Valószínű, könnyebb volna emberi közvetítő nélkül félrevonulva csöndesen megbeszélni a bűneinket az Úr Jézussal, de hát Ő maga rendelte így: Jn 20,22-23. A bűnnel nem csak Jézussal való kapcsolatunkat sértjük, hanem az Ő titokzatos testén, az Egyházon is sebet ejtünk. A papban az Egyház emberi arcát kell látnunk. Rajta keresztül válik igazán emberivé a mi bűnbánatunk és istenivé a mi bűnbocsánatunk. A szentgyónásban újra élő tagjaivá válunk Krisztus Testének, az Egyháznak. A pap tehát nem "postás", hanem tanú. Az nagy kár, ha ez a tanú nem tud többet mondani az Isten irgalmas szeretetéről. Jó volna, ha a görög papok lelki tanáccsal is kiegészítenék a gyóntatást, hogy ezzel minél könnyebbé, minél vonzóbbá tegyék az egyébként valóban nem könnyű bűnbánattartást.

Szüleinktől kaptuk az életet. Vagyis a legtöbbet, amit ember kaphat. Ezért rendelte úgy az Életadó, hogy tisztelnünk kell őket. Ez a nekik járó tisztelet független attól, hogy ők hogyan élnek, hogyan viselkednek. Természetesen az szívünkbe van írva szüleink tisztelete, mert bár isteni parancsot is kaptunk rá, de ez a legelső és legtermészetesebb emberi érzelem, hogy a gyermek szereti szüleit, fölnéz rá.
A felnőtt ember már nem ilyen egyszerű, hiszen lassan meglátja a szülei hibáit, gyengeségeit is. Ez azonban nem homályosíthatja el a nekik járó tiszteletet, szeretetet. Ez az egyre tisztábban látás magával hozza a felelősség növekedését is. Minél bölcsebben gondolkodik a felnőtté vált ember, annál világosabban látja, hogy mit kell még megbeszélnie a szüleivel és miben kell egyedül döntenei. Ez a váltás nem könnyű sem a gyermeknek, sem a szülőnek, de a személyiség érlelődésének elengedhetetlen része.

Kapcsolatban vannak velünk, annyi bizonyos. Legfőképp az imádság által. Éppenúgy imádkozhatunk értük, mint élő embertársainkért, s ha a mennyben vannak, akkor ők is ugyanezt teszik értünk. Vélhető, hogy nem kukucskálnak vissza kiváncsian a mi életünkre, hisz ilyesmire nem vágynak, a mennyei boldogság végtelen gazdagsága teljesen betölti őket. Nem arra kell törekedni, hogy kapcsolatba lépjünk, beszélgessünk velük. Ez félrevezetne, a régi, buta halottkultuszhoz lenne hasonló. Az értük mondott imádságnál, értük végeztetett Szent Liturgiánál nincs nagyobb és értékesebb.

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Csakis Krisztus által üdvözülhetünk. Az összes vallás csak azt tudja kínálni, hogy az ember valamiféle kapcsolatba kerüljön az Istennel, de el nem érheti Őt, el nem juthat hozzá. Éppen azért jött el maga Isten hozzánk, hogy elérhetővé tegye magát. Ezt az áthidalhatatlan lépést csak Ő tehette meg, erre a véges ember képtelen. Jézus Krisztus, Isten Fia, a második isteni személy, hozta el nekünk az isteni élet lehetőségét. A keresztséggel kapcsolódhatunk bele az Ő életébe, a bérmálással megkapjuk az Ő Szentlelkét. Ez a módja annak, hogy az isteni életben részesülhessünk, hogy eljuthassunk az Istennel való egyesülésre: ez az üdvösség. Ezért van szükség az üdvözüléshez a keresztségre, és természetesen arra, hogy az életünk is krisztusi (=keresztény) legyen.
A Mindenható Isten ugyanakkor megtalálhatja a módját, hogy aki a saját hibáján kívül nem részesülhetett a keresztségben, akkor se legyen kizárva az üdvösségből. Ha életével, belső gondolkodásával valójában titkos módon kapcsolatban van Krisztussal, - ez abból is látszik, hogy az élete hasonlít az Övéhez, tettei követik az Ő tanítását - akkor mégis üdvözülhet. Hogy miként, azt egyedül csak a Jóisten tudja.