jobban oda kellett volna figyelni. Máté atya ezekben a stresszes helyzetekben sajnos pótcselekvésre jutott, ami viszont egyébként is gyenge fizikumát nagyon gyorsan lerontotta. Kórházba kerülése után sok segítséget kapott az elöljáróitól, számtalan beszélgetésben próbáltak neki segíteni, eljuttaták többféle terápiára. Sajnos ezek már nem igazán hoztak javulást, legföljebb ideig-óráig. A Debrecenből való elhelyezése az ő kérésére történt. Első szolgálati helyén Pécsett nagyon jól érezte magát, ott sok szeretetet, szép feladatokat kapott, ezért is kérhette az ehhez hasonló munkakört. Sajnos azonban ekkorra annyira megromlott a fizikai és pszichés állapota, hogy ezen a helyen, néhány apró sikertől eltekintve már nem igazán tudott teljesíteni. A papi munkától való eltiltást azért kapta, hogy talán ez ráerősít arra, hogy legyen ereje a káros és mérgező szenvedélytől szabadulnia. Mivel ez volt a papságba való visszatérésének feltétele. Papsága iránti elkötelezett szeretete jó reménységet adhatott arra, hogy ezzel talán ki lehet őt mozdítani egyre romló állapotából. Mindezek a próbálkozások s a további - anyagilag is megsegített terápiák - már nem hoztak eredményt. Amikor végre ő maga hozta meg a döntést a szabadulás irányába, az pedig már fizikailag késő volt. Amikor jelentkezett a szabadító terápiára, akkor már erős kórházi kezelésre szorult, az állapota csak egyre romlott. Sokunk buzgó imádsága ellenére megkövetkezett a tragédia. De talán nem ellenére, mert hisz az imádság sohasem száll hiába. A temetés szertartásában is arra kaptunk buzdítást, hogy ne legyen hiábavaló Máté atya halála. S ez rajtunk múlik, hogy a gyász miatti fájdalom, és a történtek miatt felelősség kérdése hozzásegít-e bennünket ahhoz, hogy változtassunk saját magatartásunkon. Én így látom, dióhéjban így tudom elmondani és értelmezni Máté atya halálának körülményeit és tanulságait.