Kedves Zsóka! Bevallom, nem tudok ilyen könyvről. De ha valóban nincs, akkor azért, mert ez a kérdés korántsem olyan jelentős, hogy könyvet kellene róla írni. No, persze, van rengeteg álmokat magyarázó könyv, de Ön hiteles írást kért tőlem. Ugyanis az álmok esetében arról van szó, hogy az alvó ember agya bizonyos mértékben tovább munkálkodik. Azokkal az ismeretekkel dolgozik, amelyek korábban érkeztek, belevegyítve a belső vágyakat, gondolatokat, még az érzéseket is. Ezeknek egyvelege az álom, amelynek aktivitása még az alvó állapot fokozataitól is nagy mértékben függ. Tehát leginkább nem érdemes foglalkozni az álmokkal. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy az álmaink is hordozhatnak elgondolkodtató üzeneteket. Az ember életében lehet egy-két meghatározó álom, amelyet - érdekes módon - nem is felejt el, mélyen a tudatába ivódik. Az elhunyt szeretteink megjelenései az álmokban szintén inkább a mi érzelmi kötődésünk eredménye. Ezzel együtt is lehetségesnek kell tartanunk, hogy a Mindenható ezt az emberi képességet, tevékenységet is föl tudja használni arra, hogy bizonyos hatásokkal megérintsen bennünket. De ez - tapasztalatom szerint - nagyon ritka. Ezért is írtam az elején, hogy nem is érdemes különösebben foglalkozni vele. Ha valóban isteni üzenet hordozója, az olyan erős, hogy utána nem is kezd el gondolkodni az ember, hogy ez vajon mi lehetett. Ha álmunkban jelenik meg valaki, aki nemrégen hunyt el, akkor javasolni szokták, hogy Szent Liturgiát (szent misét) végeztessenek érte. Ez egészen bizonyosan nagy lelki hasznára van mindenkinek: annak is, akiért imádkoznak, de azoknak is akik az illetőért imádkoznak.

Egyszer egy rabbihoz bement egy keresztény ember, és próbálta meggyőzni, hogy már eljött a Messiás. Erre a rabbi az ablakhoz lépett, kinézett rajta, és azt mondta: Nem, ez a világ még nincs megváltva. A személyes meggyőzés a legtöbb, de nem szavakkal, hanem az életünkkel. Ha ránk néznek, és magyarázat nélkül is látják rajtunk, hogy már meg vagyunk váltva, hogy megkeresztelkedtünk, vagyis Krisztus él bennünk, ezzel tudunk legtöbbet tenni mások megtéréséért. Ha ezt a képet tudnánk zsidó testvéreink elé tárni, akkor könnyebben megértenék, hogy mit jelent a megváltás, mit jelent a krisztusi élet. Enélkül aligha volna értelme a győzködésnek. Persze, ezért is elsősorban imádkoznunk kell, hogy hiteles kereszténnyé váljunk. De imádkozni kell a zsidó testvérek megtérésért is.

Kedves Mária! Természetesen egy eucharisztikus közösségben vagyunk, hiszen a görögkatolikusok is részét képezik a Katolikus Egyháznak. Szentendrén is minden vasárnap van görögkatolikus Szent Liturgia, mégpedig 11-kor a várdombi római katolikus plébánia templomban?. Mosolygó Péter atya nevében is írom: szeretettel várjuk.

A szombatra nem vonatkozik semmilyen munkavégzési tilalom. A vasárnap megkülönböztetésének lényege pedig az, hogy azt az Istennek kell szentelnünk. Nem elegendő, ha ezt az Istennek szentelést "letudjuk" egy szűk templomi órácskával - jobb esetben. Egész nap kell, hogy tudatosodjék bennünk, hogy ez a föltámadás napja, az Isten ajándéka, az élet forrása, Isten szeretetének életünket is átjáró, fogható jele. Fontos, hogy ezen a napon többet imádkozzunk, mindenképpen olvassunk Szentírást, ha lehet ne is csak egyszer menjünk el a templomba. (Ez utóbbit jobbára a görögkatolikusoknak mondom, mivel nálunk a vasárnaphoz több szertartás is kapcsolódik: előesti vecsernye, utrenye, Szent Liturgia, vasárnapi vecsernye, s ezek is mind részei lehetnek a nap megszentelésének.) A munkára vonatkozó tilalomnak is ez az értelme: nem lehet ugyanolyan a vasárnapunk, mint a hétköznapok. Ebbe a különlegességbe nagyon szépen beleillik, ha elmegyünk kirándulni, akár étterembe, színházba, moziba. Igen, sajnos ilyen a társadalmunk, hogy vannak, akiknek ilyenkor is dolgozniok kell, de azoknak, akik ezzel is a saját vasárnapjuk megszenteléséhez hozzájárulnak, nem követnek el bűnt. A szentségi böjt mostani előírása az, hogy a szentáldozás előtt egy órával nem szabad étkezni. Ha valaki a lehető legkisebb áldozatra törekszik, megteheti, hogy kiszámítja a perceket, hogy mikor lehet az áldozás, és ahhoz igazítja az utolsó falat lenyelését, de ezt senkinek sem javaslom. Ez olyan kicsinyességre, lelki igénytelenségre vezethet, hogy rosszabb, mintha nem is törődne vele az ember. Ezért azt szoktam javasolni, hogy legalább a szentmise megkezdése előtt legyen meg ez az egy óra. De ennél még jobb, ha egyéni buzgalomból az ember többet is vállal, s ez lehet akár a három óra is. S ne feledjük, hogy nem is olyan régen még az volt a szabály, hogy éjféltől már semmit sem szabad enni, ha szentáldozáshoz járulunk, illetve tőlünk keletebbre több helyen is ezt tartják. A szentgyónás előtt nincsen ilyen böjti kötelezettség, de buzgóságból ez is jót tesz, ha valaki törekszik rá. Diakónus- és papszentelés, templomszentelés előtt van még hasonló, illetve sokkal szigorúbb böjti követelmény, mely nem csak a szentségben részesülőre, hanem a szertartást vezetőre is vonatkozik.

Óva intem ettől. Nagyon veszélyes dolog, s bár szépnek, építőnek, lelkinek tűnik, az ember egyszerűen nem veszi észre, hogy mikor mászott bele a sátán, amely aztán szörnyű rombolást tud végezni. Ebből pedig vérverejtékkel lehet csak újra építkezni. Tegyük hozzá: jobb esetben, mert akár bele is rokkanhat a hivatás - mindkét személy részéről. Ha vonzódást érez az illető pap iránt, akkor - szomorúan kell mondanom, de - még a lelkivezetés kapcsolatát is szüntessék meg. A nagy lelki megértés útján szintén roppant könnyen be lehet csúszni a kölcsönös emberi vonzalomba, s ember legyen a talpán, aki onnan sértetlenül kimászik. Nem mondom durván, hogy hagyjon föl minden kapcsolattal, de arra figyelmeztetem, óvakodjék attól, hogy hosszabb időre kettesben legyenek. Szervezzenek közösségi együttléteket, értékes programokat, amelyben el lehet kerülni ezt a kettesben levést. Persze, ezt is bölcsen, hiszen, ha a szervezések ürügyén vannak sokat kettesben, megint a csúszdára léptünk. Ezeket nagy bölcsességgel, gondossággal kell kezelnünk, és inkább sokszoros legyen a lemondás, az áldozathozatal, minthogy szép emberi kapcsolatra hivatkozva csúful elbukjunk.

Igen, lehetséges, de csak egy bizonyos mélységig. Az a veszélyes és félrevezető, hogyha kizárólagos, tehát, ha mindketten úgy érzik - de kivált, ha az egyik igen, ma másik nem! - hogy ő az egyetlen, de legalábbis a legjobb barátom. Ez esetben nem egyszerű barátságról van szó, hanem mélyebb vonzódásról, amely vagy előbb utóbb nyílt szerelemmé válik, vagy pedig törésre jut, mert valójában nem egyformán éreznek egymás iránt. Akkor létezhet, tehát egyszerű barátság fiú és leány között, ha ugyanakkor ezeknek a személyeknek több más hasonló szintű baráti kapcsolataik is vannak.

http://mariapocskegyhely.hu/ Ezen a honlapon találhat bővebb tájékoztatást a máriapócsi eseményeinkről, lehetőségeinkről. Természetesen bármikor nagyon szívesen látjuk.

Kedves Szonja! Én meg azt tanácsolom, hogy beszélgessenek csak erről a fontos kérdésről sokat. A testvérének a kérdései nem provokatívak, hanem valóságosak. Lehet, hogy támadónak hatnak, mert belülről valami feszíti, hogy ő ezt nem érti. Ne térjen ki a válaszadások elől. Minden kérdés lehet értékes, érdemes azokat komolyan venni. Ha netán Ön sem tudná rá a választ, akkor forduljon, forduljanak lelkiatyához, aki segít. Nem kizárt, hogy a testvére is szeretne megtérni - noha ezt talán önmagának sem vallja be - s ezért feszegeti annyira ezt a kérdést. Bocsásson meg, de nem tartom helyesnek ebben a helyzetben azt a választ, hogy tartsuk tiszteletben egymás meggyőződését, vagy, hogy beszéljünk inkább másról. Ezek fontos kérdések, ezekről sokat kell beszélgetni. Ezek közben Ön is sok minden új vagy esetleg elfeledett dologra rájöhet, jó, mély és előre mutató válaszokat találhat. Ha valamire nem tudja a választ, mondja nyugodtan, hogy ezt nem tudom, s kérdezzék meg a lelkiatyától. És imádkozzék is a testvéréért, hogy ezek a kérdések elvezessék őt is az Istenhez. Én ezt tanácsolom.

Természetesen, az Ortodox Egyházban ugyanúgy jelen vannak, a Szentlélek ajándékai, mint a Katolikus Egyházban. A szentségek érvényesek, mint nálunk is. És ha nincs módunk elmenni katolikus szertartásra, akkor nagyon jól tesszük, ha ortodox szertartáson veszünk részt.

Nagyon érdekes és lényegbevágó kérdés. Majdnem minden jó szándékú és mélyen gondolkodó fiatalban legalább egyszer megfordul a gondolat, hogy nem azt akarja-e tőle az Úr, hogy pap vagy szerzetes legyen. A hivatás-gondozás arra irányul, hogy ezek a csíra szerű gondolatok ne azon nyomban fojtódjanak el, hanem megfelelő közegben szépen fejlődésnek induljanak. S valóban, olyan ez mint a kis növénykéknél. Az első kibújáskor, amikor az nem több, mint egy apró zöld hajtás, a szakemberek közül alig-alig tudja megmondani valaki, hogy mi is lesz majd abból. De gondozni kell, hogy megerősödjön, s meglátjuk, mi lesz belőle. Persze, nem pontos a kép, mert a kibújó csírának első sejtszaporulatától egyértelmű, hogy mi lesz belőle, az emberi hivatás azonban, éppen a szabadakarat miatt sokféle út felé haladhat. Nos, ha valaki a papságra érez hivatást, és el is indul azon az úton, olyan sok mindenen kell keresztülmennie, hogy a képzés során nyilvánvalóvá válik hogy valóban pappá kell-e lennie vagy nem. Nemigen tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy valaki emberi melléfogás eredményeként szentelődjék pappá, Bár, figyelmeztet Szent Pál, hogy "kezedet elhamarkodva fel ne tedd senkire" (1Tim 5,22), ez kifejezetten a pap- (illetve püspök-)szentelésre vonatkozik. De éppen ezt segíti a sok éves szemináriumi képzés. Viszont az Isten végtelenül hatalmas. Én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valaki időközben kapja meg, erősödik meg a hivatásban. Viszont a másik oldal is fontos: el is lehet veszíteni a hivatást. Ha valaki nem törődik vele, vagy elindul azon az úton, csak nem veszi komolyan, akkor eltorzulhat az Istentől kapott csodálatos ajándéka. Tehát a hivatás éppen úgy kettős, mint minden emberi munka és magatartás. Az Isten nélkül nincs rajta áldás, de az ember nélkül sincs benne előhaladás.

Javaslom, hogy a kineziológiával ne próbálkozzék. Roppant tudományosnak állítja be magát, de hogy valós és hosszútávú eredményt tud produkálni az erősen kétséges. Olykor nem kell visszariadni a gyógyszeres kezeléstől sem. Az antidepresszánst jó volna elkerülni, de van eset, amikor megfelelő mértékben az is segítséget tud nyújtani. Attól sem kell, tehát tartani. Vannak keresztény szakemberek, őket érdemes megkeresni. Ezen a címen talál többet is: http://docplayer.hu/2191130-Kereszteny-pszichologusok-pszichiaterek-szakemberek.html Sokat segít még, ha más, hasonló gondokkal küzdő keresztény, katolikus testvérekkel megosztja a gondjait. Alakult is egy kis kör, amelyben a sorstársak meg tudják egymással osztani nehézségeiket, tapasztalataikat, adott esetben örömeiket is. Ezen a címen tudja fölvenni velük a kapcsolatot: tzsi0921@gmail.com Imádkozom is Önért.

Igen, a szerzetes rendbe való belépéskor általában nincs szerepe annak, hogy milyen rítusban keresztelték, addig milyen rítusban élt. Amikor szerzetessé válik, attól kezdve, értelemszerűen azt a rítust gyakorolja, amilyen közösségbe lépett be. De ha történetesen elhagyná a rendet, akkor visszalép az eredeti rítusába, azaz, a szerzetesi szentelés nem változtatja meg a rítusbeli hovatartozását, csupán az életformájának gyakorlati eredménye az, hogy mely rítusban szerint végzi az imádságát.

Nem. Az áteredő bűn nem a nemzés aktusa folytán adódik át, hanem azáltal, hogy a személy emberként az emberiség tagjaként születik meg. Ebben semmi szerepet nem játszik az, hogy a foganás milyen módon történt.

Érdekes dolog, hogy megérezte, megtalálta a Katolikus Egyház értékét, kincseit, de a szentgyónás előtt valamiképpen zárva maradt. Ennek alighanem lélektani okai vannak. Amint írta, sokat jelent, hogy mintegy beleivódott lelkébe ez a tartózkodás. Természetesen jó lett volna ezt még a bevezető szentségek fölvétele előtt feloldani. Nyilván arra gondoltak, hogy majd megjön ez magától, ami legtöbbször be is következik, de tény, hogy mégsem minden esetben magától értetődő. Nem könnyű gyónni, nagy önlegyőzés szükséges hozzá. Van az emberben szégyenérzet a másik embertárs előtt, de még önmagunk előtt is, ha néven kell nevezni, ki kell mondani a saját gyöngeségeinket. Ha ez nem alakul ki magától, komolyan foglalkozni kell vele, hogy az ember rá tudjon találni, megérezze az ízét. Egy jó lelkiatyát érdemes keresnie, akivel mélyen el tud beszélgetni erről. Nagy kincs a szentgyónás, nem szabad kihagynia az életéből, az Istenhez közeledéséből. S mi is legyen a szentáldozással? Szívem legmélyebb szeretetével mondanám, hogy ne hagyja ki ezt a kincset, de az Egyházunk előírása is nyilván joggal írja elő, s én magam is éppen az Ön megsegítése miatt mondom, ne szakítsa el a szentgyónást és szentáldozást. Ne adja föl ennek fölfedezését! Persze, az semmiképp sem jó, ha továbbra is csak kínlódik ezzel a helyzettel. Mindenképpen kell rá megoldást találnia. (Ha szükségesnek látja, részletesebben is "beszélgethetünk" erről a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címen keresztül.)

Inkább ne! Nem mintha ettől félni kellene. Semmitől nem kell félni. Ha bárki imádkozik értünk, annak csak jó lehet az eredménye. Nem létezik olyan ima, amely rosszat eredményezne bárhol is. Még ha tudatosan vagy tudatlanságból rossz dolgot kérne is egy imádkozó, az Isten mindig a jót adja, rosszat sohasem. A lakás megszentelése fontos része a keresztény életünknek. Ha van alkalmuk, akkor azt érdemes elvégezni. De nem a félelem miatt, hanem, hogy minél inkább legyen jelen életükben az Isten áldása.