Bevallom, ezen jelenetek olvastán nekem még sosem jutott eszembe, hogy ilyenkor Jézus valami csoda folytán tűnt volna el az emberek szeme elől. Azért is lehet ezt gondolni, mert ha ezeket is a csodák közé sorolnánk, bizonyára másutt is szerepelne erre utalás. Szerintem elegendő csak arra gondolni, hogy Jézus, a maga sugárzó személyiségénél fogva mindig ura volt ezeknek a helyzeteknek. Nem hagyta, hogy az események vagy az emberi indulatok magukkal sodorják. Mindig ő irányította az eseményeket. Még a Getszemáni kertben is, ahová dorongokkal, fegyverekkel vonultak ki érte, az egyszerű "Én vagyok" kijelentésével földre kényszerítette őket. Hagyta ugyan,hogy Júdás megcsókolja, de előre látta ennek is a következményét. Amikor arra volt szükség, akkor engedte, hogy ünnepeljék, más alkalommal azonban sem az ünneplést, sem az elfogatást nem hagyta. Tudta, mi lakik az emberben, hogy kinek mikor mire van szüksége. Ma is tudja.

A gyász ideje nem mindenkinél egyforma, s természetesen nagy mértékben függ attól is, hogy kit kell gyászolnunk. Amire utal, annak valóban van jelentősége, nevezetesen, hogy hogyan kezeli a család az érzelmeit. Az elfojtás általában nem segít, persze, az érzelmek túlzott fölkorbácsolása sem tesz jót. Kell egy egészséges mértéktartás, de fontos, hogy legyen kifejeződése is a belső világunknak. Egyébként erre nagyon jók a zsoltárok. Van mindenféle zsoltár: örömre, bánatra, hálára, haragra, S valóban, ez a legjobb, ha a belső világunkat elsősorban az Úr Isten felé tárjuk föl. Ebben nagy segítséget nyújtanak a zsoltárok. (Kegytárgyboltunkban kapható hangos Zsoltárkönyv.) Ugyanakkor, nyilván, szükség van az emberi megnyilvánulásokra is. Sokat segít, ha van mellettünk együtt érző ember, kivált, aki ezt ki is tudja fejezni, akár öleléssel, együtt hallgatással, együtt töltött idővel, stb. Úgy sejtem, Önnek lelki, érzelmi gyógyulásra van szüksége. Nem biztos, hogy ez csak úgy, magától menni fog. Javaslom, hogy keressen föl szakembert, vagy még inkább egy lelki embert. Lényeg, hogy olyan megbízható embert találjon, akinek őszintén elmondhatja gondolatait, föltárhatja érzelmeit. Az életre, a továbbmenetelre csak ez után lehet jól gondolni. Amíg balzsamot nem talált a lelki bánatára, addig az előrelépés nagyon-nagyon nehéz, túlzottan sok energiát emészt föl, s az erre irányuló erőfeszítés nem is igazán hatékony. Keresse, tehát előbb a gyógyulást. Megteheti azt is, hogy elmegy szerzetesek közé néhány napra vagy egy hétre (vagy többre), és ott, velük együtt imádkozva kéri az Urat e sebének begyógyítására.

A Máriapócsi templomunkban szinte folyamatosan van szentgyónási lehetőség. A szertartások alatt mindig ül kint gyóntató atya. De ha más alkalommal érkezik valaki, bármelyik atyát megszólíthatja, és nyomban rendelkezésre áll. Ha esetleg elfoglaltsága van, akkor pedig szól a kijelölt gyóntató atyának és hamarosan jönni fog. Legyen áldott ez a szentgyónása!

Igen, több magyarul is beszélő áldozópap él és dolgozik Rómában. A Santa Maria Maggiore templomban pedig van egy gyóntató, Meló Lajosnak atyának hívják. A gyóntatószékére ki van téve, hogy milyen nyelveken gyóntat, azok között szerepel a magyar nyelv is. A Szent Péter bazilikában szintén van olyan gyóntatófülke, amelyen a tábla jelzi, hogy magyarul is lehet gyónni. De Meló atya szinte minden nap rendelkezésre áll.

1. Amikor követjük azt a szívünkből induló késztetést, hogy jót tegyünk, fontos, hogy éberen megmaradjunk Isten akaratának a keresésében. Az atyák sokszor figyelmeztetnek arra, hogy a jóra való törekvésünkbe könnyen belevegyül a bűn, gyakran anélkül, hogy észrevennénk. Legtöbbször a hiúság, de sokszor a számítás is vagy más önző érdek. Ez azért veszélyes, mert ha az ember nem figyel erre éberen, akkor azt hiszi, hogy mennyi jót tesz, közben már régen nem az Isten útját járja. Sajnos, sok ilyen tévelygő keresztény ember van. Ezért ahhoz, hogy Isten szeretetének hiteles közvetítői legyünk, elengedhetetlen ez az éber figyelem az Istenre. Nyilván, az imádságban. Abból mérhetjük le, hogy ezen az úton vagyunk-e, ha mindeközben növekszik a bűnbánatunk. Hiszen Istenre figyelve nem a saját jótetteinket látjuk magunk előtt, hanem Isten tetteit, amelyeket rajtunk keresztül, de közben a mi életünkben is cselekszik. Látva Isten jóságát, az ember egyre inkább érzi a maga méltatlanságát. Nem azt mondom, tehát, hogy Isten szeretetének közvetítőjeként egyre mélyebb bűnbánatban kell élnünk, hanem azt, hogy ez a bűnbánat az Istenre figyelésünk következménye lesz. Igen, természetesen, lehet fejleszteni ezt a képességünket. Hogy ehhöz gyakorlati tanácsot adjak, mindig ügyelni kell arra, hogy a tetteimbe minél kevesebb önzés vegyüljön, hogy minél gyakrabban járja át gondolkodásomat - és imádságomat - a hála. Hiszen mindent Istennek tulajdonítok. 2. Semmiképp sem szabad szembeállítani a világ dolgait és Isten dolgait. Mintha Isten mást akarna, mint amire a világnak szüksége van. Ezért téves még az a jó szándékú törekvés is, amely szeretné fölállítani a helyes arányt a kettő között. Mert ezzel kimondatlanul is azt valljuk, hogy vagy egyiket vagy másikat kell választani. Nem, a kettő egy. Amit esetleg mégis ketté kell választani, az az imádságra szánt idő. Kell, hogy legyen olyan idő is a napjaimban, amikor csak Istennel foglalkozom. Ennek arányát már valóban meg kell találni, s bátran mondom, annál jobb, minél több idő jut Istenre. Persze, ezt túlzásba is lehet vinni. Például rosszul teszi a családanya, ha a reggeli imájára hivatkozva elhanyagolja a gyermekei reggelijét. Az imádság egyensúlyát ki-ki maga kell, hogy megtalálja. De ebben sokat segíthet a lelki vezető. Mindenesetre fontos tudatosítani, hogy ami jó a gyermekeimnek, családomnak, munkatársaimnak, hazámnak, az jó az Istennek is, arra Ő is áldását adja. Ha tanácstalan vagyok, hogy mit is kell tennem, mi az Ő akarata, mi az igazi szükség, akkor vonuljak el egy kissé, akár csak pár percet is lépjek be a csöndbe. Hozzam meg imádság után a döntést, és bizalommal haladjak abba az irányba.

Az állhatatos imádság nem követelőzést jelent, hanem megingathatatlan bizalmat. A Jézus nevében való kérés pedig azt jelenti, hogy tudunk (iparkodunk) úgy imádkozni, ahogyan Ő. Életének legfájdalmasabb pillanatában, amikor nagyon szerette volna elkerülni a rá váró szenvedéseket, akkor is hozzá tudta tenni: de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te (Lk 22,42). Az állhatatos imádság közben az ember maga is változik, alakul, formálódik. Formálódik az Isten akaratára. Szabad és kell is sokat imádkozni, valamit nagyon-nagyon kérni, de mindig ezzel a kiegészítéssel. Így a hosszas, kitartó imádság során az is egyre többször hangzik el, hogy "legyen meg a Te akaratod". Az imádság eredménye tehát nem elsősorban az események befolyásolása, hanem saját magunk alakítása. Szabad kérni a gyógyulást, de közben nyitottnak kell lenni erre az alakulásra is.

Jó­zsef-há­zas­ság­nak azt a csa­lá­di ál­la­po­tot ne­vez­zük, ami­kor a há­zas­fe­lek kö­zös meg­egye­zés­sel le­mon­da­nak a ne­mi élet­ről. Ennek több oka is lehet. Ezek közül az egyik, ha egy­há­zi­lag nem ren­dez­he­tő a há­zas­sá­guk, mert va­la­me­lyi­k­ük­nek él az elő­ző há­zas­tár­sa, aki­vel szent­sé­gi há­zas­sá­got kö­tött an­nak ­ide­jén. Ha az így ren­dez­he­tet­len há­zas­ság­ban élők pl. gyer­me­ke­ik ne­ve­lé­se vagy egyéb fon­tos ok mi­att együtt kí­ván­nak ma­rad­ni, és vál­lal­ják az ún. Szent Jó­zsef-há­zas­sá­got, ér­vé­nye­sen részesülhetnek a szentségekben. A fogadalom letételének nincsen kötött kánonjogi formája, történhet lelkiismeretben vagy pap előtti fogadalomtétellel és áldással. Ami nagyon lényeges, ezt a Szentírás tanúsága is kiemeli (1Kor 7,5), hogy ez közös megállapodás legyen a két házasfél között. Ha pedig pappal is megbeszélik, akkor ez csak erősíti őket az elhatározásban való kitartásukban, de ez nem föltétel.

Minthogy mi, görögkatolikusok - általában - a római templomba is belépve meghajlunk és a magunk módján, három ujjal, jobb válltól kezdve vetünk keresztet, ezért azt tartom természetesnek, hogy a római katolikusok pedig a mi templomainkban szintén a maguk módján tegyék ugyanezeket. Az valóban keveredést okozna, ha az ember a környezetétől függően egyszer így, egyszer úgy vetné a keresztet. Tudok arról, hogy van, aki így tesz, de sok olyan római katolikust is láttam, aki térdet hajtva lép be a görögkatolikus templomba. Szerintem így van ez rendjén.

Krisztus szeretet parancsolatával az erkölcsi törvények nem csak maradtak, hanem teljessé váltak (Mt 5,17), míg a rituális és tisztasági törvények (pl. áldozatbemutatás módja, tiszta-tisztátalan eledelek és érintések megkülönböztetése) "átalakultak": a külső dolgok belső tartalmat kaptak. A Pentateuchusban található mózesi törvények az Ószövetség embere számára nyújtottak segítséget, míg Krisztus szeretete az Újszövetség népe számára nyújt segítséget, követendő példát. A lényeg nem a mit nem kell megtenni és miért nem kell megtenni, hanem az, hogy mit kellene, és mit tudunk ténylegesen megvalósítani Krisztust követve.

Ez egy nagyon jó kérdés! Persze, a többi is (:-)), csak ez különösen is mély réteget érint. Amit kapok Istentől, azt én kapom, vagy inkább rajtam keresztül más? Magam miatt kapom, vagy azért, hogy vele szolgáljak? A válasz, természetesen: is-is. De az első mindenképpen a személyes Isten-kapcsolat. Isten ajándékait mi magunk kapjuk, mondhatjuk: "csak úgy", szeretetből. Számító gondolkodásunk nehezen tudja ezt fölfogni, hogy Isten ingyen szeret minket, nem érdemeinkért és nem is célirányosan valami szándékolt céljának végrehajtásáért. Ez, tehát erre a kérdésre az első válasz: fogadjam el, merjem elfogadni, hogy amit kapok, azt irántam való szeretetéből, bőkezűségéből nekem adja, és nem másnak. Ezek után következhet, hogy én mit is kezdek ezzel az ajándékkal. Ha csak magamnak akarom megtartani, szorongatni, őrizgetni, akkor a szeretet dinamikája miatt ez az ajándék hamar megposhad, értékét veszti, végül el is enyészik. Ám itt marad a kérdés akkor is, hogy ha a nekem adott ajándékkal szolgálni szeretnék, másokat gazdagítani, azt hogyan? Erre nincs recept. Ráfael így oktatta Tobitot és a fiát Tóbiást: A király titkait meg kell őrizni. Isten tetteit azonban föl kell fedni és hirdetni kell (Tób 12,7). Talán az lehet a vezérelv, hogy sohasem hivalkodó céllal beszéljünk Isten ajándékaival. Ügyeljünk is rá, hogy ne is vegyüljön bele. Mert akkor valójában nem szolgálni akarunk, hanem dicsekedni. Ez mindenképp megrontja a jó célt. De van, amikor szabad, sőt, kell is beszélni Isten ajándékairól. Sajnos, inkább túl szemérmesek vagyunk ezen a téren. Pedig milyen sok erőt adhatnánk egymásnak azzal, ha nem csak az épp uralkodó divatról, a sporteredményekről, az árfolyamokról beszélgetnénk, hanem ezekről a sokkal lényegesebb, lelki dolgokról, az Isten nagy tetteiről. Ez jobbára hiányzik a keresztény közbeszédben is. Talán még az az elv is segíthet, hogy ne túl hamar akarjunk beszélni a kapott ajándékokról. Szent Bazil arra figyelmeztet, hogy a tyúk is, ha kotkodácsol, amikor tojt egy tojást, akkor jön a róka és elrabolja tőle. Tehát ne túl hamar hozakodjunk elő ezekkel, hanem akkor, amikor már jól megérlelődött bennünk, amikor már valóban sajátunkká vált, átelmélkedtük, átjárt bennünket, már, mint sajátunkról beszélhetünk róla. Ez a kérdéskör nagyon gazdag, csak néhány szempontot tudtam hozzáadni.

A Görögkatolikus Szemléletben megjelent erről szóló cikk rövidített változatát írom le ide. A teljes szöveg megtalálható a tavalyi (2016) őszi számban. Jó tudnunk, hogy éneklési szokásaink egészen a Kr. előtti ősi kultúrákhoz nyúlnak vissza, ahol az emelt hangú énekbeszéd a kultusz kifejezője volt, a hétköznapitól elkülönített, csak az istenségnek szóló zenei nyelv. A jó zene- ünnepélyes, elnyújtott, szertartásos ének minden kultúrában ugyanazt jelentette: kapcsolatot az isteni és az emberi világ között. A zene csak szakrális volt, minden szórakoztató jelleg később rakódott rá. (A magyar nyelv is megkülönbözteti a világi dalt-t és a szent ének-et). Az ünnepélyes hanglejtés ősi formáit halljuk, amikor gyerekek kórusban verselnek, vagy szorzótáblát skandálnak. Ezekben a kifejezési formákban az ember nem a saját gondolatait közli, nem is a hétköznapi hangján, hanem az őt küldő személyt, hatóságot képviseli, a közügyet szolgálja ünnepélyesen. A bizánci kultúrában, ahova mi is tartozunk, közös szent ügy a Liturgia, ami mintegy negyedmilliárd ember lelki összekötését jelenti. Ugyanazokat a szövegeket, himnuszokat, imákat mondjuk, énekeljük Görögországtól Vlagyivosztokon és Kárpátalján át Máriapócsig, de minden nép és vidék saját dallamvilágába öltözteti. Ezért olyan sokszínű a bizánci ének. Közös énekes liturgiánk a kora keresztény hagyományban gyökerezik és az ókori bizánci birodalomban alakult ki a 4-10 századokban. A szláv népek a X. században vették föl a bizánci kereszténységgel együtt az istentiszteleti rendet és a zenét. Az énekek állandó, harangzúgásszerű zengése a kérlelhetetlen időt szimbolizálja. Magyarországra a szláv népek közvetítésével jutott el a bizánci énekkultúra. A dallamok és a szövegek együtt születtek, mert a dallam nem díszítője a szövegnek, hanem hordozója. Mindennél fontosabb maga a liturgikus szöveg. A melódiák a szövegben igazodnak, nincsenek ütemek, strófák, ritmusok, csak szövegritmus. Ez a fajta éneklés egyenessé, elbeszélővé teszi az éneket. Lendületes, folyékony, időtlenséget érzékeltet, sehány negyedes. Énekünkkel megjelenítjük a tartalmat, mert az ének is ikon. A zene a test hódolataként, a test imájaként jelenik meg, ezért csak emberi hangon szólalhat meg hangszer nélkül. Rajtunk keresztül valósul meg a szent cselekmény. A pap és a hívek egymást kiegészítő dialógusa zajlik, ez a párbeszéd a kinyilatkoztatott szó és az arra adott válasz. Bár minden szöveghez meghatározott dallam tartozik, mégis "Énekeskönyv"-ünkben egyetlen kottafej sincs. A dallamokat az emlékezet őrzi, írásban csak a hang számát jelöljük. A pap és a gyülekezet közötti énekes párbeszédet énekvezető kántor moderálja. A liturgikus éneklés komolysága miatt ma már felsőfokon oktatják a leendő kántorokat a nyíregyházi teológiai főiskolán.

A Szent Kovászról szóló tanítás elég kései: a IX. századból származik az első feljegyzés; az első részletes legenda pedig, amelyet ön említ, a XIII. századból való. Minden bizonnyal inkább egy erős szimbolikus tanításról van szó, amely a Krisztus által alapított és a mai egyház által ünnepelt szentségek közötti teljes kontinuitást hivatott hangsúlyozni (hasonló hagyomány tükröződik vissza a beavatás során használt olaj - "müró" - esetében, amelyről úgy vélik, hogy Jézus temetéséről tették el a kenetet, ill., hogy az oldalából kifolyó vízből is elegyítettek hozzá). Kifejezi továbbá a püspök és egyházközségei közötti kapcsolatot. Más egyházakban a fentebb említett kontinuitásnak nem tulajdonítottak ilyen jelentőséget - meglehet, a keleti-szír egyházak azért kényszerültek erre, mert őket tartották az első nagy "elszakadt" közösségnek, az Efezusi zsinat után. Persze, a kontinuitás mindenütt fontos, csak másképp jut kifejezésre. Amennyire sikerült utána néznem, a katolikus keleti szír (káld) egyházban ma nem ismeretes a Szent Kovász hagyománya.

Ez a jelenség arra vezethető vissza, hogy az embereknek mind a szeretetképessége, mind a szeretet-érzékenysége különböző. Ennek okai öröklött és szerzett adottságokra vezethetők vissza. Vannak tehát személyiségből fakadó tényezői, de jelentős mértékben függ attól is, hogy magzati kortól fogva ki mennyi szeretetet kapott személyiségének fejlődése során, illetve legfőként annak első éveiben. Ennek a ténynek következménye is kettős. Egyik, hogy egyáltalán nincs ismeretünk arról, hogy a másik emberben hogyan alakult a szeretetképesség és szeretetérzékenység fejlődése, nem tudjuk, mennyire felelős abban, mennyire tehet róla és mennyire nem. Így a másik szeretetképességéről ítéletet mondani egyáltalán nem tudunk. Ha mégis megtesszük, méltatlankodunk miatta, akkor azzal saját magunkat minősítjük. A másik következménye a fentebb jelzett tényeknek, hogy mi magunkat is ennek fényében kell, hogy értékeljük. Ha tudunk szeretni önzetlenül, akkor ez hozott adottságunk, amelyért nem győzhetünk eleget hálát adni. Ha érzékenyek vagyunk a szeretetre, akkor ennek gyökerei szintén személyiségünk ismeretlen mélységeibe vezetnek, amelyet csak bizonyos mértékben tudunk föltárni, teljes mértékben megfejteni képtelenek vagyunk. Mindez, persze, egyáltalán nem menti a felelősségünket abban, hogy mennyire tudunk, mennyire akarunk szeretni. Jó, ha lehetőségeink szerint igyekszünk az önismeret útján ezt minél inkább föltárni, megérteni, megfejteni, de ez még nem egyéb, mint a "hozott anyag" föltérképezése. Innen indulunk, innen kell tovább lépnünk, fejlődnünk. A szeretetképességünkben állandóan fejlődhetünk, és kell is törekednünk erre az állandó fejlődésre. Erre buzdít minket az Isten, amikor megfogalmazza a szeretet parancsát. Az adottságunkat, az adott képességünket folyamatosan növelnünk kell. Ha úgy érzem, hogy a másik kihasznál, akkor szeretetérzékenységem küszöbe eltér a másik szeretetképességétől. Ezen fönnakadni, emiatt méltatlankodni botorság. Ez egy tény, amelyet megfelelő módon kezelni kell. Megállapítom ennek különbségét, s ettől kezdve nem várom el ettől a személytől, hogy többet nyújtson a szeretetben, hiszen megtapasztaltam annak határait, tudom, hogy ennyit várhatok tőle. Az ő ilyen tartalmú fejlődéséért nem vagyok felelős. Nem várhatom el, hogy jobban szeressen, mint amennyire szeret. Amin tudok változtatni - mert hogy a másikon nem tudok - az a magam szeretetfoka. Igyekszem ennek megfelelően nagyobb érzékenységű szeretettel fordulni felé. Ezzel magamat is védem, mert nem okozok a másik hiányosságai miatt magamnak belső feszültségeket. De ezzel segíthetem a másik személlyel való kapcsolatom alakulását is, mert növekedhet kettőnk szeretetkapcsolata, legalábbis az én oldalamról. Erről Jézus a mustármagról szóló példabeszédében beszélt (Mt 13,32)

Remélem, azóta sikerült megtalálnia, hiszen a honlapunkra jól láthatóan kitettük. Áldott Föltámadást!

Kedves Ágnes! Természetesen nagyon jól teszi, ha olvassa a Filokáliát, és gyakorolja a Jézus-imát. Ez utóbbi kapcsán azonban mindig az a javaslat, hogy lelkivezető nélkül ne mélyüljünk el benne, mert nagy mélyre tud vezetni, ahol szükséges a lelkiatyai felügyelet. Még az sem szükséges, hogy a lelkiatya ismerje és gyakorolja a Jézus-imát, mert nem gyakorlati tanácsokra van szükség, hanem erre a lelki felügyeletre. Ennek semmi köze nincsen a rítushoz. Az egyetemes egyház lelki kincstárának része. Más római katolikusok is olvassák ezt a könyvet és végzik ezt az imát. Sok kegyelmet hozzá!