Kedves Lelkiatya!
Hogyan egyezteti össze a bizánci rítus Nagypéntek fájdalmát, megváltottságunk véres valóságát talán a leggyengédebb Mária tisztelet ünnepével? A latin rítus ilyen esetben a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét mindig eltolva tartja, hiszen a Nagyhéten csúcsosodik ki a kereszténységünk alapja, ezen belül is a Szentháromnap kötött szertartásaival; így ebbe nem fér bele másféle ünnep még akkor sem, ha az főünnep. Hiszen Nagypénteken ősi hagyomány szerint nem lehet szentmisét ünnepelni, hiszen az Élet szerzőjét e napon ölték meg gyalázatos módon.
Tudom, a keleti hagyomány szerint ha egy napra két ünnep esik, akkor mindkettőt megüli úgy, hogy két Evangéliumot olvas. De itt nem erről van szó: itt szerintem egy ellentmondás feloldhatatlansága van: Nagypénteken nem lehet Szent Liturgát végezni, de március 25-én ünnepélyes Szent Liturgiát kell végezni? Melyik sérül ilyenkor, amikor nagyjából 11 évente (a szökőévek néha bekavarnak) mindig március 25-re esik Nagypéntek? Mi az oka, hogy ebben nincs egységes megoldás kelet és nyugat között?
A másik kérdésem hasonló: pár éve többekben is megütközést váltott ki, hogy december 8-át - megint egy Mária ünnep, sőt mi' több, egy nagyon fontos dogma - a görög katolikusok hirtelen december 9-én kezdték ünnepelni, mint Szent Anna csodálatos foganását. Noha tudjuk, hogy az ortodoxia valóban ezt ünnepli, de itt a görög katolikusokról van szó, akik katolikusok, tehát Róma alá tartoznak, vagyis a katolikus dogmák megünneplése előrébbvaló, mint az ortodoxia hasonló tartalmú, ám kevesebbet sugalmazó ünnepe: mert nem pusztán arról van szó, hogy Szent Anna foganta Szűz Máriát, aki Jézus Krisztus anyja lett, hanem Isten előretudása folytán (hogy Mária az angyal köszöntésére szabad akaratából igennel válaszol arra, hogy ő legyen a Megváltó anyja) eleve megóvta őt az áteredő bűntől. Ez a dogma lényege, s ennek a napja december 8. S, ha már az időpontokon lovagolok: ha a keleti rítus ennyire fontosnak tartja, hogy pontosan 9 hónap legyen Jézus Krisztus foganása és születése között (nem "törődve" azzal, hogy olykor a Nagypéntek véres valósága felülírhatja a napok pontos számolását), akkor Mária szeplőtelen fogantatása és születése (szeptember 8.) esetén miért olyan "nagyvonalú", hogy előbbre valónak tartja az ortodoxokkal való együttünneplést, mint a katolikus egyházhoz való tartozást; s így 1 nappal sérül a 9 hónap?
Üdvözlettel László
Figyelmébe ajánlom Atanáz püspök atya nagypénteki tanítását, amelyben magyarázatot ad arra, hogy miért ünnepeljük együtt az Örömhírvételt a Nagypéntekkel együtt: http://www.gorogkatolikus.hu/?muv=hir&hir_id=4430
Ezen a napon sok más prédikáció is elhangzott, amelyek szintén magyarázatot adnak erre. Ugyanannak a titoknak két oldaláról van szó, a mennyország kapujának két szárnyáról, az Isten irgalmának kettős igazságáról. Lehet, hogy bizonyos liturgikus előírás sérül ilyenkor, de inkább azt mondom, kiegészül. Valóban nem ünneplünk szent misét Nagypénteken, ez alól egyedül ez az egy eset kivétel, amikor együtt ünnepeljük az Örömhírvétellel.
Az Istenszülő fogantatásának ünnepe nem azért került december 9-ére, hogy pontosan meglegyen a 9 hónap, hanem mert ez volt eredetileg az ünnep, Szent Anna csodálatos foganásának, pontosabban az erre az ünnepre szentelt templom fölszentelésének a napja. Ez még a keresztény ókorba nyúlik vissza, de legalábbis a VIII. század előtti időre. Ezt vette át a nyugati egyház majd ott egy kis változáson is átesett az ünnep, nem csak a dátuma került dec. 8-ára, hanem az újabb liturgikus szövegek is más megfogalmazásban közelítették meg ezt a titkot. Jóllehet, ugyanarról a tanításról van szó, melyet Kelet és Nyugat keresztényei egyaránt vallottak, csak a megfogalmazás, a hangsúlyok meghatározása tér el csupán.
Erről az ünnepről, s a dátum változásairól az alábbi tanulmányban talál részletesebb magyarázatot:
http://gorogkatolikus.hu/dokumentum/hir/821/Szent_Anna_csodalatos_foganasanak_unneplese_gorogkatolikus_egyhazunkban.pdf
Kedves lelkiatya! Szent gyónáson vettem részt, de másnap a szentmisén a szentáldozáson már nem tudtam részt venni. Nagyon azon voltam, hogy időben megfőzzem az ebédet és közben a fiamra is én vigyáztam. A másfél éves kisfiamat nem akartam magammal vinni, mert köhög és gondoltam elaltatom szentmise előtt és otthon hagyom - de nem aludt el. A férjem aludt - pihent. Nem volt éjszakai műszakban és a fiunkhoz is születése óta én kelek éjjelente (szivesen teszem és nem roszindulatból írom) ráadásul a férjem ellenzi ha tempolmba megyek. Félve benyitottam hozzá és megkérdeztem, hogy mit csináljak, vigyem e a kicsit vagy hagyhatom e vele otthon és azt felelte, hogy nemérdekli őt mit csinálok (nem voltunk össze veszve, csak így válaszolt), így gyorsan felöltöztettem a fiamat és elindultam vele (de már így is késésben voltunk) mire kijött utánunk a férjem és rámszólt mérgesen, hogy hova viszem a kicsit betegen. Akkor már feladtam és én is visszafordultam, bent már elsírtam magam. A férjem azzal magyarázta, hogy neki eszében sem volt, hogy szentmisére akarok menni...utána hosszú ideig veszekedett rám. Hogy nem vettem részt a vasárnapi szentmisén bűn, tudom. Ilyen esetben is meg kell gyónni? Köszönöm válaszát lelkiatya!
Legföljebb azért mesélje el majd ezt az esetet a legközelebbi szentgyónásában, hogy megkönnyebbüljön a lelke. De addig is nyugodtan menjen szent misére, áldozzon is, semmi ne gátolja ebben. Hogy ez a nap így alakult, arról egyáltalán nem tehet. Hogy a férje lehetne megértőbb, az tény, de most nem őróla kell beszélnünk.
Egyébként sem szükséges, hogy a szentáldozást túl szorosan a szentgyónáshoz kötjük, hogy csak akkor áldozhatnánk, ha előtte meggyóntunk. Bátorítom, hogy a szent áldozásban mindig vegyen részt, amikor ott tud lenni a szent misén. Rendszeres gyónásait pedig végezze el havonta vagy kéthavonta. Így tud igazán építkezni a lelki életében.
Kedves Lelkiatya!
Azt olvastam, hogy a szerda mint böjti nap azért terjedt el, mert Júdás szerdán árulta el az Úr Jézust. Tényleg így van?
Válaszát köszönöm!
Én is így tudom, hogy a szerdai nap böjtjének lelki magyarázata, hogy Júdás ezen a napon árulta el Jézust. Ám, hogy a hétfőinek mi a magyarázata, azt végképp nem tudom megmondani. Keleten, ugyanis a világi hívők számára két böjti / bűnbánati nap van előírva, a szerzetesek számára pedig három, ez a hétfő, szerda, péntek. Talán az lehet a magyarázata, hogy hétfő az angyalok tiszteletének napja. A szerzetesek élete hasonlít az angyalokéhoz (Lk 20,36), akik viszont sohasem esznek.
3. Mi miatt szorulhat háttérbe Isten az emberek hétköznapjaiban?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Mert rengeteg erőszakos dolog vesz minket körül, mely magára vonja a figyelmünket. Isten viszont sohasem erőszakos. Ő mindig csöndes, mindig türelmes.
Szerepet játszik még e kérdésben a rossza hajló emberi természetünk is. Szent Pál így fogalmaz: Nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem, amit nem akarok, a rosszat (Róm 7,15). Furcsa, hogy még ha szép tapasztalataim vannak is az imádságról, az Istennel való találkozásról, mégis hajlamos vagyok újra és újra elhanyagolni Őt. Ennek oka a bűnös emberi természetben keresendő,
Kedvea Atya! Bun az ha elmondom masnak a buneimet?
Önmagában a tény, az ilyen cselekedet nem bűn. Semmi nem tiltja, semmi nem indokolja, hogy ne volna szabad beszélni másoknak a saját bűneinkről. Közvetve azonban lehet olyan helyzet, hogy rosszat teszek valakinek azzal, hogy beszélek a bűneimről. Például, ha azt nem egyedül követtem el, s ezzel más személyt érintő titkot fedek föl. Vagy lehetséges, hogy valaki kérkedik a bűneivel. Ez kettős rossz, ez is olyan helyzet, amit kerülni kell. Sok hasonló helyzet lehet, amelyben nem közvetlenül, de a körülmények miatt közvetve mégis az a helyesebb, ha nem beszélek az általam elkövetett bűnökről.
Kedves Lelkiatya!
A nem-hívők gyakran tesznek fel nekem ilyen "hogyan egyeztethető össze a teremtés az evolúcióval" - típusú provokatív kérdéseket. Most én is egy hasonló témájú kérdést szeretnék feltenni - bár én csak puszta kíváncsiságból.
Úgy tudom, Egyházunk elismeri az evolúciót, és az őstörténet-tudomány eredményeit. Eszerint legközelebbi biológiai rokonunk a csimpánz, közös őstől származunk, így a mi elődeink is több millió éve, "állatok" voltak.
Anatómiailag egyszerűen meghatározták azt, hogy mikortól tekinthetjük embernek őseinket (felegyenesedés, két lábon járás, eszközhasználat stb.)
Hitünk szempontjából nézve viszont az különbözteti meg az embert a többi élőlénytől, hogy az embernek lelke van. Én pedig erre lennék kíváncsi, hogy az ember evolúciójában melyik lehet az a pont, amikortól elmondható, hogy az egyed lélekkel rendelkezik?
Van-e erről az Egyházunknak valamilyen állásfoglalása, vagy Lelkiatya szerint hogyan kell ezt elképzelni, helyesen értelmezni?
Előre is köszönöm a válaszát!
Nagyon érdekes kérdést tett föl. Attól tartok, azonban, hogy nincs ember, aki ezt meg tudná válaszolni. Vannak az életünkben olyan pontok, olyan pillanatok, amelyek rejtve maradnak az emberi értelem számára, s majd csak odaát fogjuk tudni megérteni őket. Ilyen lehet akár a szerves anyag megjelenése is. Vajon melyik pillanat lehetett az? Nyilván, évszázadokig elhúzódó folyamat, amelyben nem lehet megragadni magát a pillanatot. Persze, az ember, az emberi lélek megjelenése mégiscsak lényegesebb, hiszen, attól kezdve számíthatunk arra, hogy azok az egyedek már üdvözülhetnek. De az emberi személy megjelenése pillanatát, illetve annak megfoghatatlanságát szemlélhetjük a magzati életnél is. Vajon melyik az a pillanat, amikor a két sejt egyesülésekor egyszer csak megjelenik a lélek?
Kedves Lelkiatya!
Hallgatam az élő közvetitést a Debreceni Görögkatolikus Székesegyházból,Húsvét vasárnap.(Déli 12 órás közvetítés)Orgonát hallottam kísérőhangszernek.Ahol én jártam görögkatolikus templomban,egyik helyen sincsen orgona.Úgy tudom,hogy nálunk az emberi hang a "liturgikus hangszer."Kicsit furcsa volt ezt hallani,igy bátorkodom megkérdezni,hogy hogyan van ez pontosan.Üdvözlettel:Magdi
Valóban nincsen helye a liturgikus gyakorlatunkban a hangszernek, az orgonának sem. Ez, nyilvánvalóan római katolikus hatás, amely több más ponton is érzékelhető a magyar görögkatolikus gyakorlatunkban. Erről, s hasonló jelenségekről a Szent II. János Pál pápa által kiadott Instrukció így ír:
A keleti katolikus egyházak számos olyan ájtatosságot vettek át, amely csak a latin egyház sajátja, s nem képezi részét a keleti istentisztelet hagyományos rendjének. Nem helyes, ha a hívek lelki életét képező áhítatgyakorlatok eltávolítják őket az egyházuk saját örökségétől. Ha ettől függetlenül fejlődnek, ebből könnyen párhuzamos lelkiségi formák születhetnek.
A pápai iránymutatás azonban ezt is hozzáteszi:
Mivel ezek az áhítatgyakorlatok már régóta elterjedtek a keleti katolikus egyházakban, s a hívek számára valóban táplálékul és megerősítésül szolgálnak, oktalanság s a lelkipásztori érzéketlenség volna kényszeríteni ezek kiirtását.
Ahol tehát még élnek a latin rítus hatására kialakult elemek, azokat bölcs érzékenységgel kell kezelni és a hívek lelki igényeiket is figyelembe véve irányítani. Tudomásom szerint a debreceni templomban régen jóval többször szólt az orgona, ma már csak egyetlen Liturgián hallható. Úgy érzékeljük, hogy ebben a templomban is szépen alakul a liturgikus gyakorlat megújulása, nem érdemes tehát túlzottan erőltetni ezt a folyamatot.
Még egy idézet az Instrukcióból:
A sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a feladata, hogy segítsék a hívek hiteles misztagógikus nevelését, főként a lelkipásztorokét, hogy olyan lelkiség fakadhasson belőle, amely a saját liturgikus hagyományukból származik. Ha a híveket ez a tökéletesebb nevelés gazdagítani fogja, egyre inkább alkalmassá válnak arra, hogy saját liturgikus hagyományukat megéljék és újra felfedezzék.
Tisztelt Lelkiatya!
Kérdésem, szabad e Húsvét második napján (virágvasárnap is)fizetett misét és panachidát végezni az áldás adása előtt, amikor körmenet és miroválás is van.
Ha nem, akkor a rekolekción a paróchus atyáknak a figyelmét erre fel kellene hívni.
Az évenként megjelenő Szertartási Utasításunk így rendelkezik erről a kérdésről:
Az alábbi napokon a Szent Liturgián nem éneklünk gyászénekeket, csak ekténiát: vasár- és ünnepnapokon, a Nagyböjt IV. hetében, amíg a kereszt ki van téve, Lázár szombatjától Mindenszentek vasárnapjáig, a polieleoszos (Pol.) és a doxológiás (Dox.) napokon, az előünnepeken, valamint az összes utóünnep tartama alatt. Ez az előírás a temetési Liturgiákra is vonatkozik. (A böjti idő kivételével ilyenkor a liturgikus szín sem a temetési színé!) Az ünnepi vagy változó részekkel végzett Liturgiát azonban fel lehet ajánlani az elhunytakért. Pannichida minden nap végezhető ? Húsvét hetében azonban fényes heti szöveggel és fehér liturgikus színben. A húsvéti időszakban pannichida és temetés fehér liturgikus ruhában is végezhető!
Jeles hétköznapokon, amelyeknek különleges liturgiai előírásuk van, csak az ekténiákat lehet a szándék szerint énekelni, minden más változó részt az előírás szerint kell mondani.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném kérni a segítségét. Először is, szeretném tisztázni, hogy egy ismerősömtől hallottam Önről, és bár én a legkisebb mértékben sem vagyok vallásos, a válaszai miatt úgy gondolom, hogy tudna segíteni. Több problémám is van, amik már nagyon régóta fennállnak. Szerencsém (vagy balszerencsém?) van, mert a legjobb barátommal ugyan ott tanulunk. Ugyanakkor mérhetetlenül irigy vagyok a rá. Olyan szinten, hogy egy időben napi szinten megfordult a fejemben, hogy többé nem beszélek vele. Általában másnap ilyenkor összevesztünk, amitől értelemszerűen félig borzalmasan érzem magam, viszont a másik felem megnyugszik. Ez idáig a tőle való végleges elbúcsúzástól az tartott vissza, hogy alapvetően szeretem őt (persze csak barátilag és emberileg). De ettől saját magamat kergetem az őrületbe. Érzem magamon, hogy egyre agresszívabb kétségbeesettebb és lehangoltabb vagyok. Sajnos ezt a visszajelzést egyre többször kapom meg a napokban. A probléma az, hogy úgy érzem, hogy ő neki mindene megvan, amiről én csak álmodozok. A lehető legtágabb értelemben. Egyrészről népszerűbb, mint én, van barátnője, sőt, úgy gondolom, hogy a szüleinek bizonyos tulajdonságait átvehetnék az enyémek. Másrészről, én úgy érzem, hogy borzalmasan nézek ki, illetve akaratlanul mások is érzékeltetik velem. Nem hiszek túlzottan a "belső szépségben", talán azért, mert magamat nem is tartom túl kedvesnek és egyszerűbb kivetíteni ezt, mint azt mondani, hogy velem van a hiba. Továbbá, ha ezeket leszámítjuk, anyagilag is jobban állnak. Borzalmasan érzem magam, hogy neki minden sokkal jobban megy. Lehet mondani, hogy megdolgozik érte, ez ugyanakkor csak valamilyen szinten igaz. Alapvetően az érzéseimen nem befolyásolna az sem, ha így lenne, az sem, ha nem. Ha látom, vagy belegondolok a sikereibe, a saját kudarcaim jutnak eszembe. Borzalmasan érzem magam és nem tudom legyűrni ezt. Nem örülök az ő sikereinek sem, ugyan ezen okból kifolyólag. Talán rosszabb, hogy kifejezetten élvezem, ha a kudarcait látom. Ezekről persze ő nem tud és nem is akarom, hogy tudjon, mert nem ezt érdemli. Alapvetően nem engem érdekelne, hiszen eléggé látszik, hogy nem én vagyok a legjobb ember a világon. Viszont ami a legjobban bosszant, amikor panaszkodik. Tipikusan úgy érzem hogy bagoly mondja... A stílusában is zavaró, hogy beszélhetek neki a problémáimról, de 3 óra múlva már talán nem is emlékszik rá. Ez persze a vitáknál kivétel. Olyankor burkoltan mindent felhoz ellenem. Mit kellene tennem? Nem megy, hogy ne beszéljek vele többet, hiszen minden nap látom és nagyobb részben nem az ő hibája. De nem tudok megbocsájtani sem neki, sem magamnak, legalábbis amíg nekem nem lesz jobb.
Nagyon érdekes a jelenség, amit leír, de nem példa nélküli. Ismerjük a se veled se nélküled érzelmi helyzetet, amely két ember között lehetséges. Érdekes módon éppen az tartja a barátja mellett, amely miatt haragszik rá. Vonzódik ahhoz a helyzethez, amelyet a barátja életében lát, de bántja, dühíti, hogy az nem az Ön élethelyzete. Azonban már az nagy dolog, hogy ezt ennyire tisztán látja, meg is fogalmazza, sőt, keresi a helyes megoldást ebből, mert érzékeli, hogy ez hosszan így nem tartható. Nagyon sok ember el sem jut erre a pontra, csak szenved, s nem tudja mitől. Az fogja orvosolni a helyzetet, ha leplezetlenül föltárja, ha a mélységéig megérti, hogy mi is ez.
Ennek érdekében azt javaslom, üljön le a barátjával és beszéljék meg ezt a helyzetet. Nem lesz könnyű, de elkerülhetetlen. Két lehetőség van. Elképzelhető, hogy a barátja megérti ezt a problémát, és közösen tudnak rá megoldást találni, amely nem lehet egyéb, mint hosszú folyamat, egymás értékelésének megtanulása. (Hiszen eleve téves elképzelés az, hogy a barátja értékesebb személyiség volna Önnél, s Ön akkor találna békére, megnyugvásra, ha olyanná tudna lenni mint ő. Nem, föl kell ismernie, hogy Ön éppen annyira értékes ember, csak más értékei vannak, s Önnek ezeket kell kibontakoztatni, nem pedig a barátjánál látottakért ácsingózni.) Ha a barátja ezt megérti, nagyon jól el fognak tudni beszélgetni arról, hogy kinek mi az értéke, ki mit és mennyit kapott az élettől (hozzáteszem: a Teremtőtől), és hogyan tudnak egymásnak segíteni a személyiségük tovább építésében. Ha azonban ez a beszélgetés nem jól sikerül, úgy értem, a barátja nem érti meg ezt a különbséget, netán vádolni kezdi Önt, hogy ezért a helyzetért csak Ön a hibás, akkor, azt kell mondanom, nem sok reményt látok, hogy a barátságuk tartós maradjon. Ebben az esetben inkább javaslom - ha nem is a végleges szakítást, de - az eltávolodást. Tudniillik ebben a helyzetben a barátja árnyéka mellett nem fog tudni kibontakozni. Véglegesen rögzül ez a rossz érzés, hiányérzet, s csak egyre fokozódik a gyűlölködés, még ha az alaptalan is. Ezt kell megelőznie ezzel az eltávolodással (netán szakítással).
Tisztelt lelkiatya! Örömmel tapasztalom magamon és családomon, hogy a hit mennyi minden jóra tanít. Próbálok a tanítások szerint cselekedni, de mindig azt érzem, hogy kevés. A napi teendők három gyermekkel, munka stb. mellett keveset tudok ezzel foglalkozni. Gondolati szinten igen, de tettekben nem nyilvánul meg. Folyamatosan elfelejtettem a gyűjtést a szegények javára, mindig csak a templomban jutott eszembe, többet szeretnék az idősekkel beszélgetni, barátokkal beszélgetni, ha kell segíteni embereken. Folyton rohanok hol ezért, hol azért. Mindig azt gondolom, ha majd a gyerekek nagyobban lesznek. Azt érzem, hogy a gyermekeim (1,7,9) hitéletével sem tudok eleget foglalkozni. Ha tudunk megyünk templomba, esti ima néha elmarad, beszélgetések során igyekszem válaszolni a kérdésekre, de Bibiliából is régen olvastunk. A férjem sokat dolgozik, nem nagyon számíthatok arra, hogy ő minden este ott lesz lefekvéskor, de ő is igyekszik, és minden tőle telhetőt megtesz. Mit tanácsolna?
Egyrészt természetes és hiteles az a hiányérzet, hogy többet tehetnék. Ez végig kíséri egész életünket. Csak azt nem bántja, aki ezzel nem foglalkozik, akiben nincs meg ez a lelki többre törekvés. Ugyanakkor fölismerve végességünket, erőink hiányosságait, ezzel párosulnia kell, sőt, meg kell haladja a hitünk és bizalmunk a Mindenható Istenben. Amit én nem tudok elvégezni, azt Tőle kérem, hogy adja meg. Ez azért is fontos, mert még inkább rávezet, hogy az Isten legyen életem forrása. Ne azzal akarjon többet tenni, hogy fut, szalad, rohanvást igyekszik gyarapítani a jótetteit. Nem erre van szüksége az embereknek, kivált nem a gyermekeinek. Annyi idővel rendelkezünk, amennyit az óra járása kiszab nekünk, de ez a nekünk jutott idő annyival tartalmasabb, minél inkább jelen vagyok benne. A rohanásnak, szaladgálásnak ugyanis ez is eredménye, hogy látszólag többet teszünk, de mivel nem vagyunk a tettekben jelen, ezért annyit sem ér, mint ha nem is tettük volna. Szánjon időt a gyermekeire, beszélgessen velük, amiről ők akarnak. Amennyi pedig még belefér, másokra, munkatársaira, szegényekre, annyit foglalkozzék velük. Fogadja el, hogy nem tud annyit tenni, mint szeretne, és kérje az Urat, hogy egészítse ki e gyöngeségét.
A gyermekeivel való esti imára és a vasárnapi szent misére mindig legyen ideje! Ha a férje nem is tudna mindig bekapcsolódni - bár ez volna a legjobb - attól még semmiképp se maradjon el az esti ima. A gyermekek számára is legyen természetes, hogy esti ima nélkül nincsen nap, szent mise nélkül nincsen hét. Persze, ezeken kívül legyen külön ideje az Istenre, amit csak Ővele tölt. Az sem baj, ha ez nem sok, csak legyen állandó része a napjainak, az életének.
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Nagy Dilemmában vagyok. Már fél éve gyötrődök, hogy nem találom a helyemet, se a munkámban, se a barátok közt, se a családomban, se az egész életben. Rengeteget imádkozok azért, hogy Isten mutassa meg ismertesse meg az akaratát az életemmel. Úgy érzem, hogy céltalanul bolyongok, árnyékként a világban. Nem érzem , nem látom az értelmét a létnek. Ki vagyok? merre mennyek? Miért vagyok? Persze talán a párommal való szakítás is rá tett egy lapáttal. De belül egyfajta türelmetlen várakozás van bennem. Ami szinte mar, nyomaszt. Érzem, hogy változásnak kell jönni, készülőben van valami, de mégis a reménytelenség, kilátástalanság, depresszió jön rám, mikor kitartóan imádkozom, böjtölök, elmélkedek, elcsendesedek. De mégsem jön válasz, segítség. Közre játszik a magány, az anyagi nehézség, a céltalanság érzete is.Hihetetlen,hogy ezt át kell élnem, és még egy cseppnyi reményt sem látok arra,hogy ez változni fog. Hiszek, bízok, csak éppen következménye nincs. 26 éves F. vagyok de az egész életem kisiklott. Mit tanácsol? Válaszát előre is köszönöm.
E sorokat még a nagyböjtben írta, s ha akkor válaszolok, akkor biztattam volna, hogy nagy odaadással készüljön a Húsvétra, a Föltámadásra. Persze, ez most is lehetséges, csak akkor sok külső körülmény is jobban segít minket. Elnézést a megkésett válaszért. Nézze, legyen nyugodtan türelemmel. Ön fiatal ember, sok minden áll Ön előtt. Hogy most nem találja a helyét - bizonyára valóban szerepe van ebben a szakításnak - ez azt jelenti, hogy izgalmas kaland vár Önre. Keresni kell nem csak a helyét, hanem Önmagát is. Alighanem Önnek különösen is nem szokványos utat szán az Úr. (Persze, mindenkié egyedi és személyes, egyik sem egyforma az életutak közül.) Vegyen részt egy lelkigyakorlaton, vagy szánjon rá több órát, napot, hogy nyugodtan átgondolja, milyen adottságai vannak, mi mindent kapott Istentől, s ezeket hol tudja mások javára fordítani. Hiszen ez a hivatásunk lényege, a világban való helyünk irányadója: hol tudok a legtöbbet segíteni, szolgálni? Újra mondom, ne legyen ebben türelmetlen. Az értékes gyümölcsök lassabban érlelődnek.
Írjon bátran a záhonyi parókiára (ha római katolikus, akkor a plébániára)! Az ottani atya bizonnyal segítségére lesz ebben.
Jó napot én az elsö ?ldoz?somrol szeretnék valami papirt ki kérni.Z?honyi voltam gyerek koromba.És ennek a menete érdekelne engem köszönöm elöre is a segítséget.
Írjon bátran a záhonyi parókiára (ha római katolikus, akkor a plébániára)! Az ottani atya bizonnyal segítségére lesz ebben.
Kedves lelkiatya!
Az a problémám, hogy tavaly februárban egy lány irt nekem a Facebookon, hogy ne haragudjak hogy ismeretlenül zavar, de látta a profilomon, hogy szépségtanácsadó vagyok és rendelne tőlem egy kozmetikai katalógusból, mert máshol nem talált, de még hozzátette azt is, hogy tetszem az egyik jó barátjának, aki már két napja rólam beszélt, remélte hogy nincs barátom, randit szervezett volna nekünk ami egy "próbát mégér" és a fiú bármit megtett volna értem...A lány szégyenében letiltott. Én ha ilyet tennék én nem úsznám meg konfliktus nélkül.... Írtam annak a fiatalembernek hogy igaz e és kiderült, hogy nem és kérte hogy merüljön feledésbe a további szivatások elkerülése érdekében... Majd abból a baráti körből nyár elején egy fiú meghívott egy koncertre és egy kis beszélgetésre a városunkban egy kocsmába, mivel régen beszélgettünk. Minden gyanú nélkül elmentem, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz semmi meglepetés. Ott volt az a lány és a többiek is és azt mondták hogy a fiúval jöjjek össze, mivel még nem volt párkapcsolatom. De probléma az, hogy nem volt szimpatikus számomra. Azt hiszik hogy én akárkivel összejövök mert mostanában huszonévesen az a megszokott, hogy mindenki mindenkivel összejön, nem kell válogatni. Majd vizsgaidőszak után is volt egy ilyen "összejövetel" amikor a fiatalembert küldték a kapunkhoz, hogy együtt menjünk a kocsmába és majd várjuk meg őket .... És még ők azt mondják hogy komolyan vesznek. Húsvét előtt moziba mentünk és nem mondták el nekem, hogy az egyik lány meg az egyik fiú járnak.... A lány barátja, aki az egyik legjobb barátom volt, letiltott facebookon, majd a lány gúnyolódott azon, hogy mit csinálok hogy olyan gigantikus (dús) a hajam. Akárkinek elmesélem az esetet mindenki azt mondja, hogy gyerekes viselkedés. Milyen barátok az "ilyen barátok"?
Válaszát köszönöm: Ági.
Gyerekes barátok. Nem is igen érdemes törődni az efféle játszmákkal, nem, hogy belemenni. Ha elhívják beszélgetni, az szép dolog, miért is ne menne el? De ha kiderül, hogy ilyen hátsó szándék vezeti őket, vagy egyiküket, másikukat, azt érdemes hamar rövidre zárni. Még csak véletlenül se sodródjék olyan barátkozó kapcsolatba, amit Ön nem szeretne, olyan fiúval, aki Önnek nem rokonszenves, de a baráti társaság, mintegy elvárná, hogy jöjjenek össze. Ezek butaságok. Élje értékesen az életét! Tanuljon becsülettel, s türelmesen várja ki azt a fiút, aki majd a szívét megérinti, akit a gyermekei édesapjának is el tud képzelni!
Tisztelt Lelkiatya! Azirant erdeklodom hogy ezevben mikor lesz Mariapocsona ket szokasos majusi es oktoberi rozsafuzert imadkozok es Mariatisztelok lelkigyakorlata mivel sem a nemzeti kegyhely sem a zarandokhaz honlapjan kozzetett eves programban nem szerepel. A zarandokhaztol mar erdeklodtem telefonon de nem kaptam valaszt. Nagyon sajnalnank ha ez a mi lelkunknek nagyon hasznos es kedves lelkitoltodes tobb ev utan megszunne. tisztelettel es koszonettel varom valaszat.
A rózsafüzért imádkozók lelkigyakorlata május 18-20 között, az őszi pedig október 3-5 között lesz megtartva.
