Kedves Lelkiatya!
Az a 18 éves fiú vagyok, aki korábban már kérdezett Öntől.
Lásd:
( Kedves Lelkiatya!
Én egy 18 éves homoszexuális fiú vagyok. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy a görögkatolikus vallás mit gondol a homoszexuális, illetve biszexuális emberekről? Homoszexuálisként én is felvehetném a görögkatolikus vallást? A válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Természetesen bárki fölveheti a keresztséget függetlenül attól, hogy milyen szexuális hajlama van. Ez a dolog nem befolyásolja, legalábbis nem gátolja az Isten felé vezető utat. Viszont fontos szempont, hogy csak akkor veheti föl valaki a keresztséget, ha legjobb tudása és odaadása révén törekszik annak megfelelően élni.
A szexualitás Isten ajándéka arra, hogy egy férfi és egy nő családot alapítson, és kettejük szerelme által részesei legyenek a teremtésnek. A házasságon kívüli, attól elkülönített szexualitás azonban bűn, amely nem csak az Istennel, de az emberekkel való kapcsolatot is megrontja. Ez a heteroszexuális kapcsolatokra éppen úgy érvényes, mint a homoszexuálisra. Az a különbség, hogy a heteroszexuális érzékiség helyes megélése szép előkészület lehet az Isten akarta házas és családi életre, míg a homoszexuális érzékiség bármilyen formája el van zárva ettől. Éppen ezért, aki ilyet érez magában, annak még nagyobb küzdelmeket kell vívnia, hogy ez a hajlam ne erősödjék benne, hanem annak megfelelő és helyes kezelésével egyre inkább háttérbe szoruljon és átalakuljon egészséges heteroszexuális érzületté. Tudom, hogy ez nem kis szellemi, lelki munka, de mindenképpen megéri, ha az ilyen hajlamú ember szeretne boldog, Isten akarata szerinti életet élni.
Amit itt elmondtam, az éppen úgy érvényes a római, mint a görögkatolikus vallási életre. )
Kérem, engedje meg, hogy reagáljak a válaszára.
Már óvodás koromban feltűnt, hogy valami ?nincs rendben velem?. A tévében vetített lányok és fiúk közötti szerelmes jeleneteket látva én mindig csak a lányok helyébe képzeltem magam. Azért, mert inkább a fiúkat akartam megölelni vagy megcsókolni és nem pedig a lányokat.
Hosszú évekig aztán nem is tudtam helyretenni magamban, hogy mitől lehet ez a vágyam, és mit tehetnék ez ellen. De még ennél is nagyobb gyötrelmet okozott, hogy vajon kivel oszthatnám meg ezt az egészet, kinek is kérhetném ebben a segítségét.
A korombeli fiúk egytől-egyig mind a lányoknak udvaroltak és a lányokról beszéltek. Ráadásul még a szüleim is a lányokkal való kapcsolatomról kérdezgettek. Mindezek következtében már korán kialakult az a téveszmém, hogy én bizony egyedül vagyok a világban ezzel a problémámmal. A téves felismerés hatására pedig nagyon rossz útra tértem.
Megutáltam önmagamat és értelmetlennek tartottam az egész életemet. Emellett elmagányosodtam, hiszen a szüleimtől és a kortársaimtól is nagyon elzárkóztam. Aztán valamikor a tinédzserkor kezdetén már megfogalmaztam magamnak, hogy bizony homoszexuális vagyok, és egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül.
De hiába jöttem rá, hogy nagyon sok ember jár hasonló cipőben, engem ugyanúgy zavart, hogy más vagyok, mint a többiek. Azonban még a legnagyobb igyekezetem ellenére is látszott rajtam a másságom, így az iskolában napi szinten a kínok-kínját kellett átélnem, amikor nevetség és egyben utálat tárgya lettem. Annyira rosszul éreztem magam, hogy 13 éves koromban már pszichológushoz is jártam.
A lelki segítségnek hála nagy nehezen beismertem magamnak, hogy a homoszexualitás bizony nem gyógyítható. Így az egyetlen lehetőségem, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyennek születtem. Úgy érzem ? most 18 évesen, 5 év terápia után - közel járok ahhoz, hogy elfogadjam azt, hogy én is csak egy ember vagyok, tele jó és rossz tulajdonságokkal, és a homoszexuális hajlamom ? akárki akármit is mond - nem sorolható az utóbbiak közé.
Tudja kedves Lelkiatya, fiatal felnőttként próbálom megérteni az embereket. Próbálok rájönni, hogy sokan miért ítélik el még mindig a másságot, amikor köztudott, hogy annyi bi- és homoszexuális ember van már a világon, hogy mindenkinek van legalább egy ilyen ember az ismertségi körében.
Nehezen értem továbbá azt is, hogy miért nem tanulnak az emberek mások hibáiból. Az Imák Bobbyért című ? egyébként valós eseményeken alapuló - filmben például a vallásos édesanyja annyira elítélte a homoszexuális Bobbyt, hogy a fiú nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Mégsem változtatott sem az egyház, sem a vallásos emberek a mássággal kapcsolatos álláspontjukon. Holott mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás egy ma már köztudottan természetes és genetikailag kódolt dolog. Statisztikák igazolják továbbá, hogy a homoszexuális fiatalkorúak között jóval nagyobb az öngyilkosságot elkövetők aránya. Hány ártatlan gyermeknek kell még meghalnia, hogy a konzervatív gondolkodású emberek végre akceptálják a másságot? !
Ez isten ajándéka volt, mind nekem, mint a többi sorstársamnak. És tudja nem értem, hogy isten miért várja, hogy elfogadjam őt, a tanításaival és az eszméivel együtt, ha ő még azt sem tudja elfogadni bennem, amit pont ő adott nekem, és ami miatt nekem annyit kellett szenvednem. Úgy tűnik, az én életem még lehet boldog, de isten kérésének soha nem tudok majd eleget tenni. És úgy vélem, ilyen kéréseknek, feltételeknek nekem a saját előremenetelem érdekében nem is szabad soha megfelelnem. Én kizárólag a saját akaratom szerint szeretnék élni. És hogy mit akarok én az idelent eltöltött X évem alatt? Szabadságban, boldogságban és szeretetben élni.
Az meg, hogy mi vár majd rám a halálom után, engem személy szerint nem foglalkoztat. Sok ?jó és rossz? ember halt már meg, de még egyikünk sem tért vissza a Földre. Hát ezek szerint még az a hírhedt pokol sem lehet olyan rossz, ahová elvileg többek között a magam fajták is kerülnek majd?
Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet.
Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Köszönöm, hogy őszintén föltárta élete történetének e fontos részeletit. Igyekszem az Ön számára is elfogadható módon megvilágítani bizonyos pontokat a beszámolójából.
Kétségtelenül az egyik legsúlyosabb veszteség akkor érte, amikor már kisgyermekként nem sikerült ezekről a gondolatairól nyíltan beszélnie. Ez bizonyára nagyon sokat segített volna a helyes irányban való fejlődésében. Sok méltatlan szenvedéstől megóvta volna, vagy legalábbis adhatott volna olyan erős belső tartást, amellyel az elkerülhetetlen gyermeki szenvedéseket jobban föl tudta volna dolgozni. (Minden gyermeket érnek megpróbáltatások, s ez önmagában nem baj, így edződik a lelkük. A szülők, nevelők feladata, hogy ezeket a gyermeki szenvedéseket segítsenek jól földolgozni, hogy ne traumákat okozzanak, ne torzulásokat szüljenek, hanem a személyiségük kibontakozásába egészségesen épüljenek bele.)
Hogy az emberekben előítéletek vannak, ez valóban igen szomorú. Ámde éppen úgy el kell fogadnunk ezt az emberi gyarlóságot is másokban, mint az összes többit, amely a bűn miatt keseríti az életünket. Az Ön számára leginkább a szexuális irányultságra vonatkozó előítéletek bántják. Ez érthető. De vajon Önben nincsen semmilyen más jellegű előítélet? Mondjuk a migránsok, a cigányok vagy bármilyen más jellegű másság láttán? Ezt őszintén meg kell vizsgálnia önmagában. S ha esetleg valóban olyan jólelkű ember, hogy ennek még nyomai sincsenek a lelkében, akkor is meg kell vizsgálnia, mennyire tud elfogadó lenni az előítéletes gondolkodás gyarlóságában szenvedő emberek irányában? Sokszor tapasztalom ugyanis, hogy azok a személyek, akik buzgó harcosai az előítéletes gondolkodás lerombolásának, valójában ők maguk sem befogadók, csak más jellegű emberi gyarlóság dühíti föl őket. Ezt a fontos dolgot is szem előtt kell tartani, ha megpróbáljuk minél jobban megérteni az emberi viselkedést, de leginkább a saját viselkedésünket.
Az Egyháznak a tanítása alapvetően semmit sem változott a homoszexualitás megítélésében. A Biblia is világosan ír erről (Róm 1, 27). Mivel azonban ma erről a kérdésről sokkal többet beszélnek, az egyház szolgái, papok, de keresztények is jobban meg kell, hogy értsék ennek a problémának a lényegét. A homoszexualitás nem bűn. Azt elítélni nem kell, kivált büntetni - bármilyen módon is - nem szabad. A házasság nélküli szexuális cselekedetek azonban a bűnök közé tartoznak. Ezeket mindenképpen kerülni kell. Ha tehát ilyen tettet követ el valaki, az bűn, akár homo-, akár heteroszexuális jellegű az. Jézus megvédte a házasságtörő asszonyt, hogy ne ítélje el őt senki, de aztán azt is mondta neki: Többé ne vétkezzél!
Levelének vége felé meglepően, számomra nehezen követhetően beszél az Istennel való kapcsolatáról. Ha ajándéknak tekinti a személyiségének jó és rossz tulajdonságait, akkor miért fordul szembe azzal, akitől kapta? Miért nem inkább arra törekszik, hogy megértse, ezt az ajándékot mire kapta, mit is kezdjen vele? Ehelyett a saját gondolatait, vádjait vetíti ki Arra, akitől ezt az ajándékot kapta. Jeleznem kell, hogy ezzel nem fog előre jutni a vágyott szabadsága és boldogsága felé. Sajnos sokan megfogalmazzák ezt a téveszmét, hogy: kizárólag a saját akaratom szerint akarok élni. Holott a saját akaratunkra nagyon sok torzító erő is hatással van - ma különösen is! - és az ember akkor talál igazán önmagára, ha hagyja, hogy Isten vezesse őt. Isten tudja, hogy milyen a világ, tudja, hogy milyen vagyok én, tudja, hogy mi az én életutam. Ezzel szemben ezekről a dolgokról nekem csak halovány sejtelmeim vannak. Akkor járok jól, ha ennek a mindent tudó és engem szerető Istennek az akaratát keresem. Ez az igazi szabadság és boldogság, amelyet már itt, a földön is meg lehet találni, nem kell várni vele a halál utáni mennyországig.
Kedves Lelkiatya!
A keresztség és a bérmálás szentségének kiszolgáltatása felől szeretnék érdeklődni, vagyis inkább ezen belül is a keresztszülői szerepről, kötelezettségről.
Az egyik közeli rokonom és férje felkértek, hogy legyünk barátommal keresztszülők. Nagyon örültem, természetesen igent mondtunk a felkérésnek.
Mi nem vagyunk sem eljegyezve, sem megházasodva, barátommal már elég régóta együtt vagyunk és együtt tervezzük az életünket.
Az évek alatt viszont többször is elbizonytalanodtam a kapcsolatunkat illetően, amiről ő és a családom sem tud. Volt rá példa, hogy hazudtam neki, megcsaltam, eltávolodtunk egymástól, de mindent összevetve azért megvagyunk.
Bár kicsit már megkoptak az érzéseim több mint 5 év után, viszont dolgozom rajta, hogy jobb legyen.
Természetesen a párkapcsolati bizonytalanságom ellenére a keresztszülői tisztséget bátran és annál nagyobb szeretettel és örömmel vállalom.
Nem szeretném és nem is tudnám visszamondani és a kicsi lány tényleg nagyon fontos nekem és a barátomnak is.
Kétségeim támadtak viszont afelől, hogy a keresztszülői feladat vagy maga a szentség von-e csak a barátomra és rám nézve (nem a kisbabára) valamilyen plusz kötelezettséget, valamilyen plusz köteléket, amiről én nem tudok?
Ha esetleg tényleg idővel szétmennénk, mert úgy látom, látjuk helyesnek, hogy jobb külön nekünk, akkor egyedül (úgy hogy nem vagyunk párkapcsolatban) is teljesíteni tudom maximálisan a keresztanyai szerepet, ahogy ő is a keresztapait?
Mert ez számomra tényleg fontos, ezért is vállaltam el ezt a felkérést, hiszen tudom, hogy bármit megtennék, hogy jó keresztanya legyek, ahogy a párom is, hogy jó keresztapa.
Ehhez viszont szükség lesz arra, hogy együtt maradjunk csak azért, mert együtt kértek fel minket és együtt vállaltuk el a keresztszülőséget?
Vagy ez a kettő nem kötődik egymáshoz és képesek leszünk külön-külön is megfelelni a feladatnak, úgy hogy a keresztlányunk nem szenved semmilyen kárt ebből, ha közös megegyezéssel idővel tényleg elválnak útjaink?
Köszönöm szépen előre is Atya válaszát!
Egy aggódó leendő keresztanya
A nehézség súlyosabb, mint gondolná. Ha Ön nem az Isten által megáldott, Egyház által hitelesített párkapcsolatban él, akkor inkább ne vállaljon keresztszülőséget! Szép dolog, hogy lelkesíti ez a feladat, és felelősséggel szeretné jól is csinálni, de vajon mi lesz a tartalma ennek a felelősségének? A kereszteléssel a gyermek belép az Egyházba, tagja lesz Isten közvetlen családjának. Nyilván olyan személy vállalhatja ennek a bevezetésnek a feladatát, aki maga is az Egyház tagja, fontosnak tartja annak tanítását, lehetőségeihez mérten mindent megtesz, hogy annak megfelelően is éljen. Majdnem ez az egyetlen, de legalábbis a leglényegesebb keresztszülői feladat, hogy az újonnan keresztelt elé élje a lehető leghitelesebb keresztény életet. Különben hiába papol arról, hogy jó kereszténynek kell lenni. Ez most az Ön esetében főként a házastársi kapcsolat rendezését jelenti. Ennek hiányában Ön nem gyónhat, nem részesülhet az Eucharisztia szentségében. Hogyan lehetne így példaadó keresztszülő?
A föltett kérdése voltaképpen ennek a rendezetlen helyzetnek csak egy kis szelete. Jogosan fogalmazódik meg, hogy mi lesz, ha ez a kapcsolat nem véglegesül. Ha erre nincsen kellő remény, akkor inkább ne vállaljanak közös keresztszülőséget. Bár nyilván nem előírás, hogy a keresztszülőknek egymással házasságban kell lenniök, de a későbbiek során, ha netán eltávolodnak egymástól, akkor félő, hogy gyakorlatilag vagy egyik vagy másik keresztszülőt elveszíti a megkeresztelt. Persze, a szoros értelemben vett előírás csak egyetlen keresztszülőt ír elő, akinek katolikusnak kell lennie, és annak az Egyház szerinti életet kell élnie, illetve arra törekednie.
Ezek csak fölvetett gondolatok, amelyeket figyelembe kell vennie. Nem tudok közvetlen tanácsot megfogalmazni, hogy mindezek után mit tegyen, milyen lépéseket kövessen. Csak arra kérem, vegye figyelembe, vegye komolyan ezeket a szempontokat.
Tisztelt Lelkiatya!
Az alábbi honlapok tartalmával kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
Római katolikusként olvashatom-e napi rendszerességgel az alábbi keresztény blogokon írtakat?
1. http:/...
2. http:/...
Tudom, hogy ezek nem katolikus oldalak, de az elsőn sokszor találok nagyon praktikus tanácsokat, amelyeket a mindennapi élet során tudok alkalmazni.
Ha ezek az oldalak nem ajánlottak római katolikusoknak, akkor tudna-e ilyen jellegű katolikus oldalakat ajánlani?
Én eddig nem leltem.
Tudom, van az Igenaptár, azt is olvasom.
De abban sokkal kevesebb a hétköznapi életben alkalmazható praktikus tanács.
Köszönettel,
egy rk.
Nem javaslom, hogy napi rendszerességgel nézegesse ezeket az oldalakat. Ha olykor beleolvas, az még nem vészes, mert kétségtelen, hogy számos érdekes, és akár a lelkiéletre vonatkozóan is hasznos dolgot lehet találni bennük. De ha rendszeres olvasójává válna, akkor félő, hogy a gondolatiságát, a szellemiségét is önkéntelenül átvenné. Nem csak az a baj ezekkel az írásokkal, hogy nem katolikus szerző művei, hanem mert ezeknek az oldalaknak a megváltás szemlélete nagyon egysíkú, félrevezető. Hosszú távon ahelyett, hogy az Istenhez vezetne közelebb, egyfajta jámbornak tűnő, mégis emberi, világias látásmódot alakítana ki a lelkében.
Sajnos viszont nem vagyok eléggé járatos a világháló mezején. A következő néhány címet tudom javasolni, bár bizonyára több is van a kínálaton:
http://www.plebania.net/index.php
http://www.nyirgorkat.hu/?q=heti-gondolat&id=11
http://jezsuita.blog.hu/
Tisztelt Lelkiatya!
Én vagyok az, aki írtam ezekkel az érzésekkel kapcsolatban, hogy nem szeretnék gyereket, meg hogy nem tudom elfogadni a világot, ahol beszélt a házasságról.
Mit gondol az élettársi kapcsolatról? Nővéremék nem házasodtak össze, és már van három gyermekük, házuk, közös családi életük és boldogok. Nem tudom, lehet hogy ez bűn, de nekem ők akkor is ugyanolyan fontosak, mint ha házasok lennének. Hogy is várható el, hogy ne szeressem őket, attól függetlenül, hogy nem házasságba alapítottak családot. És ezért sokan megszólták már őket, akik egy cseppet sem jobbak, mint ők. Bátyámék megesküdtek, és úgy lett gyermekük, illetve az első gyermek a házasság előtt fogant meg, nem tudom, ez mennyire jó dolog az egyház szerint? És szerintem mégsem boldogabbak, mint azok akik nem házasodtak meg.
De hát nem tudom, szerintem nem az egyháznak kell megfelelni, hanem Istennek. Az érdekházasságok, kényszer házasságok jobbak? Ha tiszta a lelkiismeretem, akkor baj nem lehet.
Tisztelettel: H.
Könyörgöm! Ki mondta azt, hogy aki bűnös, azt nem kell, nem szabad szeretni?! Teljesen összekavarjuk itt a dolgokat! Hogy az Ön nővére nem házasodott össze a férjével, ez elsősorban nekik rossz meg a gyermekeiknek, de ez elsősorban a Jóistenre tartozik, nem másra. Ettől függetlenül, természetesen élhetnek szép családi életet, lehetnek nagyon boldogok. Adja Isten, hogy azok is legyenek még hosszú időn át! Ha valaki megítéli őket, nyilván nem jól teszi.
Ha egy pap megismerkedik egy párral, akik házasságkötés nélkül együtt élnek, nem az az első dolga, hogy azt mondja: Tessék összeházasodni! Elfogadjuk egymást úgy, ahogyan vagyunk. Ha viszont ez a pár tanácsot kér a paptól, akkor már biztosan elmondja nekik, hogy sokkal jobban teszik, ha rendezik a kapcsolatukat, a szerelmüket az Isten színe előtt is. Erre nekik van szükségük, nem az Egyháznak. De ha nem rendezik a házasságukat, ha nem házasodnak össze, akkor sem mondja nekik a pap, hogy akkor szóba sem állok veletek, nem szeretlek benneteket. Se pap, se más ilyet ne mondjon, ne tegyen! Ugyanakkor ezen a fórumon is elmondhatom, el kell mondanom, hogy jobb házasságban élni, mint házasságon kívül eljátszani azt, hogy rajtunk az Isten áldása. Természetesen a Mindenható más utakon is megtalálja szeretetének közvetítését, de ez nem ok arra, hogy semmibe vegyük a szavát, saját kedvünkre alakítsuk a törvényeit. Nem büntet, hanem tanít. Nem bánt, hanem vezet.
A rossz házasságokat meg főként nem szabad összehasonlítani a jó házasságokkal. A lelkiismerete tisztaságára azonban nagyon vigyázzon, mert az, sajnos, a mai világban nagyon sok embernél eltorzult, és összekeveri a saját véleményével. S még egy pontosítás: nem lehet szembeállítani Istent és az Ő Egyházát. Az Egyház ugyanazt tanítja, mint az Isten, Isten az Egyházon keresztül tanít. Érdemes odafigyelni a szavára, amely sohasem az ítélkezés, hanem mindig a tanítás, a gyógyítás, az Isten felé vezetés.
Kedves Lelki atya!
17 éves fiatal lány vagyok. Mostanában egyre komolyabban érdekelnek a fiúk, de sokszor úgy érzem, hogy a hitem meggátol abban,hogy komolyabb kapcsolatom legyen. Olyan környezetben nőttem fel, ahol alapvető dolog a házasságig való tisztaság. Ezt egy nagyon pozitív értéknek tartom, mégis hátrányban, megkülönböztetésben érzem magam a kortársaim közt. Úgy érzem, hogy a hitem gátat szab ilyen téren a boldogságomban, hiába tudom, hogy jól cselekszem. Mit tegyek, hogy ez a negatív érzés eltűnjön?
Ó, kedves leányom! Hogyan erősítsem meg Önt, hogy most, ezen a ponton el ne gyöngüljön?! Igen, nagyszerű érték a tisztaság, ezzel alapozhatja meg a későbbi házasságát, a gyermekeinek a boldogságát. Csak azért vagyok nehéz helyzetben, hogy erről teljes meggyőződéséig megerősítsem, mert a környezete, a kortársai (legalábbis azok legnagyobb része) épp az ellenkezőjét próbálja elhitetni. Minthogy velük már elhitették ezt a hazugságot. Az Ön hite nem abban gátolja, hogy komolyabb kapcsolata, hanem abban, hogy futó kapcsolata legyen - amelyet legtöbben komolynak mondanak vagy hisznek, de valójában nem az. Várjon bátran arra a fiúra, aki számára szintén nagy érték a tisztaság. Van ilyen, higgye el! Érdemes rá várni! Mert akkor az Önök kapcsolata elképzelhetetlenül gyönyörűbb lesz, mint ama sok fiatalé, akik körülveszik, s akik próbálják elhitetni, hogy Önnek is úgy kellene élni és gondolkodni, mint ők. Nagyon kérem, őrizze ezt a nagy értéket. Ettől válik még értékesebbé az egész élete. Ha sikerül, visszatekintve
Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát azzal kapcsolatban, hogy lehet-e nem egy korábbi szent nevére megkeresztelni egy gyermeket. Mivel azt válaszolta, hogy mindenképpen kell egy védőszent, felmerül bennem a kérdés, hogy az első megkeresztelteknek kik volt a védőszentjeik, hiszen akkoriban szentek sem voltak. Ha ez így van, akkor miért nem lehet egyszerűen valakit olyan névre keresztelni, hiszen ez csak egy szokás, nem előírás.
Valóban csak egy szokás, amely az évszázadok során előírássá erősödött. Az is igaz, hogy az őskeresztényeknél ez nem volt ennyire természetes, mint ma, de azért akkor is voltak ószövetségi szentek, akiknek a közbenjárását kérhették és kérték is. Amióta azonban benépesült a mennyország (ismeretet is szereztünk, hogy milyen sokan bejutottak már oda), inkább érdemes követni ezt az előírássá vált szokást, mint szembemenni vele. S vajon miért is? Mi oka volna, hogy az Önnek tetsző keresztnév mellett egy másikat is válasszanak, egy szentnek a nevét, akire mintegy az égiek közül rábízzák. Miért kellene megfosztani a gyermeket ettől a nagyszerű lehetőségtől. Egyébként arra is van példa, hogy nem is adnak második nevet a gyermeknek, de azért kiválasztanak neki egy védőszentet. Legalább ezt érdemes megtenni az érdekében.
Tisztelt Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, hogy Lelkiatya szerint hogy lehet a lelki fájdalmat, szenvedést elviselni? Nyilván imádsággal...de mi van akkor, ha már belefáradtam? Azért imádkozzak, hogy újra tudjak tiszta szívből imádkozni, ami egyébként sem hallgattatik meg?! Ez abszurd... Mostanában éjszakánként csak odavetek néhány miatyánkot a lelkiismeretem miatt, de nem tudok már szívből imádkozni. Akit a legjobban szerettem az életben és mindent megtettem érte, megunt, elhagyott és most új kapcsolata van. Iszonyatosan szenvedek, két éve kérem a Mindenhatót, hogy segítsen rajtam, de nem hallgat meg. Az elején még tiszta szívből könyörögtem, hasztalanul... Egyre rosszabbul viselem a napokat. Úgy érzem magamra hagyott Isten, nem teljesíti a kérésemet. Hogyan tudjam Őt feltétel nélkül, olyan nagyon szeretni, ha minden könyörgésem,leghőbb vágyam ellenére csak ezt a nagy keresztet kapom?
Miért fájt az Istennek, hogy a legboldogabb ember voltam a világon, hálás szívvel tudtam imádkozni és nem győztem megköszönni ezt a nagy kegyelmet... Gyerekkorom óta járok templomba, egyháztanácstag vagyok, tisztában vagyok hitünk minden alaptételével és az én szeretett Istenem azt a másik nőt boldogítja, engem pedig hagy elsorvadni... Nem tudom elképzelni, hogy miért jó az Istennek, hogy nem lett belőlem feleség, gyermekeit keresztény szellemben nevelő szorgalmas családanya... Ehelyett itthagy sorvadni egyedül, korosan és feldolgozhatatlanul megtörve... Sosem gondoltam, hogy ilyen életem lesz..
Hálás vagyok a válaszáért!
Egyrészről szeretném kifejezni teljes együttérzésemet. Éveken át kitartott Krisztus mellett, sokat imádkozott, számtalan jót igyekezett tenni, s végtére úgy érzi, az Úr viszont mindezt nem viszonozta, hálátlanná lett, sőt, szeretetlen. Bizony, nagyon nehéz ezt elviselni. Nem is hiszem, hogy tudok Önnek vigasztaló szavakat mondani, hiszen gyógyíthatatlanul vigasztalhatatlan. Ugyanis még Isten sem tudja Önt megvigasztalni. Hacsak nem egyetlen módon, ha teljesíti azt a nagyon egyszerű és nagyon természetes kérését, hogy Ön úgy legyen boldog, ahogy Ön szeretné, ahogy Ön elképzeli. Olyan nagy kérés ez? Ennyit nem tud, nem akar megtenni az, aki Mindenható? Valóban reménytelennek tűnik ez a helyzet, mit is mondhatnék?
Ezért aztán nem is azzal próbálkozom, hogy a kérdésére válaszoljak, hanem más jellegű tanácsot próbálok adni. Ne ahhoz kérjen segítséget és tanácsot, hogy a szenvedést hogyan lehet elviselni! Amíg így teszi föl a kérdést, addig az élete kín és megoldhatatlan rejtély marad. Ne azért imádkozzék, hogy tudjon tiszta szívből imádkozni! (Ez önmagában nem is ellentmondás, mint az Önnek tűnik, hisz gyakran éppen ezt kell tenni, az imádság kegyelméért kell imádkozni. De ez sem az Ön esete.) Azt kérje, követelje, könyörögjön érte, hogy lásson! Hogy lásson! Valamit Ön most nem lát. Én sem tudom mit, hisz én sem látom az Ön életét. Nem is akarok találgatni, ötleteket adni. De az Ön alapvető gondja nem az, hogy nem tudja elviselni a szenvedést, hogy nem tud tiszta szívből imádkozni, hanem az, hogy Ön nem lát. Hogy mit fog látni, azt sem tudom, ezt csak egyedül Ön fogja megtudni. De erre van szüksége, ezt kérje Istentől! Ha kitartóan kéri, ha szorult helyzetében hangosan kiáltozva könyörgi, meg is fogja kapni. Hisz erre életbevágóan szüksége van. Eddig nem ezért imádkozott, hanem azért, hogy az Ön céljai, vágyai teljesüljenek. Természetes is, hiszen semmi különöset nem kért, ezért is volt biztos abban, hogy majd meg is kapja. Hogy Isten mit akar ezzel a helyzettel, azt nyilván nem tudom. De ezt is egyedül Ön fogja megtudni, ha kérdezi, ha nem fél a választól, ha nem rejtőzik el ennek valóságától. Ez tehát a tanácsom, hogy a látás kegyelmét kérje. Hogy aztán mi lesz, azt majd meglátja, de azt már valóban meg fogja látni. Kérje hittel!!!
Tisztelt Lelkiatya!
Görögkatolikus fiatalember vagyok, és nem tudok mit kezdeni a menekültválsággal kapcsolatos hírekkel. Lelkileg mélyen megrendültem ez előtt a szörnyű helyzet előtt, és félek a jövőtől.
Van pár dolog, amit nem értek. Például, hogy mindenhol arról olvasni, hogy a menekültek muszlimok, pedig tudom, hogy rengeteg keresztény is van köztük, általában ortodox, de akad pár szír katolikus is. Mi a helyzet az ő befogadásukkal? A templomban rendeztek már gyűjtést is a szíriai keresztények megsegítésére, nem tudom, mi a helyzet az ő befogadásukkal?
A másik amit nem értek: Iványi Gábor egy katolikus egyháztól távol álló, kisegyház lelkésze, ha jól tudom, ezért óvatosan kezelem a nyilatkozatait és írásait, viszont ő keresztelte Orbán Viktor gyerekeit, így nem lehet nagyon rossz ember. Ő arra kérte a nagy egyházakat, hogy menjenek le a határra, és saját szemükkel győződjenek meg az ott látottakról. Sajnos nem hallottam róla, hogy a görögkatolikus egyház lement volna. Pedig jó lenne tudni, igazak-e az Iványi Gábor által vázolt dolgok (hogy egyszerre csak 15 embert engedünk be, hogy nincs lehetőségük wc-re menni, hogy rendszeresen bántalmazzák, néha el is rabolják vagy megerőszakolják a ?sorból? kiálló migránsokat, stb.), vagy csak valami féle hangulatkeltésről van szó.
Pl.: http://nol.hu/belfold/veceket-vitt-a-menekulteknek-ivanyi-de-eselye-sem-volt-felallitani-azokat-1618281
Orbán Viktor a keresztény politikusok úttörője, ő biztos nem hagyná, hogy ilyen dolgok történjenek emberekkel, akik nagy veszélyt hordoznak, de köztük sokan mégis keresztény testvéreink!
A kérdés valóban roppant összetett, s mindenképp nagy erőfeszítéseket kell tennünk, egyénileg is, hogy minél jobban megértsük. Tudomásom szerint Magyarországnak, a vezetőségnek és a legtöbb magyar embernek az a véleménye, hogy segítenünk kell rajtuk, de elsősorban nem a határon, hiszen az már csak tűzoltás, hanem sokkal inkább otthonaikban. A megértésre való törekvésünknek az is része, hogy halló és értő fülekkel figyeljük a híradásokat. Magyarország már több humanitárius segítséget küldött ki Szíriába, fölszerelt ott egy kórházat, a Katolikus Egyház több alkalommal is kijuttatott oda pénzbeli és egyéb adományokat. Ezekről is vannak híradások, csak korántsem olyan harsogók, mint azok, amelyek valójában nem segíteni akarnak, hanem hangulatot szítani. Az értő hírfigyelésre kézenfekvő példa az említett személynek az esete. Vajon mi volt a célja ennek az egyházi vezetőnek? Ha igazán a segítő szándék, akkor mielőtt nekivág a jótékonykodó útjának, tájékozódik, hogy mivel tudna leginkább segíteni. Ezeken a helyeken jelen vannak az egyházi és állami segélyszervezetek. Nem tudom, kit lehetne megvádolni a határon lévő honfitársaink közül, hogy a sorból kiálló migránsokat rendszeresen bántalmazzák, megerőszakolják?! Aki ilyen hazugságokat terjeszt azokról az emberekről, akik ott vannak jelen ebben a súlyos helyzetben, áldozatos munkával próbálnak segíteni..., nem is találok szavakat, hogy mivel jellemezzem az ilyen rémhírterjesztőket. Bizonyára valóban szükség van wc használatra, s nem derül ki a híradásból, de láthatóan súlyos akadályai vannak ennek. Ezt a hírt megneszelve, a leleményes jóakaró nekivág teherautójával, hogy majd ő megoldja, nyilván azzal a föltételezéssel, hogy akik ott vannak, azok nem akarják megoldani ezt a helyzetet, netán még ő is feltételezi a határon szolgálatot teljesítő katonákról, rendőrökről (?), hogy az említett gaztettekre képesek. Lemegy nagy igazságosztóként, és hogy súlyt adjon cselekedetének, magával viszi a tv stábot is. A terve remekül sikerült. Az egész ország fölkapja a fejét, sokan emlegetik a nevét, ki így, ki úgy. Ő pedig otthonába térve hátradőlhet, hogy megpróbált segíteni, de nem hagyták. A gaztettekkel vádolt szolgálattevők pedig továbbra is ott vannak éjjel-nappal, és próbálnak helytállni. Az ilyen jótékonykodást leginkább azokhoz az embercsempészekhez tudom hasonlítani, akik látszólag jót tesznek az útnak indult migránsokkal, valójában azonban semmi más nem érdekli őket, csak a saját hasznuk. Ezt az esetet csak példaként hoztam fel arra, hogy a híradásokat lehetőleg minél körültekintőbben fogadjuk és úgy alkossunk véleményt.
Kedves Lelkiatya!
Egyházunk Katekizmusa (ha helyesen értelmezem annak megfogalmazását) azt tanítja a homoszexualitásról, hogy maga a hajlam nem bűn, csupán annak ?kiélése?, vagyis ha valaki egy azonos neművel létesít testi- vagy éppen párkapcsolatot. Emellett úgy látom, Egyházunk szeretettel és megértéssel szól a homoszexuálisokról:
?Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét (...)?
Nem bűnösként, sokkal inkább szenvedő, keresztet hordozó emberekként ír róluk.
A kérdésem arra irányulna, hogy ez, az Egyházunk tanításában leírt szeretetteljes hozzáállás a gyakorlatban miben nyilvánul meg? Hangsúlyozom, hogy azokról a homoszexuálisokról beszélek, akik Egyházunk tanítását valóban betartva ÖNMEGTARTÓZTATÁSBAN, tisztaságban élnek, vagyis az ilyen emberek erkölcsi életében nincs kivetnivaló.
Ha ezt a problémát most nem a házasság-család irányából, hanem az egyéni ember felől közelítjük meg, akkor ezek az emberek óriási keresztet hordozhatnak. Olvastam már olyan érveket, hogy pl. a papok, szerzetesek is önmegtartóztatásban élnek, vagy sok megözvegyült ember sem házasodik újra. Szerintem az önként vállalt papi cölibátus, vagy az özvegyek gyász miatti, önként vállalt magánya nem keverhető össze azzal, hogy egy élete tavaszán levő fiatal egy ?külső? parancs hatására magányra kényszerül. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a valóban önmegtartóztatásban élő homoszexuálisok is szenvedő emberek, akik súlyos keresztet hordoznak. Nem beszélve arról, hogy aki a ?Mikor nősülsz már meg?? -típusú kérdések sorozatát megelégelve bevallja másoknak, hogy azért nincs barátnője/felesége, mert ő a saját neméhez vonzódik, annak az embernek még a környezete ellenséges hozzáállásával, akár kiközösítésével is szembe kell néznie.
Egyházunk pedig igyekszik a szenvedők mellé állni, támogatja az árvákat, özvegyeket, az abortuszon átesett édesanyákat, a szenvedélybetegeket, a börtönben levő rabokat, és folytathatnám a hosszú sort, de a tisztaságban élő homoszexuálisok pasztorizációjáról én még nem hallottam. Nem hallottam még olyanról pl., hogy homoszexuálisok szentmiséje, homoszexuálisok imafüzete vagy éppen egyházilag jóváhagyott homoszexuálisok közössége. Ha a börtönben levő raboknak tartanak szentmiséket, akkor ezeknek az embereknek is ?kijárna?. Miért van ez? Egyáltalán mi a helyes értelmezése ezeknek a dolgoknak? Lelkiatya mit gondol erről a problémakörről?
Előre is köszönöm válaszát!
Teljesen egyetértek a gondolatmenetével. legalábbis annak első részével. A homoszexualitásban élő emberek sok mindenben súlyos szenvedéseket élnek meg. Egyrészt a nemiségük megfelelő megélésének hiánya miatt, de még inkább attól az előítélettől, amelyet nagyon sokszor keresztény testvéreiktől is el kell szenvedniök. Amikor az Egyház arról beszél, hogy feléjük különös gonddal és megértéssel kell közelednünk, ez mindenekelőtt a lelkipásztoroknak iránymutatás, hogy túl azon, hogy ők maguk nehogy ebbe az elutasító előítéletbe essenek, még arra is törekedniök kell, hogy a többi keresztény testvért is elvezessék erre a megértésre. Arról én sem hallottam, hogy volna külön homoszexuálisok szent miséje. Ennek ellenére akár elképzelhető lenne ilyen is, de bevallom, én magam sem látom ennek valódi szükségszerűségét. Fontos dolog a rétegpasztoráció, de néha túlzásba is esünk e téren. Én úgy érzékelem, Egyházunk ma inkább az integrált szemlélet felé keresi az útját. Pl. a legutóbbi szinódus is fölhívta a figyelmet arra, hogy ha túlzottan külön foglalkozunk a különböző korosztályokkal, akkor ez akár a családon belüli kapcsolatok, nemzedékek eltávolodásához is vezethet. Érdemesebb inkább arra törekedni, hogy az Egyházban mint nagy családban mindenki megtalálja a maga helyét és szerepét, függetlenül attól, hogy milyen adottságokkal vagy éppen fogyatékosságokkal él. A sajátos lelkipásztori gondoskodásnak pedig inkább személyre szabottnak kell lennie, mint csoportosnak.
\"...érdemes minden nap törekedni arra, hogy Jézus jelenlétére minél inkább oda tudjak figyelni.\" Én vagyok a Szilvi...
Atya! Mit jelent ez a mondat? Magamban gondolom tovább. Hogy mostanában csak hétvégén jutok Szentmiséhez, valami olyasmi van bennem, ha nem vagyok úgy Jézus közelébe hiányzik, de ha meg Vele vagyok, mert hétvégét próbálom több tekintetben rászánni, de a csúcs a Szentáldozás, abban a pillanatban még jobban vágyok Rá.
Azon csodálkozom, hogy a Szűzanya márpedig ő teljesen el volt telve a Szentlélekkel, mégis várta az apostolokkal... bocsánat, hogy hozzá hasonlítanám magam, nem erről van szó, csak csupán azt érzem, hogy itt tűnik ki Isten végtelensége, sose fogunk eltelni Vele. Ennek végül is nagyon örülök, hogy éhséget szít fel bennem Önmaga iránt.
A vágy természete, hogy sosem telik be. Ha földi dolgokra vágyunk, akkor ez azt jelenti, hogy sosem elégszünk meg, ha elértünk egy célt, mindig újakat keresünk. Ha viszont égiekre, akkor azt jelenti, hogy ha elértük, szeretnénk továbbjutni benne. Ezért a földi vágyak hajszolása csalódást vagy csömört okoz, az égiek utáni vágy pedig fokozódó boldogságot.
Jézus jelenlétében nem csak a templomban, az Eucharisztia révén lehetünk, hanem minden helyen, minden körülmények között. Természetesen ezek közül messze kiemelkedik a templom, és a felülmúlhatatlan csúcs pedig az Eucharisztia. De hát, mégsem lehetünk állandóan a templomban, sem az Eucharisztia közelében. Az idézett mondat elsősorban arra vonatkozik, hogy az életünket alakítsuk úgy, hogy minél gyakrabban ismerjük föl, hogy Isten itt és most jelen van. Erre érdemes odafigyelni, erre érdemes törekedni.
Amit viszont Ön leír, kedves Szilvi, az ennél még több. Valóban, mint az Istenszülő Mária, mint a szentek, minél közelebb kerülünk az Úrhoz, annál inkább szeretnénk még közelebb kerülni Hozzá. S minthogy Ő és az Ő szeretete végtelen, ezért ez a folyamat is végtelen. Aki ebben él, aki erre törekszik, annak az élete folyamatosan növekvő boldogságban telik, bármi is történik az életében.
Tisztelt Lelkiatya!
Több probléma is nyomja a lelkem. Amik talán össze is függnek.
Mindenkinek meg akarok görcsösen felelni, mindenkit meg akarok győzni az igazamról, és ez azért van, mert nehezen tudok kibékülni a világgal. Mindig harcban állok a világgal és magammal is. Hogyan tudnám ezt legyőzni? Mindig megígérem, hogy inkább hallgatok, és akkor nem lehet gond, de én nem bírom az igazságtalanságot és a hülyeséget.
A másik dolog, és eléggé bánt, hogy nem érzem azt, hogy én annyira szeretnék gyereket, pedig már 27 éves vagyok, lassan 5 éve vagyok kapcsolatban. Nem a párommal van gond, az a része rendben van, tőle szeretnék gyereket, ha szeretnék. De ez az (nem tudom, furcsa érzés ez), hogy nem igazán érzem. Mondjuk lehet ez is a miatt van, hogy olyan erőltetett dolog ez is. Gondolok itt arra, hogy mindenki annyira erőlteti ezt, hogy szülni kell, mert kihalunk, meg ezek a sablon szövegek, hogy majd meglátod, ha gyereked lesz, és ettől valahogy elment a kedvem. Meg azt érzem, hogy erre az anyagias világra sem szeretnék gyermeket vállalni. Meg valahogy nem tudom, de ha meglátok egy idegen gyereket, semmit nem érzek, közben mások meg teljesen elájulnak tőle.
Nem nagyon tudok kibékülni a világgal, az emberek kétszínűségével, rosszmájúságával, nyálaskodásával, anyagiasságával, panaszkodásával.
Velem lenne baj?
Ha személyesen beszélgetnénk, megkérdezném, mit jelent az, hogy 5 éve vagyok kapcsolatban. Ha nem házastársak, akkor, természetesen még nem vállaljon gyermeket, hiszen család nélküli körülmények közé hozná őt a világra. Ettől óvja az Ég őt is, Önöket is! A világnak rendje van, melyet a Teremtő alkotott meg. Ha azt követjük, akkor megtaláljuk, meglátjuk annak szépségét. Ha nem, akkor csak feszengünk ebben a világban, és nyűgnek érezzük a törvényeit, mert nem tudunk velük azonosulni. Valóban, mint mondja, az itt említett nehézségek mélyen összefüggenek. Ha nincs kibékülve a világgal, akkor nincs kibékülve annak rendjével sem, s érdekes módon ilyenkor még jobban fájnak azok a pontok, ahol mások is fölrúgják ezt a rendet. Szinte teljes káoszban él így az ember. Ha legalább ő maga fölismeri, követi, lassan megszereti ezt a rendet, akkor sokkal kevésbé fogja bántani, ha más nem tartja meg, mert azért van tapasztalata arról, hogy bizonyos pontokon mégis megvalósul ez a rend - legalább a saját törekvéseiben.
Nyilván sok oka van annak, hogy Ön így érez, és semmiképp sem akarok szemrehányást tenni Önnek ezért. Inkább szeretném föltárni azt az igazságot, hogy a teremtett világban azért még van rend, ha mi nem is tartjuk. Ha ezt a nagy egészet nem is látjuk, érdemes apránként fölfedezni, keresni, ami mégiscsak szép. Azt meg is köszönni, hiszen mimiattunk szép, a világ minden szépsége nekünk adott ajándék. Ne azt nézze, hogy mások mit néznek, mit várnak, mit követelnek, mit tesznek vagy éppen nem tesznek! Ez semmiképp sem vezet előre, ez sehova se vezet. Figyelje Isten keze művét! Fedezze föl, hogy Isten hol, hogyan van jelen a világban, az Ön életében.
Igen, azt kell mondanom, hogy a hiba az Ön készülékében van. De jelentem, javítható. Tegye ezt, javítgassa apró törekvésekkel, a jó, a szép, az Isten szeretetjeleinek a keresésével. Nem mondom, hogy ettől egy csapásra helyreáll a gondolkodása, de legalább elindul annak irányába. Higgye el, sokkal boldogabb is lehetne az élete, ha követi ezt a szépségnyomozó alapmagatartást.
Tisztelt Lelkiatya!
Az Egyház hogyan tekint a társakra az alábbi esetben? Milyen az állapotuk, egyházi szempont szerint?
Két ember házasságot kötött (egyházit rk. szertartás szerint, és polgárit is). Néhány év múlva el váltak. Fel bontották a polgári házasságot. Különélés után ismét össze költöztek, együtt élnek, - még polgári elválásuk előtt születtek gyerekeik, - de már nem akarnak újra házasodni polgári keretek között.
Jelen állapotban ők szentségi házasságban élnek?
Vannak-e megszorítások számukra az egyház részéről ilyen esetben?
Az Egyház (rk.) álláspontja érdekelne.
Köszönöm a válaszát!
Merőben jogi válasz a következő. A polgári kötés megléte vagy hiánya katolikus egyházjogi szempontból közömbös. A leírt esetben a felek felbonthatatlan szentségi házassága érvényes, függetlenül a polgári házasság meglététől vagy hiányától.
A tanulságot is kereső pedig az, hogy ebből érdemes tanulni más házasfeleknek is. Igaz, sajnos nem mindig ilyen szépen alakul a helyzet, de ez volna a kívánatos. Nem érdemes elválni! Azt minden egyes esetben keservesen megsínylik a gyermekek, de a házasfelek is. Érdemes a nehéz időkben is inkább kitartani egymás mellett, s kivárni, vagy inkább megküzdeni az együtt maradás megbékélt állapotát.
Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, hogy lehet-e valakit olyan névre megkeresztelni, akiből nem volt korábban szent? (pl.: Hunor)
Kereszteléskor mindig keresztény nevet kell választani, mert ez egyben annak a szentnek a védőszentté választása is, aki ugyanazt a nevet viseli. Tehát mindenképpen kell, hogy egy már korábban élő szent nevét válasszuk. E mellett, természetesen lehet más nevet is hozzátenni, esetleg állandósulva mindig azt a nevet használni (pl. Hunor), de kell, hogy mellette ott legyen a keresztény név is.
Kedves Lelkiatya!
Én egy 18 éves homoszexuális fiú vagyok. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy a görögkatolikus vallás mit gondol a homoszexuális, illetve biszexuális emberekről? Homoszexuálisként én is felvehetném a görögkatolikus vallást?
A válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Természetesen bárki fölveheti a keresztséget függetlenül attól, hogy milyen szexuális hajlama van. Ez a dolog nem befolyásolja, legalábbis nem gátolja az Isten felé vezető utat. Viszont fontos szempont, hogy csak akkor veheti föl valaki a keresztséget, ha legjobb tudása és odaadása révén törekszik annak megfelelően élni.
A szexualitás Isten ajándéka arra, hogy egy férfi és egy nő családot alapítson, és kettejük szerelme által részesei legyenek a teremtésnek. A házasságon kívüli, attól elkülönített szexualitás azonban bűn, amely nem csak az Istennel, de az emberekkel való kapcsolatot is megrontja. Ez a heteroszexuális kapcsolatokra éppen úgy érvényes, mint a homoszexuálisra. Az a különbség, hogy a heteroszexuális érzékiség helyes megélése szép előkészület lehet az Isten akarta házas és családi életre, míg a homoszexuális érzékiség bármilyen formája el van zárva ettől. Éppen ezért, aki ilyet érez magában, annak még nagyobb küzdelmeket kell vívnia, hogy ez a hajlam ne erősödjék benne, hanem annak megfelelő és helyes kezelésével egyre inkább háttérbe szoruljon és átalakuljon egészséges heteroszexuális érzületté. Tudom, hogy ez nem kis szellemi, lelki munka, de mindenképpen megéri, ha az ilyen hajlamú ember szeretne boldog, Isten akarata szerinti életet élni.
Amit itt elmondtam, az éppen úgy érvényes a római, mint a görögkatolikus vallási életre.
Kedves Lelkiatya!
Nem tudok feloldani magamban egy helyzetet. Én (27) szeptembertől Pestre fogok költözni, ahova majd később (néhány hónap múlva) a barátnőm (24) is követni fog, mihelyt megszerezte a diplomáját. Erről beszélgetve nagyanyámmal, azt hozta szóba, hogy akkor előtte esküvő is lesz, ugye? Erre azt mondtam, hogy az még odébb van egy kicsit, mire azt mondta nekem, \"kisfiam, azt hittem, hogy keresztény fiú vagy, de úgy látom, hogy nem\". Ez nagyon megviselt, ugyanis úgy éltem meg, hogy ítélkezik felettünk. (Az, hogy egy helyen fogunk lakni, még egyáltalán nem biztos, csak felmerült, hogy jó lenne, ha közös albérletben laknánk.)
Számomra sok nehézséget jelent a VI. parancsolat megtartása, tudatában vagyok annak, hogy helytelen az, ha házasság előtt nemi életet él egy pár, de egyszerűen képtelenek vagyunk megállni... de ennek ellenére szeretem az Urat és hiszem, hogy Ő irgalmas hozzánk. (Ezt is olykor vakmerő bizalomnak érzem, ami miatt bűntudatom is van.) A lelkiatya is úgy gondolja, hogy nem vagyok keresztény, mert nem tudok ellenállni a testi kísértéseknek? Az újraházasodottak házasságtörésben élnek, mégsem kérdőjelezzük meg (nem is szabad megkérdőjelezni) kereszténységüket.
Olyan rosszul érzem most magam.
Válaszát köszönöm!
Bevallom, olykor magam is beleesek ebbe a hibába, hogy megkérdőjelezem a kereszténységét annak, aki annak tanítását tudatosan megtagadja. Ez, persze, túlzás, mégis van benne valami elemi erejű igazság. Természetesen számtalan bűnt követünk el, mert rosszra hajlik a természetünk. De ezek ellen küzdeni kell, különben milyen alapon tartom magamat Krisztushoz tartozónak? (Ezt jelenti a keresztény szó.) Azt mondom: szeretem az Urat, ugyanakkor visszaélek a szeretetével, hisz tudatosan megszegem a tanítását. Hadd mondjak egy példát. Egy házas ember szereti a feleléségét, de olykor mégis megcsalja, hisz tudja, a felesége is szereti őt, és úgyis megbocsát. Ez elég szörnyű, nem? Ennek mintájára mondom, hogy sohasem cselekedhetünk azzal a hátsó gondolattal, hogy Isten úgyis megbocsát. Ez az Feléje való szeretetünk megcsúfolása lenne.
A nagymama is arra gondolt, hogy mennyire helytelen házasság előtt összeköltözni, és ennek súlyát akarta érzékeltetni ezzel az erős mondattal.
A tanácsom a következő. Semmiképpen se költözzenek egy albérletbe, még ha olcsóbb is lenne. (Sokszor ez az önbecsapó érv is szerepet szokott játszani.) Ha egyébként is nehezen tartják meg a VI. parancsolatot, akkor rendezzenek mindent úgy, hogy a körülmények ne késztessék Önöket ennek megszegésére. Pl. sose aludjanak együtt, ne töltsék együtt az éjszakát, az együttléteiket töltsék meg más, színes tartalommal, sokat sétáljanak, túrázzanak együtt. Ha beszélgetnek, ketten vannak együtt, kerüljék azt, hogy a testi közelségben sok időt töltenek el. Ha erre közösen törekednek, akkor ennek nagyon szép eredménye lesz. Nem csak az, hogy kevesebb késztetés lesz az érzékiség bűnére, de meglátják, a kapcsolatuk is sokkal szebben fog alakulni, egymás megismerésével sokkal mélyebbre jutnak. Ennek elmaradása is sokszor okozója a házasságok tönkremenetelének. Azzal, hogy nem tartják meg a tisztaságot, mintegy aláássák a későbbi házasságuk egységét, békéjét, harmóniáját. A bűn ugyanis minden esetben következményekkel jár. Vigyázzanak magukra, a házasságuk reményére, a reménybeli jövevények családi boldogságára. Ezekért mindenképpen érdemes meghozni azt az áldozatot, hogy tisztán készülnek a házasságra.
