Tisztelt Lelki Atya! Milyen feltételei vannak annak, hogy a gyermekeinket egyházi óvodába, elemi iskolába írassuk? Hol vannak az egyháznak óvodái, iskolái?
Most csak a görögkatolikus intézményeket sorolhatom föl. Van egyházunknak óvodája kettő Miskolcon, egy Hajdúdorogon, egy Nyíregyházán és egy Hodászon. Általános Iskolánk van 5: Miskolc, Rakacaszend, Hajdúdorog, Nyíregyháza, Újfehértó. Gimnáziumunk egyelőre csak Hajdúdorogon van.
Azokat a gyermekeket szokták fölvenni ezekbe az intézményekbe, akik meg vannak keresztelve, szüleik házassága rendezett, templomba járnak, segítik a gyermeküket is ebben.
Tisztelt Lelkiatya!
Érdekelne a véleménye az egyedülállókról.
Sokszor érzem (érezzük) azt, hogy az egyházban kívülállóak vagyunk.
Persze sokat tudunk segíteni (bár ahol pap van, ott pl. egy magányos nő csak bizonyos határig lehet jelen, segíthet.), de mégis fiatalon, egyedül nehéz.
Nem élünk mai divatos életet, ezért a világ nem fogad be. Erkölcseink régimódiak, és nevetségesek a világ szemében /sajnos néha nem csak a világ szemében > érintetlenség, (szűzesség), rendszeres vallásgyakorlás/.
Nincs családunk (tehát nekünk "könnyű"), sem szerzetesek nem vagyunk (vagy hivatásunk nincs, illetve nem erre szól), akkor meg az egyház szemében vagyunk furcsák, sőt...nem egyszer lenézettek, kissé lesajnáltak, vagy éppen önzéssel vádoltak.
Gondolom jóval kevesebb a vallását gyakorló, magányos férfi...inkább a nőkről írtam feljebb.
Több embert ismerek, aki inkább vallását elhagyta és az ezoterikába menekült. Biztosan állítom, hogy egyedülálló, magányos fiatal nőkre épül ezeknek a boltoknak nagy része.
Egyedül otthon imádkozni jó, a munkában ahogy lehet legalább egy mosolyt adni, a templomban jelen lenni...de a vallásos közösség sokszor nem befogadó a sok családi program, esemény, lehetőség, közös élmény közepette.
Ezt Ön hogyan látja? Mit lehetne jobban tenni? Tényleg ennyire leprások és rosszak vagyunk kiesve Isten "látóköréből", jogosan büntetve azzal, hogy a szeretetünk "nem kell"? Mintha valamit fizetnénk...mások helyett...?
Adni jó, de a családos barátokkal vigyázva lehet (hiszen férj-feleség egységébe nem kell más), a papunkat szeretjük, de őt sem lehet túl sokat...az idegenek pedig idegenkednek, végül otthon nincs változás: magány, csend. Ezt a magányosok egymással sem tudják megosztani.
Ebben a csendben állunk az elhagyott Jézus mellett, de ez mégsem változtat a szorongáson, magányon...mi lesz ha végül minden hozzátartozónkat eltemettük? A magányban élők között nagy generációs szakadék is van (idősek...és harmincasok), ez a két csoport sem tud mindig egymással együtt érezni.
A családosnak sem ígér senki békés öregséget, egészséges éveket...de "nem jó egyedül", mintha valóban átélt öröm nélkül futna el az idő, üvegbúra alól nézve a "valódiakat", az Érintetteket, kínlódva a megosztás hiányával, a kapcsolatok keresésével, remélt befogadás hiányában.
Köszönettel, imában maradva. Anna
Kedves Anna!
Valóban, sokkal többet tehetne egyházunk az egyedülállókért. Vannak
ugyan próbálkozások, hisz néhány éve külön lelki napot szerveznek
Máriapócson az egyedül élők, a magányosok számára. De hát ez roppant
kevés. A mi gyöngeségünk, ha nem tudunk megértő és nyitott szívvel
közeledni azokhoz, akik mások, mint mi vagyunk. Ez gyakori hiba - a
papoknál is. Az egyházi vezetők és a közösségek akkor válnak igazán
krisztusivá, ha válogatás nélkül tudnak befogadni mindenkit.
De sok múlik azon is, aki hordozza ezt a keresztet. Hisz nem könnyebb,
nem nehezebb az övé sem, mint másé. Erre, nyilván, nem lehet az a
válasz, hogy: de legalább ők nincsenek egyedül. Mintha a féllábú
ember, akit vigasztalni próbálnak, azt mondaná: de legalább nekik van
lábuk. Mindenkinek a saját keresztjét kell elfogadni, átölelni. Főként
ebben kell, hogy tudjanak segíteni az egyházi közösségek. Mert az még
kevés, hogy közösségteremtő alkalmakat szerveznek. Kellene több ilyet,
sőt rendszeresen, mondjuk, a Szent Liturgiák után. De ez még önmagában
nem oldja meg a magányt, nem segíti ezt a fajta kereszthordozást. Csak
az a kereszt válik értékké, amit elfogadunk. Csak az átölelt kereszt
emel föl.
A jövő? Ha azon töprengek, hogy mi lesz, ha már minden rokonom, minden
barátom elhagy, akkor valóban üresen száll el jelen. Noha tele volna
ezer lehetőséggel, de nem veszem észre, mert elnézek fölötte a jövő
vagy a múlt felé. A magányos körül sincs kevesebb ember, mint a
nagycsaládos körül, csak más minőségben kapcsolódik hozzájuk. A rokoni
szál, persze, kézenfekvőbb. Ám épp ez a keresztény (krisztusi) lépés,
hogy mégis szeretettel és odaadással fordulok az idegenek felé.
Számítanom kell arra, hogy esetleg nem fogadják el és be ezt a
szeretetemet. Ezért nehéz. De épp azzal válhat krisztusivá e
törekvésem, hogy nem vár viszonzást. Krisztus is magányos volt. A
tömegben éppen úgy, mint a kereszten. S nem Hozzá akarunk hasonlítani?
Önmagunkat adni keresztény kötelességünk. Ez nem föltétlen szerzetesi hivatás. De az igaz, hogy nem megy másként, csak nagyon sok
imádsággal. S akkor már nem is önmagamat adom - ami hamar elfogyna -,
hanem a végtelenül szerető Krisztust, aki bennem él. Ez a közösség minden másnál nagyobb boldogságot ad.
Kedves Lelkiatya! Római katolikus fiatal vagyok, de olyan környékről származom, ahol nagyon sok a Görög katolikus, így én ismerem mindekettőt, és szeretem. Ahol élek ott évente egyszer van Liturgia, és a többiek szinte ellenségesen viselkednek a keleti katolikus rítussal szemben! Valamit szeretnék ez ellen tenni, csak azt nem tudom, hogy mit tegyek.Kérem tanácsát ez ügyben!
Ó, nem könnyű dolog megismerni és megszeretni a mi rítusunkat. Mindenképp megértőnek kell lennie azokkal szemben, akik idegenkednek tőle. Nagy áldás, ha gyermekkorától ismeri és szereti mind a két rítust.
Mit tegyen? Első lépésben legyen nagyon megértő azokkal, akik számára ez nem természetes. Ha nem így közeledne ehhez a nehézséghez, akkor csak a keserűség és ellenérzések növekednek a szívében. Ezek után, viszont, javaslom, válasszon ki a környezetében egy személyt, akivel erről nyíltan tud beszélni. Biztosan akad ilyen. Közösen beszéljék át a két rítus értékeit, szépségeit. Ha már ketten vannak, akik értékelni tudják mind a kettőt, mindjárt könnyebb lesz tovább lépni. Így aztán, reményeink szerint egészen sokukkal sikerült valóban megszerettetni mind a kettőt. Hiszen csak az tudja szeretni a sajátját, aki értékelni tudja a másét is! Köszönöm e tiszta szándékú törekvését.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Azt szeretném megkérdezni, hogy pontosan mit is jelent szeretni Istent? Gondolom nem ugyanúgy és olyan formában, mint egy embertársunkat, tehát másfajta érzést kell, hogy kiváltson belőlünk Isten szeretete, mint mondjuk a családtagjainké. honnan tudja egy ember, hogy ő szereti Istent. Ha engem jó érzéssel tölt el az, ha Istenre gondolok, imádkozom hozzá, az szeretet, vagy ez még kevés?
Köszönöm
Föl kell figyelnünk arra, hogy a szeretet parancs. Az is, hogy Istent szeressük, az is, hogy embertársunkat. Lehet parancsra szeretni? Természetesen, különben nem tanítana erre bennünket az Úr.
Van, akit könnyebb szeretni, akik hozzánk közel állnak, szüleinket, testvéreinket, barátainkat, s van, akit nehezebb. Vagy, mert nem ismerjük őket, vagy, mert kifejezetten ellenszenvesek. De őket is szeretni kell!
A szeretet, tehát, nem azt jelenti, hogy érzek-e a szívem táján valami jó érző melegséget, amikor az illetőre gondolok, avagy nem. Az érzelmi kötődés segíti a szeretetet, de nem azonos vele. Mi akkor a szeretet? Az önzésem leküzdése által önmagam odaadása. Minél jobban szeretek valakit, annál nagyobb mértékben akarom és tudom odaadni magamat neki. Embertársainknak csak részben tudjuk odaadni magunkat. Ezt fejezik ki az ajándékok, a nekik végzett cselekedetek, értük hozott áldozatok. De a szeretet gesztusai is: kézfogás, ölelés, puszi/csók, nem annak a mozzanatai, hogy valamiképp odanyújtom magam? Istennek viszont egészen odaadhatjuk magunkat. S oda is kell. Ez az igazi szeretet. Nem vonakodom odaadni magamat, sem az életemből bármit is: időt, figyelmet, áldozatot. Ha jó érzéssel tölt el, hogy Istenre gondolok, ez nagy ajándék. Ez azt jelzi, hogy érzelemmel is tudom szeretni az Istent. Ez már nagy dolog. A Vele való minél gyakoribb és minél odaadóbb(!) jelenlét - vagyis az imádság - segít, hogy ezen az úton tovább haladjak az Isten szeretete felé. Ennek, egyébként, mintegy mellékterméke, hogy az embereket is egyre jobban fogom tudni szeretni.
Kedves pap bácsi!
Azt szeretném kérdezni hogy miért kell menni mindíg vasárnap templomba?Pont akkor vannak a legjobb mesék a tévébe.
Azok a mesék tesznek értékesebb emberré, vagy a templom, az Isten háza, a benne elénekelt közös imádság? Tartok tőle, hogy akik elhelyezték a meséket a tévében, azok nagyon jól tudták, hogy mikor van szentmise. Mégis épp odatették. Vajon az ilyen emberekre hallgassunk, akik a Jóistent semmibeveszik, vagy magára a Jóistenre, aki hív bennünket a templomba? Szeretne együttlenni velünk, beszélgetni, szólni hozzánk. Ezt bárhol, bármikor megteheti, de nem akarja ránk erőltetni magát, ezért inkább elhív a saját házába. S ha ott vagyunk, akkor megajándékoz sokkal értékesebb dolgokkal, mint amit a mesék kínálnak. Meg aztán, szívesen veszi, ha mi is áldozatot hozunk, ha Őérte lemondunk egy-egy meséről vagy más egyébről. Ezzel is kifejezhetjük azt, hogy szeretjük Őt.
Nem titkolhatom el: a sátán akar minket odaragasztani a tévéhez, meg az internethez, mert nagyon jól tudja, hogy milyen értékes a templombamenni, és ezt el akarja venni tőlünk. Ő jobban tudja ezt, mint mi magunk. De, ha hiszünk az Úr szavának, akkor még világosabban fogunk látni, még többet fogunk tudni. Azt is, hogy miért érdemes elmenni a templomba.
Ide írhatja a kérdését...Kedves Lelkiatya!
Lánykoromban egy anya, akinek korban hozzámillő fia volt, szeretett volna a fia feleségeként látni. Nem vonzódtam hozzá, ezért nemet mondtam. Az asszony, aki vallását gyakorló görögkatolikus volt, megátkozott engem, hogy soha ne legyek boldog. Kétszer voltam házas, szinte görcsösen mindent tettem hogy sikerüljön a házasságom, mégis mindkettő válással végződött annak ellenére, hogy szép, csinos asszonynak tartanak.
A válófélben levő férjem megátkozta az előző házasságomból született lányomat. Lehet, hogy ez csak babona, de én azóta nyugtalan vagyok. Vallásos vagyok, gyermekeimet is arra nevelem. Ha van átok, akkor kell, hogy ellenszere is legyen. Kérem, ne nevessen ki, de nagyon féltem a gyermekemet.
A tanácsát szeretném kérni. Mit tegyek, hogy a gyermekem feloldódjon az átok alól?
Köszönettel: Teréz
Kedves Teréz!
Az istenfélő ember életében nincsen átok, és így ellenszerre sincsen szükség.
Az átok a gonoszság és a félelem terméke. Azt mérgezi leginkább, aki gonosz szándékkal mondja, de annak is árthat, aki fél tőle. Senki mással szemben nincsen semmi hatása. Ezt nagyon fontos tudni, hinni! Tudni azt, hogy nem érhet el, és hinni (ez még mélyebb tudás), hogy Isten erősebb, mint a gonosz emberek mesterkedései.
Az emberi bajok, gyötrelmek gyökere, gyökérzete nagyon összetett. Érdemes megismerni, hogy tisztábban lássunk, de ez csak lelkivezető mellett és kitartó lelkiélet által lehetséges. Enélkül nem is érdemes kutatni az okokat. Nem hátra, hanem előre kell tekinteni. Egy fontos mondat kigyógyíthatja mostani, félelemmel terhelt állapotából. Róm 8,28 - kérem, keresse ki.
Ne féljen semmitől és senkitől! Isten szüntelen áldásában élhet gyermekeivel együtt, ha kéri. Bízzon Benne és az ima erejében!
Kedves Lelkiatya!
Van-e bármilyen információnk arra vonatkozóan, hogy mikor teremtette Isten a világot? Azokat az állatokat teremtette csak, amelyek ma is élnek, vagy a dinoszaruruszok és más rég kihalt fajok is az ő teremtményei voltak? A Bibliában történő időbeli utalások mennyire vannak összhangban a történészek vizsgálataival, a tudományosan elfogadott, C14-es izotópos kormeghatározással? Köszönöm!
Mindent Isten teremtett. Különben honnan volnának? De a Biblia erre vonatkozó információt nem is közöl. Semmilyen információt nem közöl a Biblia. Nem ismeretterjesztő könyv, de nem is természettudományos. A benne szereplő történeti utalások sem történeti értékűek. Sok mindenre következtethetünk belőle, az igaz, de sokszor inkább egyéb történelmi források összevetésével. De nem is erre való a Biblia. Abban Isten Önmagát mondja ki. Őt ismerhetjük meg belőle, nem a világot. A hat napos teremtéstörténet jelképes beszéd, s az igazi üzenete sokkal mélyebben van.
Ha vannak információink arról, hogy Isten mikor teremtette a világot, nos, ezt csak a természettudósok fogják tudni nekünk megmondani.
Kedves Lelkiatya!
Van egy barátom, akivel nagyon fontos, életalakító beszélgetésekbe szoktunk keveredni. Ő is hívő, de kezd elbizonytalanodni a hitében. Azt mondja: ami régebben annyira természetes volt számára, az most elveszni látszik. Jár misékre, olvassa a bibliát. Emellett átbeszéltünk majdnem minden ésszel felfogható érvet. Aquinói Szent Tamás érveinek kivesézésétől kezdve, az emberbe elültetett ?Isten alakú? űr miértjétől sorra, szinte mindent átbeszéltünk. Sem érzelmi, sem értelmi téren nem tudtam olyat mondani neki, amivel a kételkedéseit enyhíthettem volna. Mondtam neki: a hit Isten ajándéka, de ezzel már tisztában volt. Imádkozik érte. Úgy vettem észre, hogy valami kézzel foghatót akar. Azt mondta, nem azért, mert az egyszerűbb utat akarja, hanem mert annyira kifáradt már a küzdelemben. Mintha csodára várna. Elmondtam neki a szegény Lázár történetéből: ?ha valaki a holtak közül jönne vissza, annak sem hinnének? esetet, de azt mondta nála ez másként van. Ő akar hinni, de valamiért bizonytalan. Beszélgettünk a Szent János-féle lelki szárazságról is, de neki nem csak az imádság megy nehezen, nemcsak a lelki élmények híján van, hanem magába az Isten létébe vetett hite kérdőjeleződött meg, mindamellett, hogy küzd. Azt mondja, ha részese lenne egyszer egy csodának, vagy csak bizonyságot szerezne egynek a megkérdőjelezhetetlen hitelességéről, akkor a mérleg nyelve végleg eldőlne a hite irányába. Mondtam, hogy valószínűleg ez sem oldaná a kétségeit, szerinte viszont áttörné a bizonytalanságát. Három év alatt rengeteg atyát felkeresett. Tudnék mondani valamit neki, hogy segítsem? Vagy hagyjam telni az időt, és imádkozzak érte?
Előre is köszönöm a segítséget!
tams.ele@gmail.com
A hitért való küzdelem nem vész kárba, sohasem hiábavaló. A már eddig megtett út csaknem biztosítéka annak, hogy ez az illető rá fog találni Istenre. Meg is fogja kapni a csodát, amit kér. Mert abban a pillanatban, amikor rátalált, az csoda lesz számára. Utána már nem lesz szükséges további megerősítő látványos eseményre.
Ne adja föl a reményt! Kicsit ez az Ön hitének is a próbája. Az idő, egyébként mindig nekünk dolgozik. A hitünk által válik gyógyítóvá az idő. Türelemmel várni és imádkozni! Az sem kizárt, hogy szegény barátja egy időre még jobban eltávolodik, de aztán jönni fog a nagy kanyar... Én is imádkozom érte.
˝MIt jelent az, hogy ˝a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy˝ ?
Igen ősi költői kifejezés ez, melyet, vélhetően, Szír Szent Efrém (4. század) használt először az Istenszülő tiszteletére. A liturgikus használatba a VIII. században kerülhetett be, himnuszszerző (Maiumai) Szent Kozma költeményében, melyet a nagyszombati utrenyében (IX. óda) ma is éneklünk. Legtöbben azonban a ?Valóban méltó?? kezdetű istenszülő-énekből ismerik. Ennek a himnusznak az eredete pedig a IX. századra nyúlik vissza, amikor Athosz hegyén egy szerzetes látomásában ezt az éneket hallotta a mennyből. Azóta csaknem minden Szent Liturgiában énekeljük, amikor megemlékezünk Krisztus áldozatáról, és fölsoroljuk azokat, akik ebből részesülnek: ?Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső Királynőnkről??
Hogy mit is jelent, azt már nem is olyan könnyű megválaszolni. Költői kép, mely mélyebben kifejezi az igazságot, mint az a fogalom, melyet pusztán az értelem használ. Máriát, az egyszerű zsidó leányt Isten kiválasztotta arra, hogy Fiának szülőanyja legyen. Így az ő méhében fogant, az ő testéből táplálkozva vált emberré az Isten. Ez olyan rendkívüli kiválasztottság, ezzel oly magasra emelte őt, hogy nem csak áldottabb minden asszonynál, de minden teremtett lénynél is, beleértve az angyalokat is. Még náluk is nagyobb tisztelet illeti meg, még náluk is dicsőségesebb. Éppen Szent Fia miatt, Isten kegyelme által. Amikor tehát így szólítjuk őt immár állandósult jelzővel, akkor voltaképp az Isten rendkívüli kegyelmét, fölfoghatatlanul csodálatos ajándékát köszöntjük benne.
Nemsokára itt a böjti időszak. Mit jelent a böjt tulajdonképpen, és hogyan kell böjtölni? A naptárban húshagyó, vajhagyó napok vannak, ám valahol olvastam, hogy nem feltétlenül az ételről való lemondásról szól, hanem meg lehet fosztani magunkat egy szenvedélytől akár, a lemondás a lényeg, igaz ez? Hogyan kell böjtölni, ha szigorúan akarom tartani a böjtöt, és ha kevésbé szigorúan? Milyen lelki vagy testi előnyökkel jár számomra a böjt?
A böjt első értelmezésben a lelki magatartás, hogy az ételtől való tartózkodás által a testet is bekapcsolom a lelki törekvésembe. Ha le tudok mondani valamiről, akkor én vagyok az úr a testem fölött s nem fordítva. Ugyanis sokszor észre sem vesszük, de bizony a testünk uralkodik rajtunk, engedünk követeléseinek, parancsol nekünk. A bűn miatt sajnos túlságosan testiek vagyunk, nem pedig lelkiek (1Kor 3,1). Pedig arra kell törekednünk, hogy lelkiekké váljunk, s ehhez segít minket, ha uralkodunk a testünkön. A szent nagyböjt gyönyörű lehetőség arra, hogy minél inkább lelkiekké váljunk.
Ne féljünk tehát a böjttől. Nem szabad túlzásba vinni, az igaz, de az "innenzés" is téves magatartás. Érdemes megbeszélni a lelkiatyával azt, hogy milyen böjti fölajánlást teszünk, s akkor mind a két végletet elkerülhetjük. Lehet ételről, italról, kávéról, édességról lemondani, de lehet másról is: cigaretta, tévé, internet, számítógépes játék s hasonlók. Ám nagyon fontos, hogy ennek mindig lelki tartalma legyen! Mindig Istenért tegyük. Mindig legyen tudatos, hogy Istenért ajánlom föl.
A húshagyó vasárnap azt jelzi, hogy akkortól kezdve nem eszünk húst, a vajhagyó vasárnaptól pedig nem eszünk tejes, tojásos ételeket. Régebben ezt sokkal többen megtartották, mint ma, amikor, sajnos, átalakultak az étkezési szokásaink. De hátha évek múltán is többen fogják megtartani, mint ma...
Lehet viszont egészen apróságokat is fölajánlani. Mindent szívesen fogad tőlünk Urunk, csak ne legyünk szűkkeblűek, szűkmarkúak (Lk 6,38).
Az utolsó kérdés kicsit rosszul fogalmazódott. Nem a magam hasznát, előnyeit keresem. Ez jellemzően evilági gondolkodás. Inkább azt keresem, hogy mit adhatok vissza az Úrnak mindazokért, amiket nekem adott (Zsolt 114/116/,12).
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus vagyok, de számomra a görög katolikus liturgia nagyon kedves, jó ideje görög liturgiákon veszek részt vasárnaponként.
Azt hiszem, hogy nem nagy dolog, de nem tudom, hogy vessek keresztet? Többször láttam már a liturgiákon, hogy aki római katolikusként van jelen, "rómaiul" vet keresztet. Azonban án általában görög katolikus módra szoktam keresztet vetni. Nem tudom, hogy ez így helyes-e?
Szerintem vessen bátran keresztet "rómaiul". Mint ahogyan a görögkatolikus ember "görögül" vet keresztet, ha elmegy római katolikus templomba. Semleges helyen hogyan vessen keresztet? Például református templomban? Vagy akár a buszon, amikor elhalad egy templom előtt? Az semmiképp se legyen fontos, hogy "Ki mit gondol rólam?" A testünk imája egyedül Istennek szól, és nem a körülöttünk állóknak. Tehát, ahogy jobban esik. De legjobb, ha mindenki a maga nyelvén.
Hová kerülnek földi létük után azok, akik nem üdvözülnek? A pokolba? Mi a pokol? (Gondolom nem üstben főnek az emberek, a patás ördög uralma alatt, hisz ott már testünk sincs.) Mi lesz velünk egyáltalán halálunk után? Purgatórium, tisztítótűz? Mi végre? Egyfajta ítélkezés, bűneink sorravétele, vagy az csak majd a föltámadáskor? Vagy egyből a Mennyországba, ahol Szent Péter fogadja az érkezőket? A Mennyországot hogyan kell elképzelni? Valóságos hely, vagy földön túli képzeletünk világa? Találkozhatunk-e elhunyt szeretteinkkel? Hogyan kell elképzelni az egészet, ami halálunk után következik?
Köszönöm előre is Lelkiatya szíves válaszát!
Nem kell, nem érdemes elképzelni, mert úgysem sikerül. Amit mi erről gondolunk, az csak az értelmünk szüleménye. Elgyönyörködhetünk benne, vagy épp szörnyülködhetünk, ha az általunk elképzelt pokolra gondolunk, de ettől nem jutunk előbbre. Egyszer valaki csak a számára kérdezett rá: Uram, ugye, kevesen üdvözülnek? (Lk 13, 23) De Jézus elfordult ettől a kérdéstől és azt mondta: Igyekezzetek bejutni a szűk kapun! Ennyi az, amit odaátról tudnunk kell: ami abból a mi életünkre vonatkozik.
Kedves történeteket szoktunk mondani a mennyországról, ahol angyalok vannak, Szent Péter a kapuban, az Szűzanya az ablakban - amin keresztül beengedi azokat, akiket Péter az ajtón nem enged be... s hasonlók. Lehet, hogy mint tanmesék, segítenek egy s mást megérteni az Isten titkaiból, de nem egyebek, mint mesék.
"Odaát" nicsen idő, nincsen hely. Fogalmunk sincs arról, hogy mi van odaát. Isten lesz mindenben minden (1Kor 15,28) - ezt tudjuk. Ami itt a legnagyobb boldogságot jelenti az ember számára: az Isten közelsége, a vele való egyesülés - ezt hozta el Krisztus - az ott maradéktalanul beteljesülve adatik meg. Nem lesz öröm, ami hiányozna. Valaki azt kérdezte egyszer: "Ott nem ihatok meg egy pohár sört? Én úgy szeretem a sört." Hogy lesz-e ott sör, azt nem tudom, de annak az öröme bizonyosan nem fog hiányozni.
Poklot nem teremtett a Teremtő. Azt az ember magának alkotja azzal, ha elutasítja ezt a végtelen boldogságot, mely az Isten közelsége, az Istennel való egyesülés. Végtelen magány, végtelen szeretetlenség - ez a pokol. De hát, az így van már itt, a földi életben is, ha valaki elutasítja Istent és az Ő szeretetét.
Kedves Lelkiatya!
A szakdolgozatomat a görög katolikusok, és a pravoszlávok közötti törésvonalról írom Ukrajnában. Kérem segítsen nekem a vallástörténeti részében, hogy mit is kell tudni erről a két vallásról!Illetve, hol találhatok ehhez szakirodalmat, vagy személyi segítséget!
Előre is köszönöm szépen
Noémi
Kedves Noémi!
Kérdésére kimerítő feleletet adni ezen a helyen nehéz volna. Sokat megtudhat erről az izgalmas témáról a Hittudományi Főiskolánk tudományos folyóirata, az Athanasiana cikkeiből. Ezeken kívül ajánlhatok még néhány könyvet a magyar nyelvűek közül, amelyekből szintén sokat meríthet:
TIMKÓ IMRE: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, 1971.
PIRIGYI ISTVÁN: A magyarországi görög katolikusok története, Nyíregyháza 1990.
ONASCH, KONRAD. ? CIPIN, V., Az orosz ortodox egyház története, (Ecclesia Sancta 4), Budapest 1999.
Jó munkát, szellemi, lelki gazdagodást kívánok a kutatáshoz!
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék néhány gondolatot megosztani Önnel, de nem vagyok rendszeres ˝irogató˝,ezért elnézését kérem, ha a soraim zavarosak és nem tisztán követhetőek. (Egy kicsit úgy érzem,hogy nem egészen tudom mindig pontosan használni a fogalmakat sem,de igyekszem.)
Szóval ma hősiesen végigtanultam a napot, és este mindenféle vegyes gondolat ide-oda csapongott bennem. Az egyik egy teljesen triviális félgondolat volt,de vissza-vissza tért, és akkor megpróbáltam tovább görgetni.
Ez sült ki belőle:
˝Azt hiszem képtelen vagyok bűn nélkül élni.˝-innen indultam.
Persze ez nem meglepő csak ember vagyok.Ez lehetne elkeserítő is, de valójában Isten ezzel együtt szeret, és (mint mindennek)akkor a hibáinknak is az Ő ˝beleegyezésével˝ kell megtörténnie.(?)Ha ez így van, akkor nem feltétlenül kell ˝válságnak˝ tekintenünk az esendőségünket, mert egyben lehetőség is, amely értünk következik/következhet be olyan céllal, hogy ha csak egy hangyányit is, de ˝tökéletesedhessünk˝ és közelebb kerülhessünk küzdelmeinken keresztül a következetes Jézus-követő életformához, aminek összes mozdulatunkban ott kellene lüktetnie ˝ritmust adva˝ mindennek, amit teszünk.(?)
A hibalehetőségeinket talán ajándékként is felfoghatnám, ha úgy értelmezem, hogy Isten képes még a mi eredendő bűneinket is jósággá formálni,- pont azokat, amelyek miatt tulajdonképpen kereszthalálra/áldozatra kényszerült(vagy isteni jóságból-kegyelemből vállalta vagy mindkettő)- ha ehhez elszánt szívvel mi is ˝hozzá járulunk˝.(?)
De ez( részben a krisztusi szeretetben való ˝tökéletesedés˝ és a jóért való küzdelem fel nem adása) számomra néha szélmalomharcnak tűnik, mert újra és újra ugyanazokat a fordulatokat élem meg ugyanazokkal az ismétlődő hibás reakciókkal, amelyeket már korábbi hasonló szituációk kapcsán tanusítottam.(Igazából sokszor gyűlölöm a hibáimat,mert esetenként tehetetlennek érzem magam velük szemben, habár nem akarom elfogadni, hogy erősebbek nálam...Mondjuk ebben a pillanatban az jutott még eszembe, hogy nálam lehet, hogy jobban dominálnak olykor, de Istennél semmilyen körülmények között nem lesznek erősebbek, és ha Benne bízva az Ő segítségért és útmutatásáért imádkozom, akkor a többségük talán legyőzhetővé válik még az én számomra is.)
Talán-nyílván nem végső megoldás ,de mindenféleképpen- jó nyugvópont lehet sok ember számára a gyónás. Viszont azon gondolkodom, hogyha Valaki több alkalommal vallja meg a visszatérő hibáit és gyengeségeit ˝az Egyház emberi arcának˝, akkor hogyan érhető el, milyen lelki készüléssel(márha ez egyáltalán körülírható) az, hogy ne sekélyesedjen rutin szerű felsorolássá a bűnbánat? A gyónással azt is vállalja, arra is ˝kötelezi magát˝ az ember, hogy az addigi bűneit soha többé nem követi el? Ezt úgy értem, hogy a gyónás pillanatában az emberek hiszik, remélik, és határozott meggyőződésük, hogy többet nem kerülnek ugyanabba a zsákutcába? (Ez lehet, hogy megmosolyogtató dilemma sokak számára, az én lelki életemben ez egy eligazításra váró kérdés,mert ugyan el tudnám képzelni, hogy valakinek igen a válasza, de én ennek nem tudnék megfelelni.Többekközött azért sem, mert ha ezt valaki meg meri ígérni (és itt az ígéreten nem a mai devalválódott meggondolatlan szavakat értem), akkor egy bizonyos idő elteltével bűntelenné kellene válnia, viszont a bűntelenség tökéletesség is, és az ember számára lehetetlen. És azt hiszem, ha ezt valaki mégis vállalná, akkor egyszerű emberi korlátokba ütközne rövidesen, mert -szerintem- eleve olyat ígérne meg, ami meghaladja az emberi erőt,kitartást és hitet.
Köszönöm, hogy leírhattam.
Tisztelettel, :)
Kedves :)!
Töprengései olvastán Jézus szavai jutottak eszembe: "Nem vagy messze Isten országától" (Mk 12,34). Sok ponton jól meglátja a lényeget, megtalálja a helyes irányt.
Kezdjük a végéről. Jó érzékkel veszi észre, hogy mennyire helytelene az a ma még több helyütt élő gyakorlat, hogy a szentgyónást végén a föloldozást kérő imában ezt mondják: "Erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem." Ilyet nem volna szabad fogadni, hiszen bizonyos, hogy nem tudjuk betartani. Sokkal jobb, ha azt mondjuk: "Erősen fogadom, hogy a bűnt és az arra vezető alkalmat kerülöm." Ez már tartható, és elszánt akarattal meg is kell tartani ezt a törekvést. Be kell azonban látnunk, hogy "nincs ember, aki él és ne vétkeznék" (1Kir 8,46). Még Szent Pál is szenvedett ettől: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat"(Róm 7,15). Valóban, a bűn erősebb nálam. Ha ezt nem látom be, ha ingujjat fölgyűrve mégis én akarom legyőzni, akkor csakugyan szélmalomharc lesz a lelkiélet. Nem a bűnnel kell viaskodni. Évszázadokon, évezredeken át ettől szenvedett az emberiség, hogy érezte, alulmarad. Ezért jött el Krisztus, és egyedül Ő szabadíthat meg. Ő a lelkiélet iránya. Őfeléje kell törekedni, Őt kell követni, Őt kell imádva szeretni. A rossz nem egyéb, mint a jó hiánya. A bűn nem más, mint az isteni kegyelem nélkülözése. Éppen ezt kapjuk meg a szentgyónásban. Amely ilyenformán nem csupán a lelkünk nagymosása, hanem merítés a kegyelem forrásából. Ezért érdemes gyakran, rendszeresen élni vele. Akkor igazán építkezés a lelkiélet, nem pusztán vánszorgás egyik gyónástól a másikig.
Természetesen a bűnt gyűlölni kell, hiszen a legátkosabb dolog az életünkben: eltávolít, elszakít Istentől, de embertársainktól is. De a bűnöst nem szabad gyűlölni, még akkor sem, ha én magam vagyok az. Azért mondom ezt, mert sokszor becsapjuk magunkat, s nem vesszük észre, hogy voltaképp a hiúságunk miatt haragszunk a bűneinkre. Jobbak szeretnénk lenni, és szégyelljük önmagunk, és - titkon - mások előtt is, hogy nem sikerül. Igenis, el kell fogadni bűnös önmagunkat. Ez az első lépés, mely nélkül nincsen tovább haladás. Minél inkább belátom bűnösségemet, annál jobban látom, hogy mennyire rászorulok az Isten kegyelmére, s annál nagyobb kiáltással kérem is Őt erre. Ezen az úton tudok előrejutni a kegyelmi életben. A bűneim láttán, tehát, nem elkeseredem, hanem annál nagyobb hittel és bizalommal fordulok az irgalmas Istenhez. Ezért mondjuk oly sokszor a liturgiában: Uram, irgalmazz! Egy keleti mondás szerint kilenc kudarc kilenc próbálkozást is jelent. Isten a szívünket nézi és nem a tehetetlenségünket.
Éppen ezért helyes meglátás az is, hogy a gyöngeségeink egyben lehetőséget is hordoznak. "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28). Igen, még a bűneik is, mert bűnbánatra indítja, még jobban az Istenhez köti.
Persze, mindez nem hitelesíti a bűnt. "Vétkezzünk tehát, mert... a kegyelemben élünk? Isten mentsen!(Róm 6,15) Egy szemernyit sem alkudhatunk meg a bűnnel. De tudni kell, hogy nem mi győzzük le, hanem a bennünk élő Krisztus. Ezért kell törekedni minél krisztusibb életre. Nem csupán a cselekedetinek másolása által, hanem, hogy egyre élőbb és mélyebb egységben éljünk vele. Ehhez is hozzásegít a rendszeres szentgyónás, de hát minden egyes imádságunk is, melyben segítségül hívjuk az Ő szent nevét.
Dicsőség Áldás és Tisztelet Urunknak Jézus Krisztusnak! "Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek a nevemért." A mai világban mindenütt ezt halják és tapasztalják az Isten Országa után vágyakozók. Mindenütt ezt hallani: "Fölkelnek a föld királyai, összeesküsznek nagyjai az Úr ellen és Fölkentje ellen: Bilncsüket törjük le magunkról, igájukat rázzuk le nyakunkról"! Budapesten, Brüsszelben,Mindenütt ez a jelszó. Meddig várunk még a közös imádsággal és engeszteléssel. Egy Róm. Kat. Testvér Ferenc
Egy percet se várjunk! Már ma, már most el kell kezdeni az imát - aki még nem tette meg - a világért, Európáért, Magyarországért, a sokszor tévelygő vezetőkért, az önző vágyaktól elvakított pénzemberekért! De a jószándékúakért is, hisz, hála Isten, ilyen is van közöttük. Ne lankadjunk imádkozni a hajléktalanokért, a félrevezetett, és testi és szellemi nyomorba sülyesztett szegényekért!
Szörnyű nagy jogtalanság uralkodik a világban. Imádkozzunk azokért, akik szenvednek ettől: akár azért mert okozzák (lelki nyomor), akár azért, mert elszenvedik (testi-szellemi nyomor)!
S legfőként saját bűneink miatt könyörögjünk és engeszteljünk, mert mi magunk is a felelősek között vagyunk!
