Kernem szepen elmagyarazni a szentlelek het jelentesebol a harmadikat ami a JOTANACS!
Koszonom!
Az ember számára olykor nagyon bonyolultnak látszanak mindennapi feladatai, kapcsolatai, általában az életben való eligazodása, s az azzal járó bizonytalanság, tépelődés és határozatlanság. A jó tanács adománya, ajándéka révén a Szentlélek talán épp erre a sóhajtásunkra akar választ adni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Apcsel 9,6.) Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Izajás szavai szerint jó tanács lelke (11,1-2.) csak egy van, a Szentlélek, akit az Atya Jézus Krisztus által áraszt ki ránk (Jn 12,41). Élni kell tehát azzal a lehetőséggel, hogy segítségül hívjuk a jó tanács Lelkét, s Krisztus tanításával összhangban, átgondoltan, az Evangéliummal és a felebaráti szeretettel szembesített lelkiismeretünkkel követve Őt adunk tanácsot másoknak, különösen az élet fontos kérdéseiben. Ezekben elsősorban Isten Tízparancsolata és az Evangélium követelménye az útmutató, Krisztus Egyháza értelmezésének segítségével. A tanácsadás felelőssége igen nagy lehet, sőt, olykor elkerülhetetlen, hiszen rossz tanács bűnrészessé teheti az embert, amit mindenképp el kell kerülni, míg a jó tanáccsal Isten Országának építőivé válhatunk.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Azt szeretném megkérdezni, hogy mikor lesz Jézus ima Db-ben?
A másik kérdésem, hogy szabad-e csotkit vásárolni vagy az az "igazi", ha kapja valaki?
Nagyon köszönöm a válaszát. B.
Legközelebb június 22-én a vecsernye után a főszékesegyházban.
Kedves Lelkiatya!
A gyónási titok a gyónót is kötelezi vagy csak a gyóntatót?
Köszönöm
A gyónási titok csak a gyóntatót kötelezi, a gyónót nem.
Tisztelt Lelkiatya!
Igyekszem röviden felvázolni hittel kapcsolatos problémámat, bár egy több, mint 15 éve húzódó dilemmáról van szó.
Református családból származom ugyan, de nem kaptam vallásos nevelést. Kb. 17-18 éves koromban kezdett először foglalkoztatni a hit, vallás, egyház kérdése. Hagyománytisztelete és a számomra oly lenyűgöző bizánci művészet miatt kíváncsiságból néha vasárnaponta elkezdtem egy görögkatolikus templomba járni. A liturgia nagyon megragadott, de vallásos életem ennél tovább nem növekedett. Később megismerkedtem egy kis orthodox közösséggel, és hamarosan úgy éreztem, hogy "megérkeztem", részesévé szeretnék válni az orthodox egyháznak. Terveztem, hogy áttérek, ám valamiért mindig hullámzó volt az elhatározásom: bizonyos ideig rendszeresen jártam templomba, igyekeztem a hitéletben is részt venni, hitoktatásra is jártam de egy idő után mindig "elvallástalanodás" következett, kiüresedettnek éreztem az egészet. Több budapesti orthodox közösségben is jártam, beszéltem papokkal a szándékaimról, viszont sajnos sehonnan nem kaptam meg a figyelmet és támogatást, amitől azt éreztem volna, hogy fontos vagyok a közösségük számára, mint lehetséges új tag. Fokozatosan lankadt bennem a lelkesedés, úgy éreztem, hogy az én hitem még csak mustármagnyi méretű sincs, egyszerűen nem vagyok elég az egyház elvárásaihoz, már a liturgia sem tud megérinteni. Jelenleg passzív, sőt elutasító érzések kavarognak bennem már jó ideje az egyház felé, ám valamiért mégis úgy érzem legbelül, hogy valami olyantól toltam/tolom el magam, amire nagyon is nagy szükségem lenne. Mit tehetek, hogy visszataláljak? Érdemes-e egyáltalán még ezzel foglalkoznom, vagy fogadjam el, hogy bennem egyszerűen nincs meg az, ami kell? Időnként szégyellem magam azért, mert kiábrádultam és negatívan gondolok a hitre, egyházra, Istenre. Isten létét továbbra sem utasítom el, csak valamiért az egyház által meghatározott istenképpel nem tudok azonosulni. Néha-néha arra kértem Istent, hogy bárcsak adná meg a hit ajándékát, semmi mást.
Nagyon megköszönném, ha leírná véleményét, meglátását erről a hitválságról.
Üdvözlettel: Péter
Kedves Péter!
Kérem, bocsásson meg, hogy megvárakoztattam a válasszal. A következőképpen látom az Ön helyzetét. Megkapta az Isten ajándékát a hithez, legalábbis annak első lépéseihez. El is indult ezen az úton, nagyon helyesen. Követte azt a belső indíttatást, amely Istentől származik. Lehet, hogy az Ön buzgóságában, kitartásában is vegyült némi renyheség, de jobban inkább nekünk, papoknak a hibájának tartom, hogy, bár elindult az úton, mégis megrekedt. Talán, ha olyan pappal találkozik, aki készséggel válaszol a kérdéseire, figyelemmel fordul az igényei felé, akkor az Istentől elültetett kis mag már régen szárba szökkenhetett volna. Most Önnek is azt javaslom, mint néhány más, hasonló dolgok iránt érdeklődő kérdezőnek. Keresse föl István atyát, aki minden bizonnyal nagy segítségére lesz majd. Akiket hozzá irányítottam, mind hálásak voltak ezért a tanácsért. A telefonszáma: 30 7580715
Kedves Lelkiatya!
Olyan lelki gond nyomja a lelkemet, hogy kíváncsiságból megnéztem egy videót.Ebben egy tanár-diák együttléte volt.Távoli felvétel volt. Utána annyira bántott a dolog. Mennyire súlyos bűnnek számít? Havi rendszerességgel gyónok, általában vasárnaponként áldozok. A legközelebbi gyónáskor gondolom ezt is be kell vallanom. Annyira szégyenletesnek tartom ezt a tettet, nem is tudom hogyan merjem elmondani.
Várom válaszát!
Mária
Kedves Mária!
Ha rendszeresen gyónik is, javaslom, lelke megnyugtatása végett, menjen most el meggyónni ezt a dolgot. Azért is, hogy ebből a soron kívül gyónásból erőt merítsen, és máskor ne gyöngüljön el, amikor hasonló kísértés éri. Nem az számít, hogy ez mennyire súlyos bűn, hanem, hogy sikerüljön fölkészülni arra, hogy máskor ilyen ne forduljon elő. De ami igazán számít, az az Úr megbocsátása. Nem kell aggódnia, a pap sokféle bűnt meghallgatott már. Szépen megkapja a föloldozást, és nyugodtan folytathatja az életét meg a lelki életét.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, hogy az önkielégítés az egyház szemében a halálos bűnök közé tartozik? Ha valaki ilyet tesz, onnantól nem is áldozhat gyónás nélkül?
A halálos bűn legtöbbször nem annak tárgya, hanem inkább körülményei miatt válik halálossá: ha valami súlyos dologban tudva és akarva követ el az ember valamit az Isten ellen. Az önkielégítés legtöbbször gyöngeség eredménye, s nem azért követi el valaki, mert ezzel szembe akar fordulni az Istennel. Azért szokták javasolni, hogy nyomban meg kell gyónni, hogy ezzel segítsük a következő bűn elkerülésében. Ugyanakkor nem helyes a szentáldozást ehhez kötni. Szentáldozásra, lelki táplálékra, az Úrral való egyesülésre mindig szüksége van az embernek. Azt tanácsolom, tehát, hogy minden egyes Szent Liturgián (szent misén), amelyen részt vesz, áldozzon meg, és tegye a szentgyónásait is rendszeressé, legalább havonta. Aztán ha ebben a törekvő lelki állapotban bármilyen bűnt követ el, nem kell szaladni meggyónni, hanem élje tovább is bizalommal a lelki életét. Nyilván nem ez az egyetlen, s nem is a legsúlyosabb bűne. Ezek miatt rendszeresen tartson bűnbánatot, könyörögjön az Úrhoz az Ő irgalmáért, és éljen nagy hálában és békében, mert az Úr minden helyzetben és állapotában ezzel a végtelenül irgalmas szeretettel tekint Önre.
Kedves Leliatya,
36 eves vagyok, vallasos környezetben nöttem fel. Elözö, elsö igazi nagy, evekig tarto kapcsolatom egy vallasos fiatalemberrel nem sikerült. Kb egy eve összejöttem egy nem hivö fiatalemberrel. Több honap utan vegül ravett arra, hogy együtt eljek vele. Ezt korabban nem tudtam volna magamrol elkepzelni,de nagyon sokan mondtak -hivök is-, hogy ha nem nyitok, akkor sose lesz csaladom es venlanykent fogok meghalni. Most folyamatosan lelkiismeretfurdalasom van, nem mehetek aldozni, ami mindeddig a legföbb eröforrasom volt. Ha felhozom a temat, hogy varni szeretnek az együttlettel, akkor azt mondja, hogy ez nem normalis, a vallas hatraltat abban, hogy eljem az eletem, nem lehet ennyi idösen önmegtartoztato eletet elni a hazassagig - plane hogy töle is ezt varnam el, amit nem akar. Mindemellett majdnem minden vasarnap eljön velem misere annak ellenere, hogy nem hivö. Mi ez Isten akarata? Szakitsak vele, hogy "rendes keresztenykent" tudjak elni, vagy remenykedjek, hogy jobb lesz a helyzet? Ennyi idösen nehez uj kapcsolatot kialakitani es nagyon szeretnek csaladot. Viszont nehez egysegben lenni azzal, aki ennyire nem fogadja el az ertekrendemet. Köszönöm a valaszt!
Szép dolog, hogy az élet sok területén egységet találtak ezzel a férfival. Az viszont nagy hiányosság, hogy a legfontosabb területen nem egységesen gondolkodnak. Ugyanakkor ez nem végleges állapot, még változhat, és kell is, hogy változzon. Az Ön korában valóban nincs értelme a halogatásnak. Ha megtalálták ezt a viszonylagos egységet - nagyon szép dolog, hogy a társa rendszeresen elkíséri a templomba - akkor házasodjanak össze, és áldás lesz az együttlétükön is. Akármilyen sokan mondják, akkor is hazug és életellenes dolog a házasságon kívüli testi kapcsolat, csak sajnos, ennek igazsága korunkban már teljesen elhalványodott. Mint lelki atya arra biztatom, hogy legyen határozott és erős. Ha ennek a férfinek komolyak a szándékai, és nem csupán időszakos kellemes állapotot akar fenntartani, akkor vegye el Önt feleségül, s akkor teljes egyetértésben lehetnek egymáséi. Mivel elgyöngülve már odaadta magát neki, ezért a házasságkötést sem sürgeti különösebben a társa. Higgye el, Jézus Önnek is nagyon boldog életet szán, és ez akkor fog beteljesülni, ha továbbra is követi az Ő szavát.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan kérjek meg egy atyát, hogy legyen a lelkivezetőm? Az ifis csoportjába járok és nála szoktam gyónni az utóbbi időben.(római katolikus vagyok)
17 éves lány vagyok.
Köszönöm szépen a válaszát!
Egész egyszerűen úgy, hogy azt mondja neki: Atya, legyen a lelkivezetőm. Aztán majd, megállapodnak, hogy milyen gyakran tudja meghallgatni. Ne kérjen túl gyakori találkozási lehetőséget, mert lehet, akkor azt fogja mondani, hogy akkor inkább nem vállalja, mert annyi ideje nincsen. Általában havonta való találkozó a legjobb. Az sem jó, ha az ember minden kis ügyével a lelkivezetőhöz szalad. Arra ott vannak a barátok. A lelkiatyával a leglényegesebb lelki dolgokat kell megbeszélni. Az is jó, ha minden lelki beszélgetés egyben gyónás is. Ezért is mondom, hogy általában a havonta való találkozás a legjobb.
Kedves Lelkiatya!
A pokol örökkévalóságát emelte ki az egyik hozzászóló az örök kárhozattal kapcsolatban. Úgy gondolom, nagyon sokunk számára megrendítő tapasztalat, amikor egy fájdalmas pillanat kvázi örökké tart, így nem érthetetlen az, milyen az örökkévaló értelmetlenség... A pokolról és a tisztítóhelyről szóló magánkinyilatkoztatásokkal azonban nem tudok azonosulni... Nem értem a lényegüket. Mi a célja annak, hogy nagy szentek számolnak be látomásaikról? Ha ezek valóban fontosak, miért nem kerültek bele az Egyház hivatalos tanításába, ha pedig nem, akkor mi értelme van terjeszteni ezeket? Sőt, kissé továbbmegyek: mi célja van ezekkel Istennek? Nem lehetséges, hogy ezekkel üzenni akar az egész Egyház számára az Úr, ha megengedi, hogy ezek terjedjenek?
Válaszát köszönöm!
Kétségtelen, messze nem bírnak olyan nagy jelentőséggel ezek az üzenetek, mint maga a Biblia szava vagy a hivatalos egyházi megnyilatkozások. Egyébként jóval több is kering ezek közül, mint amelyek hivatalos elfogadást nyertek. A hivatalos elfogadás is annyit jelent csupán, hogy az a Tanítóhivatal igazolja, nincs az üzeneteken a kinyilatkoztatással ellentétes tartalmú tanítás. Általában buzdítás sem fogalmazódik meg hozzá. Nem is kötelező elfogadni ezek valóságtartalmát. Ha valakit segít a lelki buzgóságban, hát jó, de ha valakit hidegen hagy, az sem baj. Az keressen más eszközöket a lelki előre haladásában.
Kedves Lelkiatya!
Kérem, hogy segítsen: miért olyan reménytelen minden? Most, pünkösdkor még hangsúlyosabban hangzott el, hogy bízzuk magunkat a Szentlélekre. Hogy ne a saját vágyaink, akaratunk, céljaink vezessenek, hanem hagyatkozzunk Isten vezetésére. De hogyan különböztessem meg Isten vezetését a saját akaratomtól? Honnan tudjam, hogy a bennem felmerült gondolat Istentől van-e, vagy a saját vágyam kivetítése. Nem mindig csak gonoszság merül fel bennem, hogy biztos lehetnék ebben.
Hosszú évek óta kérem imában, hogy tisztán láthassak, de csak a bizonytalan botorkálás, tapogatózás van a homályban. Ráadásul még iktassam ki az érzelmeimet is, mert azok, ugye, csak becsaphatnak.
Nemrég ünnepeltem az 57. születésnapomat, tehát olyan sokat már nem várhatok. Szomorúan mondhatom, hogy én vagyok az az ember, aki, amit csak el lehetett rontani az életben, azt elrontottam. De szerettem volna megfordulni, és a hátralevőt másként élni. Kitartóan imádkozom Isten vezetéséért, hogy fogja meg a kezemet, de mindeddig ebből nem sokat érzek. Teszem a dolgom, ahogy tudom, dolgozom, van két-három önkéntes munkám is, és igyekszem a plébánián is dolgozni, ahol az én segítségem hasznos lehet. De oly gyakori az, hogy mindent kevésnek érzek, mindig előjön az a gondolat, hogy mindent csak én találok ki, semmi sem hoz megnyugvást. Nincs béke, nincs megnyugvás, nem érzem Isten szeretetét. Pedig tudom, hogy van, a körülményeim alapján senki sem gondolná, hogy ennyi elégedetlenség és lázadozás van bennem. És kezdek elfáradni. Kérem imában az erőt és bátorságot is, de mintha légüres térbe menne az imám. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy be kéne fejezni az egészet, kár semmiképpen sem lenne értem, de visszariadok ettől. Viszont gyakran elcsüggedek, és reménytelennek, értelmetlennek látok mindent. Miért hagy Isten egyedül kínlódni? Hol keressem a reményt és az értelmes maradék életet?
Kérem, bocsássa meg, hogy ilyen hosszú voltam.
Judit
Kedves Judit!
Ön sokkal közelebb van a megoldáshoz, mint gondolná. Ha ismerős is, olvassa el József Attila versét, mely így kezdődik: Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot...
Ön nagyon értékes életet él anélkül, hogy erről tudna, hogy ezt észre venné. Biztatom, hogy ebben a helyzetben is fedezze föl az örömöt, a hálát, a békét, a boldogságot. Egy karnyújtásnyira van Öntől, csak a tekintetét kell egy kicsit helyesebb irányba fordítania. Gyakorlati tanácsom, hogy keresse meg a módját a lelki megújulásnak. Mikor volt utoljára lelkigyakorlaton? Menjen el olyan helyre, ahol még nem járt. Javaslom Sümeget, Baris Balázs atya lelkigyakorlatait, vagy menjen el egy szerzetesházba néhány napra. Mindenképp meg kell tennie ezt a lépést. Szó sincs arról, hogy Ön elrontotta volna az életét. Ha nem is sikerült a kisebb vagy nagyobb céljait elérni, másként alakult az élete, azért abban nagyon sok érték van. Most ne az életét akarja megváltoztatni, csupán csak a látásmódját, a tekintetét egy kicsit helyesebb irányba fordítani. Meg kell látnia, hogy nincs elrontva semmi, csak a célokat kell átfogalmazni. Ebben sokat fog segíteni a Biblia is, de ne csak arra hagyatkozzék, mindenképp tegyen nagyobb lépést a lelki feltöltődés érdekében is.
Tisztelt Lelkiatya!
Lányommal az utóbbi időben nagyon megromlott a viszonyom. Ennek legfőbb oka, hogy Ő egy bizonyos mester tanításai miatt, úgy érzi, hogy én valamiféle rossz életben élek és azt kellene tennem amit Ő mond. Én elmondtam már számtalanszor számára, hogy Nekem a Biblia a tanítómesterem, az szerint szeretnék élni. Ő azt mondja, hogy a Bibliát a mai ember nem értheti, ezt Buji Ferenc, Ramana Maharshi könyvei alapján kellene élnem és valami nagyon rossz felé megyek. Én úgy gondolom, hogy mindenki higgye a saját hitét, meg kell hagyni mindenkinek azt amiben hisz...Ő sajnos nem ezt gondolja és azt hajtogatja, hogy nekem nagyon rossz lesz, sőt már mos is rossz! Nem tudom vele megértetni, hogy bár elolvastam ezeket a tanításokat én nem ez szerint szeretnék élni, én Jézusban hiszek és ha számára lelki megnyugvást ad, akkor higgyen ezekben a tanításokban. Ő annyira erőszakos, hogy általában, már el küldöm magam mellől, mert megfájdul a fejem,vagy annyira felidegesít hogy védjem a saját hitemet. Mi a véleménye mivel tudnám Őt megnyugtatni, hogy az én lelki üdvösségemért ne izguljon. Köszönettel: Anna
Legyen türelmes a lányával, nagyon türelmes! Nem csak afelől kell őt megnyugtatni, hogy ne aggódjon Önért, hanem arról is, hogy Ön sem aggódik őérte. Ha édesanyaként aggódik, joggal teszi, mert veszélyes területre tévedt a leánya, de ezzel az aggódással, harccal vitatkozással nem tud rajta segíteni. A lánya zaklatása valójában az Ön lelkében való vívódásnak, aggódásnak a visszatükrözése. Mit is tehet a lányáért? Nagyon erősen és nagyon nagy bizalommal imádkozzék érte. Sok olyan életutat láttam, akik megjárták a távolkeleti bölcsességek iskoláját, aztán megértették, hogy mindez teljes egészében jelen van Krisztus tanításában is, csak végtelenül mélyebben. Ne harcoljon, tehát a lányával, hadd járja most a maga útját. Ha fölhoz valami tanítást, gondolkodjék el rajta nyugodtan. Beszélgessenek el róla. (Bízom Önben, hogy az Ön hitét nem tudja megingatni. Ennek érdekében nem árt, hogy ha valamely ponton elbizonytalanodna, akkor egy atyával nyomban beszélje meg a dolgokat, kérhet tőle tanácsokat.) Ha nem elutasító a lányával, akkor jobban tud neki segíteni egy napon rájönni arra, hogy amit keres, és ami most olyan vonzónak tűnik ennek a nagymesternek a tanaiban, az sokkal egyszerűbben, közvetlenebbül itt van a Bibliában, Krisztus kinyilatkoztatásában. Legyen nyugodtan érdeklődő a lánya gondolatai iránt! Ezzel a békességgel, elfogadással - s persze, a közben buzgón érte végzett imádságokkal - egy napon észrevétlenül vissza tudja vezetni őt az Evangélium valódi igazságára.
Kedves Atya
Ha Isten mindent meg tud gyógyítani akkor hogyan létezik az hogy az orvos azt mondja hogy gyógyíthatatlan beteg. Én Többször hallom a Káromló szavakat és nekem meg idegi problémám van ha elmegyek Ahol Szűzanya Jelenések vannak akkor előfordul hogy kutya bajom nem lesz elmúlik a betegség és elmúlik a bűn is
akkor megtisztulok.
Amikor az orvos egy betegségre azt mondja, ez gyógyíthatatlan, akkor nyilván emberi szempontból teszi ezt a kijelentést. Ő mint orvos nem tudja meggyógyítani. Ha mégis gyógyulás lesz, akkor az csoda, Isten különleges ajándéka. Ezt, természetesen Isten meg tudja adni bárkinek bármilyen helyzetben, de az már nem is emberi értelemben vett gyógyulás lesz, hanem Isten ajándékaként kapott csoda.
Azt írja, ha a Szűzanya közelébe kerül, akkor a betegség is, a bűn is háttérbe szorul. Ez pontosan így van. A szentek segítenek minket abban, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Ez a közelség pedig minket tesz nyitottabbá arra, hogy be tudjuk fogadni Isten ajándékait. Ezért érdemes úgy élni, hogy lelkileg mindig Isten közelében legyünk.
Tisztelt lelkiatya!
Egy elég komoly problémával szeretnék Önhöz fordulni. Megpróbálom a problémát a lehető legrövidebben elmagyarázni.
...
Nagyon hálás lennék azért, hogy amennyiben van rá lehetőség, úgy a levelem tartalma nélkül válaszolna erre a komoly problémára, levelemre.
Tisztelettel: B.
Kedves B.!
Azt nem mondom, hogy ne csináljon semmit, de attól is óva intem, hogy egyedül nekilásson e borzasztó dolog föltárásának. Az említett személy, aki észrevette ezt a dolgot, neki cselekednie is kell, Önnek csak annyit, hogy ezt a személyt támogatja, hogy legyen elég bátor és bölcs a cselekvésre. Egyedül ő az, aki föltárhatja a dolgot, hiszen ő látta közvetlenül a bizonyítékokat. Önnek, ilyen értelemben csak közvetett felelőssége van a dologban.
Én azt tanácsolom, hogy ne szóljon senkinek róla. ezt az illetőt biztassa, hogy ő viszont ne hallgassa el dolgot. Bátran álljon elő, és mondja el, hogy mit tapasztalt. Fontos is megtenni, mert meggyőződésem, hogy pillanatnyi diák felelőtlenségről van szó csupán, nem pedig komoly, igazi elhajlásról. Ezért is jobb, ha nem szól senkinek, viszont az ismerősét megerősíti abban, hogy ő viszont ne hagyja szó nélkül. Természetesen, az még sokat jelent, ha Ön pedig megimádkozza ezt a nehéz beszélgetést, lelki hátteret nyújtva neki.
Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, mi a véleménye arról, amit Beer Miklós püspök atya írt a cölibátusról. Valóban értékesebb az érett, felnőtt hit a nőtlenségnél?
A kettőt nem lehet összehasonlítani, kivált nem szembeállítani. Nem lehet azt mondani, hogy valaki inkább az érett hitet választja a cölibátus helyett. A cölibátus vállalása csak érett hittel lehetséges. Ugyanakkor nem állítható, hogy a cölibátust vállaló emberekben érettebb, erősebb hit van, mint a családot vállaló emberekben. A nőtlenség és a családos állapot állítható párba, egymás mellé, de mint egymást kiegészítő értékek. Az érett hittel párba illetve szembe pedig az éretlen hit állítható, ahol nyilvánvalóan az első az értékesebb a másodiknál.
Tisztelt Lelkiatya!
Olyan furcsa időszakon megyek keresztül. Sok minden kezd felszínre törni bennem magammal kapcsolatban, a hibáim, amiket régen elkövettem, amik tudatosultak bennem és amik nem. Többek között az is tudatosult bennem, hogy nincsen jogom megítélni másokat. Furcsa, mikor reggel is azzal a tudattal ébredek, hogy én rossz lennék, hogy nap mint nap negatív gondolataim vannak másokról és persze magamról is. Bár hozzáteszem, ezzel leginkább csak magamat rombolom. Régi sebek jönnek elő folyton, bár ez eddig is így volt. De most kezd tudatosulni bennem, miket rontottam el és hogy hogy lehetettem ennyire buta meg minden. Eddigi életemben mindig értek kritikák, testvéremtől is, hogy ilyen meg olyan vagyok, de sosem értettem, hogy most mi rosszat csináltam. Csak most kezd ez bennem tudatosulni, bár igazán nem emlékszem, hogy miért is voltam olyan rossz régen. Legszívesebben sírnék, ahogy jönnek belőlem elő fele ezek a dolgok, de közben kicsit érthetetlen is számomra mi rosszat tettem. Mert szerintem akkor se akartam semmi rosszat, csak nem tudtam hogy kell helyesen csinálni a dolgokat. Vagy mivel a szabály nem tudása nem mentesít a büntetés alól, mégis csak rossz voltam. Úgy érzem, mintha elrontottam volna az egész életemet. Állandóan őrlöm magam. Úgy érzem, mindig is mindenki csak bántani akart, persze én is bántottam másokat egy kicsit, de még inkább magamat. Ok-okozati összefüggés, nem tudom. És nem csak őrlöm magam, de emiatt nem tudok a feladataimra koncentrálni sem, például arra, hogy segítsek másoknak, mert nekem ez az egyik fő célja az életemnek. Mert úgy érzem, még az sem kell az embereknek a segítségem. Például nagy törés volt számomra, mikor rájöttem, hogy nem kell a testvéreméknek ennyire segítenem, meg mindig ott lennem, persze ezt úgy kellett elmondania, hogy akkor sírtam is, mivel én (mert én ilyen vagyok) nem vettem ezt észre magamtól, hogy sok vagyok.
Próbálok változni fejlődni, de mindig előjönnek ilyen érzések és akadályok, mindig mikor azt hiszem már oké, akkor jön egy pofon.Kérem, segítsen, mert annyira el vagyok keseredve. Hogyan békéljek meg magammal és másokkal és az életemmel? Tisztelettel: H.
Kedves H.!
Egyáltalán nincs oka az elkeseredésre. Amit most átél, az személyiségének jelentős fejlődése, fontos életszakasz. Egyrészről talán fájdalmas meglátnia korábbi hibáit, másrészről azonban örvendhet is ezen, mert kezdi tisztábban látni saját magát, saját viselkedését, személyiségét. Ne álljon meg ezen az úton, haladjon rajta tovább! Bátran szembesüljön saját magával, mert ez előre fogja vinni. Amit most tudatosan kell tennie, az a következő. Ebben a mostani állapotában, helyzetében keresse azokat a pontokat is, amikor sikerült jót tennie, ismerje föl a saját jó tulajdonságait is. Nehogy azzal hárítsa el ezt a feladatot, hogy Önben úgysincs semmi jó, s amikor jót akart tenni, akkor is csak rossz jött ki belőle. Mert ez nem igaz. Fontos az is, hogy ne a testvére vagy más személyek szemüvegén keresztül vizsgálja ezeket, értékelje önmagát. Úgy sejtem, hogy a testvérével való kapcsolatát kicsit megterhelte ez a múlt. Ő sem hibás ebben, de túlzottan rögzült Önök között ez a fajta bírálat. Nincs mindenben igaza a testvérének. De ezt most nem megtárgyalni kell vele. Jobban is teszi, ha kicsit hagyja magát eltávolodni tőle. Ez mindkettőjüknek jót tesz. Kövesse továbbra is azt a belső indíttatást, hogy mindenkinek igyekszik jót tenni. Ez nagy ajándék, nagy érték. Ezt igyekezzék minél jobban kibontakoztatni, mégpedig a múltjából meglátott kudarcok, sikertelenségek illetve sikerek - melyeket, mondom, szintén látnia kell! - tapasztalatai alapján. Ez lassan egyre jobban fog menni, egyre hatékonyabbá válik. Ezért mondom, hogy személyiségének jelentős fejlődési fokozatához érkezett, csak ne mulassza el észrevenni az értékeit is. Most ez a feladata.
