Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg tizenkilenc? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Ha hamar közzétenné levelem, nagyon örülnék, mert annak a levélírónak szánnám részben, akinek a kérdésére most válaszolt ( kérném is tőle, hogy olvassa el a levelem, még ha hosszú is) és ha ez is hamar megjelenne az oldalon, sok más levél előtt, akkor lehet jobban észrevenné az, aki a másik levelet írta. Az illető azt írta, hogy "könnyű a szenteknek, hiszen ők látták az Urat, megjelent nekik, onnantól pedig nem hitük volt hanem tudásuk róla. Ha nekem is megjelenne akár "csak" egy angyal, mennyivel jobb ember lehetnék.." Nem tudom, hogy ez az egész levél volt-e vagy kimaradtak-e részek, de szeretném a saját véleményem elmondani saját tapasztalat alapján. Biztosan emlékszik rám, kedves Lelkiatya, mert több levelet is írtam Önnek régen, illetve Ön válaszok ezekre és akkor mondtam el Önnek, hogy nagy vágya a szívemnek, hogy lássam Jézust. Ön azt mondta, ez bizonyára a Szentlélektől jön nálam, akkor részletesen leírtam a találkozással kapcsolatos érzéseimet, azt is írta nekem, hogy kérjem bátran ezt a kegyelmet, de hagyjam Istenre, mikor és milyen formában adja meg nekem. Ennek kapcsán annyit érdemes leírnom, hogy látomásom nem volt, nem láttam Jézus arcát, nem jelent meg nekem fizikai testében, "csak" olyan élményeim voltak, hogy éreztem a jelenlétét. Nem állandóan, hanem ritkán imádság közben és bizonyos nehéz helyzetekben, például amikor nagyon féltem valamitől. Ilyen volt a vérvételes eset, amiről írtam Önnek, hogy végig éreztem, hogy Jézus mellettem van, még azt is, hogy melyik oldalamon megy vagy hogy hol áll amíg én ülök a folyosón. Akkor ezt egész biztosan éreztem, kértem is előtte tőle, hogy legyen velem, jöjjön el velem, segítsen rajtam. Nem erőltettem és erősen erre gondoltam meg elképzeltem hanem csak elmondtam neki, hogy szeretném ezt, örülnék ha megadná nekem, ezt még 1-2 nappal a vérvétel előtt és aztán azon a napon megtörtént. Kaptam is egy üzenetet tőle, ami nagyon érdekes volt, amiben még ezelőtt tudatta velem, hogy minden rendben lesz, szóval sejtettem, hogy nem kell félnem, de ez, hogy érezhettem a jelenlétét, sokat számított.Volt másik hasonló eset akkor amikor vizsgázni mentem és egyszer amikor sötétben mentem haza a templomból. Ezek nem látomások, de ezeket is nagyon tudom értékelni, mert hiszem, hogy ez egy ajándék volt nekem Jézustól és hálásnak kell érte lennem. A vizsgázós esetnél még csak nem is kértem Jézustól, akkor kivételesen megadta magától, meg is lepődtem. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de éreztem, hogy ott van velem. Hirtelen éreztem. Volt egy pont, ami után éreztem. Ezt csak úgy elmondtam, hogy pontosítsam, látomásaim nem voltak, "csak" ilyen jellegű élmények, de szeretnék valami egyebet is elmondani, ami szerintem más megvilágításba helyez mindent a másik levélíró számára és akár más keresztények számára. Mint említettem, egy időben nagyon nagy vágyam volt találkozni Jézussal, én kifejezetten őt szerettem volna látni, ennek lehet részben oka volt a vele való elég közeli kapcsolatom, hosszú lenne elmondani, hogy miért kerültem nagyon közel hozzá. Részben szomorúságom, problémáim, részben az iránta érzett szeretetem, a találkozás vágya miatt szerettem volna látni. Csak azt szeretném mondani, hogy utólag már sok mindent máshogy látok. Bevallom, van még a szívem mélyén egy vágy arra, hogy lássam Jézust, hogy megjelenjen nekem. Szeretem is nagyon és tudom, hogy ez megváltoztatná az életem. Nyilván hálás lennék ha esetleg ez megtörténne velem. Még mindig van egy ilyen vágyam, de már nem gondolok rá annyira. Viszont azt akartam mondani, hogy igazság szerint egyáltalán nem bánom, hogy nem adta meg nekem a jelenést, amikor kértem, amikor annyira szerettem volna. Sőt, azt mondom, hogy örülök neki, hogy nem adta meg nekem! Hadd mondjam el, hogy miért. Ez lenne a levelemnek az a része, ami lehet a legfontosabb. Ez körülbelül 3 évvel ezelőtt volt, vagy legalábbis az volt az az időszak, amikor a legjobban akartam látni. A lényeg az, hogy teljesen más az életem most és teljesen más volt akkor. Akkor én egy hitemet elhagyó időszak után tértem vissza tehát az előzőekhez képest ez is újszerű volt, de az, ami most van az életemben, még másabb. Biztos sokat jelentett volna ha akkor megjelenik nekem és látom, de utólag rájöttem, hogy nem lettem volna méltó rá, hogy lássam és hogy azóta rengeteget változtam én és az életem. Akkor még "csak" rendszeresen imádkoztam és nagyon szerettem Jézust, de azóta az évek alatt ez az iránta érzett szeretetem még jobban erősödött. A leveleimben ezt meg is osztottam Önnel, azt írta nekem, ez Isten ajándéka számomra, hogy így tudom Jézust szeretni. Nos, szeretem is nagyon, szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire és ez egyre jobban megváltoztatta az életem. Az iránta érzett nagy szeretetem miatt úgy éreztem, ki akarom neki fejezni. Nem tehetem meg, hogy ne legyen nyoma annak, amit érzek iránta. És gondoltam, ha már szavakkal szinte nem tudom kifejezni, akkor megpróbálom a tetteimmel. 3 éve mikor annyira szerettem volna látni Jézust, akkor még csak imádkoztam és hittem. Most már nem csak hetente vasárnap megyek a templomba, hanem ha megtehetem, plusz egy misére elmegyek hét közben, elmegyek heti egyszer szentségimádásra, bár görög katolikus vagyok, nyáron életemben először végeztem önkéntes munkát adománygyűjtésen, most az ünnepek előtt jelentkeztem 6 önkéntes munka alkalomra és biztosan szívesen mennék utána is, már többet imádkozok mint régen, naponta körülbelül ötször, általában megvan az öt és ha nem felejtem el, akkor próbálom a Bibliámat is olvasni, az Evangéliumokat és megfigyelni Jézus tanításaiból, hogy mi az, ami hiányzik, amivel még jobb lehetnék. Különben ezen nem hatalmas dolgok, de nekem sokat jelent mert látom hogyan haladok. A kísértéseimet is sokkal jobban le tudom küzdeni mint régen mert bár voltak konkrét módszereim is erre, amit most a terjedelem miatt nem részleteznék, de ezzel is a Jézus iránti szeretetem akartam kifejezni. Most már annyira szeretem, hogy már egy mondjuk önkielégítés általi pár perces öröm nekem semmit nem érne. Nem arra a pár perc örömre vágyok, az nekem nem kell ha helyette lehet nekem Jézus, mindig. Már szinte el is tűnt egyébként a kísértés nagyon sok bűnre, bizonyára Isten kegyelméből és ha mégis kísértve vagyok, akkor nagyon könnyen legyőzöm, mert már az első pillanattól a Jézus iránti szeretetem irányít és erőt ad. Már haragudni sem akarok másokra, mert Jézus mindenkinél fontosabb nekem. És ha ő azt mondja, hogy ne tartsak haragot, akkor nem fogok, mert az amit ő akar, fontosabb nekem a mai szokásoknál, mások véleményétől, saját sértettségemtől. Nem beszélve arról, hogy Jézus gyógyította be sok lelki és testi sebemet, adott nekem reményt és olyan lelki békét, ami már önmagában egy kegyelem nekem még ha nem is kapok látomást, nekem innentől kezdve ő a legfontosabb, minden fölé őt akarom helyezni, de legalábbis nagyon igyekszek. Úgy vagyok vele, a lehető legjobb változatomat akarom neki nyújtani és életem minden napján éreztetni akarom vele, hogy szeretem. Ezzel kapcsolatban két olyan dolog van, ami kapcsolódik a másik levélíró leveléhez. Az egyik az, hogy amiket leírtam, hogy teszek, nem azért írtam, hogy magam dicsérjem, hanem azt akartam mondani, a 3 évvel ezelőtti állapotomhoz képest mintha ég és föld lenne a különbség, akkor több bűnöm volt, többféle meg gyakrabban is, nem figyeltem ennyire oda a lelkem tisztaságára, nem tettem Jézusért annyit és igazából most már még így sem érzem magam méltónak arra, hogy lássam Jézust. Valójában minél több bűnömtől megszabadulok, annál jobban zavar a megmaradó kevés bűnöm. Minél többet teszek és több okom lenne magamnak örülni, annál jobban látom azt, hogy lehetnék jobb mint amilyen vagyok és tehetnék még többet. Tehát elvileg méltóbb vagyok most Jézussal találkozni mint amennyire 3 éve voltam, de most még jobban látom a saját méltatlanságom mint amikor még kevésbé voltam méltó. Ezzel azt akarom mondani, főleg a másik levélírónak üzenni, hogy ilyen dolgok is befolyásolhatják a csodák, látomások iránti vágyat és ez tulajdonképpen mintha fordítva működne. 3 éve el sem tudtam volna képzelni, hogy ma olyan leszek, amilyen és azt gondolom, amit gondolok. A másik dolog, amit mondani akartam, az az, hogy miért is örülök, hogy nem adta meg Jézus amit kértem és úgy ahogy kértem szóval egy jelenést, látomást. Mint írtam, tiszta szívemből szeretem Jézust. Egyre többet és többet tettem és teszek az érzéseim kifejezésére és azért is örülök, hogy nem jelent meg nekem Jézus, amikor kértem, mert így ha valamikor találkozok vele, akár megad nekem egy jelenést, akár az ítélőszéke előtt találkozok vele, akárhogy is, akkor úgy állhatok előtte, hogy elmondhatom neki, hogy megtettem amit tudtam, hogy igyekeztem kimutatni a szeretetem, hogy egyre jobb és jobb akartam lenni és jobb lenne ebben a jobb formámban találkozni vele mint ahogyan 3 éve látott volna. És így, hogy nem adta meg amit kértem tőle, így úgy érzem, bizonyos szinten önzetlenül teszek érte mindent. Azért, mert tiszta szívemből szeretem. Ha nem ad nekem látomást, nem jelenik meg nekem, én ezeket akkor is megteszem, hogy kimutassam, mennyire szeretem. Nem amiatt teszem, amit esetleg jutalmul kaphatnék ha kapok egyáltalán, hanem azért amit érzek iránta. Mert annyira szeretem, hogy úgy érzem nem tehetek mást, mint hogy kimutassam. Van szabad akaratom, de az iránta érzett szeretetem nem engedi meg nekem, hogy ne mutassam ki, hogy ne tegyek érte, hogy ne küzdjek, hogy ne tisztuljak. Nos, és úgy érzem, jobb érzés ezeket nekem úgy megtenni, hogy nem adott nekem látomást, jelenést, eucharisztikus csodát mint a vérző szentostya, nem küldött nekem angyalokat. Így őszintébbnek érzem mindazt, amit teszek. Biztos akkor is szeretném Jézust és akkor is akarnék tenni érte ha megjelent volna nekem már, de így, hogy ez nem történt meg, így teljesen egyértelmű, hogy az iránta érzett szeretetem indít mindenre. Ha mondjuk idén szenteste megajándékozna egy jelenéssel, mert akkor gondolná úgy, hogy meg akarja nekem ezt adni, akkor jó érzés lenne, hogy még ha nem is vagyok 100% tökéletes, de úgy találkozok vele, hogy önzetlenül tettem érte amit tudtam, igyekeztem, sokkal többet teszek és tisztább a lelkem, szeretem tiszta szívemből. Csak ezeket szerettem volna megosztani másokkal, mert három éve még teljesen máshogy láttam ezt a kérdést és gondoltam, érdemes lehet több szempontból is megvizsgálni. U.i.: Tamás apostol jut erről eszembe. Nem hitt Jézus feltámadásában, egészen addig, amíg nem jelent meg neki Jézus és nem érintette a sebeit. Jézus azt mondta neki, hogy ő látott és hisz, de boldogok, akik nem láttak és hisznek. Azt hiszem, ha mi mai emberek hiszünk Jézusban, az bizonyos szempontból értékesebb mintha úgy hittünk volna benne, hogy kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben vagy a Galileai-tónál éltünk volna, láttuk volna a csodáit, hallottuk volna ott személyesen a tanításait. Éppen így, talán pont az a jobb ha valaki úgy követi Jézust, pláne ha szentté válik, hogy nem kapott különleges ajándékokat. Mármint, tulajdonképpen az is különleges szerintem, amiket én kaptam, azt sem kap mindenki, de most itt olyan dolgokra értem, mint például látomások és jelenések. Én például amiket én magam tettem, amiket felsoroltam, már többe nézem, értékesebbnek tartom így, hogy nem jelent meg nekem Jézus mintha megjelent volna. Most már ha mégis megjelenne nekem, elvégre kizárni nem lehet, hogy egyszer megadná nekem, még ha csekély is erre az esély,akkor utólag belegondolva nagyon örülnék, hogy ezeket megtettem mielőtt megjelent volna nekem, mert így éreztettem is vele a szeretetem meg hitelesebbnek tűnik. Így érzem azt, hogy a Jézus iránti szeretetem mindezt értékessé teszi és nem volt szükségem a jelenésre ezekhez, megerősödtem, persze isteni segítséggel, de nem baj, hogy meg kellett küzdenem dolgokért, ezt akartam mondani. Bocsánat a hosszú levélért, de szerintem ezt fontos volt elmondanom.
Köszönöm, hogy ezt elmondta, leírta. Különösen a bibliai utalást: "Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek." (Jn 20,29)
Lelkiatyám, könnyű a szenteknek, hiszen ők látták az Urat, megjelent nekik, onnantól pedig nem hitük volt hanem tudásuk róla. Ha nekem is megjelenne akár "csak" egy angyal, mennyivel jobb ember lehetnék..
Bizonyos értelemben Önnek igaza van. Igen, valóban könnyű a szenteknek. Ők Istennel élnek, és Istennel élni már szinte teljesen más létmódot jelent. Az ilyen embereknek minden a javukra válik. Bármi történik velük, az mind a javukra van. Érdemes ezen elgondolkodni, mert hátha ez is serkent minket arra, hogy a szentségre törekedjünk. Tegyük azért hozzá, a szentek is nagy küzdelmeket élnek meg, sőt, jóval nagyobbakat, mint azok, akik még ide nem jutottak el. De, amint mondtuk, nekik könnyű, mert még e súlyos küzdelmeik is a javukra válnak. Mondjuk, arról nincs bizonyítékunk, hogy ezek az emberek azáltal váltak volna szentekké, hogy megjelent nekik az Úr. Ha ilyen történt, az már inkább egyfajta következménye a küzdelmeiknek. Képesek voltak meglátni az Urat. Nos, erre kell törekednünk nekünk is: látni akarjuk az Urat. Erre nem várni kell, s arra számítani, hogy egyszer én is azon szerencsések közé tartozom, akiknek ez egyszercsak megadatik. Ilyen nincs. A szentek valójában nagy küzdők, súlyos szenvedéseket átélt emberek, akik azonban folyamatosan arra törekedtek, hogy meglássák az Urat. Ezért imádkoztak sokat, böjtöltek, virrasztottak, hogy alkalmasokká, képesekké legyenek arra, hogy elnyerjék ezt a kegyelmet. Ezt az utat tanácsolom Önnek is. Imában, böjtben, sok virrasztásban törekedjék arra, hogy megláthassa az Urat. S eközben pedig adjon sokszor lehetőséget neki, hogy megjelenjen, vagyis látogassa a szegényeket, rászorulókat, támogassa a szükségben lévőket, mert bennük is Jézus van, akit bennük látnunk kell. Ez a szenté válás útja.
Kedves Lelkiatya! Tud olyan atyáról, aki mentálhigiénével foglalkozik? Lenne valamilyen elérhetősege?
Ezekről az atyákról tudom. Hajdúdorogi főegyházmegyében: Kiss László, Urgyán Antal, Szentesi Csaba, Laczkó Zsolt, Domokos Zsolt, Boros András, Debreczeni András, Ruszinkó Szergej. A Miskolci egyházmegyében: Jármi Zoltán, Kiss Attila, Salai Szabolcs, Varga Csaba. A Nyíregyházi egyházmegyében: Molnár Zoltán, Grunda Dávid, Gorcsa Péter. Minden bizonnyal vannak mások is, ez nem teljes sor. Elérhetőséget az egyházmegyei honlapokon találhatja meg.
Tisztelt Lelkiatya! Római katolikus testvéreink szerveznek imákat a békéért. Érdeklődni szeretnék, hogy lesz-e ilyen imaalkalom ismét a Görögkatolikus Egyházban is illetve esetlegesen együtt a latin testvérekkel?
Egyelőre nem hallottam erről. Azt viszont fontos tudatosatani, hogy minden egyes Szent Liturgiában, sőt, más szertartásokon is, amikor a nagy ekténiát imádkozzuk, akkor hangsúlyosan szerepel a békéért, a mennyből való, igazi békéért való imádság.
Kedves Lelkiatya! Egy nap hányszor szabad szentaldozashoz jarulni? Sokan csak a szentaldozasra érnek oda..
A legtermészetesebb, ha egy nap egyszer veszünk részt szent Liturgián, és azon részesülünk is az Eucharisztiában. Ha több Liturgián veszünk részt, akkor már fölöslegesnek tűnik újra és újra megáldozni. De nem tilos, nyilván nem bűn. Ha azonban valaki nem vesz részt a teljes Szent Liturgián, akkor csakis egyszer áldozhat, semmiképp se sokszorosítsa az Echarisztia vételét! A keleti egyházban nincs olyan szigorú előírás, hogy meddig kell odaérni a szentmisén, hogy még lehessen áldozni. Törekedni kell arra, hogy a teljes Szent Liturgián részt tudjunk venni. De ha ez valami komoly ok miatt nem lehetséges, ettől még nem kell elmaradni az Eucharisztiától. Persze, ha hanyagság miatt ér oda valaki egészen későn, akkor jobban teszi, ha legközelebb teljes Szent Liturgián részt vesz, hogy áldozhasson is.
Kedves Lelkiatya! Ez miként kell helyesen értelmezni? Nem értem.Köszönöm a segítséget!! Az embert nem Isten taszítja,küldi a pokolba. Oda az ember magától megy,és már itt a földön maga teremti meg magának a maga poklát!!
Ez két dolog, de összefügg. Csak az kerül a pokolba, aki oda is akar jutni. Azaz, az utolsó ítéleten Isten fölteszi nekünk a kérdést, hogy hová akarunk tartozni. (Liturgiánk sok könyörgésében jelenik meg a kérés, hogy "Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk...") Nyilván ez nem csak egyetlen szó lesz, hanem az egész életünkkel készítjük ezt a választ. Isten meghív minket az örök boldogságra, de senkire sem kényszeríti azt rá. A mi döntésünk. Amilyen az ember élete, olyan a halála. Amilyen gondolatokkal foglalkozott életében, ugyanazzal a valósággal találkozik halálában. Ezért nagyon nem mindegy, hogy hogyan élünk. Sokan úgy gondolják, hogy itt a földön bűnöket elkövetni, bűnben élni vidám dolog lehet, csak majd ott, az utolsó ítéleten kell megúszni ennek következményeit. Csakhogy ez nem így van. Igazából az a boldog élet, ha már itt a földön Isten akarata szerint élünk. Hiszen ő tudja legjobban, mi a jó nekünk, mi ad boldogságot. Amikor az ember ezt nem látja, nem hiszi el, az ellenkezőjét gondolja, akkor vagy óriási tévedésben él vagy megátalkodott. Igenis, föl lehet ismerni ebben a világban Isten akaratát. És érdemes is követni. Szóval, bűnben élni nem hogy nem vidám dolog, hanem annak következményei már itt a földön súlyos és keserves következményekkel járnak. Ez tehát a másik dolog, a földi pokol, a szeretet, megértés, békesség nélküli élet. Érdemes és nagyon fontos keresni Isten akaratát már itt a földön, a hétköznapi életünkben, a napi tetteinkben. S ez már itt is boldogságot hoz és ráadásul az örök életet. Ellenkező esetben itt a földön is pokol az élet és odaát is ugyanaz folytatódik.
Kedves Lelkiatya! A Jálics Ferenc lelkigyakoratos könyvéről mi a véleménye? Egy kicsi kétely támadt bennem , mivel a csendet ajánlja az imádkozás helyett, és itt egy kicsit megzavarodtam a jelentosegeben. Hogyan végezhető ez megfelelően..?
Nagyon jó szívvel tudom ajánlani olvasásra, elmélyülésre ezt a nagyszerű könyvet. A csend nem az imádkozás helyetti tevékenység, hanem a legmélyebb imádság. Természetesen Isten színe előtti csöndről van szó, amelyet Jálics atya nagy alaposan ki is fejt és elmagyaráz. Igen, ha minden nap tartanánk csöndet Isten jelenlétében, ez a legmélyebb imádság, amely képes (volna!) átalakítani az életünket.
Tisztelt Lelkiatya! Ha a Szentszék bíztatja a görögkatolikus egyházakat, hogy bátran őrizzék meg a bizánci sajátosságaikat, akkor miért van az, hogy csak úgy nagyjából tesszük ezeket? Értem ezalatt a papi liturgikus öltözetet például. Az orosz ortodox egyházban a pap rendesen hord mellkeresztet, kamilavkát. Akkor nálunk ezek miért nem kötelezőek? Ha valóban teljesen próbáljuk megélni a saját rítusunkat, akkor miért vannak mégis (néha érthetetlen) eltérések? Nálunk miért nem erősen ajánlott a szakáll a felszentelt személyeknek? stb? Válaszát előre is köszönöm.
Nehéz meghatározni ennek a valódi mértékét. Ön is úgy fogalmaz, "csak úgy, nagyjából" teszünk eleget ennek az előírásnak. Vannak, akik úgy érzik, túlságosan is követjük az ortodox egyházak gyakorlatát, van, aki meg kevesli ezt az erőfeszítést. Az igazi és helyes válasz az lehet, hogy nem ennek mértéke, hanem a tartalma a fontos. A közelmúltban írtam le egyik válaszban, hogy az ortodox egyházak mai gyakorlata ma nem ugyanaz, mint néhány száz évvel ezelőtt. S amikor a gyökereinket keressük, akkor azt nem föltétlenül a jelenlegi ortodox gyakorlatban találjuk meg. Sok esetben a mi gyakorlatunk az ősibb. Persze, nem mindenben. Ehhöz kellenek a szakemberek, akik segítenek nekünk abban, hogy megismerjük, mi a helyes, mi a hiteles hagyomány. És még ebben sem az kell, hogy vezessen, hogy ahhoz kell visszatérnünk, ami volt régen. Ha csak innen közelítenénk meg, akkor föl lehetne tenni azt az - egyébként értelmetlen - kérdést, hogy meddig menjünk vissza az ősi gyakorlat keresésében: 50, 100, 200, 300 évre? Nem, nekünk nem a múltba kell visszamennünk, hanem tanulnunk kell az ősöktől hogy hitelesen élhessük keleti kincseinket a jelenben. Nem ismerem a részleteket, de nem tartom valószínűnek, hogy őseink körében elterjedt lett volna a papi mellkereszt viselése, hacsak nem valami nagyon egyszerű formában, kézzel faragott fakeresztet kaphatott egyik vagy másik pap. A kamilafka pedig eleve szerzetesi viselet, onnan kerülhetett át a papi öltözékbe. Előbb erősödjék föl újra a görögkatolilus szerzetességünk, utána lehet remélni, hogy majd a külsőségekben is lesz hatása, ha ez szükséges. A szakállviselet keleten sem kötelező, inkább a helyi kultúra szokása. Nálunk se nem tilos, se nem kötelező. Nem attól lesz valaki hitelesebben keleti pap, ha szakállat növeszt. Legfőképpen a keleti lelkiséget, a liturgikus kincseinket s az ezektől átjárt mély teológiánkat kell elsajátítanunk, híveinknek továbbadnunk. Ezt várja el igazán tőlünk a Szentszék, de sokkal inkább a ránk bízott hívek, akiket ebben az irányban kell segítenünk.
Kedves Lelkiatya! Engem római katolikusnak kereszteltek, és nemsokára meg is házasodom latin rítus szerint. De azt is tudom, hogy nagyszüleim görög katolikusok voltak és egyre jobban kezdem felfedezni a keleti katolicizmust, és úgy vélem, hogy az ebben való elmélyedés a javamra válhat. A kérdésem az, hogy aki mélyebben, a teológiával is szeretne foglalkozni az a latin rítusú szentségeivel együtt tanulhat görög-katolikus teológiát? Felszentelődhet-e görög-katolikus papnak? Az, aki latin rítus szerint keresztelkedett és házasodott, kereszteltetheti gyermekeit görög-katolikusnak? Tisztelettel: Milán
Kedves Milán! Ha a nagyszülei görögkatolikusok voltak, akkor érdemes kicsit jobban megvizsgálni, hogy ez a fogékonyság, érdeklődés az Ön részéről a keleti egyház iránt esetleg nem egyfajta örökség-e, tehát bizonyos-e az, hogy Ön római katolikus? Ha például az apai nagyapja és az édesapja is görögkatolikus, akkor Ön is az, még ha római rítusban keresztelték is. Ebben az esetben ugyanis az Ön szülei vegyes rítusúak, és ha nincs kifejezett rendelkezés, hogy a gyermek milyen rítusú legyen, akkor a szokásjognak megfelelően az apa rítusát követi a gyermek. Hogyha nem áll fönn ez a helyzet, és például az Ön nagyszülei anyai ágon görögkatolikusok, akkor is ismerkedhet a keleti teológiával, nem semmi akadálya, hogy keleti teológiát tanuljon, beíratkozzék a Szent Atanáz hittudományi főiskolánkra. Szent Liturgiákon és részesülhet az Eucharisztiában, gyónhat görögkatolikus papnál, hiszen teljes szentségi közösségben vagyunk. Viszont a gyermekei - ha mind a ketten római katolikusok - értelemszerűen szintén csak rómaiak lehetnek, a házasság a papság szentségét saját rítusukban vehetik föl.
Kedves Lelkiatya! Az igaz,hogy nézd meg az udvart,és meglátod a gazdáját? Tiszta udvar rendes ház. Szeretném, ha ápoltabb lenne a környezetem ,portánk,nincs nagyon sok pénzünk ,de úgy sejtem attól még lehet gondozott,és ápolt. Ha a kerítés nem olyan szép is,de az előtte lévő terület lehet gondozott ,gereblyézett. Nem biztos,de úgy gondolom a jó Isten " csak " azt várja el tőlünk ,ami adott azt gondozom e lehetőségeinkhez képest,és nem arra vágyódva ,ha szép lenne no majd akkor igen,addig minek. Ön szerint? Köszönöm!!
Az biztos, hogy a kertünket, a kerítésünket ne a szomszédok, az arra járók miatt tartsuk rendben, hanem csakis önmagunk, családunk miatt. Igen, valóban olyan a környezetünk, lakószobánk, íróasztalunk, amilyenek mi magunk vagyunk. De soha nem kell mást mutatni kifelé, mint amilyenek belül vagyunk. Persze, maga a törekvés nagyon is dicséretes, hogy ha például, valaki szétszórt, rendetlen, mégis törekszik arra, hogy ezt a gyöngéjét levetve mégis rendet tartson maga körül. Ez ugyanis vissza is hat, és neki is nagyobb rend lesz a lelkében. Tehát érdemes a rendre törekedni, ami azonban egyáltalán nem a pénz dolga. Sokkal inkább a gondosság, kitartó munka, állandó jobbra törekvés mellékterméke.
Kedves Lelkiatya! Ha Krisztus megváltott minket bűneinktől, akkor miért létezik tisztítótűz? Miért nem megyünk egyből a mennybe ahogy a protestánsok tanítják?
Nem tudom, hogy létezik-e tisztítótűz. A katolikus tanítás világosan beszél róla, a keleti egyház tanításában nem szerepel. Nyilván megvan a maga logikája, mert a tisztítótűz, a katolikus tanítás szerint nem valami ideiglenes büntetőhely, hanem egyfajta fölkészítés a végtelen boldogságra. Ha az ember még nincs kész arra, hogy befogadja Isten végtelen ajándékát, az örök boldogságot, akkor egyfajta megtisztulási folyamaton kell átmennie, hogy mégis elnyerhesse. Nyilván nem időszak ez, hiszen odaát már nincs idő. Földi, fizikai időfogalomba zárt gondolkodásunkkal nem is vagyunk képesek fölfogni, hogy ez hogyan is lehetséges. Amikor imádkozunk az elhunytakért, akkor nem csak a tisztítótűzben lévőkért imádkozunk. Ez önellentmondás lenne, hiszen a keleti egyház, bár nem tanít a tisztítótűzről, mégis kezdettől tanítja az elhunytakért való imádságot és éli is azt. Hogy a Mindenható hogyan számítja be az elhunytakért végzett imáinkat, annak a logikáját mi nemigen tudjuk fölfogni. Nem is érdemes rajta töprengenünk. Inkább igyekezzünk a szűk kapunk bejutni!
Kedves Lelkiatya! Egy halottas liturgián hallottam a második antifona karversére énekelve azt, hogy ?az elhunytnak leli üdvéért énekelünk néked, alleluja alleluja alleluja?. Miért nem használjuk ezt a formulát mindenütt? A szláv helyeken sok egyéb sajátosság is fellelhető ha halottas liturgiáról van szó, mint a dallam világ is. Igazán sajnálom, hogy ez nem érzékelhető nálunk. Egy halottas liturgia kb semmivel nem különbözik egy élő szándékostól(kivétel a két ekténia, tropár és valóban méltó helyett) Mi lehet ennek az oka? Miért nincsenek halottas(vagy mondhatjuk szomorú) dallamváltozataink, amik méginkább különlegessé tehetnék a ritusunkat Köszönöm a válaszát Glória
Kedves Glória! Liturgikus könyvekben még nem találkoztam ezzel a szövegváltozattal. Alighanem egyéni késztetésből született, de úgy tudom, több helyen is alkalmazzák. Ami nem liturgikus előírás, hanem egyéni buzgóság terméke, azzal én mindig óvatos vagyok. Nem kell okosabbnak lennünk azoknál a szenteknél, akik sok-sok évszázaddal ezelőtt megírták a liturgiánkat. Én legalábbis nem támogatnám ennek elterjesztését. Kétségtelen, hogy nálunk az Eucharisztikus Liturgiában nagyon kevés a változó rész. Szinte állandó a teljes szöveg és énekelt anyag. Nyilván megvan ennek a maga oka, bölcsessége, hiteles ereje. Érdemes inkább követnünk ezeket, mint újakat kitalálni hozzá, főként helyette. Keleti liturgiánk sajátossága az is, hogy eleve nemigen hagy teret az egyénieskedésnek. Vannak bizonyos változó részek a szövegekben és dallamokban is, de nagyon visszafogottan. Ennek az is az oka, hogy nem lehet egy-egy Liturgiát valami szándékra, célra, egyéni kérésre leszűkíteni. Minden Liturgiának végtelen ereje van. Mindenkit belefoglalhatunk, mindenkiről megemlékezhetünk. Kialakult, például, az a rossz szokás, hogy ha valaki befizeti a stipendiumot, vagyis a Szent Liturgia szándékát, akkor úgy gondolja, hogy ezzel mintegy le is foglalta a misét, az már az övé, abba más kérések ne keveredjenek bele. Ez teljes félreértése a Szent Liturgia céljának és értékének. Alighanem latin hatás lehet ez, mert a keleti egyházakban teljesen természetes, hogy egy Liturgián belül többekért is van könyörgés, ki-ki befizeti azt az adományt, amit erre föl akar ajánlani - ezáltal ő is kicsit bekapcsolódik az áldozathozatalba -, de ez nyilván nem a pap fizetése, hanem a templom és az egyház részére fölajánlott adomány. A temetésnek megvan a maga sajátos dallamvilága, amely kifejezi és segíti a gyászt, de a Szent Liturgia mindig az életről, a feltámadásról szól. Eleve nem szerencsés kifejezés - noha sokan használjuk is - a "halottas liturgia" kifejezés.
Kedves Lelkiatya! Egyik barátnőm elveszítette 2,5 éve a párját ( nem volt a férje,csak élettársa azért írom ilyen megfogalmazásban) Lett egy kisfiuk. Nekem elmesélte,hogy volt itt helyben ahol lakunk ,egy nőnél,aki jósolt neki meg hogy a volt párja velük van mindig , látja őket,ne féljenek. Valami halottlátó. Én mondtam is neki én az ilyenektől mindig is féltem,jobb ezt elkerülni. Sajnos a kisfiú sokat szomorú ,dühkitörései is vannak,a mai napig nem dolgozta fel amit otthon látott,betegen az apukáját ,mellette is lett sajnos egyszer rosszul.Torokrák.Bevérzett. ( Sajnos apuka cigizett ivott is )Fél a házukban ,minden apukára emlékezteti,de szerinte vannak ott mások is,sötét alakok.Egyik szobába be se mer menni ,ahol betegen feküdt az apuka. Hát nekem egyből az jutott eszembe, hogy mi van ha mindennek köze van ahhoz a jóshoz,olyan értelemben ,hogy kilehet nyitni gonosz kapukat. Barátnőm volt l?nyként elsőáldozó,bérmálkozó is,sokat beszél Istenről ,hogy sok erőt adott neki mikor szenvedett a párja,de nem értem miért megy el jóshoz miért nem paphoz megy,ment anno is.... Gondoltam rá,hogy mondanám neki , legközelebb ha jön, hogy inkább szenteltesse meg a házukat.Házszentelés ismeri az atyát ,meg ő olyan kedves biztos segítene nekik Az jó ötlet Ön szerint? Sajnálom a kisfiút ,de látni rajta,hogy nincs jól és ilyesztő számomra, hogy mi van ha már csak azért sem mert az anyuka ( akár tudatlanságból is ) de ilyen halottlátó jóshoz járt,hogy lehet segíteni, hogy jobban legyen a kisfia? A kisfiú egyébként egyházi iskolába jár.De körzetileg is odatartozik.Remélhetőleg ez is segít rajta . A kisfiú 7 éves 4,5 éves volt mikor az apuka meghalt,és a barátnőm nemrég mesélte el azt is,hogy a fiú nem is volt ott az apukája temetésén ,jobbnak látta nem vinni ,ment oviba,mondtam neki,hogy szerintem pont jobb lett volna ,ha elmegy ,mondta barátnőm utólag már szerinte is ,mert elsőnek nem tudott mit kezdeni a gyermek a sírral, hogy kivitte temetés után.De akkor így látta jónak,hogy nem viszi ki ,meg kicsi is. Azt mondta barátnőm elment temetkezési vállalkozóhoz és egy nő beszélt a temetésén. Kérdeztem de hiszen a párod anno meg volt keresztelve,bérmálkozó is volt mert mesélte ( csak nem voltatok házasok) hogy hogy nem pap temette?azt mondta oda már nem ment el ,így is drága volt a temetés. Úgy értelmeztem v.mi polgári temetés szerűség volt. De nekem minden ilyesztő itt Nincs egyházi temetés , gondolom misét mondatni se lehet így, vagy igen?? szomorú gyermek. Nyáron direkt mondtam többször is jöjjenek el hozzánk gyerekek eljátszanak,örült is a kisfiú. Ön szerint miben lehetne segíteni, hogy jobban legyen a gyermek ? A leírt apuka élettörténete alapján ő még üdvözülhet? Nekem olyan szomorú sajnálatos az ő egész élettörténetük. Köszönöm szépen a tanácsot!!
Nagyon köszönöm, hogy leírta ezt az esetet. Persze, személyes tragédia, de így tanulságul szolgál, szolgálhat, szolgálna, hogy többen is megismerték. Nyilván az első hiba ott van, hogy világra születik egy gyermek, de nem természetes családi környezetben. Mennyire más lett volna, ha szentségi házasságban élnek, szép, egészséges családban! A gyermeknek látni az édesapa szenvedését, halálát, nagyon szörnyű, traumatizáló élmény. Nem könnyű földolgozni, de egyáltalán nem lehetetlen. Ha ilyenkor sok imádsággal, templomi szertartással dolgozzák föl, akkor a gyermeknek megmarad az élő kapcsolata az édesapával. Imádkozik érte, abban a tudatban él és nő föl, hogy az ő édesapja már - minden remény szerint - a mennyországban van. Persze, ennek fontos része, hogy ott legyen a temetésen. Keservesen sírja ki magát, lássa az édesapa koporsójának elhelyezését, ami végérvényesen lezárja benne a vele való fizikai kapcsolatot, és átalakulhat lelki kapcsolattá. Ha ezek a lépések hiányoznak, ez egészen biztos, hogy a gyermekben súlyos, pszichés sebeket eredményez. Mindenből ki lehet gyógyulni, de minél mélyebbek ezek a sebek, nyilván, annál nehezebb. Mindezt azonban megterhelni azzal, hogy templom és pap helyett jósnőt keres föl, ez olyan, mint amikor élő sebre ecetet öntenek vagy olajat és meggyújtják. Nem szabad ilyet tenni! Igen, ahogy Ön mondja, ezzel engedi be az ember a sötét erőket az életébe. Így a gyermek már nem csak a saját pszichés sebeivel küzd, hanem ezekkel a valóságos sötét erőkkel is. Az édesanyának el kell mennie mindezt meggyónni. Az elkövetett hibákért Istentől bocsánatot kérni. Ezzel indulhat el a gyógyulás útja felé. Ami még hosszú út, mindenképpen lelki és pszichés segítségre egyaránt szükség lesz. A gyermek részesüljön gyermekpszichológiai kezelésben, és ő is és az édesanya is kezdjenek el rendszeresen templomba járni, a szentségekkel élni. Mennyire buták vagyunk, hogy az Isten által fölkínált, kézenfekvő segítséggel nem élünk, helyette ostoba, emberi találmányokkal kacérkodunk! Néha ez valóban csak kacérkodás - ami persze, azért hordoz jelentős veszélyeket! -, de egy ilyen súlyosan traumatizált helyzetben ez végzetes tévedés lehet. Ismétlem, minden helyrehozható. Ön mit tehet? Szerintem ezt a kis írást is megoszthatja a barátnőjével. Remélem, nem bántom meg vele. És nagyon imádkozzék értük, illetve próbálja elérni, hogy ők is egyedül az imádságba kapaszkodjanak, és azonnal hagyjanak föl minden ezoterikus praktikával.
Kedves Lelkiatya! Írtam már korábban Önnek, hogy testvérem 29 éves lesz és alkoholbeteg. Bár 1 éve nem iszik, volt rehabon is ,de ezenkívül semmi más jó irányú fejlődés, életkörülmény változás nincs.Vagyis egy mégis dolgozik ( de ott is panaszkodik kevés a fizetés,mondtam neki elgondolkoztatásként,hogy ő 1 magára keres annyit mint én hatunkra.Megragadt azon a szinten ,hogy nem iszik ,de nem jár A.A gyűlésekre,se templomba. Ma küldött egy fotót ,hogy egy tompa eszközzel elkezdte vagdalni piszkálni a nyakát ,de nem lett eredményes,mert tompa,de látni a helyét ,és hogy jobban járunk, ha elkerüljük, mert mindenkinek jobb lesz így,ha ő nem tartja velünk a kapcsolatot,tiltsam le ,ha nem szeretnék több ilyen felől hallani . Azt írtam, erre reagálva, hogy kezdj el végre élni ,és nem kinylódni.És vállald a felelősséget a saját életedért!! Nem tudom már ,mit írjak jól komolyan mondom,írtam Ön szerint valami rosszat esetleg? Nem szeretnék, de már az egész család belevan fáradva az ő küzdelmeibe,pap bácsink is mondta mit tegyen,dehát nem hallgat rá se.... Attól is tartok egyszer bekattan és öngyilkos lesz,mert sajnos többször mondta már fontolgatta! Próbáltam akkor is beszélgetni vele,de megmondom őszintén, olyan mintha csak pillanatnyi jókedv morzsái lennének az életben mert pl elment motorozni( apa vett neki egy cross motort) ,de a másik pillanatban meg az a legnagyobb gondja,hogy kellene hátulra kerítés ,de miből? Mondtam neki majd szépen sorban, bent a házat kellene már elősször rendbe tenni,mert semmilye nincs már eladogadta. Tanácsoltam legyen sorrend,most ez ,most az és ne akarjon mindent egyszerre! De mintha megse hallaná,nem fogadja meg. Pár hete az a hóbortja, hogy elhagyatott házakat nézeget bemegy ,fotózza,nem is értem ez mire jó... Számomra félelmetes már ahogy él,az a baj már őszintén nagyon nem lepődnék meg,ha valami tragédia lenne vele,mert már hogy is mondjam ahogy egyszer a pap bácsink is mondta az élet ,ahogy él nincs min csodálkozni,hogy ez van,következmény. Tesóm 7 éves volt mikor anya meghalt én 20 éves,de mindent se foghat erre tesóm se. Ön mit tenne a helyemben? Van még remény? Köszönöm szépen!
Felhagynék a győzködéssel. Valószínű, már nem tud újabb érvet mondani, amivel rávehetné a normális életre. Nyilván nem foghatja a gyermekkori traumára azt, hogy az élete zátonyra futott. A fájdalmainkat, nehézségeinket, gyermekkorban is(!), azért kapjuk, hogy fejlesszenek, erősítsenek minket. Minden különösebb bejelentés nélkül megszüntetném vele a kapcsolatot. Nem keresném tovább. Ám mindazt az időt, amit őrá fordítanék, imádsággal tölteném. De valóságosan, nem csak úgy nagy általánosságban. Ha elmenni hozzá 2 órába telne, akkor hetente legalább 2 órát imádkoznék érte. Ha többet, akkor még ennél is többet. Ezt tanácsolom Önnek is. Vigye az Úr elé az ügyet, és ne viaskodjék feleslegesen, a levegőt csapkodva (1Kor 9.26) Az édesapjának is ezt tanácsolom, hogy ne törődjön tovább a felnőtt fiával. Azért mondom ezt, bármilyen kegyetlennek tűnik is, mert alighanem a testvére ebben a családi törődésben éli ki az érzelmi hiányosságait. Ez azonban meddő, nem segít rajta. Rá kell döbbennie, hogy az élete kormánya az ő kezében van, nem várhat senkitől semmit. Ez az elhallgatás a család részéről először majd meglepi, aztán hátha elgondolkodtatja, hogy mit kell tennie. Az öngyilkosságától nem kell tartania. Ha ne adja Isten, megtenné, az nem az Ön felelőssége volna, hanem a saját önzésébe fordulásának eredménye. De meggyőződésem, hogy ezeket az üzeneteket nem is gondolja komolyan, pontosabban szólva inkább zsarolásnak használja. Persze, lehetséges, hogy elkeseredésében megkísérti ez a gondolat, de ha erről még képeket is küld, az elég világos jele, hogy ez csak érzelmi zsarolás. Amire az ijedt reakció a legrosszabb, olaj a tűzre. Azt javaslom, vegyenek erőt magukon és ne keressék, ne támogassák őt. Persze, ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy váljanak közömbössé vele szemben, hanem fordítsák az Úr felé minden aggodalmukat. Az sokkal hatékonyabb lesz, mint a sokszor ismételgetett győzködés. Amennyi időt őrá fordítanának, annyit töltsenek érte mondott imádsággal.
Kedves Lelkiatya! A PhD-hallgató vagyok, aki korábban írt már Önnek. A kérdésemnek most a PhD-hoz nincs köze, csak úgy megemlítettem. Nem tudom, nem vagyok biztos abban, hogy mi számít ítélkezésnek és mi nem. Mi a különbség az ítélkezés és aközött, hogy megállapítom valaminek a bűnös jellegét vagy ellenzem a bűnt? Az egészen biztosan ítélkezés ha azt mondom valakinek, hogy "Már megint loptál és hazudtál, szégyelld magad, milyen bűnös vagy, Isten nem bocsát meg neked". Ez nekem nyilvánvalóan ítélkezés, de nem tudom a velem megtörténő helyzetekben eldönteni, hogy mi ítélkezés és mi nem. Mondok egy példát, ami ma történt. Anyukámmal (tanár volt) beszélgettem, szóba jött egy volt kolléganője. Már eddig is tudtunk róla, hogy ez a volt kolléganő különórákat is adott. Az egyik diákjának azt mondta az egyik különórán, hogy neki biztosan jól fog sikerülni de az érettségi, de X.Y-nak legfeljebb 2-es lesz. Ez az X.Y. egy másik diákja volt. Ez a személy, akinek ez a tanár azt mondta, hogy X.Y-nak legfeljebb 2-es lesz, szóval ő elmondta ennek az X.Y-nak, hogy a tanár mit mondott neki róla. Mi (én és anyukám) X.Y-tól tudjuk. X.Y. abszolút nem egy olyan típus, aki hazudna, szerintem igazat mondott. X.Y-nak rosszul esett az a helyzet, amúgy először nem is mondta el nekünk rögtön, nem is tervezte, csak valahogy kibukott belőle egyszer véletlenül, láttam rajta, hogy bántja a dolog. Bár nem velem esett meg, de azt mondtam anyukámnak, hogy nekem az taszító ha azt látom, hogy valaki a háta mögött kibeszél valakit és főleg akkor ha olyannak mondja el róla a dolgokat, akinek még kevésbé kellene. Még ha egy másik tanárnak mondott volna valamit erről a diákról, az valahogy máshogy csapódna le. Ha két tanár mint munkatárs megbeszéli egymással, hogy egy osztály vagy egy diák hogy teljesít, az valahogy elfogadhatóbb. Amikor viszont az egyik diákot a másik diáknak beszélik ki, az szerintem udvariatlanság, az valahogy más. Arról nincs szó, hogy utálnám ezt a tanárt, aki kibeszélte a diákot, nem lennék vele udvariatlan ha találkoznék vele, ha valamire megkérne, segítenék neki, imádkozni is hajlandó lennék érte vagy felajánlani a szenvedéseimet érte tehát próbálom úgy szeretni őt is ahogy Jézus szereti és én alapvetően nem akarok rosszat senkinek, gyakran inkább magam elé helyezek másokat, de ha olyan dolgokat látok, amikkel nem értek egyet, azok taszítóak, olyan rossz érzést keltenek bennem, akaratom ellenére. Velem is volt már olyan, hogy az egyetemen a témavezetőm kibeszélt engem az ügyintézővel. Azt hitték nem vagyok ott a közelben, pedig ott voltam a szomszéd teremben és mivel kicsi a tanszék, jobban meghallani dolgokat. Nem esett jól, hogy kibeszéltek engem egymás között. Ha egy másik tanárnak mondott volna rólam dolgokat, az sem esett volna jól, de így, hogy az ügyintézőnek, így főleg nem. Nem tudom, emlékszik-e rám, de írtam már többször a témavezetőmről, hogy sokszor csak a rosszat emlegeti rólam, a jót természetesnek veszi, gyakran bántott meg. Azóta már jobban tudom ezt kezelni és ha van egy jó szava hozzám, annak örülök, amúgy meg próbálom ezt is felhasználni arra, hogy krisztusibb legyek, de szóval mikor kibeszéltek engem, akkor azért esett rosszul, mert úgy voltam vele, hogy ők ketten sem tökéletesek, nekik is vannak hibáik, nemcsak nekem meg az ügyintéző sosem kezdte el a PhD-t, nem tudhatja nekem mi miért úgy sikerül ahogy sikerül. Ez két jó példa arra, amik velem történtek. Ilyen esetekben ha megállapítom magamban vagy egy hozzám közel állónak elmondom, hogy nekem taszító az, amit anyukám volt kolleganője csinált azzal a diákkal vagy hogy nekem rosszul esik amit a tanszéken csináltak (a témavezetőm az ügyintézővel) és nem kellett volna megtenniük, akkor az ítélkezés részemről? Nem azt mondom, hogy nekik nem kell megbocsátani, azt sem hogy bennük semmi jó nincs, semmi ilyet nem mondtam, csak azt hogy nem kellett volna megtenniük amit tettek és hogy rám vagy másra nézve bántó. Mi számít ítélkezésnek és mi nem? Vagy amikor valaki elkezdi nekem a harmadik embert lenézően kibeszélni valamiért, akkor az ítélkezés? Már sokszor mondtam ilyen esetben, hogy ne ítélkezzünk róla vagy hogy én nem kommentálnám, mert nem szeretnék ítélkezni. Ezek pont hasonló példák voltak, mindegyik a kibeszéléssel kapcsolatos, de csak illusztrálni szerettem volna, hogy könnyebb legyen válaszolni. A kérdés engem általánosságban is érdekel. Hogy mi az ítélkezés és mi nem.
Azt hiszem, mások hibájáról beszélni még önmagában nem bűn. Mondjuk, hogy még jól is esik. De azért ez még nem biztos, hogy az ítélkezni vágyó, rosszra hajló természet eredménye. Sokszor a beszélgetéssel föloldunk bennünk lévő dolgokat, feszültségeket. Ezért nem mondom, hogy Ön bűnt követett volna el, amikor elmondta ezt az esetet az édesanyjának. A lelkület számít, hogy hogyan mondta el, milyen lélekkel. Nyilván mindnyájan hibázunk. Ez az elszólás az illető pedagógus részéről hiba volt. Tanulságos is lehet, ha beszélgetnek erről. Csak mindig megértéssel beszéljünk a másik ember hibájáról. Ahogyan Isten is mindig irgalmasan tekint ránk, amikor látja a hibáinkat, bűneinket. Ez akkor sokkal nehezebb, amikor súlyos vétségekről van szó, gyilkosságról, kegyetlenkedésről. Vajon akkor is megértéssel kell beszélnünk az emberekről? Akkor még fontosabb, hogy erőt vegyünk magunkon, és ne hagyjuk, hogy a gyűlölködés hatalmasodjék el bennünk. Az orgyilkos terroristák szorulnak rá legjobban Isten irgalmára, így a miénkre is. Visszatérve a hétköznapi életünkre, nem bűn mások hibájáról beszélni, de jobb azt kerülni. Ha mégis szóbajön, érdemes hozzátenni, hogy mi az, ami jó benne, hogy ne elítéljük az illetőt, inkább csak a tettéből tanuljunk.
    ... 60 61 62 63 64 
65
  66 67 68 69 70 ...