Az 5 éves lányomat igyekszem szentáldozáskor kivinni áldásra amikor csak ott van a Liturgián, magam áldozok, mondom a felkészülő imákat hogy ő is hallja. Ő meg az anyja nem katholizált, én is a születése után tértem vissza. Egyszer mondja a felmenetelben hogy "én is szájba kérek áldást mint N.! ő mér´ kaphat pedig ő kisebb mint én?", mondom "ez nagyon jó kérdés, beszéljünk majd róla" - de nem tudom hogy kezdjek hozzá.
Utána egyszer el is játszotta otthon vízzel meg mogyoróval - de sajnos nem voltam ott hogy megragadjam az alkalmat. Régebben is érdeklődött felőle hogy mit esznek ott az emberek. Mondom természetes egyszerűséggel hogy Jézust. (Akkor már tudta szépen a szent család tagjait, hogy ki-ki az ikonokon, hogy Jézus meghalt de él.) Erre szépen ráhangolódott: ?Miért esszük meg Jézust??, ?Mert közel akar lenni hozzánk?. De ezutan már elvesztettem a figyelmét. Az anyja szerint ne mondjak neki ?ilyen ijesztő dolgokat?. Pedig még ő mondja hogy a dolgok nem magában ijeszőek a gyereknek hanem azzá válnak ahogyan a szülőt látja rájuk reagálni vagy mert megtanul róluk ezt-azt. Amúgy meg inkább meghökkentő ez a szent Titokban, de nem is veletlenül, szerintem. De így hogy a ?templom csak apa mániája? meg olyan nyelvezetet használnak a környezetében hogy ?ma is mész apa? ma nem muszáj vagy igen? / de neki nem kötelező, nem? / ő még nem is érti / mikor mit _kell_ csinálni, stb?, meg mindig csak ?ti? ezt meg azt csináljátok ott messze a templomban, soha sem ?mi? mit ünnepelünk ? így nem tudom se vele se a feleségemmel megismertetni hogy milyen jó az igaz hitet élni.
A kislányával bármikor leülhet erről beszélgetni. Egészen bizonyos, hogy nagyon hálás lesz érte, nagyon fogja élvezni. A kislányoknak külön öröm, amikor az édesapjukkal beszélgethetnek. (Ez kb. olyan igazság, mint az, hogy a nők általában szeretnek virágot kapni. Mi, férfiak nem nagyon értjük, hogy ez miért öröm nekik, s ezért sokszor el is hanyagoljuk ezt az apró, de számukra nagyon kifejező gesztust. Hasonlóan vagyunk a gyermekünkkel való beszélgetéssel is!) Azt látom azonban, hogy az igazi nehézséget az okozza, hogy a hitben nincsenek egy hullámhosszon a feleségével, a kislány édesanyjával. Ez bizony igen nehéz helyzet. Két irányú a tanácsom. Egyik a felesége felé. Nagyon erősen, nagy hittel és kitartóan imádkozzék azért, hogy ő is hitre találjon. Még ha most ez elképzelhetetlennek tűnik is. Istennek semmi sem lehetetlen. Imádkozzék, de erről csak az Úrnak beszéljen (meg lehet Máriának:-), és nem neki. Vele akkor beszélgessen a hitről, hogyha kérdezi. Ne akarja őt megtéríteni. Ez lehet, hogy furcsán hat, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal többre jutnak, ha elfogadják egymást úgy, ahogy vannak, és nem megváltoztatni akarják, hanem feltétel nélkül szeretik egymást. Önnek fáj, ha a felesége nem osztozik a vasárnapi templomban. Őneki meg az fáj, hogy vasárnap azt az egy-két órát is nem együtt töltik. Főként, ha elviszi a kislányát. Ugyanaz a fájdalom két oldalról. Ezzel az elfogadással és megértéssel sokkal jobban tudja segíteni a feleségét, mintha próbálná őt megtéríteni.
A másik tanácsom a kislányra vonatkozik. Nyilván, mindent meg kell tenni, hogy minél több templom élménye legyen, hogy megismerje a hitet, megtanuljon imádkozni, stb. A felesége ezt ellenzi, de legalábbis nem pártolja. Ez így nagyon nehéz. Javaslom, hogy kössenek egyességet a feleségével ezen a téren. Egyezzenek meg abban, hogy mennyit mehet el a templomba, és utána Ön ahhoz tartsa magát. Ne kelljen újra meg újra vitázni azon, hogy mennyi az a sok vagy kevés. Még akkor is, ha ennek az az ereménye, hogy csak minden második vasárnap megy el a kislány. Egyébként már az is jó, mert a rendszeresség miatt ez is nagyon sokat számít. Érdemes lesz majd egyházi iskolába is beíratni, hogy több oldalról is kaphasson jó hatásokat a hit irányába.
A szentáldozásról meg annyit mondhat, hogy vannak szerencsés gyermekek, akik már kereszteléskor megkapták a bérmálás szentségét. Neki egy kicsit várnia kell. De javaslom, ha ilyen vágy jelenik meg a gyermekben, akkor legyen csak minél hamarabb elsőáldozó. Beszéljen neki arról, hogy ez vár rá, s akkor majd ő is várni fogja.
Tisztelt Lelkiatya! Nagyon sok fajta kérdés és nézőpont létezik több fajta témáról és sokszor bizonytalanná válok némelyik témában, hogyan kéne állást foglalni illetve ha véleményt mondok vagy nem szólok rá a másikra a szerintem helytelen véleményt mond az helyes e. Utána mikor elgondolkodom mindig elfog a bűntudat, hogy esetleg elhamarkodottan nyilvánítottam véleményt vagy valakit megbántottam. ...
Mindig törekszem, hogy többféleképpen próbáljak hozzá állni egy adott dologhoz, több felől közelítsem meg, de ugyanakkor úgy érzem van olyan helyzet amikor állást kell foglalni, utána azonban sokszor bűntudatom van hogy esetleg rosszat mondtam vagy megbántottam valakit. Azonban azt sem tartom jónak ha nem merek soha véleményt mondani. Hibát követtem el, hogy ezt mondtam? Vajon hol van ilyen helyzetekben a helyes út? Úgy szeretnék úgy élni, hogy ha lehet senkit se bántsak meg. Ne az egész levelet tegye ki kérem. Köszönöm, hogy segít!
Tény, hogy nem könnyű mindig okosnak lenni. Szavaiból úgy érzékelem, hogy Ön nem egy harcias típus, inkább szereti a békét, a megnyugtató megoldásokat. Ez már egy fontos kiindulópont. Nem hiszem, hogy magára kellene erőltetnie az igazságmondó szerepét. Vannak olyan személyiségek, akik ebben sokkal járatosabbak. Ön inkább akkor mondjon véleményt, ha kérdezik. Egyébként nem szükséges előhozakodnia a saját álláspontjával. Ha kérdezik, akkor fontos azt mondani, amit gondol, nem pedig azt, amit az adott környezet vár, vagy amit a helyzet diktálna. Legyen tehát belülről erős, legyen véleménye a dolgokról, nézzen utána, kérdezzen rá. De ezt nem szükséges közzétenni, hangoztatni. Csak akkor, amikor kérdezik, amikor Önhöz fordulnak egy-egy kérdésben. Ez így nem gyávaság, hanem a természetéből fakadó visszafogottság. Ez egyébént is jobb, mint a vagdalkozó igazságmondás. Az említett példákban, melyeket itt nem tettem közzé, azt hiszem, igaza van. De csak akkor kell erről tanúságot tennie, amikor olyan helyzet teremtődik. Nyugodtan maradjon csak a béke embere. S törekedjék arra is, hogy ha valaki másként gondolkodik, azt belülről is tudja elfogadni, ne csak elhallgatnia kelljen a véleményét, hanem tudja elfogadni a másik embert a véleményétől függetlenül. Az embert igen, amit mond, azt nem feltétlenül.
Kedves Lelkiatya! Félelmetes dolog történt velem ma reggel, kinyilt a szemem és a fejemben ez ismétlődött:Máté 23,47. Annyira sokszor ismétlődött, hogy megkerestem, de ilyen nem létezik, csak Máté 23 és Lukács 47,ezt dobta ki a google. Viszont itt jön a félelmetes rész, mindkét szakasz majdnem ugyanaz.
https://szentiras.hu/SZIT/Mt23,14;Lk20,47Mit jelenthet ez? Özvegyeket nem ismerek, lehet h képmutató farizeus vagyok. Véletlenről szó sem lehet szerintem.
Hogy a kereső egymás mellé tette ezt a két igehelyet, ezen nincs mit csodálkozni. Így van kialakítva a megfelelő algoritmus, hogy az összetartozó helyeket össze tudja kötni. Hogy a Mt 23,47 beírásakor miért éppen a Mt 23,14 igeverset hozta, ez meg abból gondolható, hogy mivel szegény gugli nem találta a beírt igehelyet, a legközelebbit hozta elő, amelyben majdnem minden keresett szám megtalálható. Így jutott Ön a Mt 23,14 jelzésű vershez. Innen pedig a gugli már közös tartalmat keresett, ezért hozta a Lukács evangéliumában szereplő verset ugyanerről. A gugli kereső programja tehát logikusan hozta ki ezt a helyet. Hogy ebben mennyire volt az Ön számára isteni üzenet, ez az Ön hozzáállásán múlik. Az a jel, amit annak veszünk. Az az üzenet, amit komolyan követünk. Önnek kell elgondolkodnia, hogy ha már álmában ilyen élesen egy téves igehely jelent meg, ennek van-e valódi üzenete az Ön számára, vagy egész egyszerűen az álomban is saját életét élő agy rakta össze kicsit tévesen ezeket a betűket, számokat.
Annyit tanácsolhatok Önnek, hogy vegye komolyan ezt az érdekes jelenséget. Gondolkodjék el azon, hogy nem szokott-e farizeus módon viselkedni. Illetve, hogy nincs-e a közelében olyan özvegyasszony, akin segíthetne. Akár erre, akár arra jut, az érdekes agyi és világhálós jelenség immár isteni üzenetté vált az Ön számára.
Kedves Lelkiatya!
Miként lehetnék türelmesebb anyuka?
Sokszor olyan feszült a hangom is..
Köszönöm szépen a tanácsát!!
Ha egy másik személy miatt veszítjük el a türelmünket, akkor abban a helyzetben a másik ember ellenséggé válik, én pedig áldozattá. Ez a felfokozott, teljesen negatív töltésű érzelmi állapot szinte képtelenné teszi az embert arra, hogy helyes módon cselekedjék, szóljon vagy döntsön. Majdnem azt mondhatom, olyankor már mindegy is, szinte kezelhetetlen a helyzet. Azt kell elérni, hogy ne alakuljon ki ez a kettőnk közötti ellenséges állapot. Ezt közösen, együttműködve lehet leginkább elérni. Ez egy családban a legkézenfekvőbb módon tud működni. Másutt, munkahelyen, más közösségekben már nehezebben, mert nem állunk annyira közel egymáshoz, hogy ezt a közös stratégiát ki tudjuk alakítani, követni tudjuk. Jó barátok között esetleg. De a családban fontos, hogy erről többször is szó essék. Amikor jó hangulatban van mindenki, akkor együtt beszélgessenek róla! Felnőtt, gyermek, kamasz, kicsi, ki-ki másképpen fogja fel, de ez nem baj. Lényeg, hogy találkozzék, szembesüljön vele. Beszélgessenek róla: van ez a jelenség, mi váltja ki, mik az előjelei, stb. Úgy beszéljenek róla, mint közös ellenség. Ez, a kialakulófélben lévő helyzet dacára, egymás mellé állítja az érintett szereplőket. Ne egymásnak legyenek ellenségeik, hanem a civódásnak, kiabálásnak. Az a közös ellenség.
Sokat jelent, ha tudnak ezen nevetni. Persze, főként annak kell tudni nevetni, aki elveszíti a türelmet, mert a másik oldalról a nevetés esetleg olaj lehet a tűzre.
Egyáltalán, a gyermekek nevelésébe sok nevetést, játékot kell bevetni. Erre a gyermek nagyon fogékony, ezt esetleg a szülőnek kell magára erőltetnie. De inkább csak arról van szó, hogy le kell tudnia vetni a korral rárakódott kemény rétegeket, és újra gyermekké, gyermekivé válni. Ahol több gyermek van a családban, ott ez könnyebben megy. Ez az oka annak, hogy a jó pedagógus sokáig fiatal marad, mert az őt körülvevő gyermekek, fiatalok segítenek neki abban, hogy ő is gyermeki lelkületű tudjon lenni.
Kedves Lelkiatya! Bűnt követek-e el ha bűntudatomban magamnak fizikai fájdalmat okozok önmagam büntetése céljából vagy az éberségem növelése céljából? Utóbbit úgy értem, hogy maga a fizikai fájdalom okozása emlékeztethet arra, ami múltkor történt és akkor emlékezni fogok rá, hogy mit tettem akkor és mit nem kellene megint tennem. Nem egyszer voltak ilyen gondolataim, de csak tegnap vittem véghez. Írtam egyszer Önnek egy levelet, amiben leírtam, hogy a kisebb bűnök miatt is bűntudatom van és egyébként a kísértések is nagyon ritkán jelentkeznek nálam, azt írta, a bűntudat a Szentlélek munkája bennem és a kísértések elmaradásának pedig örülnöm kell, a már sokat emlegetett töviskoronámtól függetlenül is lehet ez, hogy már nem vagyok annyiszor kísértve, Isten kegyelme ez nekem. Tényleg így van, nagyon ritka a kísértés már és könnyebben ellenállok de amikor mégsem tudok, akkor nagyon elszomorít. Nem azért mert így nem tudnék azzal dicsekedni, hogy sikerült leküzdeni hanem a Jézus iránti szeretetem miatt. Miatta igyekszek, nem magam miatt. A (tövis)koronám is azért van, amiről már Ön is tud. Jézus miatt örülök ha sikerrel járok mert nekem minden kísértés egy lehetőség a szeretetem bizonyítására. Talán írtam Önnek azt is, hogy mennyi mindent kaptam Jézustól, meghallgatott, megvigasztalt mikor szomorú voltam, meggyógyított mikor beteg voltam de úgy hogy teljesen és még orvoshoz se kellett mennem, ezt megtette nem egyszer, amikor pedig nagyon féltem valamitől, akkor is segített és olyan lelki békét adott nekem, annyira éreztette velem a jelenlétét, hogy még olyat nem éltem át sose. Gondolom megért engem, kedves Lelkiatya, ha azt mondom, egyébként is ösztönöz Jézus szenvedése és áldozata a bűneim leküzdésére és erre még rátesz egy lapáttal az a sok kegyelem, amit kaptam. Ráadásul nem is közbenjárás útján kaptam mindezeket tőle hanem közvetlenül és így még értékesebbek. Szeretem is Jézust és nagyon ösztönöz az a sok jó, amit kaptam tőle, minden leküzdött kísértés egy köszönetnyilvánítás. Azért nem kényszer ez hanem valahogyan természetessé vált, mintha már ha akarnék se tudnék megváltozni a nagy igyekezetem és szeretetem kapcsán. A levelem ihletője az, hogy tegnap bűnbe estem és ez elszomorított. Azzal büntettem meg magam, hogy egy pálcaszerű valamivel 21-szer ütöttem a kezemre, ami nem mondom, hogy kellemes volt, de nem is nagyon kibírhatatlan. Haragudtam saját magamra és abban is reménykedtem, hogy a Jézus iránti szereteten kívül ez is segíthet, hogy emlékezzek rá hogyan is éreztem magam a bűnöm miatt és ne kövessem el újra. Ha nem tartottam volna attól, hogy belehalok vagy nagyon súlyosan megsérülök, akkor egy szeget is szívesen a kezembe szúrtam volna, de ezt nem tettem meg mert nem szeretnék örökre maradandó sebeket magamnak, már csak a szeretteim miatt sem. Mint említettem, ritkán esek bűnbe, egészen ritkán, nem is gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide és Isten megadja nekem ezt a kegyelmet, hogy ilyen ritka a kísértés és ennyi erőm is lesz leküzdeni, de az a kevés nagyon elkeserít és nem magam miatt hanem amiatt aki szenvedett értem ártatlanul. Ilyenkor előfordul, hogy órákon át gondolok arra, ami történt és még elalvás előtt is pityergek. Tegnap este egy könnytócsa folyt a párnámra mert még alvás előtt is szomorkodtam a bűnöm miatt. Bűnt követtem el amikor fizikai fájdalmat okoztam magamnak? Mi a kereszténység álláspontja erről? Azt elhiszem, hogy Jézus megbocsát fizikai fájdalmak nélkül is, de magamra haragszok és nagyon sajnálok mindent. Mert szeretem őt. Nem akarom megbántani azt, akit nagyon szeretek és aki nem érdemli meg. Az ember bűnben születik de mégis szégyennek érzem a bűnt tudván, hogy mi volt az örök életem ára. Régen nem ilyen voltam, fokozatosan lettem ilyen minél jobban megszerettem Jézust. Teljesen logikátlan de úgy van, hogy minél kevesebb a bűnöm, minél kevesebb a kísértés, minél inkább lenne okom örülni és hálásnak lenni a sok kegyelemért amikről írtam, az a kicsi kudarc annál jobban elszomorít. Nekem az olyan mintha súlyosabb bűn lenne pont azért mert annyi okom van hálásnak lenni és örülni. Más ember erre lehet azt mondaná, hogy mit szomorkodok és haragszok magamra mikor ő háromszor annyi bűnt követ el mint én, mondta is már egyszer nekem valaki, hogy nekem alig van bűnöm...de így van mégis, hogy engem az a ritka bűn is bánt. A tegnapi volt az első ilyen eset, nem szoktam olyat csinálni...
Azt javaslom, ne büntesse magát. Ez olyan volna, mintha nem bízna Isten megbocsátásában. Elhiszem, hogy bízik benne, örül is neki, hogy szereti Önt, mégis rejtett módon ott marad, hogy valamit még tennie kell a bűn helyrehozataláért. Holott Isten megbocsátása mindig ingyenes. Ezt nagyon fontos tudatosítani, éppen Önnek, aki egyre közelebb kerül hozzá. Ugyanakkor nem baj, ha egy bűnhöz ilyen cselekedetet köt. Nem büntetésként, hanem emlékeztetésként. Mintegy saját magának segítve ezzel. Ez tehát módszer, eszköz, amit használhat, de nem büntetés és nem elégtétel. Fontos azonban, hogy ne essék túlzásba. Amit leírt, azt nem tartom túlzásnak. Többet azonban semmiképp sem javaslok. Azt meg, hogy kárt tegyen magában, kifejezetten ellenzem. Az már bűn is volna.
Azonban szeretném fölhívni a figyelmét, hogy Önnek is sok más bűne is van, amelyeket most még nem lát, nem ismer. Ha esetleg van olyan ember a környezetében, akivel nem túl jó a kapcsolata, őt megkérdezheti, hogy mi a véleménye az Ön magatartásáról. Ha a barátait, Önhöz közel állókat kérdezi, akik szeretik Önt, bizonyára abban erősítik, hogy alig van bűne. De ha egy másként, netán ellenségeskedő módon gondolkodó embert kérdez meg, biztosan fog tudni mondani dolgokat, amelyeken változtatnia kell. Lehet, hogy nem lesz mindenben igaza, de a szavaiban talán lesz igazság. Ez a két tanácsom van az Ön által leírottak kapcsán.
Kedves Lelkiatya!
Sokszor hallani olyan mondatokat,hogy egy gyermek a szülőt nézve nő fel,a gyermek a szülő tükre.
Ahogy mi szülők neveljük,olyanná válik!!
De!! Az alábbi történet elgondolkoztatott!
Mi van ha mégsem ez látszik, hanem a gyermek más lesz....
Az apukát fiatalként be se lehetett vinni a templomba ,nem érdekelte a hit igazán, a fia egyházi iskolában tanul,és ő szeret misére járni ,ministránskodni is !
Mi alapján lesz akkor mégis így?
Vagy gondoljak itt csak a szabad akaratra?
Hogy dönthetünk máshogy ,mint más,mint a szüleink pl ?
Köszönöm a választ!
Igen, természetesen. A szülői minta nem azt jelenti, hogy a gyermek automatikusan nem is lehet más, csak olyan, mint a szülei. A többgyermekes szülők számolhatnak be arról, hogy akárhány gyermekük van, az mind más. Holott a szülők azonosak. Kiben-kiben más és más fejlődik ki, ki erre, ki arra fogékony. Az azonban bizonyos, hogy a szülőnek mindent meg kell tennie, hogy minél hitelesebb képet adjon Isten szeretetéről. Ettől nem válnak egyformává a gyermekek, hanem mindegyik a maga temperamentumának megfelelően fogja föl ezt az értékes példát, és a saját személyiségének megfelelően éli azt tovább.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi az, amit manapság Ön szerint legkevésbé ismerünk fel Krisztus tanításából, de a belső békénkhez elengedhetetlen lenne? Botond
Kedves Botond! Érdekes kérdést tett föl, sokat kellett töprengenem rajta. Arra jutottam, hogy a legkevésbé azt ismerjük föl, azt hisszük el, hogy a megtestesülés által isteni életet kaptunk. Ennek következtében földhöz ragadságunk teljesen átválthatna mennybe ragadottsággá. Mennyivel más lenne az életünk, ha eszerint élnénk, ha ez tudatosodnék bennünk, ha hétköznapi tetteinkben is természetessé válna, hogy isteni erővel rendelkezünk! Ennek egyik legfőbb gyakorlati megvalósulása Isten irgalmának gyakorlása. Az isteni élet nem Harry Potter varázslataira tesz képessé, hanem megérteti velünk a szeretet mindenekfölött valóságát. Ezt érdemes gyakorolni: próbálni megérteni és megélni az irgalmat a hétköznapi kapcsolatainkban. Persze, sok más útja is van az isteni élet elmélyítésének, de kérdése kapcsán ezt látom leginkább kiemelendőnek.
Kedves Lelkiatya!
Az Újszövetségben számos egymásnak ellent mondani tűnő kijelentést olvashatunk Jézustól, amire Lelkiatya is sokszor kitért már. Szeretném megérteni az Urat s hogy miként lehetnek az ilyen állításai is követhetők, ezért kérem a segítségét.
1., Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket. (Mt 9,13)
2., Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, (Jn 17,10)
Hogy kell mindezt jól érteni?
Köszönve:
Lívia
Kedves Lívia!
Ha pusztán racionálisan akarjuk értelmezni ezt a két kijelentést, akkor is szépen összefésülhető. Illetve pontosítható, hogy nem egymással szembenálló csoportokról van szó. Hogy kire gondol Jézus a főpapi imában, ezt nem tudhatjuk egészen pontosan. Mindenesetre bizonyosan nem az "igazakra" utal, hiszen az a kategória nehezen is volna értelmezhető. De ezzel valójában a lényegesebb szemponthoz is érkeztünk. Jézus, amikor szembeállítja az igazakat a bűnösökkel, akkor valójában leleplezi azokat, akik magukat igaznak tartják. Velük nem tud mit kezdeni az Úr. Őket is hívná, de ők a hívásra nem felelnek, vagy nemmel felelnek. Ezekről másutt is beszél Jézus néhány példabeszédében. Ez a kijelentés inkább azt rejti magában, hogy senkise tartsa magát igaznak. Aki követni akarja Jézust, annak be kell látnia, hogy rászorul Isten irgalmára. Ez a belátás, ez a bűnbánó magatartás teszi őt képessé arra, hogy befogadja Isten szeretetét, Isten hívását. Jobban erre vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése.
A János evangéliumában szereplő mondat is többféleképpen értelmezhető. Ahogy utaltam is rá, nem tudjuk, kikre gondol Jézus, kik azok, akiket az Atya neki adott. Lehetséges, hogy minden üdvözülő emberre, de az is lehet, hogy itt kifejezetten csak az apostolokra. S ez sem kizáró, hisz a mi imánkban is van, hogy egyszer ezért, másszor másért imádkozunk. Jézus is imádkozhatott külön a választott apostolokért, mint ahogyan imádkozhatott a betegekért, hitetlenekért, az őt bántalmazókért, stb.
Mindezek alapján én nem látok ellentétet a két kijelentés között.
Kedves Lelkiatya!
40 éves házas ,édesanya vagyok!
Miért van az,hogy másként érint lelkileg ha valaki meghal,mint mondjuk 20 éves lányként?
Emlékszem kb 15 éves lehettem,amikor egyik lány osztálytársam mesélte,hogy neki az apukája nem él,sajnáltam,szomorú lettem,hogy milyen nehéz ,rossz lehet neki.
Kb ennyi is volt az érzelmi reakcióm.
Ma megtudtam,hogy az utcánkban lakó néni fia meghalt rákban ( nem volt még 50 éves,nem tudom pontosan negyvenvalahány éves) és az a néni Kedves velünk,a fiát is ismertem ,köszöntünk is mindig egymásnak.
Ma mikor megtudtam meghalt,elsírtam magam,hogy milyen nagy fájdalom lehet ez az anyukának, özvegy is lett idén.
Nagyon sajnáltam,utána azt éreztem ,hogy elszeretnék mondani egy imát a fillért,és azt mondtam Istennek kissé hangosan ,hogy fogadd el ezt az imám ,légy irgalmas hozzá,nyugodjék békében.
Mik ezek az érzelmi változások bennem,könny,ima....
Nem rosszallóag értem,csak olyan más minden mostanában velem...
Köszönöm szépen!
Ezt én jó irányú folyamatnak látom. Van, aki épp ellenkezőleg, az élet viszontagságai közben megedződve egyre keményebbé válik, egyre kevésbé hatják meg az ilyen helyzetek. Akár az együttérzés mélyülése, akár a világ dolgainak érzékenyebb felfogása vezeti Önt ebben, azt mondom, hálát adhat a Mindenhatónak. Fontos dolgoznunk is azon, hogy minél együttérzőbbek legyünk, erre tudatosan figyeljünk. De az is igaz, hogy a lélek fejlődésével ez szépen együttjár. Hasonlóan a világ dolgainak megértése, az érzékelés kifinomulása is olyan dolog, amely az ember lelki fejlődésének egyik gyümölcse. Köszönje meg ezt Istennek és keresse is tovább, hogyan tud a lelke tovább fejlődni, tovább mélyülni!
Kedves Lelkiatya! A testvérem autista és gondja van az evangéliomos könyv csókolással. Milyen gesztus legyen helyette? Furcsa szokás az, ha csak a homlokát érinti hozzá?
Más is tesz ilyet, hogy csupán homlokával érinti az evangéliumos könyvet, vagy keresztcsókolással a keresztet. Ez is teljesen jó megoldás, szépen kifejezi a hódolatunkat, alázatunkat, szeretetünket.
Kedves Lelkiatya!
Az alábbi családi jelenséggel kapcsolatban lennék kíváncsi a véleményére.
Olyan családban nőttem fel,ahol apukám sokat dolgozott,és ha fáradt feszült volt leginkább akkor ,de kiabált velünk.
Ő olyan családban nőtt fel,ahol az apukája ivott,és kiabált.
Én anyuka vagyok, de sajnos egyre inkább én is kezdem átvenni ezt,ha értetlenek,nem fogadnak szót kiabálok!Van amikor már saját magamon meglepődök,hogy nézd már ,hogy ordítok!Ha eldöntöm,már Kedves leszek,sem mindig sikerül,nem értem,de sokszor már majdnem mindenen képes vagyok robbanni!
Ez ilyen ilyen generációkon átívelő valami?Bűn? Ez a családi hangos szó,kiabálás?
Hogy lehet ebböl kigyógyulni,én nem szeretnék kiabálós anyuka lenni!!
Kisfiam múltkor pityergett,hogy a tanító néni is mindig kiabál az osztállyal,idegbeteg..
Köszönöm a segítséget!!
Számolnunk kell azzal, hogy sokmindent átvettünk a szüleinktől, jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Van, amit valóban a génjeinkben örököltünk, s van, amit inkább eltanultunk tőlük, mintegy belenőttünk ugyanabba a magatartásmintába. Úgy gondolom, nem sok jelentősége van annak, hogy melyek az öröklött s melyek a szerzett tulajdonságaink, ugyanis ezzel is, azzal is van dolgunk. Egyikre sem mondhatjuk, hogy nem tehetünk róla. Mindenről tehetünk, mert minden a kezünkben van. Persze, van, amit könnyebb, van, amit nehezebb kezelni. Ezzel nem azt mondom, hogy ne fogadjuk el saját magunkat. Dehogynem. Az az alap. Onnan lehet indulni. Ha van olyan tulajdonságom, amit utálok magamban, nem akarom, nem bírom elfogadni, akkor addig azzal nem is tudok mit kezdeni. Az alap a fölismerés és az elfogadás. Ez nem azonos a belenyugvással. Ezért roppant fontos a keresztény életben, a bölcs életvezetésben az önismeret. Lássam, ki vagyok, milyen vagyok, mire vagyok képes és mire nem, stb. Ráadásul ez az önmegismerés egy egész életen át tartó folyamat, csak a koporsóval zárul le.
Ha Ön fölismerte, hogy képes "mindenen robbanni", akkor ebben nem azt kell vizsgálnia, hogy az édesapja is ilyen volt, hanem azt, hogy mit kezdjen vele. Persze, ha jó viszonyban vannak, megkérdezheti, hogy ő annak idején vagy akár most is mit kezdett vele. Ez esetleg tanulságos lehet Önnek is. A gyógyulásban sokat számít, ha erről a rossz tulajdonságáról beszél a férjének, a gyermekeinek. Hogy fölismerte magában ezt a rossz dolgot, és szeretne küzdeni ellene, segítsenek neki. Ez többszörös haszon. Amikor kibeszélünk valamit, az már nem marad rejtekben, jobban kezelhető, esetleg a gyermekek szólnak, hogy "anya, már megint kezded", akkor hamarabb ráébredhet, hogy megjelent a kísértés, vigyázni kell. De ennél még fontosabb, hogy a gyermekek is megtanulják, hogy lehet és kell is a rossz tulajdonságainkkal bánni.
Tisztelt Lelkiatya!
Ahhoz hogy valakit felvegyenek a pap nevelő intézetbe milyen feltételei vannak? Milyen szabályok vannak az intézetbe amit ott mindig be kell tartani ? És minden kispap betartsa azt hogy megőrzik a szüzességét a hazassagig? Esetleg nem tudna olyan oldalt vagbkonyvet ajánlani ahol olvashatók a pappá válásról?
Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy vegye föl a kapcsolatot egy görögkatolikus atyával. Olyan sok és sokirányú kérdést tett föl, amelyekre lehetetlen ebben a formában válaszolni. Nem tudok olyan könyvről amely mindezt egyben összefoglalja, de nehezen is tudok ilyet elképzelni, hisz maga a kérdéskör is roppant szerteágazó. De azért is javaslom a személyes kapcsoltfelvételt, mert a hivatás alakulása is mindig személyes, nem lehet csupán könyvekből összeolvasni a hozzávalókat. Kérdezzen egy vagy több atyát is ezekről, ha van lehetősége, és a vele, velük való személyes kapcsolatnak köszönhetően még több kérdés is fölvetődik. Nyilván fontos és érdemes ezekkel foglalkoznia, biztatom is erre, de mindenképp valamilyen személyes kapcsolat alapján.
Kedves Lelkiatya!
Kis Szent Teréz mondotta:
Most már egész életemen át szívesen vagyok beteg,ha ezzel a jó Istennek örömet szerezhetek!
Van egy ismerősöm aki mindig én úgy érzem " már-már panaszkodik is " ,hogy jaj de betegek ,szegények vagyunk.
Egész életünk ilyen,jobb lenne már meghalni.
Minek így élni....
Ezt a mondatot Kis Szent Terézével összehasonlítva ég és föld.
Terézke úgy tűnik szerette a szenvedést,mert így közel érezhette magát az Úrhoz.
Míg az ismerősömnek mintha ez egy borzasztó nagy baj lenne...
De ez miért van?
Mert az egyik Szent a másik " sima ember" aki nem tudja milyen értékes Isten szemében jól szenvedni?
Köszönöm szépen!!
Azt hiszem, pontosítani kell. Nem hiszem, hogy Szent Teréz szerette volna a szenvedést. Viszont jobban szerette az Urat, mint amennyire nem szerette a szenvedést. Mondhatjuk, hogy ez teszi a szentet szentté, hogy annyira szereti az Úr Jézust. De azért itt nincs határvonal, hanem fokozatok vannak. Törekednünk kell arra, hogy minél jobban szeressük Istent. Kérni kell a Szentlelket, hogy tanítson meg jól szeretni, és gyakorolni is kell a szeretetet, hogy belejöjjünk. A szenvedéstől az egészséges ember vonakodik. Ez teljesen természetes. Még Jézus is szerette volna elkerülni a szenvedést és a halált. A Getszemáni kertben azért imádkozott, hogy hacsak lehetséges, elkerülhesse azt, ami rá vár. De fontosabb volt neki az Atya akarata. Erre kell nekünk is törekednünk, hogy Isten mindennél fontosabb legyen nekünk, még a saját jólétünknél, kényelmünknél, biztonságunknál is. Meg kell tanulnunk ezt az önzetlen szemléletet. Ez a keresztény élet, hogy ebben folyamatosan fejlődünk.
Kedves Lelkiatya!
Anyukámmal rengeteget vitatkozunk ,máshogy látunk dolgokat,jót akarna ő ,de nem jön jól át,nem ért meg engem,sosem éreztem igazán ,hogy feltétel nélkül szeretne,inkább úgy mondanám örömet okoztam neki ha ügyes voltam,de hatalmas fájdalomnak élte éli meg ha nem ,és visszaszólok, hogy én Milyen hálátlan vagyok, van egy olyan szokása,hogy mindent percekig mond,akár kiabálva de ettől nem lesz jobb,tudom apa szerint is ez rossz szokása körül ír valamit 2 percig ami másnak 20 másodperc csak.Nem tudom ez miért van nála.
Nem érzem ,hogy szeretne és én sem őt úgy ,a sok kiabálás mintha ezt rombolná
Milyen egy jó szülő gyerek kapcsolat?
Mi mit rontunk el?
Köszönöm.
B.
Kicsit olyan ez, mint amikor a kamasz gyerek a másik oldalról mondja el, hogy a szülei miért nem értik meg. Persze, felnőtt korban ezt már egészen másként, bölcsen, türelemmel kell kezelni. Azt mindenképpen érdemes fölmérni, hogy a gyermekkorukban mit rontottak el a szüleink, mi az, amit érdemes másként tenni. Már csak azért is, mert nagyon gyakori jelenség, hogy az ember, noha fölismeri a szülei hibáit, szépen ugyanazokat ő maga is elköveti. Nagyon tudatos önvizsgálat, önnevelés kell ahhoz, hogy ezeket az ismétlődő hibákat elkerüljük. Felnőttként már azt mondom, ne legyenek elvárásai a szüleivel szemben. Örüljön annak, amit kapott tőlük. Hogy a jó dolgokat is fölismerje és elismerje, ez legalább annyira fontos. Ezeket pedig érdemes megköszönni, felhozni nekik, hogy ezekért milyen hálás. Már semmilyen szemrehányást nem érdemes tenni a múltért. Azt már helyrehozni úgysem lehet. Ha nehéz elviselni a szülők, vagy bárki más, rokon vagy idegen ember magatartását, akkor ez jó lehetőség a türelem, az elfogadás, az igazán önzetlen szeretet gyakorlására. Hozzáteszem, sok esetben épp azért nehéz elviselni a szüleink gyengéit, mert azok bennünk is ott vannak. Valójában saját magunkban nem tudjuk ezt elfogadni, nem tudunk vele kibékülni, s ezért annyira taszító, ha kívülről találkozunk vele. Bölcsesség, türelem, a szeretet gyakorlása - ez gyógyítja, ez teszi helyre a gyermek-szülő kapcsolatot. S persze, az egymásért való imádság.
Kedves Lelkiatya!
Lehet furcsa lesz amit felvetek.
Ha valaki fiatalon volt római katolikusként elsőáldozó,bérmálkozó, és mindennap imádkozik ,szentségi házasságban is él már ,tudja,hogy mennyi mindent kapott a jó Istentől ,hálás is ,és meg köszöni.Gyermekeket is kapott!
Felvállalva mint cselekedetet ,hogy 12 éven át imádkozza a 7 miatyánk, 7 üdvözlégy imát Krisztus urunk szent sebei és drágalátos vére tiszteletére ,tehát ezen elvek mentén élek,de még magam sem tudom a pontos okát ,de anyukaként kb ennyi a hitéletem ,mármint szentmisére nem sűrűn járunk,a gyerekek meg vannak keresztelve ,aki korban olyan ,volt elsőáldozó is már ,szoktak imádkozni.
Próbáltam vissza gondolni a gyerek koromra ,engem is megkereszteltettek voltam ugye elsőáldozó is de hogy is fogalmazzak jól,tehát mindezek ellenére mi nem voltunk egy templomba járó család ,ha mentünk is csak ritkán,sőt nagyon ritkán.
Nem tudom, hogy lélektanilag hogy van ez de biztos ragadt rám formált mégis pár dolog,mert csak azért is maradt meg az imádkozás,sőt bővült,hatott valamilyen szintem,de mivel nem voltunk templomba járó család így ez nem is rögzült bennem , a Szentmise iránti tisztelet,szeretet és felnőttként is ezt érzem látom,hogy nem különösebben igénylem ,olyan semleges ,de amikor meg eljutok mégis jó!!
Én rokonságomban sok mindenki meg van keresztelve ,de egy olyan embert sem tudok felmutatni,aki járt volna rendszeresen minden vasárnap misére....helyette pl munka.
Létezik olyan, hogy pl én olyan életet élek, hogy tudta Isten vállalom ezt az imát mint anya,de kb ennyi,és más oldal meg hiányos....
Lehet ilyen elfogadás is Isten részéről ,hogy tudja én ilyen formában szeretem ,adok neki imákat lelkekért?
Nagyon régen olvastam valamilyen Mária nevű szentről,furcsa elö ,vezetékneve volt nem maradt meg aki a sivatagban bolyongott ott imádkozott ,ő így élt,úgy szerette az urat.De előtte hajón is volt és volt,hogy paráználkodott,de abbahagyta.
A gyermekeink sem igazán szeretnek misére menni ,nagyon unják,énekelni pláne,de sajnos tudom milyen, mert én is így voltam ezzel anno....
Köszönöm a válaszát.
Mindenképpen azt tanácsolom Önnek, hogy lépjen tovább, ne elégedjék meg az eddigi vallási gyakorlatával. Ezt nem csak Önnek, hanem mindenkinek mondom. Mindig fejlődnünk kell a hitben. Ami nem fejlődik, az nem él. Márpedig a hitünknek élnie kell. Főként a vasárnapi szentmisén való részvétel terén buzdítom előre lépésre. Sajnos, ha ez nem volt természetes gyakorlat az életükben, akkor bizony, nehezen lesznek rávehetők a gyermekek, főként kamaszkortól kezdve, hogy ők is járjanak el rendszeresen templomba. Számolni kell azzal is hogy ma a világ sokkal erőteljesebben próbálja az embereket eltávolítani a hittől, Istentől. Ha Önök a férjével nem adnak kellő alapot a gyermekeiknek, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy a világ elviszi, eltéríti őket. Régen is fontos volt a gyermekekkel rendszeresen templomba járni, de ez ma sokszorosan fontosabb tényező a hit megőrzése szempontjából. Persze, ezt azzal kell kezdeni, hogy Önnek fontossá válik a templom, hogy Ön saját maga számára fedezze föl, hogy milyen sokat adhat a rendszeres szentségi élet, gyónás, gyakori áldozás, a templomi szertartásokban való megmerítkezés. Amíg ez nem saját meggyőződése, addig nyilván a gyermekeinek sem tudja tovább adni. Önnek sokkal erősebb kötődést kell adni a gyermekei számára, mert nagyon megváltozott a világ.
Alighanem egyiptomi Máriára utalhat, aki évente egyszer vette magához az Eucharisztiát, éveken át egyedül élt a pusztában. Ám az ő életét igazán nem hozhatjuk föl követendő példaként. Utcanő volt, és egy templomi élmény kapcsán megtért. Akkor beismerte súlyosan bűnös életét, és ezért határozta el, hogy a hátralevő részt kemény böjtöléssel és aszkézissel tölti. Ez, bizony, meglehetősen távol van a mai életünk gyakorlatától. Javaslom inkább, ismerje meg pl. Carlo Acutis életét, aki 15 évesen lett szent. Érdemes a gyermekeivel is megismertetni ezt a példát.
