Kedves Lelkiatya!
Hogyan kell értelmezni az irgalmasság e lelki cselekedetét: "a bántalmakat békével tűrni" ? Nem hívő barátnőm kiakadt ezen, fölhozta az őt bántalmazó (volt) férjét példaként. Próbáltam magyarázni, hogy ez nem azt jelenti: szó nélkül tűrni, ha megaláznak minket emberi mivoltunkban. De kíváncsi volnék az Atya gondolataira erről.
Nagy lelkierőre van szükség ahhoz, hogy valaki a bántalmakat békével tűrje. Ez nem parancs, előírás, hanem kitűzött cél lehet. Tegyük hozzá, igen távoli. Ráadásul ezt az erényt nem a gyakorlása közben lehet erősíteni. Nem azzal válik lelkileg teherbíróvá az ember, ha sok ilyen bántalmat elvisel. Ez inkább teher, lelki teher, amelytől szabadulni szeretne, s ez teljesen természetes. A bántalmak türelmes elviselése inkább gyümölcse, mintegy mellékterméke annak a mély lelkiségnek, amely számára Isten annyira fontossá válik, hogy minden más emberi körülmény eltörpül számára. Kevesen jutnak el erre a nagy lelki mélységre, emberi nagyságra. Ha már erény gyakorlatról van szó, arra lehet törekedni, hogy amikor bántalmaznak, akkor ne rögtön a sértődöttség, a visszavágás, a bosszúállás legyen a reakcióm, hanem például az imádság azért az emberért, aki engem bántott, megbántott. De ezt nem lehet állandósítani. Ezért igaz, amit Ön mondott, hogy képtelenség vég nélkül tűrni a bántásokat. Ebbe belenyomorodik az ember. Az ilyen helyzetet másként kell kezelni.
Lelkiatya! Miért van az ,hogy ha szól hozzám egy pap vagy lelkész vagy csupán a közelemben van furcsán érzem magam. Szégyelem magam. Ha hozzám szólnak alig tudok válaszolni és tiszta piros leszek. MIért van ez?
Nem tudom megmondani. Azt javaslom, hogy kezdjen el rendszeresen gyónni, tegye ezt havonta. Ez kettős segítség. Egyrészt hozzászokik ahhoz, hogy Isten emberével közvetlenül beszélget, másrészt, ha esetleg ez a furcsa szégyenkezése amiatt van, mert - talán nem is tudatosan - állandó lelkiismeret furdalásban él ki nem mondott bűnei miatt, akkor ezektől megtisztulva szintén tisztulni fog az egyházzal, egyházi emberekkel való kapcsolata.
Kedves Lelkiatya!
A szüleim nem régiben azt mondták, hogy élősködök rajtuk,meg ők már ilyen idős korukban saját családdal rendelkeztek, meg házzal.Nagy vita volt közöttünk,amikor mondták meg nagy viták is szoktak lenni.Ez mind igaz is amit mondtak,de ők a házat kapták,a gyerek vállalásra meg azt mondtam szerintem éretlenek voltak.Az anyám azt mondta igaz, ha mégegyszer dönthetne nem szülne mert nincsen semmi haszna belőlünk.Igaz vita hevében mondta,meg én is kritizáltam őt.de azért van benne igazság is,ő nem túl önzetlen ember.A szüleim sose beszélgettek velem, sohasem mondhattam el őszintén mi az ami bánt,vagy nem értették vagy még kaptam egy sor fejmosást, igy jobbnak láttam nem kommunikálni velük a személyes dolgaimról.Nagyon gátlásokkal teli fiatal voltam,hosszú éveket átszenvedtem emiatt.Ezt sikerült idővel korrigálni,főként azóta amióta Istennel járok.Sok dolog nem jött össze az életemben,lehet szégyen de párkapcsolatot se tudtam kialakitani.Nem hibáztatok senkit sem de azért az életemre rányomta a bélyeget,hogy sose biztatott,bátoritott senki.Otthon ezt nem kaptam meg.A barátaimban meg sorra csalódtam.Nincs olyan ember az életemben akihez őszintén fordulhatnék a bajaimmal,problémáimmal.Jártam egy terapeutához jó ideig, az segitett,felszabaditotta a lelkemet,de végül már felszinessé vált az egész,elkezdett olyan előadás jegyzeteket hozni a beszélgetésekre, amelyekből máshol előadást tartott, és ez nem igazán a témához kapcsolódott, mintha már csak a pénz miatt csinálta volna.Meg elég sokba is kerülne,hogy odajárjak.Valóban elég baj,hogy harminc körül ezeket a dolgokat nem értem el,vagy ha nem is ezeket akkor az életutam megtalálását.Úgy érzem már jó úton vagyok,de vannak még nehézségek és megoldásra váró feladatok.Sok az ellenszél,és nagyon nehéz...Segitségért nem tudok kihez fordulni, félek abból semmi jó nem származna.Kárem,tudna-e valamlyen tanácsot adni.Nagyon elvagyok keseredve.
Egy elkeseredett lány
Bizony, nem könnyű ilyen örökséggel indulni. Mennyivel többet jelent olyan családban felnőni, ahol a szülők szívesen beszélgetnek gyermekeikkel, ahol meghallgatják, bőségesen ellátják őket dicsérettel, biztatással. Ez szolgáljon tanulságul Önnek, de mindazon szülőknek is, akiknek van lehetőségük a gyermekeiket helyes módon nevelni. Az Ön esetében a legtöbbet most az jelenti, hogy rátalált a hitre, hogy volt, van már Isten-tapasztalata. Ez ugyanis olyan kincs, amely minden emberi hiányosságot pótolni tud. Ebben kell erősödnie. Persze, sokat jelent, ha ezt az utat is nem egyedül járja, hanem vannak társak, lelkiatya, más hívő emberek, akik erősítik Önben az Isten-kapcsolatot, de az emberi kapcsolatokat is. Tanácsom, hogy főként ilyen lehetőségeket keressen. Keresse, fedezze föl az imádság csodálatos ajándékait, erejét. Menjen el lelkigyakorlatra, vagy egy szerzetes közösségbe néhány napra töltekezni. Istentől kérje azt, amit az emberek, kivált a szülei nem adtak meg Önnek. Nincsen elrontott élet. Gyakorlati tanácsom még - egy bizonyos kor után ezt szoktam javasolni - hogy lehetőleg költözzön el otthonról. Akár tanul még, akár állása van, vagy állást keres, próbáljon meg teljesen a saját lábára állni. Kicsit távolabbról könnyebb lesz szeretnie a szüleit, s ez egyébként is jobban késztetni fogja, hogy más emberi közösségekben keresse a társaságát. De mindehhez Istentől kérjen bölcsességet, erőt és kitartást. Imádkozom Önért, hogy ez sikerüljön.
Kedves Lelkiatya!
az egyik alkalommal beszélgettem egy görög katolikus atyával. Közvetlen hangnemben, majdnem kolléga a kollégával. Élcelődtünk, viccelődtünk is: "mert akkor mi lesz, ha nem úgy történik, ahogy elképzelted?" Válasz: "akkor átokzsoltárt mondunk"
Ez akkor megütötte a fülemet, foglalkoztat azóta is.
Kérdésem az, hogy tényleg létezik átokzsoltár?! tényleg használják az egyházban?
Köszönöm és nagyon várom válaszát. Üdvözlettel Anna
Nehezen tudom elképzelni, hogy milyen összefüggésben hangzott el ez a mondat, de azt sejtem, hogy egy erős vicc lehetett csupán az atya részéről, semmi több. Valóban vannak olyan zsoltárok, amelyeket átok-zsoltárnak mondunk. Ezekben az ószövetségi gondolkodás szerint Isten büntetését kéri az imádkozó az ellenségeire. Van olyan nézet, hogy ezeket ma már nem is volna szabad imádkozni, ki kellene hagyni ezeket a részeket. Az egyházatyák azonban inkább arra buzdítanak, hogy értelmezzük helyesen. Az embernek egyetlen igazi ellensége van, a sátán. Őrá, a minket kísértésekkel támadó gonosz lelkekre értelmezhetjük ezeket az imákat, és bátran mondhatunk rosszat - Istent kérve a cselekvésre - ezen lelki-szellemi ellenségeinkkel szemben.
Annak a hölgynek (?) szeretnék üzenni, aki alkoholista szüleivel lakik, amennyiben budapesti, hogy a 9. kerületben a Haller utca 52-ben lévő Ifjúsági Irodában hetente csütörtök délutánonként 4-től van lehetőség hasonló helyzetben lévő fiatalokkal találkozni, beszélgetni. 2 fiatal szakember vezeti az együttléteket. Személyes tapasztalatom nincsen, csak olvastam róla. Talán megér egy próbát.
Nagyon köszönöm. Szívesen közzéteszem ezt az üzenetet.
Tisztelt Lelkiayta!
Gyóntatás volt a templomunkban és én gyóntam egy vendégpapnak. De ő amikor gyóntam nem ugy gyóntatott mint más,nem igazán a büneimről beszéltünk és a végén nem adott elég időtt,hogy elmondjam a Szánom-bánom imát. Igy érvénytelen a gyónás?
Nem érvénytelen a gyónás, hiszen a szándék megvolt Önben, ő pedig, minden bizonnyal, elmondta a feloldozó imát.
tisztelt lelkiatya koszonom a glutenmentes aldoztatassal kapcsolatos valaszat de nekem eppen az a problemam hogy az eloszenteltek liturgiajan nincs szentver csak egyszin alatti aldozas de akkor mivel aldoztatjak a glutenerzekeny hiveket koszonettel varom a valaszt edina
Az Előszenteltek Liturgiáján is két szín alatt áldozunk. A pap a Szentséget félretéve a Bárányra néhány csepp vért is tesz. A bűnbánati Liturgián pedig ezt a Szent vérrel meghintett Bárányt helyezi bele a borral teli kehelybe. Az a személy, aki ilyen módon csak a Szent Vérből részesül, szintén a teljes Eukharisztiában részesül.
Kedves Atya!Természetes úton nekünk már nem lehet gyerekünk. Tudjuk azt hogy veszélyes a természet dolgába beleavatkozni, de amikor ismerős körünkben látjuk a lombikkal született gyermekeket mindig az jut eszünkbe hogy nekik nem lenne esélyük az életre ha a szüleik nem vállalták volna a lombikot. Szeretnénk mi is mindent meg tenni annak érdekében hogy gyerekünk legyen. Sokat imádkozunk, több zarándokúton voltunk már ennek érdekében.Már több éve próbálkozunk a lombikprogrammal .Eddig elfogadtunk minden lehetőséget akár a hármas ikrek vállalását is, de sajnos eddig sikertelenül.Most egy új eljárás adódott, és így talán nagyobb az esélyünk. Családtervezés szempontjából nem felelőtlenség akár több gyermeket is vállalni, amikor úgy látjuk hogy az anyagi helyzetünk körülményeink (életkor) nem engedné meg csak egy gyermeket vállalni mint ahogy az természetes úton lenne? Vakmerőség több gyermek vállalása vagy kishitűség az egy gyerek vállalása?
A lombik-program eredményeképpen számtalan élet megsemmisül. Ki vállalja ezeknek a megfogant életeknek a felelősségét? Ők már emberek, akiket a technikai tudás a fagyasztóban életben tud tartani, de ki az az ember, aki ezek fölött az életek fölött ítélkezik, hogyan, s mi legyen a sorsuk. A lombik-programmal az ember túlment azon a határon, amelyet a Teremtő szánt neki, s lám, nem is tud vele bánni. Élet és halál urává tette magát, de tehetetlen vele. Tudom, a megfogant kis életek, gyönyörűek, nagy vigaszt jelentenek a szüleiknek. Mégis azt mondom, kerüljék ezt a veszélyes játékot. Inkább fogadjanak örökbe már megszületett gyermeket! Ez hiteles, Istennek tetsző és ezerszer irgalmasabb módja a gyermekvállalásnak, még ha nehezebbnek, küzdelmesebbnek tűnik is.
Kedves Lelkiatya!
Településünkön csak római katolikus templom van, görögkatolikus nincs. Egy jegyespár görög szertartás szerinti esküvőt szeretne, mert egyikük görögkatolikus. Elkérték a plébánostól a templomot, aki ezt megtagadta. Azt mondta, csak akkor engedi, ha római szertartás szerinti esküvő lesz. Van esetleg valamilyen előírás, amely ebben az esetben kötelezné a plébánost, hogy rendelkezésre bocsássa a templomot?
A plébános a megyéspüspök nevében és felügyelete alatt látja el a plébánia lelki gondozását. A megyéspüspöknek pedig kiemelt feladata, hogy a területén élő más rítusú hívek lelki szükségleteiről gondoskodjék (CIC 383. k. 2. §), így ez minden plébánosnak (és természetesen fordított helyzetben parókusnak is) kötelessége.
Jó volna elkerülni az illetékes római katolikus püspök atya megkeresését ebben az ügyben. Azt tanácsolom, hogy a területileg illetékes görögkatolikus atya a fenti gondoskodási kötelezettség fényében beszélje meg a kérdést a plébános atyával, hiszen az említett jegyespár élt jogával és szabadon döntött az esküvő rítusával kapcsolatban. Öröm volna, ha a plébános atya is jelen lenne templomában a szép szertartáson (erre számtalan példa van) és közösen adnának hálát a jegyesekért és imádkoznának a szentségi házasságukért.
Tisztelt Lelkiatya!
Szeretném megérteni, mire tetszett gondolni akkor, amikor azt írja az egyik válaszában, hogy az adott kérdésben nincs helyes, csak kevésbé rossz választás. Van olyan helyzet, ahol akárhogy is döntünk, csak rosszul dönthetünk? Ha igen, akkor van ennek valami szentírási/szenthagyománybeli alapja?
Válaszát előre is köszönöm!
A Szentírás és a Szenthagyomány, s az ezekre épülő egyházi tanítás olyan életszemlélettel ajándékoz meg bennünket, mellyel élethelyzeteinket megoldhatjuk. Mégis adódhatnak olyan szituációk életünkben, melyekben nagyon nehéz döntést hozni, hisz minden egyes élethelyzetre nincs és nem is lehet konkrét recept. A teológia ezeket dilemma-szituációknak hívja. Egyik fajtája a dilemmának, amikor az ember úgy látja, hogy csak kisebb, vagy nagyobb rossz közül tud választani. Ha nincs más lehetőség és cselekedni kell, mert a nem cselekvésből még nagyobb kár származna, akkor elfogadható, hogy a cselekvő személy a lelkiismerete szerinti kisebb rosszat válassza, s így mentse, ami menthető.(Pl. kisebb árokba hajtok egy frontális ütközést elkerülendő, akárki is volt a hibás...)
A Szentírás és a Hagyomány sehol sem mondja, hogy van olyan helyzet, amikor csak rossz döntést hozhatunk. Viszont az élet bonyolultsága eredményezi, hogy kompromisszumos megoldást kell hoznunk olyan helyzetben, amikor a jó döntés szinte kilátástalannak tűnik. Az Egyház emellett buzdít a jó melletti hősies kitartásra, áldozatvállalásra is.
Tisztelt Lelkiatya!
Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz....néha éjszaka rám jön egy megbénulás,hogy nem tudok mozogni se beszélni és hogy valaki irányitja a testem. Kiabálni szeretnék de nem tudok,teljesen megbénit. De ez nem álom mert mindig felkelek rá...miért történhet ez? Talán az ördög teszi?
Ezen panaszokkal mindenképpen érdemes pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni, mert a leírt panaszok akár a pánikroham tünetei is lehetnek, ami közvetlen kiváltó ok nélkül, hirtelen, teljes nyugalomban, akár alvás közben, alvásból erre ébredve jelentkezhetnek. A lezsibbadás, a teljes elgyengülés illetve akár a bénultság érzetével is járhat. Több kísérő tünete lehet (légszomj, mellkasi fájdalom, leizzadás, remegés, lezsibbadás, hideg- vagy, melegségérzés, szapora szívverés, szédülés, bizonytalanságérzés). Erős félelemérzéssel, akár halálfélelemmel is járhat. Egyébként a pánikbetegség egy nagyon jól gyógyítható szorongásos zavar.
Természetesen a leírt tünet kevés a pontos diagnózishoz, ezért mindenképpen érdemes egy szakembert felkeresni és segítségét kérni.
Kedves Lelkiatya!
Érdeklődni szeretnék, hogy mikor engedélyezték karon ülő (nem csecsemő) gyermekek megáldoztathatóságát? Tudomásom szerint csak az ortodoxoknál gyakorlat az, hogy kereszteléskor a Szent Vérrel megáldoztatják a babát, de legközelebb már csak az első áldozáskor (és természetesen utána). Görög katolikus gyakorlatban azonban tudomásom szerint a gyerekek megáldoztathatósága az első áldozáshoz kötött.
Üdvözlettel László
Sosem volt tiltva. Inkább csak szokásszerűen alakult ki az ünnepélyes első szentáldozás gyakorlata. Kétségtelenül a gyermekáldoztatás mai formája csak a keleti rítus sajátossága, ami a görögkatolikusokra éppúgy vonatkozik, mint az ortodoxokra. Hasonlóan jelentős az eltérés a római és bizánci rítusban a bérmálás szentségében is. A görögkatolikusoknál - az ortodoxokhoz hasonlóan - szintén a keresztséggel adják föl ezt a szentséget, míg a római katolikusoknál ezt is külön, sok-sok évvel később. Ma visszatérő gyakorlat a görögkatolikusoknál, hogy az un. három bevezető szentséget, a keresztséget, bérmálást és Eucharisztiát egyszerre adják át. Azok a gyermekek, akiket már így kereszteltek, tehát akkor megkapták az Eucharisztiát is, többnyire továbbra is folyamatosan áldoznak.
Kedves Lelkiatya!
Már irtam Önnek és elnézést, hogy megint erről irok,de nem tudom kezelni a helyzetet.A szüleim alkoholizmusáról van szó.Mély megvetést, utálatot, gyűlöletet érzek irántuk. Különösen anyámra vagyok rászállva emiatt. Havonta 2-3 alkalommal mindig történik az italozás miatt valami és ilyenkor rendszeresen megalázom.Kerülöm, megvetően nézek rá.Nem tudok másként cselekedni...erősebb nálam.Néha szivesen összerugdosnám és ezt meg is mondtam neki.Sajnálni, együttérezni velük nem tudok, irgalmas se tudok lenni.Mert ők se voltak velem azok.Igaz fizikailag nem bántalmaztak,de sosem értettek meg,lelkileg nem támogattak,sokszor lenézőleg viselkedtek velünk szemben,megjegyzéseket tettek és amikor évekig nehéz periódusban voltam még csak észre sem vették sőt a ridegségükkel,közönyükkel még mélyebbre taszitottak.Ilyen szülőkkel nem tudok együttérezni.A testvérem is nehéz eset volt, ő már nem él velünk, de amikor ő rendszeresen megalázott engem,fizikailag is bántalmazott akkor se tettek semmit.Majdhogynem rám háritották az egészet.Debilnek néztek.Mindig egyedül éreztem magam, ugy éreztem minha az út mellé ültetett paré lennék.Anyagilag amit tudtak megtettek,ha viszont amit italra költöttek félretették volna,többet is tehettek volna, ezt nem szemrehányásként irom, ha nem is nekünk adták volna bár értelmes dolgokra lehetett volna forditani azt a pénzt.Lelkileg úgy érzem nem tudnék mellettük állni.Nem tudom őket szeretni,ha betegek lennének nem tudnám őket szeretettel ápolni.Az anyai szeretet itthon sosem tapasztaltam meg.A nagymamám szerint kiskoromban egyszer majdnem megfulladtam,ha nagymamám nem jön be,mert anyám elaludt.Velünk általában a nagymamám volt éjszakánként is még egész kicsik voltunk.Idegeneknek érzem a szüleimet, ha nem a szüleim lennének az ismerőseim körében se szeretném tudni őket.Tudom ezek mind súlyos szavak meg erős felindulás is van bennem.A nagymamám szerint egyszer ezért megbüntet a jó Isten, és megfogom bánni.Úgy érzem ez is elég büntetés amiben vagyok.Noé fiának esete jut eszembe aki nem volt irgalmas apja ittasságával szemben, hozzá hasonlónak érzem magam.A veszekedések után az egész életet értelmetlennek találom,rossz gondolataim is támadnak ilyenkor,megkeseredett vagyok.Egy egyetemem már derékba tört az otthoni helyzet miatt.Nem is volt teljesen a választásom amikor beirtam.Amikor jöttek a viharos időszakok ki sem tudtam tartani benne.Nem volt lelkitámaszom abban az időben és Istent se ismertem igazán.Belekezdtem egy másikba,ezen a területen otthon érzem magam.Jól is megy.Csak béke nincs bennem itthon. Anyagilag kicsit szűkösen vagyok,egy ideig ellennék,de ennek ellenére jó lenne elköltözni innen, csak attól tartok mihez kezdjek ha nem jön össze.Bevallom,az is megfordult a fejemben,hogy összekéne jönni valakivel és uj életet kezdeni,de talán nagy butaság lenne.Ahhoz,hogy teljesen független legyek egy jó fizető állás is kellene.Ön szerint hogyan tanuljam meg kezelni a helyzetet? Mit lehet tenni az alkoholistákkal?Tudom, hogy betegség, de belőlem akkor is iszonyt vált ki mert ez más mind a szervi eredretü betegségek.Hogyan tiszteljem őket, mikor egy életre elveszitettem a bizalmamat bennük?
Köszönöm, hogy meghallgatott.Kikellett irnom magamból.
Emberileg teljesen érthető ez a sérelme és a megbocsátásra való képtelensége. Egyik gyakorlati tanácsom, hogy keressen arra megoldást, hogy elköltözik otthonról. Amíg ugyanis egy fedél alatt élnek, állandóan szembesül ezekkel a régi sebekkel, netán újakat is kap hozzá, egyszerűen képtelen lesz kilépni ebből a szorult érzelmi helyzetből. Nyilván más lesz majd, ha talál egy megértő társat, mégis, jól látja, hogy csak emiatt beleszaladni egy kapcsolatba nagy butaság lenne. Abban sem lenne boldogabb, ha ez menekülési megoldásként érkezne az életébe. De a társkeresésnek is nagyobb esélye volna, ha nem otthon lakna. Azért is kellene elköltöznie, hogy az esze ne ezeken a dolgokon járjon, hanem sok minden más, érdekes dolog kösse le. Jó volna, ha emberi társaságba is bekapcsolódna, lehetőség szerinti keresztény közösségre gondolok, amely szintén terelné a figyelmét, ugyanakkor újabb érzelmi hatásokkal segítené lelke gyógyulását. Járjon gyakran templomba, próbálja ott is hasznossá tenni magát önkéntes munkával. Most, egyelőre, amíg ilyen viharosak az érzelmei a szülei iránt, nem tudok többet mondani, mint ezt az figyelemelterelést. Később aztán jöhet a földolgozás, majd a feloldás, de ez még hosszú folyamat. Ugyanakkor erősen tanácsolom, hogy határozza el, hogy elindul ezen a hosszú úton. Ha már végigjárta, ha majd évek múlva azt tudja mondani a szüleiről (vagy akár őnekik - de ez még messzebb van), hogy nem haragszom rájuk, megértem és elfogadom gyöngeségeiket, nos, addigra hitében és személyiségében olyan éretté és mély gondolkodásúvá lesz, amilyenre e nehéz gyermekkori teher nélkül el sem juthatott volna. Ez még odébb van, de nagyon szép lesz. Imádkozzék, és kérje a Mindenhatót, hogy teljesen meg tudjon gyógyulni.
Tisztelt Atya!
Nem tudok megbocsátani sógornőmnek, sógoromnak és anyósoméknak. Amikor kisbabát vártam, egy nagy vitában kiabáltak velem, veszekedtek. Én veszélyeztetett terhes voltam. Senki nem volt rám tekintettel. Szerintem egy várandós kismamát kímélni kell! A vita hevében azt is mondták, hogy nem kíváncsiak erre a gyermekre! Mióta megszületett, anyósomék mindig látni szeretnék. Havonta egyszer engedem nekik.
Gyűlölöm őket, mióta ez történt. Akkor a vérnyomásom, pulzusom az egekben volt, egyszerűen alig tudtam megnyugodni, azt hittem meghalok. Iszonyatos érzés volt! Ők engem nem szeretnek, azóta is egy látszat kapcsolat van közöttünk. Hogyan lehetséges a megbocsátás? Hogyan lehetséges elfelejteni mindezt? A sógornőmékkel azóta nem is tartom a kapcsolatot. Ők eljöttek hozzánk egy másik városból, de nem jöttek be, hanem kint veszekedtek az ajtóban az utcán a férjemmel, én meg bent feküdtem, mert nem kelhettem fel várandósan az ágyból. Nem tudok nekik megbocsátani, hogy így kínoztak, és nem csak engem, hanem a hasamban lévő kisbabát is kitették ennek. Nagyon nagy bűnnek érzem, amit velem terhesen elkövettek, és most a szülésem után is ugyanígy látom. De akkor hogyan kérjem a Jósistent arra, hogy bocsássa meg a vétkeimet, amint én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek? Hozzászólását köszönettel venném. L
Kedves L.!
Tudom, vagy legalábbis sejtem, mennyire nehéz helyzet ez. Azért is érzi fokozottan a sértést, és önkéntelenül is ragaszkodik ehhez a nehezteléséhez, haragjához, mert úgy érzi, ezzel a gyermekét, féltve őrzött kincsét is védenie kell. Ha ez a kettős, negatív érzelmi töltés tudatosodik Önben, már egy kicsit kisebb az érzelmi teher. Nem könnyű a megbocsátás, de elengedhetetlen feltétele a keresztény életnek, - s tegyem hozzá - a boldog életnek. Saját magát is bünteti, ha hordozni akarja ezt a neheztelést, talán ki is mondta: gyűlöletet. Ezzel saját magát mérgezi, és ami ennél is fontosabb lehet, a gyermekének az életét is. Ha Ön nem tud megbocsátani ezeknek az embereknek, akkor ezt a gyűlölködést akaratlanul is beleplántálja a kisgyermekébe. Gyűlölködést azokkal az emberekkel szemben, akik szoros kötelékben állnak az édesapjukkal. Ez hosszú távon nagyon súlyos következményekkel járhat. Tudom, hogy nehéz, de mégis meg kell tennie, hogy földolgozza ezt a sérelmet és szépen lassan kigyógyul belőle. Igen, megbántották Önt, megsértették, de Krisztus tud gyógyítani ma is. Tőle kérje ezt a gyógyulást. Gyónja meg ezt a gyöngeségét, és imádkozzék ezekért az emberekért. Ha egyelőre erre is képtelen volna, akkor ajánljon föl értük Szent Liturgiát (szent misét). Ezt nem olyan nehéz megtenni, egyszeri gesztus, de nagy értéke van. S imádkozzék saját magáért is, hogy a Mindenható Isten segítsen Önnek kigyógyulni a haragtartás betegségéből.
Tisztelt Lelkiatya!
Nem rég volt egy kérdező, aki a menekültekről kérdezett, hogy be kell-e őket fogadni. Pedig én hiszek Istenben, a testvériességben, felebaráti szeretetben,de családomat is féltem...
Érkezett néhány bejegyzés ebben a témakörben. Mivel azonban ezek gondolatfölvetések voltak, s nem fogalmaztak meg kérdéseket, ezért ezeket köszönettel elolvastam, de egyéb kiegészítést nem teszek hozzá.
