Kedves Lelkiatya!
Felbukkant egy régi udvarló a múltból.Nekem már nem jelent semmit.Azelőtt meg jól elbeszéltünk egymás mellett.Először ő szerette volna ha több van köztünk mint barátság, de akkor még bizonytalan voltam,túl gyors volt az egész.Csak a barátja tudtam lenni.Ő megsértődött és eltávolodott.Időnként jelnetkezett felszinesen.Később én voltam az aki szerettem volna ha több van közöttünk, és üzenetben tártam fel ezt előtte hosszas vivódás után.Akkor azt mondta ő nem úgy érez.Akkor ez nekem esett rosszul és mindenféle kapcsolatot megszüntettem vele.Ez már hat éve történt,ami elég hoszű idő.Tavaly télen összefutottunk akkor egy rövidet sétáltunk és beszélgettünk.Fél éve megkért,hogy segitsek neki valamiben,amihez irodalmat kért tőlem, azt szivesen meg is tettem.Utána elkezdett időnként irni az interneten, majd ezt sűrűbbre vette, irt minden ünnepre meg egyébként is.Elkezdett hivni,hogy találkozzunk erre semlegesen,röviden irtam neki.Eljött a házunkhoz is és édesapámnak átadott egy cd-t,hogy azt nekem küldi.Azóta is hiv,hogy találkozzunk,mostmár nem tudok mit tenni megigértem,hogy az elkövetkező hetekben találkozom vele.De bevallom púp a hátamon ez a találka,de szeretném tisztázni ezt a dolgot vele személyesen.Azelőtt sok minden kimondatlanul maradt kettőnk között,mert ő nem akarta tisztázni a dolgokat,háritott.Sokat vivódtam akkor,de sikerült magamban lezárni a dolgot,nekem ő már semmit nem jelent.Ez az idő alatt sok mindenben változtam és arra is rájöttem nem is voltam belé igazán szerelmes régen,csak azt gondoltam,valójában a szerelem érzésébe voltam szerelmes.Nincs is bennünk sok közös.Utólag örülök,hogy azok az imák amiket a kettőnk kapcsolatáért mondtam nem talált meghallgatásra.De most úgy tűnik mégis meghallgatásra talált...Régen nem volt ilyen jó kapcsolatom Istennel és másokban próbáltam keresni a biztonságot,támaszt.Most más valaki az aki tetszik, de ha abból nem lesz semmi,az se tragédia.Másként fogom fel az emberi kapcsolatokat mint régen,még az sem kizárt,hogy az Úrnak fogom szentelni az életemet.Ami még terhel a múltból,hogy abban az időben amikor éreztem iránta valamit,ő egy barátnőmmel levelezett,érdeklődtek egymás iránt, és majdnem találkoztak is,de feltártam a barátnőmnek ezt az ügyet,akkor ő azt mondta nem fog többet levelezni vele,igy ez az ismeretség félbeszakadt.Emiatt kicsit rossz most a lelkiismeretem akkor is az volt.Éretlenség volt ez az egész. Ez a személy múltkor akart hivni,hogy szintén interneten keresztül tárta elém,hogy menjek ki vele külföldre dolgozni,de mondtam köt a főiskola meg más dolgok felé szeretnék orientálódni.Nem is vagyunk olyan közeliek hogy erre kérjen.Furcsának találom ezt a nagy érdeklődést,nem is tudom mire vélni.Az elmúlt hat évben néha találkoztunk autóbuszon, egyszer egy hónapot együtt is dolgoztunk,akkor nem jött ilyen dolgokkal.Ön szerint mit kellene tennem?Hogyan látja ezt a helyzetet?
Válaszát nagyon szépen köszönöm!
Ditke
Kedves Ditke!
Ha Önben szilárd a meggyőződés és elhatározás, hogy nem kíván közelebbi kapcsolatot kiépíteni ezzel a fiatalemberrel, akkor azt tanácsolom, ne is menjen el erre a találkára. Nincs értelme. A múltat kibeszélni nem érdemes, csak akkor, ha erre a kapcsolatuknak szüksége van. De minthogy nem építené tovább, érdemes azt rövid úton lezárni. A fiatalabb kori éretlen lépései miatt ne bánkódjék túlságosan. Ha meggyónta, az Úr már el is felejtette, felejtse el Ön is (Zsolt 24(25),7). Írja meg neki egy hosszabb levélben, hogy nem látja értelmét a találkozásnak. Ha ebben szükségesnek tartja, kitérhet néhány részletre a múltból, hogy magyarázza, miért is volt régebben nyitott feléje, ám most már ez a múlté.
Kedves Lelkiatya!
A tisztasággal kapcsolatba szeretnék kérdezni.Nemrégen olvastam,hogy azok a fiatalok akik tisztaséágban járnak és ha szakitásra kerül a sor,azon könnyebben túl teszik magukat mint azok akik nem éltek tisztaságban.A házasság elötti nemi élet egész életre szóló erős és fájdalmas emlékeket okoz,amelyek az ember személyiségében is kárt okoznak. Az érdekelne mi ennek a magyarázata? Szeretném mélyebben megérteni ezeket a dolgokat.
Válaszát köszönöm!
Valóban így van. A testi kapcsolat annyira erős, olyan mély érzelmeket szabadít föl, hogy annak hatásától, befolyásától már nemigen tudja magát függetleníteni az ember. Ezért is nagyon rossz gyakorlat az, hogy udvarlás idején, még a házassági elköteleződés előtt létesítenek testi kapcsolatot. Ennek erős érzelmi hatása alatt ugyanis már nem tud úgy fejlődni a személyes kapcsolat, hogy annak finom rezdülései is szépen ki tudjanak bontakozni - miként az természetes volna. Sajnos, nem ritka, hogy a már testi kapcsolatban lévő fiatalok csak azért nem szakítanak, mert megvan ez az erős szál, holott a finom érzelmi ráhangolódás már régen meghalt, észre sem veszik, hogy már nem is szeretik egymást. A szakításuk majd a házasság kötés utáni válással történik meg.
Kedves Lelkiatya!
Sokat gondolok mostanában az élethivatásomról és annak megtalálálsáról.Szeretek gyerekekkel foglalkozni,amikor lelkigyakorlaton gyerekeknek csoportot vezetek és hallok tőlük jó gondolatokat,nagy örömmel tölt el, hogy az Úr bennük munkálkodik.Kapok erre vonatkozóan visszajelzéseket is ismerősöktől,barátoktól akik látnak a gyerekekkel való foglalkozásokon,vagy amikor segitek nekik a tanulásban,hogy szerintük ez jól megy nekem.Úgy érzem ezt szivesen csinálnám. Sokat gondolok arra is,hogy szerzetesnővér legyek,mert a tanulmányaimat és a napjaim nagy részét is Isten tölti ki.Meg olyan gondolatok is vannak bennem,hogy saját gyereket nem szeretnék,viszont szeretnék más gyerekeknek segiteni,elültetni bennük valamit,olyan gyerekeknek akik azt nem kapják meg otthon,és akiknek az sokat jelentene.Persze,volt idő amikor gondoltam családra, saját gyerekre is,de ez már távol áll tőlem,az Istennek szentelt élet úgy érzem közelebb van hozzám.Annak a lehetőségét sem zárom ki,hogy megismerkedek valakivel,de inkább a szerzetesség felé hajlok.A családot túl szűk körnek érzem ahhoz,hogy ott a hivatásom kibontakozhasson.Kezd zavarni az is ha férfiak találkára hivnak,el sem zárkózom ettől,talán ez is segit,hogy végleges döntést hozzak.Jobban szeretném az Úrnak ajándékozni magamat mint egy férfinek.Tervbe van,hogy elmegyek egy zarándok útra hogy ezeket a dolgokat még tisztábban lássam. Ön mit tanácsolna?
Válaszát előre is köszönöm!
Egy kereső lány
Amiket leírt, abból én is arra gondolok, hogy Önt az Úr hívja, várja. Ha eljutott a szerzetesség gondolatára, elsősorban ne azt keresse, hogy milyen körben tudná a hivatását kibontakoztatni, hanem azt, hogy tudja-e annyira szeretni az Urat, hogy neki adja az életét. Éppen úgy, mint a menyasszony a Vőlegénynek. Ha igen, akkor majd a boldogító igen kimondása után fogja meglátni, megtalálni, hogy milyen formában, milyen körülmények között növekedhet tovább ebben a hatalmas nagy szeretetben. Erre legyen egészen nyitott, vagyis az Úr akaratára, hogy milyen életutat szán Önnek. A szerzetesség nem életforma, hanem teljes elköteleződés az Isten mellett. Ha ez lelkesíti Önt, akkor javaslom, keressen föl egy női szerzetesközösséget, és ott érdeklődjék tovább, mi ennek az útja.
Kedves Lelkiatya!
Barsi Balázs atya beszélt arról, hogy a pokolban levő lelkek örökké léteznek, csak Isten nélkül, értelmetlenül, szeretnének megsemmisülni, de nem tudnak. Miért engedi ezt meg Isten? Miért nem engedi, hogy visszatérjen a lélek a semmibe, amiből teremtette azt? Hasonlóképp szenvedhetnek Lucifer angyalai is, Miért kell pokolnak lennie? A lélek, aki az Isten ellen dönt, biztosan nem azért dönt ellene, hogy örökké létezzen, de létezésének semmi értelme ne legyen. Egy másik atya egyszer azt mondta, hogy még a pokol is Isten ajándéka abban az értelemben, hogy megadja annak az embernek, aki nélküle akar élni. De valóban ezt kívánja az az ember?
Válaszát nagyon köszönöm!
Ez nagyon nagyon nehéz kérdés. Valójában nem is tudom a választ. Nagyon sok teológus foglalkozott már vele és különböző válaszokat próbáltak meg adni rá. Azt leszögezhetjük, hogy Isten nem akar büntetni senkit. Kivált nem végérvényesen, örökké tartó büntetéssel. Ez még az emberi igazságérzettel sem egyezne meg, mert ha valaki mondjuk 80 éven át rendetlenkedett, akkor is furcsa lenne jogosnak tartani azt, hogy utána pedig millió éveken át szenvedjen. (A millió éveket, nyilván képletesen értve.) Ha csupán ilyen emberi módon közelítenénk meg, akkor joggal vélhetnénk, hogy nem igazságos a Jóisten. Szögezzünk le még néhány alapelvet. Isten mindenkit létbe hív, és soha nem pusztítja el az emberi lelket. Ezért örök minden emberi élet, akár örök boldogságban, akár örök kárhozatban van is. Egyszerűen nem lehet elpusztítani a lelket, az Isten sem tudja ezt megtenni. Valahogyan önmagával kerülne ellentétbe. A kárhozat pedig valóban az, ha valaki azt választja tudatos döntéssel, hogy neki nem kell az Isten. az Isten ezt a döntést is tiszteletben tartja. Hogy van-e ilyen, nem tudjuk. De nem állíthatjuk, hogy nincsen. Van, aki azt mondja, van pokol, de az üres. Ez a gondolkodás is szűkre szabott, mert csak a saját elgondolását képes rávetíteni arra a helyzetre, amit nem lát, nem ért. Nevezetesen, hogy az ember utolsó döntése hogyan is történik. Ha valaki 80 éven át rendetlenkedett, de a halálos ágyán őszintén bocsánatot kér, az üdvözülni fog, hiszen végül mégis a szerető Istent választotta. De, hogy ez a végső döntés hogyan is történik, hogyan készül rá az ember, ezt nem tudjuk, erről csak fantáziálni tudnánk.
Mindezek azonban csupán elméleti kérdések, s nem vezetnek közelebb az igazsághoz. Az igazság az, hogy az Isten engem személyesen meghívott az örök boldogságra, s keresnem kell, hogy mit tehetek azért, hogy oda el is jussak. A többi csak merő találgatás.
Jó napot kívánok! Én Szlovákiából vagyok és 29 éves férfi szeretném megkérdezni ontol hogy mi a teendom, ha gorogkatolikus pap szeretnék lenni? Ez idáig csak hánykolódtam az élet kulonbozo útain, de talán a sors elém vetet egy igaz útat és én ezt az utat be szeretném járni mert tisztán érzem szívem s lelkemben hogy a papi szolgálat amit csinálni szeretnék, mert oromomet lelném az emberek segítésében és a szeretet megismertetésében. Koszonom!
Egész egyszerűen azt javaslom, hogy keresse föl az Önhöz legközelebb lévő görögkatolikus atyát, (ezt veheti földrajzi és lelki értelemben egyaránt), és vele beszélje meg a dolgot. Ugyanis, ha beadja a jelentkezését a papságra, akkor úgyis szereznie kell papi ajánlást. Ez az atya pedig el fogja Önnek mondani a szükséges feltételeket.
Görögkatolikus lehet-e római katolikus pap?
Erre több példa is volt már. Ugyanakkor igen meg kell fontolni, ha van olyan fiatalember, aki kész vállalni a cölibátust, és római katolikus pap lesz nem pedig görög. Ugyanis nagy szüksége van az egyházunknak cölebsz papokra is. Ezért kétszeres veszteséget jelent, ha görögkatolikus ifjú római katolikus pap lesz, még ha ugyanakkor a római katolikusok súlyos paphiányán segít is valamelyest.
A családért, embertársainkért való önfeláldozás öngyilkosság?
Az eutanázia minden formája emberölés?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Nem is lehet egy lapon említeni az önfeláldozást és az öngyilkosságot. Nem beszélve az eutanáziáról. Lehet, hogy az öngyilkos merénylők hírei zavarják a gondolkodásunkat ezen a téren. Az ilyen elvetemült cselekedetet ugyanis semmiképp sem tekinthetjük önfeláldozásnak, vértanúságnak. Önfeláldozás - keresztény értelemben - csakis jó, nemes, Isten akarta cél érdekében lehetséges. Ha valaki másokért él (édesanya, orvos, pap), annak ugyanakkor vigyáznia kell a saját egészségére is, hogy ezt a nemes áldozatot minél tovább végezhesse. Az igaz tettekhez lényegi elem a józanság, a helyes mérték.
Az eutanáziára vonatkozó kérdésére azt kell felelnem, hogy az emberölés minden formája súlyos bűn, ezért kerülni kell. Különbséget kell azonban tennünk aktív és passzív eutanázia között. Az utóbbi azt jelenti, hogy a beteg lemond az életét meghosszabbító gyógykezelésről. Ez nem gyilkosság vagy öngyilkosság, ezért bizonyos körülmények között elfogadható. Itt is a józan megítélésre van szükség, amely teljes mértékben aligha pontosítható elvi megfontolások útján. Bár igaz, hogy még a magyar jogszabályok is nagyon komoly feltételeket támasztanak ahhoz, hogy valaki ilyen döntést hozhasson.
Kedves Lelkiatya! Ha minél több szertartáson szeretnék részt venni (utrenye, liturgia, vecsernye), hová menjek pár napra? Máriapócsra? Sajópálfalára? Köszönöm a választ.
Máriapócson is, Sajópálfalán is sok-sok szép szertartásba, imába be tud kapcsolódni. Pócson könnyebben kaphat szállást is, de erre most már Sajópálfalán is van lehetőség. Keresse föl az ott dolgozó atyákat, amelyiket helyet választja, és segítségére lesznek, hogy mibe tud bekapcsolódni.
Tisztelt lelkiatya!
Az elégedetlenség az bűn?
Ha Isten iránti, Istennel szembeni elégedetlenségről van szó, akkor igen, azt hiszem, bűnnek lehet mondani azokat a gondlatokat vagy szavakat, amelyekben az ember az elégedetlenségét fejezi. Törekednünk kell fölismerni, hogy menyi mindent kaptunk az Istentől, és ezt meg is köszönni. Illetve, még a hitünk része az is, hogy ha valamit nem kapunk meg, akkor azt is elfogadjuk, és fölismerjük benne az Isten nagyobb bölcsességét, aki nem adja meg mindig azt, amit kérünk.
Ugyanakkor, ha egy tanár vagy szülő, aki a rábízott gyermekkel szemben kimutatja elégedetlenségét, ez előre vivő is lehet.
Kedves Lelkiatya. Azt szeretném kérdezni, hogy Nyíregyházán van valamilyen szerzetesrend? Akár Római vagy görög? Köszönöm.
Ismereteim szerint Nyíregyházán csak a kamilliánus rend működik. Ők elsősorban betegápolással foglalkoznak. Sokáig a Borbányai templomban laktak, most is ott van, annak közelében a rendházuk. Görögkatolikus szerzetesközösségről nem tudok Nyíregyházán.
Sokan azt érzik a világ rossz irányba tart, és minden egyre rosszabb lesz... De atya ugye reménnyel eltelve bizakodóan tekint a jövőbe, és nem érzi azt hogy a világ nagyon rossz irányba tart, és hiszi, reméli hogy a dolgok pozitív irányba képesek megváltozni?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Legfőként nem azzal kell törődnünk, hogy a világ, hanem, hogy a lelkünk milyen irányban halad. A világ nagy változásait is elsősorban azért kell figyelemmel kísérnünk, mert azok miránk is hatnak. Például, ha nem tudatosul bennem, hogy az értelmetlen vásárlási láz engem is hatalmába keríthet, akkor észre sem veszem, hogy ugyanúgy loholok a világi hiúságokért, mint mások, miközben a felszínes dolgok szövevényében elveszek. Hogyne élne a remény! Még ha betörnek is az idegen néptömegek, még ha le is rombolják a templomainkat, még ha meg is szüntetik a keresztény törvényeinket, ha kitörne a harmadik világháború, akkor is él a remény, hogy mindeközben Krisztushoz hű keresztény maradhatok. Ez a lényeg, ez a legfontosabb! Ez a Krisztushoz tartozás minden helyzetben tanácsot ad, hogy mit kell tennem. Nem az a feladat, hogy a kényelmes, kulturált világunkat megőrizzem, fönntartsam, hanem, hogy bármi történik is, minden körülmények között helyt tudjak állni. No, ezért is fontos, hogy tudatosítsam magamban, mennyire hat rám a világ, a külső körülmények, mert ha alapvetően azok irányítanak, akkor nem sok esélyem van, hogy a rendkívüli helyzetben is ki tudok tartani Krisztus mellett.
Kedves lelkiatya!
A barátoknak egymás dolgairól tudni kell? Az foglalkoztat már hetek óta hogy a baráti körben egy lány és egy fiú összejött. Nekem nem mondtak el semmit, majd egyszer én jöttem rá hogy a fiú ott van a lánynál.... Nekem sajnos még nincs párom és ezért állandóan kapom jobbról-balról az ívet, hogy kiöregszem belőle stb... Én már nem tudok semmit hogy ki az igaz barát... Nekem mindig a szívatás jár...
A barátságoknak különböző szintjei, erősségi fokozatai vannak. Nem szabad, nem érdemes elvárni a másiktól, hogy így vagy úgy viselkedjék. Ezzel csak saját magunknak szerzünk kellemetlen perceket. Érdemes megkímélni magunkat ettől. Ahogy a másik viselkedik, tudhatom, hogy őbelőle ennyi jön ki felém. Teljesen fölösleges megbántódni, ha a másik nem azt teszi, mint én helyesnek tartanék. Ha úgy érzi, hogy magányos, nincs barátja vagy udvarlója, emiatt se másokat okoljon. Persze, magát sem, mert az sem vezet sehová. Inkább azt gondolja végig, mit kell tennie, hogy mások szívesen vegyék a társaságát. Nem azt, hogy igyekszik a kedvükben járni, ez is többnyire csalódáshoz vezet. Hisz ilyenkor meg a másik végletbe eshet az ember, hogy mások elvárásait lesi. Őszintén keresse a szolgálati lehetőségeket. Az legyen a törekvése, hogy keresi, kivel mikor tehet jót. Ez jó szórakozás is, egyébként. Persze, nagyon fontos, hogy ezekért a kisebb-nagyobb szolgálatokért nem hogy viszonzást, de még köszönetet se várjon. Az megmérgezné a helyzetet, bármilyen jót tett is. Az udvarlóra, pedig várjon türelemmel. Ha ezt a szolgálatkészséget éli, gyakorolja, akkor előbb utóbb föl fog tűnni egy fiatalembernek, hogy milyen nagyszerű feleség lehetne ebből a leányból...
Miért nem tudja minden ember önmagát és egymást szívből szeretni és elfogadni, természetesen olyannak amilyen?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Az önzés miatt, mely a rosszra hajló természetünkből fakad. Két erőt érzek tagjaimban ? írja Szent Pál (Róm 7,14-25). Van bennem késztetés a jóra az istenképiség miatt (Ter 1,26), de a rosszra is az áteredő bűn miatt (Ter 3,6-19). Ha ez utóbbit engedem uralkodni, akkor a széthúzás, az ellenségeskedés lesz úrrá rajtam. Ha az istenképiséget művelem magamban ? Krisztus megtestesülése, a megváltás erre tette az embert újra képessé ? akkor pedig Isten legfőbb adottsága, a szeretet vezet. Mivel könnyebb lelki küzdelem és erőfeszítés nélkül élni, és a csábító éppen ezt használja ki, ezért önkéntelenül is hajlunk a rossz, az önzés, az irigység, a szeretetlenség felé. Ha azonban nem vagyok rest, hanem törekszem az istenfélő, Istent követő életre, akkor megtapasztalhatom, hogy ez sokkal boldogabb élet, mert alapvetően arra lettünk teremtve, hogy szeretetben éljünk.
Hogyan tudunk reményt kelteni mások szívében?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Ha megtanítjuk a hálaadásra. Aki hálás alaptermészetű, annak megvan az a képessége, hogy észreveszi az ajándékokat, annak sokszoros tapasztalata van arról, hogy Isten így vagy úgy, de mindig megsegíti. Ezért kell az Isten tetteire, már eddig tapasztalt jóságára fölhívni a figyelmet, s arra, hogy ezt illik és érdemes meg is köszönni. A másik embert ezáltal fogékonnyá tehetjük az Isten tetteinek befogadására. Nem véletlen, hogy az ószövetségben gyakran találunk olyan imát vagy buzdító beszédet, amely Isten addig nagy tetteinek fölsorolásával kezdődik. Még, ha ismert eseményekről, tényekről van is szó, a tettek fölemlítése készteti, fokozza a bizalmat a hallgatókban, hogy van remény, hogy Isten most is folytatja jótetteit, nem szűnik meg irgalmasnak lenni.
?Kedves Lelkiatya!
Sokszor van úgy, hogy a lelket nagyon erős kísértés éri, és nem igazán értjük hogy miért nem tehetjük meg ezt vagy azt az ?édes?, ott és akkor kielégülést, megelégedést jelentő dolgot. Miért ne lehetne egy kicsit azért mégiscsak megkóstolni azt az almát?.igen?.nem?csak kicsit?. A lélek azért küzd a test ellen, küzd a kísértő ellen. Isten, Jézus mind nagyon távolinak tűnik ilyenkor, valahogy tényleg csak önmagára marad a lélek a kísértéseivel, amik viszont pont egy másik világba csábítják.
Lelkiatya tudna esetleg olyan gyakorlatot javasolni, útmutatást adni amivel, ahogy át lehet vészelni ezt a bizonyos órát? Nem a kínlódástól szeretném megkímélni magam, csak megosztani ezt a tapasztalatot egy másik lélekkel.
Jézus az Írást (Isten szavát) idézve mondott egyértelműen nemet a Sátánnak, és mutatott nekünk is örök példát, de pont ilyenkor egy egyszerű léleknek még Isten szava is annyira távolinak tűnik, erőtlenül cseng, lehetséges ez?
Úgy érzem, hogy a szűk út egyre szűkebb, beláthatatlanul szűk. Lehetséges ez? És nekem mégiscsak itt kell lennem. Lehetséges, hogy igenis nagy erőfeszítésekbe kerül ezen a szűk úton rajta maradni? És ténylegesen egyre nagyobbakba? Tehát, hogy ?a semmi? sincs ingyen?.?!
Lehetséges, hogy Isten mindig, szándékosan, próbára teszi a lelket?! A sátán ?ötletére?, Jóbtól is ?simán?, kérdés nélkül, mindent elvett (tudom, hogy ez is tanítás és próba, de amikor az ember a bőrén érzi?)Nem lehet, hogy egyes lelkek mégiscsak ezért félnek Isten elé állni, szóba állni Istennel? Ábrahám nem tudta, hogy Isten csak próbára teszi és valójában nem is akarja, hogy megölje Izsákot. Lehetséges ilyen mély hit ma is?! Jóbnak és Ábrahámnak csak a hite maradt (a ?nagy? hitéből az utolsó morzsa. Hogyan lehetséges egy ilyen helyzetben is szeretni Istent, megadni neki a bizalmat? Mi marad ilyenkor a pont az Istenben reménykedő embernek? Lehetséges, hogy végső soron csak a hit-morzsáinkba tudunk kapaszkodni és mindig újra megtanulni bízni?
Elnézést, ha sokat írtam. Köszönettel,
M.
Kedves M.!
A küzdelmet valóban nem lehet megspórolni. Azért is, mert a küzdés közben edződik az ember. Mi azt gondolnánk megoldásnak, hogy elvegye az Úr a kísértést, ő meg mégis meghagy benne. Valóban, kicsit úgy, mint Jób esetében. Azért is kaptuk eligazításul azt a könyvet.
A kísértés akkor tud fölerősödni, ha a figyelmem eltereli az Úrról. Mint mikor Péter levette szemét Jézusról, s nyomban süllyedni kezdett. Akkor rémültében fölkiáltott. Ezt mi is tehetjük az erőnket meghaladó(nak látszó) kísértés idején. Ha hosszú a kísértés, hosszan kiáltok.
A szentírási válasz akkor használható - az atyák gyakran ajánlják - ha él bennem az Írás. De ha csak előrángatok egy-egy mondatot, attól még nem biztos, hogy hatékony. Ami a legőszintébb kiáltás az ajkamra tolul, az a legjobb. Persze, ezért érdemes folyamatosan táplálkozni az igéből. Vagy mondani a Jézus-imát. Ez a kiáltás is a leghatékonyabbak közé tartozik.
Vagy akár csak ennyit: Szeretlek, Uram! (17. zsoltár első szavai). Ha pedig elbuktál, mindig ott a bűnbánat lehetősége. Ez azért óriási, mert a bűnbánattal mindent helyre lehet hozni. Mindent! A bűneitől Isten bocsánata folytán megszabadult ember még jobban szeret, mint ha nem vétkezett volna. Ezzel győzhetjük le a Sátánt.
Ami pedig a kísértés édességét illeti, nem feledhetjük el, hogy a gonosz lélek is a világosság angyalának tünteti föl magát. Ami a kísértés pillanatában édesnek tűnik, az nagyon hamar keserűvé válik utána. Nem szabad hagyni magunkat becsapni!
