Kedves Lelkiatya!
Elnézést már irtam Önnek a szüleim alkoholizmusával kapcsolatban,és válaszolt is. Újból a tanácsát szeretném kérni,ezt a dolgot nincs kivel megbeszélnem az Ön tanácsai segitséget,vigaszt nyújtanak.Sokat foglalkoztat a dolog,hogy elköltözzem otthonról,de jelenleg nincs munkám és a tanulmányaim miatt nem is tudnék akármilyen munkát bevállalni,mert annak a rovására menne és ha nem hallgatom le az órákat nem vizsgázhatom.Egy egyetemi tanulmányom már derékba tört régebben, most nem szeretném ha ezzel is ez történne.Jól is megy,szeretem is,ezzel szivesen foglalkoznék is a késöbbiekben.Az itthoni helyzet vérig sért,a közöny és az italozás,nem birom ki,hogy ne szóljak,ne adjak hangot a vélemémnyemnek.Néha lergszivesebben,törnék zuznák.Olyanok ők nekem mint két távoli idegen,és csak egyre távolabb taszitanak maguktól a viselkedésükkel.A megvetés csak erősödik bennem,indulatossá tesz,olyan dolgokat mondok amik miatt utána rosszul érzem magam,rossz gondolataim támadnak,néha az életkedvemet is elveszik,nem érzem értelmét semminek sem olyankor.Ezen túljutok,összeszedem magam,de a bélyege ezeknek a dolgoknak rajtam marad,és mindig ismétlődnek ilyen dolgok,és már nagyon elegem van.Kezd bennem kialakulni egy bizonyos fokú keserűség irántuk és azok az meberek iránt is átnéznek rajtam.A legnagyobb segitség az,hogy tapasztalom Isten szeretetét, a gyarlóságaim,kitöréseim ellenére is.Érzem is magamban a késztetést,hogy menjek,mintha valami kiakarna lökni innen.Szeretnék városba költözni, ahol tanulok is.Az egyik évfolyamtársnőm azt mondta tudna ajánlani szobákat jutányos áron,mivel ő is keresett és vannak ismerősei.Ön szerint megérné-e valakihez odaköltözni vagy inkább lakást bérelni ahol egyedül lakhatok?Az utóbbi verzió jobban tetszene,csak nem tudom mire lenne lehetőségem,van még némi félretett pénzem,ösztöndijam.Egyszerübb lenne a helyzet ha lenne munkám akkor jobban belemernék vágni dolgokba.Munkát most nem néztem,a vizsgáimat szeretném lerakni,egy zarándoklatra is készülök,ahova szintén erős indittatást érzek,hogy elmenjek, és ahol szeretnék átgondolni dolgokat,és nyár végétöl,ősztől konkrét lépéseket tenni a munka és a költözés területén, de bizonytalan vagyok.Egy előadáson azt hallottam,hogy Isten nem megoldani akarja a problémáinkat,hanem kardot ad a kezünkbe,hogy elvágjuk magunkat a problémáktól.Ez azóta nagyon elgondolkodtatott és foglalkoztat.
Véleményét, válaszát nagyon szépen köszönöm!
Továbbra is biztatom: lépjen! Ne féljen kilépni. Ez a helyzet így most egyre rosszabb lesz. Végül annyira meggyűlöli a szüleit, hogy maga is sérül benne. Az alkoholistákkal szembeni dühösségünk bizonyos értelemben érthető, de semmiképpen sem jogos. Ők betegek. Nem lehet haragudni a láb nélküli emberre azért, mert nem tud futni. De most nem erről akarok beszélni, mert ezt hiába is tenném. Az érzelmeket nem lehet magyarázatokkal irányítani. El kell távolodnia tőlük, hogy valamelyest visszajöhessen az irántuk való szeretet és tisztelet. Ez most lehetetlennek látszik, de ha távolabb kerül, meg fogja látni, hogy ez mégis bekövetkezik, visszajön a gyermeki szeretet és tisztelet - ha még nem tört el végképp. De ezért is nem érdemes, nem szabad soká húzni ezt a helyzetet, halogatni a kilépést.
Igen, jó ötletnek tartom, hogy abba városba költözzék, ahol tanul is. Diákszállást, kollégiumot nem lehet találni? Azt viszont nem javaslom, hogy egyedül legyen. Lehet, hogy erre most jobban vágyik, de van ebben egy kis lustaság is, a másikhoz való igazodás kerülése. Ám Önnek most közösségre van szüksége. Kell, hogy legyenek jó tapasztalatai is a közösségről, a barátokról, a szűkebb együttélésről. Igen, a Jóisten minden napján, minden pillanatában Önnel van. Az is lehet, hogy ezért is kapja ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy ez önkéntelenül is ráébressze, mennyire szüksége van az Úrra, s hogy meg is érezhesse, mennyire szereti Önt az Úr, éppen a legnehezebb percekben.
Kedves Lelkiatya!
Debrecenben az Attila téri templomba járok Liturgiára és nagyon örülök annak, hogy egyre színesebbek, egyre szebbek a szertartások. Nagyon jó, hogy újabbakat is megismerhetek. Egy dologgal viszont nem vagyok kibékülve egyáltalán. Nagyon szépen énekelnek a kántorok (legalábbis a nagy részük), viszont ...
...Vagy hogyan tudnám ezt jól kezelni?
Válaszát előre is köszönöm
Egy aggódó hívő
Elnézését kérem, a túlzott személyesség elkerülése végett kihagytam néhány mondatot a leveléből.
Nem könnyű kérdés ez, mert valóban nagy hatással van lelki állapotunkra az, hogy milyen a szertartás, szépen végzik-e vagy csak összecsapják. Mégis, arra biztatom, hogy igyekezzék ettől függetleníteni magát. Ha van olyan ember, akit nehezen tudok elfogadni, akkor ez feladat a Jóisten részéről, hogy induljak el annak megszeretése felé. Mindenkit el kell tudnunk fogadni, de ez még inkább érvényes keresztény testvéreink felé. Tekintsen irgalommal arra a személyre, akit nehezen tud elfogadni, imádkozzék érte, és ha sikerül ebben a szeretetben előre jutnia, akkor máris áldássá válik az Ön életében, hogy ilyen emberek is vannak.
Kedves Lelkiatya!
Kérdésem röviden: hogyan vállalja fel az ember az alapvetően enyhén vallásellenes munkahelyén az újonnan visszatért hitét?
Hosszabban: 30-as római katolikus nő vagyok, nem neveltek vallásosan, de kamaszkorom végén megtértem, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam. Sajnos az egyetemi évek alatt eltávolodtam a vallástól, egy jó tíz évig nem jártam templomba, habár hinni mindig hittem. Néhány éve újra visszataláltam a valláshoz, és azóta -- a magam tökéletlen, gyarló módján -- igyekszem rendszeresen gyakorolni. Vőlegényemet is egyházi \"körökben\" ismertem meg. Jövőre tervezünk összeházasodni. Az esküvőtéma most több kolléganőmnek aktuális a munkahelyemen, és egy beszélgetés kapcsán nemrég szóba került, hogy nekem lesz egyházi esküvőm (nekik nem lesz).
Rólam azt kell tudni, hogy kedves, udvarias, de kissé távolságtartó viszonyban vagyok a munkatársaimmal, szoktam velük beszélgetni, de magamról kevés információt osztok meg, zárkózott típus vagyok. Már jó pár éve itt dolgozom, és az újbóli megtérésem közben történt, de \"látszatra\" semmi sem változott, senki sem gondolja rólam, hogy templomjáró vagyok. A kollégák között van két ember, aki hívő, velük néha beszélgetek pl. ebéd közben ilyen témákról, mások füle hallatára, ebből esetleg gondolhatják, hogy érdekelt vagyok a témában, de egyébként semmi jelét nem adom.
A kollégák alapvetően azonban vallásilag közömbösek, sőt van, aki kimondottan vallásellenes. Ilyen közegben főleg nehéznek érzem azt, hogy \"tudassam\": én hívő vagyok. Kell egyáltalán tudatni? Eddig nemigen került szóba a nagy többséggel, de a múltkori esküvős beszélgetés kapcsán volt, aki megrökönyödött, amikor mondtam, hogy lesz egyházi esküvőm, azt is hozzáfűztem, hogy nekem ez fontos. Volt egy kolléga, aki egyenesen fanyalgott, hogy az \"hosszú, unalmas, és ráadásul jegyesoktatásra kell járni\". Mondtam neki: én szívesen járok. Aztán leálltak, és ennyiben maradtunk.
Zavarban vagyok, mert nem tudom, hogyan \"vállalhatnám fel\" a hitem egy ilyen közegben. Mondom: egyébként is zárkózott vagyok, nem sokat beszélek a belső ügyeimről, de a hitéletemet meg aztán végképp magánügynek gondolom. Ugyanakkor ha előjön egy-egy ilyen téma, mint most az esküvő, akkor felvállalom. De lehet, hogy az a fura nekik, hogy nem felelek meg a nem hívők körében élő sztereotip képnek, amilyennek ők a hívőket elképzelik.
Hogyan kellene viselkednem, hogy az hiteles legyen? Kíváncsian várom a válaszát, és előre is nagyon köszönöm!
Őszintén és bátran. Nem kell hivalkodónak lennie, nem várja el Öntől az Úr, hogy nyílt missziót végezzen a munkahelyén. A saját munkáját lássa el minél jobban, és arra törekedjék, hogy minden helyzetben keresztény módon viselkedjék. Beszélni róla különösebben nem kell, de ha fölvetődik a téma, nem kell félnie attól, hogy kimondja, amit gondol. Annak a sztereotip képnek, amelyet mások kialakítanak a vallásosakról, végképp nem kell megfelelnie. Annak semmi köze az igazi krisztusi élethöz. Ugyanakkor bátorítom, hogy ne félje kimondani a gondolatait, amikor efféle dolgok szóba kerülnek. Ezzel másoknak is segíthet, még ha nem is adják ennek jelét. Közben pedig Ön is erősödik a hitében. Imádkozzék sokat, hogy Jézus a szívében minél erőteljesebben jelen lehessen!
Kedves Lelkiatya!
Ha valakiből nem lesz szerzetes és nem házasodik meg, egyedül marad, akkor óhatatlanul eltorzul a magányban vagy ez lehet egy normális életforma? Például az alább író 30 éves nő nem tudja mással elképzelni az életét, a szeretett férfi se keresett eddig magának mást, de az újbóli kibékülés után mégis ismételten szétváltak. Sok ilyen eset van... sejtésem szerint itt inkább arról lehet szó, hogy a férfi előtt nem volt meg az a családi minta, ami őt az ilyen döntésekben segítené, ami számára ezt az életformát vonzóvá tenné.
Ön szerint, ha valaki elköteleződés hiányában már kétszer is szakított a másikkal, annak szabad egyáltalán még egy újabb esélyt adni? Van aki erre azt mondja, hogy a világért se. Van, aki rögtön átlátja, hogy egy sérült emberről van szó, s azt tanácsolja, hogy ne zárkózzunk teljesen el tőle, ha újból jelentkezik. Kérdés marad, hogy lehet-e egyáltalán segíteni az ilyen emberen, s nem kell-e attól félni, hogy később majd pl. az esküvő előtti nap vagy a házasság nehéz pillanataiban fogja ezt megismételni.
Egy 31 éves nő
Köszönöm körültekintő hozzászólását. Természetesen igaza van, ilyen tényezők is nehezíthetik a házasságkötést, a döntés meghozatalát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akinek rossz családi mintája volt, vagy éppen nem volt, az nem képes családot alapítani. Ez gépies determináció volna, akkor sok embernek reménye sem volna normális életet élni. Tény azonban, hogy sokkal nehezebb az ilyen múltú embernek, mint annak, aki egészséges családban nőtt fel. (Mikor értik meg végre a válás mellett érvelők, hogy micsoda messzemenő torzulást okoz az isteni rend felrúgása, figyelembe nem vétele?!) De azért remény mindig van. A helyzet személyes ismerete nélkül semmiképp sem mondanám azt, hogy zárjon el minden reményt, pl. harmadjára már ne adjon esélyt. Nem, én ilyet nem mondanék.
Viszont a bevezető mondata nem csupán erre vonatkozott. Semmiképp sem jelent elkerülhetetlen torzulást, ha valaki nem szerzetes és egyéb ok miatt hajadon vagy nőtlen marad. Kétségtelen, nagyobb összeszedettségre, még mélyebb gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy az ember ezt a helyzetet megfelelő módon kezelje. De nagyon is sok értékes és egészséges élet van, még akkor is, ha nem talált magának párt vagy éppen hamar magára maradt özvegység vagy egyéb ok miatt.
Kedves Lelkiatya!
mit jelent tiszta szívűnek lenni? Milyen ember az?
A tiszta szív a megszerzett egyszerűség. Ha egy ablak tiszta, akkor szép, áttetsző, átengedi a fényt. A tiszta szívű ember lelki értelemben ilyen. Hagyja, hogy átlássanak rajta. Nincs semmi takargatni valója, nem akar elrejteni semmit. Őszinte, nyílt, vállalja önmagát. Ezért kezdtem azzal, hogy megszerzett egyszerűség, mert erre az állapotra el kell jutni, ezen dolgozni kell. Igaz, vannak, akik természetüknél fogva ilyenek. Isten ajándéka, hálás lehet, aki ilyennek születik. De a legtöbbünk nem ilyen, illetve a gyermekkorból kilépve elveszítjük ezt az egyszerűséget. Törekedni kell erre az őszinteségre, még ha ebből pillanatnyi kárunk származnék is, mert ez az útja a szív megtisztításának. A tiszta szívű ember tehát egyszerű, nyílt, őszinte, gyermeki lelkületű.
Kedves Lelkiatya!
A kérdezőnek aki a határok kijelöléséről irott könyvről érdeklödött: Dr.Henry Cloud-Dr.John Townsend: Határaink- Mire mondjunk iégent és mire nemet? Harmat kiadó
Lehetséges. Köszönjúk szépen.
Kedves Lelkiatya!
Vajon melyik lehetett az a könyv, amelyet az egyik előző kérdezőnek egy szerzetesnővér ajánlott a határaink kijelöléséről?
Sajnos, nem tudom.
Tisztelt Atyám! Meg szeretném kérdezni, hogy az út mellett elhelyezett ikonok milyen célt szolgálnak a liturgia szerint?
Köszönöm!
Ikonoknak nem csak a templomban van a helyük, hanem az otthonainkban is. Segítik az imádságunkat, megjelenítik a szenteket az életünkben. Ezáltal könnyebben szólítjuk meg őket, kapcsolódunk hozzájuk, rajtuk keresztül pedig a mennyországhoz, amelynek ők a lakói. Közelebb hozzák hozzánk a mennyországot, az Isten országát. Mindez pedig nem csupán a négy fallal körülzárt otthonainkra igaz, hanem az egész életünkre is. Sajnos, nálunk kevéssé jellemző, de vannak országok, ahol még a hivatalokban is vannak ikonok, hogy azokat az élettereket is megszenteljék. Ugyanezt a célt szolgálják az úti ikonok is. Persze, mostanában inkább autóval száguldunk el mellettük, talán még csak nem is lassítunk, de ha egy keresztvetés erejére, vagy egy imádság elmondására késztetnek minket, már nem állnak ott hiába.
Kedves Lelkiatya! 30 éves nő vagyok, vezető beosztású, munkámban sikeres és a környezetem szerint nagyon szép. Mégis úgy érzem, hogy a legboldogtalanabb vagyok a világon, néha teher az élet. Szeretem a munkám, mert azzal gyorsan telnek a napok, de amikor hazaérek mindig rámtör az a nagy bánat, amit a párom okozott, mikor másfél éve elhagyott. Annyira szerettem azt a férfit, nagyon boldog voltam és jobb embernek éreztem magam tőle, minden percnek örültem a társaságában. Mielőtt a vád érne: nem fojtottam meg a szeretetemmel, tiszteltem mindig az akaratát. 2,5 évig voltunk együtt, aztán szakított velem, mert nem akart elvenni feleségül. Azóta neki sincs senkije és nekem sem. Néhány hónapja megkerestem, kibékültünk egy kis időre, de megint elhagyott, mert csak nem érzi azt az elköteleződést, amit kellene. És én ezt KÉPTELEN vagyok elfogadni! Nem követelőztem én sosem, hogy vegyen el, de érzi ő, hogy titkon ezt remélem. Másfél éve könyörgök az Úrhoz és bizonyára követelőzök is, amire nyilván majd az lesz a válasz, hogy nem helyesen imádkozom... De akkor is. Miért veszi el Isten a legnagyobb boldogságom az életben?! Ha egyszer elküldte hozzám, megismertem, akkor miért veszi el ilyen könyörtelenül?! Próbára tesz? Kereszt? Nem bírom tovább. Négy éve megláttam a párom és azonnal tudtam, hogy ő az Igazi. Tehet bármit, akkor is ugyanúgy szeretem. Értem én, hogy a fiúnak is van \"szabad akarata\" és hogy ezt tiszteletben kell tartani... De ő maga is mondta, hogy szeret engem, csak az elszántság hiányzik a részéről. Ezért annyira kértem Istent, hogy adjon már neki bátorságot ahhoz, hogy megkérjen... Mégis süket fülekre találok. Voltam már gyónni emiatt, azt a tanácsot kaptam, hogy járjak társaságba és ismerkedjek mással. Megpróbáltam: nem szeretek, nem érzem jól magam, azt pedig erőltetni nem lehet. Ismerkedtem más férfiakkal, de egyik sem ér a volt párom nyomába. Az meg milyen dolog volna a részemről, ha úgy járnék valakivel, hogy nem tisztelem igazán, búfelejtőnek használom és közben másba vagyok szerelmes. Szóval reménytelen a helyzetem. Már nem keresem a páromat, mert az megalázó volna, hogy futok utána. Azóta egyre csak telnek a napok, hetek, másfél éve már... és én nem tudom őnélküle elképzelni az életem. Mindig arról ábrándozom, hogy visszajön és bocsánatot kér. Ez éltet. Próbáltam mást szeretni, de nem megy. Azt mondják, keressem másban a boldogságot. Dehát jelenthet-e nagyobb örömöt egy séta a parkban vagy egy délután a fürdőben, mint a szeretett lénnyel eltölteni pár órát?! Nagyon szeretnék feleségül menni hozzá, gondoskodni róla és gyereket szülni neki. Örökké őt fogom szeretni (ez már biztos), ha nem békülünk ki, egyedül és magányosan kell leélnem az életem. Mindenki szerint összeillünk, tökéletesek vagyunk együtt és rettegek attól, hogy meglátom mással, valami kevésbé érdemes lánnyal...azt nem bírnám elviselni, biztosan belehalnék...
Én is úgy érzem, hogy ennek a férfinek nem kellene tovább bizonytalankodnia. Annyira boldog életet élhetnének, ha végre rászánná magát a házasságra. Sajnos általános jellemzője a mai embernek, hogy nehezen tudja magát elkötelezni, nehezen hoz döntést. Ez az oka a papi, szerzetesi hivatások csökkenésének is, hogy bár megjelent a hívás az ember lelkében, de nem mer rá igent mondani. Így van ez a házasságkötésnél is. Azonban sok pár azzal is nehezíti a saját helyzetét, hogy nem várnak a testi kapcsolattal, összeköltöznek és onnan várják, hogy majd eljön az ideje az esküvőnek. Ez öngól! Ha az esküvő nem az első testi szerelmet, a szüzesség odaadását, nem az otthon első megteremtését jelenti, akkor minek várni rá? Mennyivel inkább törekszik elvenni feleségül szíve választottját az a férfi, aki tudja, hogy csak akkor kapja meg kedvesét, ő csak akkor adja oda magát neki, ha már kimondták Isten színe előtt a boldogító igen! Ha már megkapta azt a lányt, ha már mindennapos az együttélés és a testi kapcsolat, akkor már mire törekedjék annyira? Nem mondom, hogy ez az Önök esete is, de ha mégis, akkor ne csodálkozzék azon, hogy mivel hamarabb odaadta magát, mint az Isten áldását megkapta volna rá, most az életén nincs is az Isten áldása - legalábbis ebben a legfontosabb dologban. Természetesen én sem tudok Önnek más tanácsot adni, mint hogy bizalommal imádkozzék, ostromolja az Eget, kérje az Égi Édesanyát, hogy segítsen ebben a nehéz helyzetben. Tegye ezt nagy hittel, kérje ezt Máriapócson vagy valamelyik zarándokhelyen! Ha pedig volt már Önök között testi kapcsolat, akkor ezt nagyon mélyen gyónja meg, és javaslom, hogy ennek kapcsán kezdeményezzen - sok ima után - még egy beszélgetést a szerelmével. És, persze, most már várja meg tisztán, hogy valóban elvegye Önt. Szerintem még van remény. Én is imádkozom Önökért.
Kedves Lelkiatya!
Ne haragudjon a helyesbítésért, de én még úgy tanultam, hogy a gyónási titok a gyónót is köti és nemcsak a papot. Nem olyan reg adott választ egy hasonló kérdésre ahol azt írta csak a papnak van gyónási titoktartás..ami azt gondolom nem teljesen helyes így.
Péter
A minap talán kissé sommásan fogalmaztam meg a választ. Most pontosítom. A gyónási titok elsősorban a gyóntatóra vonatkozik, neki semmit nem szabad elárulnia a gyónásból, még a gyónó személyét sem. Szintén szigorú titoktartás kötelezi a fordítót, aki tudomást szerez a gyónás tartalmáról, illetve az a személy, aki véletlenül meghallja mások gyónását. A gyónót csak olyan értelemben terheli a titoktartás, hogy bizonyos helyzetben jobban teszi, ha nem fedi föl, hogy milyen tanácsokatt adott a pap, nehogy ezzel más visszaéljen. Azonban azt, hogy ő maga mit gyónt, azt bárkinek elmondhatja, ha szükségesnek tartja, őrá magára nem vonatkozik a gyónás titoktartási kötelezettsége. Más kérdés, hogy jobb azzal nem dicsekedni, amely miatt a gyónásban szégyenkeznünk kell.
Tisztelt Lelkiatya!
Mennyi ideig lehet szentgyónás után szentáldozáshoz járulni?
Üdvözlettel:Mária
Ennek nincs megszabott ideje. Aki rendszeresen végzi szentgyónásait, az rendszeresen áldozhat is. Nem vagyunk egyformák, de nagy általánosságban mondható, hogy aki havonta gyónik, az minden vasárnap, illetve akár hétköznapokon is áldozhat rendszeresen. Ilyen értelemben nem függ össze a kettő. Régebben élt az a fölfogás, hogy szentáldozáshoz csak akkor járulhat az ember, ha közvetlen előtte meggyónt. Ezt ma már nem így tanítjuk. Ennél többet jelent a rendszeresség, és az a vágy, hogy az ember - mint mindennapi kenyerét - gyakran, akár naponta is magához vehesse. Ezek előtt minden alkalommal meggyónni túlzás volna. Tanácsom, tehát, hogy áldozzon minél gyakrabban, akár naponta is, és a szentgyónásait is végezze rendszeresen, lehetőleg havonta
Kedves Lelkiatya!
Római Katolikus vagyok és több mint 10 ávvel ezelőtt római katolikus papnak készültem (egy évet el is végeztem). Azóta megházasodtam. És az utóbbi időben hétköznap rendszeresen eljárunk a Görög Katolikus szentmisékre mivel nálunk ritkán van hétköznap. Azt szeretném kérdezni hogy van-e olyan körülmény amiben egy római katolikus jelentkezhet-e görög katolikus papnak? Itt nem sok eséllyel bíztattak mikor rákérdeztem.
Nem biztatom én sem, hogy törekedjék görögkatolikus pap lenni. Aki nem ebben a szertartásban nőtt föl, az nem fogja tudni igazán sajátjának érezni és tekinteni ezt a valóban különös szertartásvilágot. Persze, kivételek mindig vannak. A másik nagy és szinte áthidalhatatlan nehézség, hogy családos emberként nem tud a szeminárium életébe bekapcsolódni. Márpedig kánoni előírás az is, hogy bizonyos időt szemináriumban kell tölteni. Javaslatom, hogy Isten és az Ő népének szolgálatát inkább más területen keresse és valósítsa meg.
Kedves Lelkiatya!
Huszonéves egyetemista, Isten felé forduló lány vagyok. Istennek hála újra komolyan és felelősséggel teljesen és boldogan gyakorolom a hitemet. (Római katolikus vagyok) Törekszem a sok imádságra, a szentmiséken való fizikai-és lelki jelenlétre, áldozásra. Hatalmas örömöt élek át ebben újra!(Sajnos nem gyakoroltam mindig így,2-3 éven át elég nagy tévúton jártam) De van valami, ami nem hagy nyugodni és szeretném a Lelkiatya tanácsát kérni. Évekkel ezelőtt, bérmálkozásom után úgy éreztem, Isten hív. Éreztem az elhivatottságot, el is tudtam képzelni magam apácaként. Körülbelül egy évig éreztem ezt, teológiai tanulmányokra készültem. Aztán az akkori rajztanárom azt tanácsolta, hogy ne hagyjam annyiban a művészi tehetségemet. Ugyanezt javasolta egy pap is, egy gyönyörű lelkigyakorlat alkalmával. Így történt. Egy nagyon jó egyetem hallgatója lettem, ahol nem csak képzőművészetet hanem pedagógiát is tanulok (tanítani is szeretnék) mindennap hálát adok Istennek ezekért a kegyelmekért, amiket itt megtapasztaltam. Viszont most, pár év elteltével újra érzem azt az érzést, amit annak idején... Ilyenkor vajon mi a teendő? Valahogy úgy érzem,hogy mivel semmi sincs véletlenül, ez sem... Egyébként katolikus kollégiumban lakok, itt van is egy Atya, akivel nagyon jókat és mélyeket tudok beszélgetni - Lelkiatyámnak érzem, bár ez nincs még kimondva mert körülbelül pár hónapja van ez a közvetlen kapcsolatom vele - tehát készülök rá, hogy vele is beszélgessek erről. Amit érzek, csodálatos érzés. Ugyanakkor nehezen tudnám leírni. (Történetemhez hozzátartozik az is, hogy nemrégiben lett egy igazán komoly udvarlóm is...)Nem érdekelne, mit gondolnak a barátaim, tanáraim. Édesanyám annak idején is támogatta, amikor először éreztem Isten hívását. Várom válaszát, szeretettel és imával: H.
Kedves H.!
Először is azt szögezhetjük le, hogy annak idején az akkori rajztanára és az az atya is jó tanácsot adtak, mert jó, hogy elvégezte ezt az egyetemet. A hivatása, azonban újra fölbukkant. Ez most már sokkal nagyobb jelentőségű, mint bérmálkozása idején. Érdemes erre komolyan odafigyelni. Még ebből is lehet sok minden, szép édesanyai és pedagógiai vagy akár művészi hivatás, de lehet még ennél is elkötelezettebb Isten-szolgálat, amely szintén megvalósulhat lelki anyai, pedagógiai vagy akár művészi szolgálatban. Azt javaslom, hogy most, az egyetem elvégzése után szánjon egy kis időt a mélyebb lelki életre. Menjen el lelkigyakorlatra, lehetőleg egy jó szerzetes közösségbe, és kérdezze, faggassa az Urat, mi a szándéka, terve Önnel. Mondja ki bátran: Uram, azt akarom, amit Te. Az idő pedig szép lassan kiérleli, hogy merre kell tovább lépnie, hol találhatja meg az Istentől Önnek szánt hivatást.
Kedves Lelkiatya!
Ön szerint hogyan kehet helyesen kijelölni a határainkat? Olvastam egy erre vonatkozó könyvet,mert lelkibeszélgetésen mondta ezt egy szerzetesnővér meg jártam lelkivezetőhöz lelkibeszélgetésre is,ott is ezt a tanácsot kaptam régebben.Újra előjöttek ezek a problémák, megint elkezdtem ezt gyakorolni.Azt veszem észre ez némelyeknek nem tetszik,különösen nem azoknak az embereknek,akikkel szemben ezt alkalmazom.Akik megpróbáltak különböző üzleteiknek megnyerni,hogy toljam az ő szekerüket, vagy olyan embereknek akik gunyos befelelgetésekkel próbáltak meg kritizálni,beleszólni az életembe. Amióta ezekkel a dolgokkal foglalkozom és alkalmazom őket nagyobb béke van bennem.Lemeteszettem bizonyos kapcsolatokat,amelyekre úgy érzem nincs szükségem.Kevesebb kommunikációt igénylek mostanában.Szivesebben időzök Isten jelenlétében.Változások mennek végbe bennem.Akikkel szorosabban tartom a kapcsolatot az kölcsönösségen alapul,hasonló célok,lekiség köt össze bennünket.Ez jobban ösztönöz a szolgálatra is.Az üres beszédre,mások megszólására,kibeszélésére nem tartok igényt,most azon is munkálkodom,hogy ha a jelenlétemben ilyesmiröl beszélnek megpróbálom leállitani.Ez nem megy könnyen,bátorság is kell hozzá.Példa előttem a plébánosom aki sohasem mond senkiről rosszat,és figyelmeztet is másokat ha jót nem tudnak mondani rosszat se mondjanak a másik emberről. Továbbá kevesebb információt osztok meg magamról,megválogatom kinek mit mondjak,annak is próbálom elejét venni,hogy bizonyos emberekről túl sokat megtudjak,túl mély beszélgetésekbe merüljek velük.Most ezt érzem helyesnek.
Válaszát előre is köszönöm!
Szerintem nekem kellene Öntől tanulnom. Köszönöm, hogy leírta ezeket. Láthatóan az Isten kegyelme vezeti. A határok megtartásáról minden bizonnyal Önnek már nagyobb tapasztalata van, mint nekem. Lényeg, hogy nem mások elvárásai szerint élünk, hanem egyedül az Úrnak szolgálunk, s minden emberi szolgálatunk csakis Őáltala értelmezhető, élhető. Folytassa csak ezt az utat, s még nagyobb dolgokat fog látni.
Elhagytam a jegygyürüm. Mit csináljak?
Nyugodtan mondja meg a párjának, ne titkolja el előle. Lehet, hogy először rosszul fog esni neki (mint Önnek is), talán veszekedés is lesz belőle, mégis sokkal jobb együtt átélni ezt a veszteséget, mint magányosan rejtőzködve. Nyugodtan imádkozzék is érte, hogy meglegyen, s még jobb, ha ketten együtt imádkoznak ezért. Aztán, ha esetleg nem lesz meg, s úgy döntenek, hogy újat vesznek, akkor az is közös cselekvésük lesz. Végső soron ez a szomorú esemény is közelebb hozza Önöket egymáshoz, s akkor már meg is érte, hogy ennek érdekében a gyűrűt elveszítette.
