Kedves Lelkiatya!
Van olyan atya, aki tud átkot levenni, van erre valami szertartás?
Minden egyházmegyében van ördögűző pap. Ahol nincs erre külön kijelölve meghatározott személy, ott a püspök illetékes ebben.
Ugyanakkor az átok csak annak árthat, aki fél tőle, aki azt hiszi, hogy őt megronthatja. Minden pap segíthet abban, hogy lelkileg tanítsa, fölvilágosítsa, imájával megerősítse azt, aki a rámondott átok miatt rettegésben él.
Kedves lelkiatya !
Úgy emlékszem azt tanultuk a hittanon, hogy a pápaválasztáskor a Szentlélek is közreműködik sugallatával és igy dől el a kérdés.
Olvastam, hogy a magyar Bakócz Tamás érseket is egyszer jelöltként tekintették, de aztán mégis egy gazdag Medici pápát választottak helyette. Amikor ezt megemlítettem egy hivő társamnak,ő azt mondta, hogy Bakócz Tamást is a gazdagsága miatt választották volna meg.Persze a laikus sok mindent érthet félre,mondhat szamárságokat. De mégis Hát akkor ez most ...????
Nekem is vannak kedves és kevésbé kedves pápáim. És látva jelenleg a reformokra törekvéseket - válással és a homoszexuálisokkalkapcsolatban- pedig erről a Szentirásmárkeményen nyilatkozott.
Ezért bizony lakást vett bennem a kételkedés a reofmok támogatóivalkapcsolatban. Aztán hallottam, hogy a reform legfőbb ellenzőjét leváltották (Burke)és egy névleges poziciót kapott. Bevallom kezdem azt hinni, hogy a változásokat NEM a Szentlélek sugallja és akkor a pápa választása ????
Az atya mitgondol erről? Egyáltalán szabad erről gondolkodni ? :)))))
Fontos, hogy ne az újsághírekből tájékozódjunk az Egyház döntéseiről, megnyilatkozásairól. A homoszexuálisokkal kapcsolatban nincs semmiféle változás, változtatás az Katolikus Egyházban. Abban talán az elődeinél bátrabban nyilatkozik Ferenc pápa, hogy az ilyen hajlammal rendelkező emberek felé is megértéssel kell fordulnunk. Éppúgy, mint minden ember felé, akár beteg, akár valamiben más, mint mi vagyunk.
Az Egyházat a Szentlélek vezeti. Ennek ellenére vannak olyan lépései, melyeket a történelem utólag bírál vagy igazol. Az Ön által említett esetnél sokkal sötétebb fejezetek is voltak az Egyház történetében, amikor például kettő, sőt három pápa is volt. Ezek már valóban igen nehéz esetek. Összességében azonban megingathatatlanul a Szentlélek vezeti az Egyházat. Aki alázattal és Istenre nyitott lélekkel fogadja el a tanítását és vezetését, az még a rossz döntések, a bűnös lépések ellenére is Isten kegyelmét kapja a Katolikus Anyaszentegyházon keresztül.
Kedves Lelkiatya!
Nem tudják az orvosok, hogy mi a bajom. Lehet, hogy meg fogok halni. Vallásos vagyok. Mégsem vágyok még rá.Sokat sírok. Miért ilyen nehéz itt hagyni ezt a világot?
Az élethez való ragaszkodás teljesen természetes. Örüljön annak, hogy egészséges a lelke. Ugyanakkor él bennünk a vágyakozás az örök élet, persze, az örök boldogságra. Ez kibékíthetetlen feszültséget kelt a lelkünkben. Ezt nem lehet megúszni. Azt mondom, fordítsa meg lelkében a dolgot, és örüljön mindkettőnek. Adjon hálát Istennek azért, mert önkéntelenül is szereti az életet - mondom, ez a lelki egészség jele -, ugyanakkor tiszta lélekkel készüljön az átköltözésre, az is boldogság. Ha nehéz, mondjon sok imát, az csodálatosan megbékíti a lelket. A legjobb erre is a Miatyánk: Isten országáról szól, Isten akaratának teljesülését kéri, meg a bűnbocsánatot, amely szükséges a megfelelő átlépéshez. A mindennapi kenyér pedig erőt ad addig, amíg idelent van, illetve ez az égi kenyér is, amely a mennyei boldogságot is nyújtja.
Kedves Lelkiatya.
Szeretném megkérdezni, hogy évközben is fel lehet venni a barna skapulárét, vagy csak kármelita ünnepen és csak kármelita templomban? Én már tagja vagyok a Kármelita Skapuláré Társaságnak, Miskolcon. Édesanyámnak is tetszik ez a lelkület, érdeklődik iránta, de Ő Miskolctól távol él, és eddig még nem tudtuk megoldani, hogy részt vegyen ünnepi kármelita misén a hazautazás, munkahely és a misék késő délutáni időpontja stb...miatt.
Máskor és máshol is felveheti? A barátnőmet is érdekli, de szintén ebben a helyzetben van.
A vászon skapulárét bármely pap föladhatja. Ajánlatos valamilyen ünnepen, főként Mária-ünnepen föladni. Utána az illető bármikor és bármely helyen használhatja. Természetesen hivalkodás nélkül. A vászon skapuláré egyszerűbb formája az érem. Ezt is bármikor lehet hordani, sőt, ajánlatos is minden nap fölvenni.
Kedves Lelkiatya!
Egyik beszélgetésben felmerült, hogy ha valaki komoly párkapcsolatban él szexuális életet (rendszeresen), akkor attól még meggyónhatja azt, és megáldozhat. Valószínűnek tartom, hogy ez nem így van, de nem tudom, hol írja ezt valamiféle hivatalos egyházi dokumentum.
Én magam soha nem tennék ilyet. Sajnos, nagyon gyenge vagyok, egyszerűen képtelen vagyok kitartani abban, hogy komoly kapcsolatban ne legyen semmiféle testi közeledés, de tudom, hogy ebben az esetben nem tudom megfogadni, hogy kerülöm a bűnre vezető alkalmat... így nem érvényes a gyónásom. Nagyon nagy fájdalom ez nekem, hogy nem tudom megtartani az Úr parancsát, de annyiszor próbáltam, mégis mindig ez lett a vége.
A Katekizmusban ezt olvassuk:
Bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének. Ilyen esetben a szexuális élvezetet, melynek az erkölcsi rend szerint az igazi szerelem, a teljes, kölcsönös odaadás és az emberi élet továbbadása összefüggésében kell megvalósulnia, az e rend által megkövetelt szexuális kapcsolaton kívül keresik. (2352.)
A paráználkodás (lat. fornicatio) egy szabad állapotú férfi és nő házasságon kívüli testi egyesülése. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természete szerint a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett. (2353.)
Amit ennek kapcsán saját gyengeségéről ír, azt kicsit pontosítanom kell. Nem azt tanítja az Egyház, hogy ne legyen semmi testi közeledés. Hiszen egy komoly szerelmi kapcsolatnak igénye van arra, hogy annak ne csak lelki-szellemi formája legyen, hanem a testünkben is kifejeződhessék. Ez nagyon fontos. Már egy szál virág átadása is ilyen, de ilyen a csók, az ölelés, a simogatás is. Ezek nagyon szép dolgok. Ezeket nem szabad kilúgozni a kapcsolatból a tisztaságra hivatkozva. Tény, hogy ezek hordozhatnak kísértést is, hogy a testi közeledés ezeken a pontokon is túlmenjen. Igen, erre ügyelni kell, de ez az óvatosság nem jelenti azt, hogy semmi testi kifejeződést nem engedünk a szeretetnek. Sok mindent szabad és érdemes is fölfedezni és élni velük. Arra kell figyelni, hogy mindez ne váljék érzékivé. Amikor elkezd követelőzni a test, és már nem a tiszta szerelmi vonzódás kifejezője, hanem az ösztön követelő ereje, akkor meg kell állni. Illetve, nem érdemes addig elmenni, mert akkor megállni már nagyon nehéz. Ugyanis, akit szeretünk, azt tiszteljük is, tiszteljük a tisztaságát, az ártatlanságát. Tudunk várni rá.
A szentgyónásról. Akkor nem lehet föloldozni valakit, ha egy háztartásban élnek a házasságon kívül. Így életük mindennapos része lehet a szexuális élet. Ha ez az állapot nem áll fenn, akkor azért van esély arra, hogy törekedjenek a tisztaságra. Még akkor is, ha ismeri saját gyöngeségét és gyakran elbukik. Mindig újra és újra meg kell fogadnia, hogy megáll a megfelelő határnál. Persze, erre törekednie is kell. Ha a fiatal úgy tartja, hogy ő ezt nem is bánja, és ezért nem is akarja megfogadni, hogy ezt kerüli, akkor nem lehet föloldozni. Egyébként igen.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan kell keresztény módon viselkedni azokkal az emberekkel,akik lelkileg lefárasztanak bennünket a gondjaikkal,amikor épp mi is sok nehézséggel küzdünk?Meg hallgatni szivesen meghallgatok másokat,de amikor valaki panaszáradatot zúdit ránk és azon kesereg,hogy másoknak mi jutott,neki meg mi nem,akkor az már kezd sok lenni.Más az ha valaki beszél a bánatáról,még ha akár többször is mert küzd vele,de a folytonosan nyafogó,panaszkodó emberek megterhelöek olyannyira,hogy a saját dolgaink elvégzésében és az életünk épitésében is hátráltatnak bennünket.Egy könyvben olvastam,hogy van amikor a másik ember tényleg segitségre szorul,de mi nem tudunk neki segiteni,mert erönket meghaladja,és ilyenkor nem biztos,hogy mi vagyunk a megfelelö emberek a segitségnyújtásra.És az amit mindig megtehetünk,hogy imádkozunk érte.Helyes-e ilyenkor megmondani,hogy mi miben és mennyit tudunk segiteni?
Válaszát elöre is köszönöm!
Mara
Kedves Mara!
Mindig szomorú és fájdalmas, amikor érezzük a határainkat. Szeretnénk többek lenni, többet adni, de be kell látnunk, hogy egy ponton túl ez nem megy. Már az is bölcsesség, ha ez ember fölismeri ezt a határát. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítom, mégis elfogadom a gyöngeségem, a tehetetlenségem. Ha szükséges, ki is mondom: Bocsáss meg, nem tudok segíteni. Ennek ellenére együtt érzek vele, vele maradok, ha még tudok időt szánni rá. Ugyanakkor edződhetünk is az ilyen helyzetekben. Ha nehezünkre esik valakit elviselni, akkor ez inkább a szánalmat ébressze föl bennünk, ne a dühöt. Mennyire rossz éppen annak az embernek, aki mindenben csak a rosszat látja! Hogyne szánnám, hogyne esne meg rajta a szívem. Ha nincs több időm rá, megmondom neki. Persze, nagyon fontos, amit Ön is mond, hogy annál inkább imádkozzam érte. Ez még a lelkem békéjét is segíti, hogy belátom gyöngeségem, tehetetlenségem, de Istenhez fordulok, hogy Ő oldja meg helyettem. Ezzel nem szabad visszaélni, de élni vele annál inkább. Alapvető igazság, hogy sohasem én segítek, hanem az Isten segítő erejét közvetítem. Ezt pedig lehet sokféle módon. Ebben is a személyes Isten-kapcsolatom segít, hogy minél sokrétűbben tudjam végezni ezt a közvetítést.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy a félelem és az anyai aggódás között mi a különbség? Mindkettő azt jelenti, hogy kevés a hitem Istenben? Tudom, hogy Gyerekem útkeresése és állandó kudarcai az élettanulás része, de az anyai szívemmel ezt nehéz befogadnom és néha kicsit mérges vagyok az Urra, mert ugyan rábízom az életemet, de szülőként nehéz elfogadnom, hogy a gyerekem nem tudja megállni a helyét, magányos, kétségbeesett. Imádkozom, hogy jobb legyen neki, de én is tudom, hogy ez az életének a része, hogy saját kárán megtanulja, nem biztos, hogy jó dolog az ítélkezés, az önhittség stb. Nagyon nehéz ez a dolog, de nem tudom, hogy hogyan kezeljem. Nem tudok kívülálló lenni ebben az esetben!
Ön szerint nincs elegendő hitem, azért van bennem a szülői féltés?
Köszönöm válaszát! Anikó
Kedves Anikó!
Szerintem inkább nagyon szereti a gyermekét, azért aggódik érte ennyire. A szeretet helyes, az aggódás már nem. Teljesen természetes érzés, hogy féltő szeretettel figyeli, merre alakul a gyermeke sorsa, személyisége. De mindeközben bíznia kell az Istenben, hogy nem fogja Ő sem magára hagyni. Gondoljon arra, hogy Ön mennyire szereti a gyermekét, de az Isten Önnél sokkal jobban szereti őt. Csak az emberi értelem nem lát előre, és ezért vegyül félelem a természetes és nagyon is helyes szeretetbe. Ezt a jövőtől való félelmet kell, hogy fölváltsa az Istenbe vetett bizalom. Elegendő, ha Ő tudja a jövőt, teljesen Őrá kell bíznia, hogy mi fog történni. Az imádsága se kétségbeesett és aggódó legyen, mert az nem is imádság, hanem elkeseredettség. Ha nem is mindig úgy alakulnak a dolgok a gyermeke életében, mint Ön szeretné, azért csak bízzon a Mindenhatóban, hogy Ő elrendezi a sorsát. Ekkor fogja tudni valóban segíteni őt az imáival.
Kedves Lelkiatya!
A vaj is állati eredetű élelmiszer!
Igen. A tejes ételek is állati eredetűnek minősülnek a keleti böjti fegyelem szerint.
Kedves Lelkiatya!
Mostanában sokat foglalkozom az agykontroll témakörével és számos negatív véleményt is olvastam róla. Mint hívő, vallását gyakorló keresztény azt szeretném tudni, hogy valóban egyházellenesnek tekinthető -e a módszer? Egyik hitoktatóm egyszer azt mesélte, hogy valakit agykontroll közben szállt meg a gonosz. Lelkiatya szerint igaz lehet ez? Fontolgatom egy tanfolyam elvégzését, de ezzel a gondolattal a fejemben nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Válaszát előre is köszönöm!
Nem javaslom az agykontroll tanfolyam elvégzését. Bár kétségtelenül tartalmaz olyan fölfedezéseket az emberi agy hatékonyabb kihasználására, amely akár hasznos is lehet a mindennapi életben (memóriafejlesztés, figyelemösszpontosítás, stb.), de az egész rendszer szellemi háttere egyáltalán nem keresztény, sőt, keresztényellenes. Jóllehet, sajnos vannak papok, szerzetesek is, akik pártolják.
Az Isten-keresés helyébe az én-keresést, Isten akaratának teljesítése helyébe az én-megvalósítást állítja. Sikereket tud elérni a személy és a tudat alakítása terén, de ennek súlyos ára is van. Idézet: Az irányított meditációs beavatások és gyakorlások során addig nem ismert, lappangó pszichikai betegségek törhetnek elő a legkülönbözőbb megnyilvánulás formákban, sőt, előfordulhat a technikáktól és a szellemi segítőktől való függés, illetve szabadulási képtelenség is ( http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/209-agykontroll-kereszteny-szemmel#8.3.%20%20%20%20%20Az%20agykontroll%20igazi%20arca ).
Ilyen tanfolyam helyett végezzen el inkább egy lelkigyakorlatot! Azzal sokkal közelebb fog kerülni a Jóistenhez, de saját magához is.
Kedves Lelkiatya!
Biztos elírás H. levelére adott válasz utolsó sora. Talán így szól helyesen: Hogyne tenne meg mindent Isten, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal.
Andi
Köszönöm a figyelmességét. Hamar ki is javítottam. Isten áldja!
Tisztelt Lelkiatya!
Ahogy egyre jobban belemerülök az életről és halálról való elmélkedésbe, felmerül bennem néhány kérdés. Sokat olvasgatok, most hirtelen meg nem tudnám mondani Önnek miket, igazából innen is onnan is. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban hogy mi vár ránk a halál után. Részben az a sejtésem, hogy minden ember üdvözül a halál után, minden emberre ugyanaz vár, az örök valami, a megnyugvás, ami sokkal jobb a földi életnél, mindegy hogy hogyan élt, hiszen egyek vagyunk. Másfelől bizonyos írásokból pedig azt veszem ki, hogy az ember vagy örök kárhozatra vagy örök üdvösségre van ítélve aszerint hogy hogyan élt, bűnös volt-e vagy jó. Hogy jelképesen szóljak, vagy a mennyországba kerül vagy a pokolva. Bár tudom, korábban már írta Ön itt, hogy nincs ott semmilyen fortyogó tűz meg hasonlók, tehát nyilván tudom ezek inkább csak jelképes dolgok. De hogy meg lesznek-e különböztetve az emberek Isten szemében, ezt nem tudom. Hiszen úgy tudom, vagy inkább hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, még a bűnösöket is, így nem hiszem hogy bárkinek rosszat akarna. Nem tudom melyik az igazság, de én félek, hogy hiába próbálok jó lenni, mégis rossz vagyok, mert lehet hogy nem is az alapján fogok örökre kárhozni vagy üdvözülni, hogy mennyire vagyok jó másokkal hanem hogy mennyire vagyok jó magammal. Ez utóbbiban gyengébb vagyok. Én nagyon félős vagyok, nagyon sokszor szorongok, sokszor igazából azt sem tudom mitől, félek az ártó szellemektől, a magánytól, a sötétségtől, meg még ezenkívül nem is tudom mitől, van amikor egyszerűen csak szorongok, de nem tudom mitől van az. S félek, hogyha ezt nem sikerül még életemben leküzdenem, ez vár rám a halál után is, csak örökre és még jobban, mert hogy így éltem. Másfelől pedig hallottam már olyat is, hogy a sorsunk már a születésünk illetve fogantatásunk pillanatában eldől, vagyis ahogy mondják meg van írva, tehát onnantól kezdve úgy sem tehetünk semmit. Vagy igen? Ön hogyan gondolja ezt, kell-e félnem valójában? Honnan tudhatja az ember hogy lelkiismerete szerint cselekszik és él, hogy tiszta-e a lelkiismerete? Lehet, hogy azért félek, mert nem tiszta a lelkiismeretem? Nem tudom, hogy a félelmeim bennem vannak, vagy kivül, vagy talán is-is? Válaszát előre is köszönöm!
H.
Kedves H.!
Nincs mitől félnie. Megnyugodhat, mert valóban minden Isten szerető kezében van. Ön inkább félős természetű. Nyilván megvan ennek az oka, de azért ezen szépen lassan lehet változtatni is. Mondom, nincs mitől félnie, legkevésbé a Jóistentől vagy az Ő ítéletétől. Az igaz, hogy odaát van örök boldogság meg örök kárhozat is. Ez utóbbitól az Isten mentsen mindenkit! Azok jutnak oda, akik végérvényesen elfordulnak Istentől. Akik haláluk pillanatában nem Őmellette döntenek. Az Isten azért nem tudja őket megmenteni a kárhozattól, mert ők maguk választják ezzel a végső döntésükkel. De beszéljünk inkább a mennyországról, arról egyébként többet is tudunk. Az jut a mennybe, aki oda szeretne kerülni, aki kéri Istent, hogy fogadja be oda. Persze, nem csak szavakkal, hanem ezt kifejezi egész életével is. Sajnos, mindnyájan megtapasztaljuk a saját gyöngeségeinket, de ezek nem akadályoznak meg abban, hogy a mennybe jussunk. Mert Jézus éppen azért lett emberré, hogy megszabadítson minket ezektől a gyöngeségektől, bűnöktől, rossz természetünk következményeitől. Újra mondom, tehát, Önnek semmi oka nincs a félelemre. Imádkozzék sokat, kérjen bocsánatot, hogy még nem tud, még nem mer bízni eléggé az Úrban. Ezért vannak a félelmei. De ez lassan alakulni fog. Minél többet imádkozik, minél inkább él a szentségekkel (bűnbánat, Eukharisztia), annál inkább gyógyul a lelke, annál inkább fölismeri majd, hogy milyen hatalmas az Isten és mennyire szereti Önt. Hogyne tenne meg mindent, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal?
Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én vagyok a "nem keresztszülő".
A gondom csak az, hogy a kérdésemre nem lelem a választ.
Most kell-e megbérmáltnak lenni, vagy sem? Bérmálkozni nem fogok, ez biztos. A keresztelőig már nem is férne bele, még ha akarnám sem.
Engem csak a hatályos egyházi előírás érdekelt, a bérmálkozással egyszer s mindenkorra elkéstem.
Bocsásson meg, ha nem voltam elég világos. Többet szerettem volna, mint csupán a jogszabályra utalni. Nos, valóban előírja az egyház, hogy a keresztszülőnek az első három bevezető szentségben részesült katolikus embernek kell lennie. Ez alól a saját megyéspüspök adhat fölmentést indokolt esetben. A Keleti Kódex (CCEO) 685., a Latin Kódex (CIC) 874. kánonja írja ezt elő.
Kedves Lelkiatya!
Közel egy éve megtört egy közeli barátságom.Nagyon mélyen érintett,összetört a dolog.Ennek a dolognak a hatására elkezdtem terápiákra járni,egy keresztény terapeutához.Átbeszéltük az életem összes sérelmét,sok gyakorlati utasitást is kaptam a sérelmek és az életemben lévö dologok megoldásához.Ez sokat segit.De a dolgok nem mennek egyik napról a másikra.Sokat kell még gyakorolni a midennapokban adódó szituáciokban és a megbocsájtás terén is.Már valamennyivel rövidebb idö alatt tudom megoldani a dolgokat,nem billenek ki annyira az egyensúlyból.De ez a megtört barátságban nem megy...Értelemmel már megbocsájtottam,de ezt még mindig fájdalmas érzések kisérik.Egy társaságban voltunk ezzel a barátnömmel,amikor ö belépett majdnem elsirtam magam.Ö köszönt és rám mosolygott.Ezt viszonoztam,de távolságtartóan.Kellett jó tiz perc,hogy összeszedjem magamat,addig a könnyeimmel küzdöttem,meg úgy éreztem szivesen meghalnék,vagy megszünnék létezni,annyira fáj ez az egész.Növéremként szerettem öt.Mindketten hibásak vagyunk a történtekért,mert durván egymás lelkébe tapostunk.Ö ezt nem hinném,hogy tisztázná.Inkább elkerülö tipus,nálam meg inkább a konfrontáció müködik.Amikor próbáltam azelött tisztázni,azt a választ kaptam,hogy nem kellenek nagy átbeszélések,az ilyen jellegü üzeneteimet is semmibe vette.Nem tudok,hogy állni hozzá a helyzethez,ha próbálna velem beszélni társaságban,mintha mi sem történt volna,mert falak vannak közöttünk.És a dolgok kerülgetése,csak növelné a feszültséget.nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna.Láttam a tekintetében,hogy még benne is van neheztelés,mint bennem.Ha fájdalommal tölt el a dolog,az azt jelenti,hogy még nem engedtem el a dolgot.Nehezen tudom elfogadni,hogy szétment ez a barátság.Nagyon fáj.Nem tudom van-e módja a helyrehozásának,és az lehet-e ujból közeli barátság.Mindig fájna ha ez nem lenne lehetséges.Meg abban sem vagyok biztos,hogy képes vagyok jó barátságokat kialakitani.Most minden kapcsolatom olyan felszines,igy érzem.Ön mit tanácsolna?Hogyan közelitsek ehhez a helyzethez?Gyötör ez a dolog.Válaszát elöre is köszönöm!
Szomoru barátnö
Kedves szomorú barátnő!
Ön bizonyára igen mély érzésű lélek. A barátságnak, a barátnőjének elvesztése nagyon mélyen érintette, láthatóan sokkal fájóbban, mint a barátnőjét. Ez egyébként egy nagyon jó tulajdonság. Az ilyen emberek veszik észre igazán az élet szépségeit, jobban tudnak örülni az Isten ajándékainak, de tény,hogy együtt jár vele az is, hogy nagyobb fájdalommal élik meg a veszteségeiket.
Ha Ön ilyen ember, akkor azt javaslom, hogy fordítsa ezt a tulajdonságát az Istennel való kapcsolatára. Ezt a mostani sebet, fájdalmat ővele beszélje át. Gondolom, a keresztény terapeuta is ezt tanácsolta - legalábbis, remélem. Ha tanácsolhatom, most egy ideig ne sokat foglalkozzék ezzel a barátnőjével. Úgysem tudnak nagyon mit kezdeni egymással. Minden próbálkozás sikertelennek tűnik. Hagyjon most ennek egy kis időt. S mondom, forduljon nagyobb figyelemmel az Úrhoz. Vizsgálja meg a saját szívét, az Istennel való kapcsolatát: nem esett-e abba a hibába, hogy eddig néhány embert jobban szeretett, mint az Istent, akinek az életét és mindenét köszönheti. Ez kettős gyógymód. A barátságon ütött seb is könnyebben gyógyul is, de nagyobb haszon, hogy a hite jelentősen mélyülni fog.
Tisztelt Lelkiatya!
Van-e a Daphné-knak névnapjuk, és mikor?
Nagyon szépen köszönjük a választ!
Z.
Daphné nem keresztény név. Egyelőre nincsen ilyen szent. Aki ezt a nevet kapta, annak választania kell egy keresztény nevet is mellé, hogy legyen valóságos védőszentje is. Ezt a keresztény nevet nem kell föltétlenül a hivatalos okmányokba bevezetni, mert nem ez a lényeg. Nem helyes ugyanis, ha csak pogány nevet adunk a gyermekeinknek.
A Daphné nevű olvasóinknak viszont azt is javaslom, hogy még nagyobb odaadással törekedjenek az életszentségre. Jó lenne, ha minél hamarabb lenne ilyen nevű szent is az Egyházban, s attól kezdve már ez is keresztény névvé válik, s az utókor nyugodtan így is használhatja.
Kedves Lelkiatya!
Segitségére volna szükségem! Nem tudom, mit tegyek. Kiskoromtol kezdve éreztem, hogy valamiben különös vagyok, és mindig más voltam mint a többi. Természetesen hivő voltam, de egy kicsit többet is éreztem annál. Azután, ahogy telt az idő, a fiatalság, meg a technologia elidegenitett ettől, és kételkedtem abban, hogy Isten valoban létezik-e... Nehéz volt mindig is az életem, és tele gondokkal, habár fiatal vagyok. Majdnem két éve a szüleim közt nagyok voltak a problémák, sok minden történt, ami nagyon megviselt engem, csak azt sosem mutattam ki. A lényeg az, hogy ezek a gondok után, édesanyám kivánságára, elvittem őt egy olyan helyre, ahol okultizmussal foglalkoznak (mivel, hogy ő nem olyan gyakorolt az autovezetésben, a hely pedig messze volt), észre sem véve, hogy valojában mit csinálok... Gondoltam megnyugszik egy kicsit,vagy, hogy valahogy kéne segietni magunkon, vagy már én sem tudom, hogy hogy engedhettem ezt meg. És ott valami szertartások (nem tudom hogyan nevezzem őket) után kaptunk tárgyakat, amit haza kellett vigyünk (pl viz palackban).
Nemsokára ezután olyan hihetetlenül rossz dolog történt velem, ami a legnagyobb rémálmom volt. Ez teljesen tönkretett engem. És én csak akkor láttam meg valojában, hogy mit csináltam a multban. Csak ezután kaptam vissza a hitemet teljesen Istenben, ami sokkal erősebb mint valaha volt. Az is lehet, hogy Isten ilyen modon akarta visszaadni elveszett hitemet.
A kérdésem az volna, hogy hogyan szabaduljak meg azoktol a targyaktol, amit kaptunk, mit csináljak velük? Mert nem is merek hozzájuk nyulni sem, és nem tetszik, hogy ott vannak. Vagy ne is bántsam?
Előre köszönöm megértését és válaszát!
Nagyon jól érzi, hogy ez veszélyes út volt, és még inkább hálás lehet, hogy ez a lépésük a drámaiságával éppen az Istenhez való közeledést eredményezte. Nagy kegyelem! Javaslom, hogy gyónja meg a dolgot - nem tudom, megtette-e már. Ez fontos. Majd pedig egész egyszerűen hajítsa ki ezeket a holmikat. Igazán nem kell tőlük félnie. Ha már gyónt, áldozott, akkor Önben mérhetetlenül nagyobb erők vannak, mint amilyen sötét erőkkel próbálták fölruházni ezeket a tárgyakat. Nem az elővigyázatosság, hanem pusztán a saját lelkük megnyugtatása végett mondom, hogy vigye el minél messzebb helyre és ott dobja a kukába. Nem lesz semmi baj. Utána pedig annál nagyobb szívvel örvendezzen és adjon hálát az Istennek ilyen hatalmas kegyelmi ajándékaiért.
