Kedves Lelkiatya! Ha jól tudom, a szülők egyik feladata ,hogy következetesen, felelősség teljesen nevelje a gyermekét. Megvizsgálva a mi életünket,attól tartok azért vérzünk több sebből mert nem jól csináltuk, elrontottuk. Írnék példát ,hogy szemléltessem. Ha a gyermek kér, könyörög,had menjen el pl baráthoz ,vagy biciklizni,de én előzőleg azt mondtam nem mehet sehova ,mert mondjuk rossz jegyet kapott, vagy szemtelen volt velem vagy bármi ,de mégis rábeszél , vagy hogy kijavítja q jegyet de most engedjem már el,és én megváltoztatom a korábbi szavam döntésem,hogy na jó menj,és esetleg az is benne van ,hogy már lenyugodtam dühömből,és eléri,hogy elmenjen. De sok ilyen volt már,de azon morfondíroztam,mi van ha ez más ,hogy én végül is nem kedves,rendes voltam vele ,hogy na jó menjen ,hanem ellenkezőleg a gyerek azt látja egy két jó szó amit hallani kell,és már megis változott a döntés,és ezzel arra tanítva,hogy egyszer ezt mondja a szülő máskor azt Hullámzik mint a tenger. És mikor meg a szülő tényleg komolyan akarja venni amit mondott,akkor bepróbálkozván meg neki áll feljebb dühöng mert nem ér célba. Ha érthető amit írtam és így van Ön szerint lehet ezek után még jól élni korrigálni? Köszönöm szépen!!

Kedves Lelkiatya! Nem vagyok egyházi ember, nagyon tapasztalt sem, gyermekeim sincsenek, de mégis szeretnék adni egy tanácsot annak az édesanyának, aki 15 éves fiáról írt és minden szülőnek aki azzal küszködik, amiatt aggódik, hogy gyermeke a bűn útjára lép. Tanácsot adni neki és a saját történetem elmesélni. Meglehet, hogy semmi haszna nem lesz annak, amit mondok, de mint bűnös ember, Jézus tanítványa, másokat szívesen segítő keresztény, inkább mégis megosztanám a most következőket. Ha őszinte akarok lenni, nekem egy valami segített igazán a bűn elleni küzdelemben: a Jézus iránti szeretetem. Sok kísértésemen úgy mentem keresztül, hogy nem magamért küzdöttem, nem az üdvösségemért akartam kibírni, nem egyszerűen szabályokat akartam követni hanem egyedül Jézusért küzdöttem. Számomra a kísértésben a kitartás, a kísértés leküzdése egy módja a Jézus iránti szeretetem megmutatásának és bizonyításának. Egy módja annak, hogy köszönetet mondjak neki mindenért, amit értem tett. Szeretném elmondani, hogy ma is kísértve éreztem magam, akkor éppen az önkielégítésre. Egész idő alatt az járt a fejemben, tudatosan gondoltam arra, hogy most ez is egy lehetőség a Jézus iránti szeretetem kimutatására. Arra gondoltam, hogy Jézus leküzdötte a saját kísértéseit, hiszen megkísértette a Sátán őt is, elszenvedte nem egyszer a hamis vádakat és támadásokat (egyszer még meg is akarták ölni!) és a kereszten is mennyit szenvedett. Azt mondtam magamnak, Jézus kibírta a kísértéseket értem, akkor én is ki fogom az enyéimet érte. Hála Istennek sikerült is és nagy boldogság volt utána a szívemben, mert fantasztikus érzés volt, hogy nem csak részben tudtam neki kimutatni amit érzek, hanem annál jobban. Hogy nem csak az imádság és a templomba járás alkalmával követem Jézust. Hogy megélem azt, amit imádkozok. A levélíró édesanyának azt szeretném javasolni, hogy próbálja a gyermekének más szemszögből megvilágítani a helyzetet. Ne egyszerűen azt érezze a gyermeke, hogy bizonyos dolgokat nem lehet csinálni, mert az édesanyja nem akarja, sőt, ne is csak annyit érezzen, hogy azért nem lehet mert a bűn miatt Isten haragszik, nem illik, keresztény nem csinálhat ilyet. Ehelyett sokkal inkább Jézus szeretetén keresztül igyekezzék neki ezt megmagyarázni. Elmondani, hogy Jézus mindenkinél jobban szereti, hogy Jézusnak ő olyan fontos, hogy borzalmas kínokat is hajlandó volt átélni miatta. Elmondani, hogy Jézus megérti az ember gyengeségeit, de egyúttal a fejlődésre, a jobbra is ösztönöz. Elmondani, hogy bármennyit változik is a világ, a szokások, az erkölcsök, az emberek, Jézus örök és a szeretete nem változik. Ezzel érzékeltetni vele, hogy nem azok a legfontosabb dolgok az életben, amik folyton változnak, egy ideig divatos, utána nem. A legfontosabb dolgok - Jézus szeretete, Jézus követése, amit Jézus értünk tett - nem változnak. Soha, de soha nem fogja senki úgy szeretni gyermekét, ahogy Jézus. Legyen hát nekünk az a legfontosabb, aki valóban szeret minket, ne azok akik csak ideig-óráig! Jómagam is ebben a helyzetben vagyok. Utólag kimondhatatlanul bánom, de egyetemi éveim alatt a hitem nem volt nekem fontos, Jézus nem érdekelt, még kételkedtem is benne. Csupa olyan ember volt nekem fontos, voltak a példaképeim, hittem őket barátaimnak, akik nem igazi szeretettel szerettek és pont Jézust hanyagoltam el, aki sokkal jobban megérdemelte volna a figyelmem. Akkoriban összejöttem valakivel, akivel bár hosszútávú kapcsolatom lett, nem csak egy éjszaka volt, de mégiscsak mondhatni volt köztünk szexuális kapcsolat. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, már megbántam. Akkor az elején nem siettem volna el a szexet és erre a másik fél azt mondta, hogy nekem dráma, ami neki természetes. Természetesen nem keresztényről van szó. Elmagyaráztam neki mennyire megbántott ezzel és nem mindenkinek ugyanúgy megy ez. Megértette, hogy hibázott azzal, amiket mondott és utána nagyon türelmes lett ezen a téren. Végül egyébként jóban és rosszban is velem volt, hozzátartozók betegségében, halálában, a világjárványban tehát nem mondom, hogy teljesen komolytalan volt, még most is a párom, csak már másabbak a körülmények, de nekem mégis egy rossz emlék lesz, amiket nekem akkor mondott, mert egyszerűen nyoma van annak, amit a másik ember velünk tesz, még akkor is ha megbocsátunk, attól még minden formál és alakít. Nem beszélve arról, hogy amióta igazán megértettem, hogy Jézus mit tett értem és látom, ahogy teljesen megváltoztatja az életem, azóta már rájöttem, hogy senki ezen a világon nem érdemli a szeretetem annyira, amennyire Jézus. Véleményem szerint akik igazán szeretnek minket, azok általában a szüleink, akik jó esetben csak jót akarnak nekünk, életük végéig mellettünk vannak, önzetlenek velünk, aggódnak értünk mindig és Jézus, aki talán még náluk is jobban szeret minket és a vérét adta értünk. A saját tapasztalatom mondatja azt velem, hogy nem érdemes könnyen megbízni bárkiben, elhamarkodni döntéseket és keresztény szemlélet nélkül cselekedni, mert ha megbánjuk, már nem csinálhatjuk vissza, viszont a sebek megmaradnak, még ha valamennyire be is gyógyulnak. Aki pedig valóban szeret minket, nem csak szórakozik velünk, a bajban is velünk lesz, az nem akar minket siettetni, saját kedve szerint változtatni, megbántani. Sajnálom, hogy ha túl pesszimista lett a levelem, természetesen nem mondom, hogy a kérdező fia nem találhatná meg sosem a boldogságot, hiszen én épp azt akartam megmagyarázni, hogy annak más módja van, a hamis boldogságot nem szabad az igazival összekeverni.

Kedves Lelkiatya! Pio atyával kapcsolatban olvastam ,hogy Ő mondta szeressük a Szűz anyát,és imádkozzuk a rózsafüzért! Hogy lehet még is ( jól) szeretni a Szűz anyát?Bevallom én olyan nagy érzéseket nem érzek,persze tisztelet illeti,és ő a Bérmanevem is mármint a Mária. De mit takar az ,hogy szeressük? Tetekkel,vagy hogy érti Pió atya? A másik kérdésem, hogy szoktam imádkozni mindennap, de pl a rózsafüzért még nem próbáltam, meg ahogy még régebben néztem létezik többféle verzió. Melyik első próbálkozásra a legkönnyebb,legrövidebb ,így kisgyermekes anyukaként? Google-ban rá keresek ha megtetszik írni. Köszönöm szépen!!

Kedves Lelkiatya! A fiunk 15 éves. Múlthéten megismerkedett egy kislánnyal 14 éves.Elmondása szerint rendes , szülei is rendesek,jól is tanul,azt mondta más mint a többi lány. Ma találkoztak, a gyermekünk úgy jött haza,hogy teljesen kiakadtam,mivel a nyakán baloldalon egy hatalmas feltűnő nyaki kiszívás található látható. Mondta tudom anya feltűnő alapozóval elfedem. Mondtam neki, ez ciki,miért engedi ? Nem normális dolog. Gyerekes is,azt hiszik ettől lesznek nagyfiúk pedig nem. Erre azt válaszolta minden haverja akinek van barátnője így járkál. Mondtam neki engem nem érdekel ,meg ne tudjam,hogy mégegyszer ilyen formában hozzád ér az a kislány. Azt mondta nem engedi neki legközelebb. Megmondtam neki őszintén nálam ezzel jól bemutatkozott elsőre a barátnőd ,mondta tudja mert félve kérdezgette őt ,hogy engedik még ,hogy találkozzunk? Szerinte túl tolom ezt az egészet. Annyira friss minden nekem is Elsőszülött fiunk,nem volt még eddig barátnője, féltem is,a testiségről már nem is beszélve, azzal se jutunk egyről a kettőre. Szerinte maradi vagyok,házasságban csak szexualitás, addig nem, azzal jön és nem is ismer olyat aki 2023-ban így él,az a baj én sem mondjuk ki őszintén( tudom van aki betartja, de én sem ismerek ilyet tényleg),de mégsem mondhatom azt neki nem baj,csináld ilyen világban élünk már ,mama betartotta ti már nem... Egyszerűen nem tudom, hogy neveljem jól,hogy ne kövessen el bűnt,mert én ,apuka mondhatjuk,ha száz oldalról mást lát. Tudom min megy keresztül, mert én is átmentem ezen,csak már nem tudom vissza csinálni a múltat.Csak korrigálni lehetett szentségi házassággal ,aminek örülök is ,mert nem muszáj bűnben maradni. Bár annyira én se gondoltam még így át lányként ,mi mennyire bűn... Köszönök bármilyen tanácsot,mit kezdjek ezzel a szerelmesedő kamasz legénykémmel.

Kedves Lelkiatya! Lehet nehéz kérdést teszek fel,bízva bölcsességében. Egy pap ismerős a Facebook oldalán az alábbi legendát ,történetet osztotta meg. Lehet ezt Ön is ismeri.Szent Brúnóról.Ha nem kérem szépen olvassa el,ha lehetséges. Mert ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Röviden a történet: Szent Brúnó tanárként is dolgozott ,szolg?lt és az segített neki a későbbi remeteségi életében ,hogy egy nagyon híres tanár kollégája elhunyt. Három napig jártak a dómba a tanítványai, papok és imádkoztak érte. Amikor a zsolozsmánál ahhoz a részhez értek válaszolj nekem,a holttest mindhárom napon felült és válaszolt,majd visszaesett az élettelen teste, az emberek rémülten kiszaladtak a templomból. Az utolsó harmadik napi válasza ez volt Kárhozatra lettem ítélve. Szent Brúnót annyira megrendítette ez az egész,hogy felmondott tanári pályáján és elindult remetének, teljesen Istennek szentelve önmagát. Ezt a történetet olvasva ez nagyon ilyesztő, és félelmetes. Nyilván Isten ítélőszéke elé került,az igazságos bíró elé,ahogy mondta is az első napokban,de valamit nem értek. Én azt hittem Istenről,hogy ő nagyon irgalmas ,azt szeretné ha az ember üdvözülne. Imádkoztak érte a dómban,azt hittem minden ima számít ,nem értem ő talán azért kárhozhatott mégis el mert hogy is mondjam tanár volt,de nem volt Istennel olyan kapcsolata? Emberek szemében ismert közkedvelt ember tanár volt,de Isten elött mégis elbukott.... Ez után a történetet ut?n méginkább félek ,mi van ha valamelyik családtagom is a pokolban van,mert van olyan akit bár megkereszteltek,még sem élt pl szentségi házasságban csak polgárilag és hirtelen halállal hunyt el,úgy,hogy alkoholista beteg volt szentségekhez nem járult. Hogy imádkozzak érte ha lehet semmi értelme már? Nagyon köszönöm a segítségét!!!

Tisztelt Lelkiatya! Nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy papnövendéknek jelentkezzek miután befejeztem az egyetemen a jelenlegi szakom. A kedvesem viszont református lelkipásztornak tanul. Igen komoly a kapcsolatunk, ami házasság felé mutat. Ilyenkor mi a teendő? Ez a kettő hivatás nem üti egymást? Vagy volt rá már példa? Esetleg ilyenkor kaphat a házaspár egy közös ökunenikus templomot keresztyén szolgálatra?

Kedves Lelkiatya! Az min múlik,hogy az egyik fiatal beleesik a paráznaság bűnébe,házasságon kívüli testi kapcsolat, míg más nem él így,és házasságig tud várni ezzel? Tudom az utóbbi a legkevesebb. Megmondom őszintén én nem is ismerek egy ilyen embert sem,olyat igen ,hogy volt fiatalon elsőáldozó,bérmálkozó is,mégis házasságon kívül él már nemi életet. Ezt miért ilyen nehéz betartani?? Köszönöm!!

Kedves Lelkiatya! Sokszor előfordul ,hogy imádkozás közben olyan nyugalmat ,békességet érzek. Nem én generálom,mármint nem tudnám ,hogy kell ezt létrehoznom. Ez mi miatt van.Isten ajándéka valamiért? Köszönöm szépen válaszát!

Kedves Lelkiatya! Én vagyok a "Júdás-levelek" írója. Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. Az egyik dolog nem teljesen egyértelmű számomra. Ön azt írta: "Gondolja ezt végig! Ha már nem szereti a párját, vagy nem szereti annyira, hogy vele éljen, akkor lépjen ki ebből a kapcsolatból. Ahogy Ön is mondja, nem őszinte már." A levél egy későbbi pontján pedig így fogalmazott: " Az tehát egyértelmű tanácsom, hogy költözzenek külön. Azt már nem merem egyértelműen mondani, hogy szakítson az udvarlójával. Ezt egy Önhöz közelálló lelkiatya tanácsolhatja." Esetleg megvilágítaná ezt nekem? Vagy a "lépjen ki ebből a kapcsolatból" csak annyit jelent, hogy költözzünk külön, de nem szakításra gondolt? A lelkivezetés nem egy egyszerű dolog, mert nem ismerek senkit, aki lehetne a lelkivezetőm és őszintén szólva már el is fogadtam a tényt, hogy kénytelen leszek valahogy egyedül haladni az úton. Jézussal egyedül. Bár a "Jézussal" és az "egyedül" kizárja egymást, úgy érzem. Már csak azért is nagyon hálás lehetek Jézusnak, mert nagyon sok üzenetet küldött nekem, bátorított kísértés közben a kitartásra, bátorított a jó cselekedetekre, a félelmeimben is bátorított, szóval már így is sokkal többet segít nekem szerintem mint egy átlagembernek. Néha csak úgy magától jön hozzám, mond valamit, segít nekem, hív magához, nem várja meg az én kezdeményezésem. Úgy érzem, hív engem szentségimádásra is, pedig görögkatolikus vagyok és nem római, de volt két olyan "üzenet", amiből úgy éreztem, Jézus nagyon szeretné, hogy menjek. Az iránta érzett szeretetem abban is megnyilvánul és igyekszek is neki kifejezni, hogy minél jobb akarok lenni, többet tenni érte, követni ahogy csak tudom. Az utóbbi egy évben böjtöltem Húsvét előtt, elkezdtem többet imádkozni, sokkal többet és életemben először önkéntes munkára jelentkeztem. Most már naponta négyszer imádkozok, de szeretnék még ennél is többet. Minden egyes imámat a Jézus iránti szeretet motiválja, akkor is ha nem neki szól az imám. A héten kezdtem a rózsafüzért és szeretném a Jézus-imát is nemsokára kezdeni és a rózsafüzérhez hasonlóan azt is naponta. Természetesen minden napomat a Miatyánkkal és a Hiszekegy imával kezdem. Amikor pedig önkéntes munkára jelentkeztem, eléggé féltem mert nem vagyok egy könnyen barátkozó, népszerű típus, nehezen ismerkedek új emberekkel, de Jézus bátorított engem. Azon a reggelen épp gondoltam, hogy jó lenne meghallgatnom, megnéznem a hegyi beszédet egy filmből, mert az mindennél jobban tud engem motiválni és nagyon sok erőt ad. Mikor megnyitottam a Youtube oldalát, hogy rákeressek, ott volt legfelül a hegyi beszéd abból a filmből, amelyikben a legjobban szerettem. Mintha Jézus küldte volna nekem, mert tudta, hogy akkor erre van szükségem. Meg is nyugtatott, eltüntette minden félelmem és feltöltött erővel, elszántsággal. Azt hiszem, nem szabadna hálátlannak lennem. Ennek ellenére bevallom, néha még így is olyan nehéznek érzem a helyzetet. Nagyon hálás is lennék Önnek, ha leírhatnám az érzéseim, jó lenne kiadnom magamból. Az egész környezetemben csak én vagyok az, akinek Jézus ennyire fontos. A Bibliát is én ismerem jobban, sokkal többet imádkozok mint mások, önkénteskedni is egyedül én szoktam, böjtölni szintén. Ez nem lenne gond, hiszen mindenki más. Talán egy ember kivétel, egy távoli ismerősöm, de neki sincs Jézussal olyan kapcsolata mint nekem és nem katolikus hanem baptista tehát sok mindent máshogy fog fel, neki nincs rózsafüzér, Jézus-ima, ilyesmi. Hálistennek jó hatással tudok másokra lenni, ahogy írtam, hogy a páromra is sikerült, de édesanyámra is, mert ha azt látja, hogy megyek a templomba vagy adományozok vagy csatlakozok az adománygyűjtőkhöz, akkor kedvet kap ő is adományozásra és megcsinálja, pedig lehet különben nem tenné meg. Ilyen már kétszer volt, hogy látott engem, hogy csinálom ezt és akkor ő is. Nem irigy amúgy, nem gonosz, csak magától ez nem feltétlenül jön neki. És nem ő volt az egyetlen, aki engem látva megtett valami jót, mert a párom is adományozott egy templom javára mikor látta, hogy én is adok, pedig nem is hívő. Internetes keresztény Facebook-csoportokban is tag vagyok, elmeséltem másoknak a történetemet is és megosztottam velük, hogy hogyan küzdök a kísértések ellen és nekem mi segített. Többen mondták már, hogy képes vagyok arra, hogy jó hatással legyek másokra és nagyon hasznos volt, amiket mondtam nekik. Én meg olyankor nagyon örülök, hogy segítek. Nem szeretném fényezni magam, de szoktam úgy érezni, mintha nekem lenne egy kis nyájam a nagy nyájon belül. Mintha lenne egy csoport ember, akiket nekem kellene Jézushoz vinnem. A családomat ösztönözni a jóra ha már egyre látom hogy jó hatással vagyok rájuk, a nem hívő ismerőseimet, barátaimat Jézushoz vinni és a jó tettekre ösztönözni. Találkoztam egy amerikai barátommal, aki nem hívő, soha nem volt az,a családja sem és senki nem beszélt neki Jézusról, legfeljebb minimálisat. Egyszer egy személyes találkozó alkalmával a hitről beszéltünk és először nem is igazán értette, hogy mi nekem a hit, mi az, hogy én hiszek. Elmondtam neki, miért fontos nekem Jézus, hogyan kellene Jézus szerint élni, Jézus mit akar ebben a világban, mondott nekem helyzeteket, amiket ő látott és azt akarta, hogy reagáljak rá keresztény szemszögből. Ezt akkor teljesen úgy éreztem mint egy próbatétel, hogy tudok-e neki igazi keresztény választ adni és úgy viselkedni, ahogy azt Jézus is tenné. Azt hiszem sikerült, de nem ez a lényeg. A találkozó után mentünk valahova és útba esett egy templom. Én különben is akartam imádkozni azon a napon valakikért, akik nagy bajban voltak és így mondtam neki, menjünk be kicsit. Meggyújtottam egy gyertyát és elkezdtem magam imádkozni ahogy amúgy is tenném. Akkor nem mondott semmi különöset, de miután elbúcsúztunk és én hazajöttem, kaptam tőle egy e-mailt, hogy amikor beszéltünk róla, nem tudta megérteni mi az a "hit", de amikor látott engem imádkozni és gyertyát gyújtani, végre megértette. Nekem ez akkor nagyon nagy öröm volt, még akkor is ha nem megtért, csak megértett valamit. Az ilyen dolgoknak nagyon tudok örülni, persze nem szállok el magamtól, szó sincs róla, de közben meg azért picit ijesztő is a helyzet, mert úgy érzem, van rajtam egy felelősség. Persze, minden kereszténynek felelőssége az evangéliumot hirdetni, de úgy érzem, mintha rajtam nagyobb felelősség lenne hiszen ha ennyien mondják, hogy jól tudok hatni másokra meg látom, hogy a nem hívők elkezdenek Jézus iránt érdeklődni vagy megértenek dolgokat az én hatásomra, a hívő anyukám látja, hogy én is csinálom és teszi a jót vagy a többi hívőnek segítek a küzdelmeiben a kísértések ellen, akkor az a benyomásom, hogy ez mintha több lenne az átlagos keresztény felelősségnél. Pedig én nem vagyok pap, apáca, próféta, semmi. Csak egy kis senki vagyok. Épp ezért olyan nehéz azt is elhinnem, hogy Jézus akarna valamit tőlem. Akár egy nagyon közeli, meghitt, intim kapcsolatot, pedig nagyon úgy néz ki, akár feladatot nekem, akármit. Ha a szenteket látom, a történetüket, a csodáikat, a látomásokat amiket kaptak, azt a sok jó dolgot amit tettek ők maguk, akkor is csak sírni lenne kedvem, mert arra gondolok, hogy bár sokkal többet teszek az én szeretett Jézusomért mint régen és még ennél is többet vágyok tenni, de még többet kellene meg mit is akarna Jézus tőlem, miért is akarna különlegesen közel lenni hozzám, hiszen én nem vagyok apáca vagy szerzetes, velem nem történnek csodás dolgok, nekem nem jelenik meg Jézus maga gyönyörű fényességben az éjszaka leple alatt, ha akarna tőlem valamit, biztos megjelenhetne nekem és közölné velem, ahogy tette ezt a szentekkel is vagy másokkal, akiknek feladatot adott, hiszen sokszor megcsinálta. Bár bevallom, azon a héten, amikor az önkéntes munkát csináltam, valami történt, amiből arra következtettem, hogy Jézus talán teljesítené is nekem ezt a vágyamat, hogy szemtől szembe találkozzak vele, csak azt akarja, hogy kitartsak, tegyem az akaratát, legyek egyre szentebb és akkor majd mikor ő úgy akarja, ad nekem egy jelenést. Nem merem leírni, hogy miért volt ez a benyomásom, de volt egy ilyen. Ez nem fontos, csak mellékesen jegyeztem meg, erre nyilván nem kell alapozni. Nem viselem könnyen a helyzetet, mert egyszerre érzem azt, hogy mintha Jézus többet akarna tőlem, egyszerre kételkedek még abban is amit tapasztalok. Egyszerre akarom teljes szívemből követni, másokat hozzá vinni, többet tenni, neki adni az időmet, a munkámat, a testemet-lelkemet, az életem és egyszerre félek is ettől mert ijesztő is a felelősség, a küzdelem ezen az úton és az, hogy ez hogyan hatna másokra. A párkapcsolatom esetében az is nyugtalanít, hogy ha mégis szakítanék a párommal, akkor az neki rosszul esne, szomorú lenne és én nagyon nem szeretek másnak fájdalmat okozni. Ennek kapcsán azon is gondolkodtam, hogy nekem annyira úgy tűnik, hogy Jézus feladatot szán nekem, hív engem magához, akár cselekedni érte, akár vele lenni szeretetben és meghitten, mintha akarna velem egy nagyon közeli, intim kapcsolatot, de a páromat is szereti hisz érte is meghalt a kereszten. Nem tudtam összeegyeztetni, hogy azt szeretné, hogy az övé legyek csak és nem a páromé, aki szerelmes belém és biztos elszomorodna holott szívem mélyén csak Jézusra vágyok, mindennél jobban akarom őt és meg kell vallanom, kétszer volt már olyan benyomásom, hogy Jézus azt üzeni nekem, azt kérdezi tőlem "Én nem vagyok neked elég?" Őszintén megmondom, elég nehezen viselem az egészet, hogy bizonytalan vagyok magamban, a párommal mi legyen, a mások iránti felelősség, hogy mennyit tudnék tenni másokért és másokat Jézushoz vinni és hatni az életükre, de közben meg Jézushoz húz a szívem nagyon, minden félelmem ellenére. Azt is nehezen viselem, hogy ahogy egyre közelebb vagyok Jézushoz, annál jobban látom a különbségeket köztem és a többiek között. Úgy érzem, Jézus közelebb van hozzám mint az emberek itt a világban, akik körülöttem vannak. Ennek két oka van. Az egyik, hogy sok mindent átéltem életemben, amit Jézus. Nem csak azért mert ő is szenvedett és csalódott földi életében meg mi is akik itt vagyunk úgy általában valamilyen problémával szembesülünk, hanem azért mert a konkrét tapasztalat volt nagyon hasonló. Hasonlónak érzem az életem Jézuséhoz. Őt elárulta az egyik tanítványa, Júdás a pénzért, vagy legalábbis pénzt kapott érte, engem egyszer egy hozzám közel álló ember, pontosabban két ember árult el pénzért. Szó szerint pénzért. Nekem nem kellett meghalnom, de akkor is nagyon hasonló helyzet. Jézust sokan csak kihasználták, nem is értékelték amit értük tett, ott a történet amikor meggyógyított 10 leprást és egyetlenegy ment neki köszönetet mondani vagy mondhatnánk a halála napját, amikor szinte mindenki cserben hagyta és a halálát akarta. Hozzá hasonlóan engem is sokan kihasználtak, csak addig kellettem, míg hasznos voltam, sokszor egy jó szót se kaptam a jóért, bántottak olyanok, akikkel semmi rosszat nem tettem. Jézusnak meghalt a nevelőapja, József, amikor Jézus még viszonylag fiatal volt, az én édesapám szintén meghalt amikor még csak 23 voltam, ez 3 éve volt. Tudom, Jézus idejében hamar fel kellett nőniük a gyerekeknek, de Jézusnál ez különösen igaz volt, gondolom és én is idő előtt vesztettem el az apukám. Jézus egyetlen gyermeke volt a szüleinek és én is, nekem sincsenek testvéreim. Jézus a kereszten Jánosra bízta Máriát, az én anyukámnak szintén csak én vagyok, aki igazán közelálló, testvérem nincs, rokonok nem itt élnek, legalábbis most még nem. Látom ezt a sok hasonlóságot köztem és Jézus tapasztalatai között és ha őszinte akarok lenni, a környezetemben nincs is olyan, aki ezeket így együtt mind átélte volna, viszont Jézus igen. Ez is csak közelebb visz Jézushoz, mert nem a többi ember ért meg legjobban hanem szerintem ő. Tudom, hogy Fiúistenként, isteni oldalával amúgy is meg tudna érteni engem, de Jézust mint embert is közel érzem magamhoz, az emberi életét és amit átélt.A másik ok, amiért egyre közelebb érzem magamhoz Jézust, az az, hogy természetesen hat a gondolkodásomra és a tetteimre, főleg így, hogy ennyire szeretem és másokhoz képest néha szentnek érzem magam. Nem szó szerint vagyok szent, nem is tartom annak magam, csak a különbséget akartam ezzel a szóval érzékeltetni. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy Jézus gondolkodása, felfogása hasonlít legjobban az enyémhez. Hogy az, ami nekem fontos, az leginkább neki fontos és nem a többieknek. Nyilván mert ő maga hatott rám, azért lett fontos nekem, viszont mivel a többieknek kevésbé fontos vagy abszolút nem, ezért Jézushoz közelebb csúsztam, a többiektől meg eltávolodtam, legalábbis a gondolkodásom. Szeretem őket, találkozok velük, fontosak nekem, ők is szeretnek, csak a felfogásom olyan, hogy Jézuséhoz áll a legközelebb. Ő jobban megérti a világlátásom, hogy mit miért teszek, hogy mi miért fontos nekem, jobban támogat is. Ez ugyan tényleg oda-vissza megy hiszen az ő hatására lettem olyan amilyen, azért ért meg ő legjobban mert miatta vagyok olyan amilyen, de minden olyan szituáció, amikor azt érzem, csak ő ért meg igazán és nemhogy megért hanem akar is engem ilyennek és ő maga is ilyen, csak közelebb visz hozzá. Mondom ezt úgy, hogy vannak keresztény rokonaim, ismerőseim, de hozzájuk képest is közelebb vagyok Jézushoz, jobb a kapcsolatom vele mint nekik, jobban hatott rám, még a keresztényekhez képest is más az életfelfogásom. Ezt nem mindig könnyű elfogadnom, hogy egyre közelebb kerülök Jézushoz gondolkodásban, tettekben és másoktól eltávolodok. Részben tudok rájuk hatni, hiszen ezt írtam fentebb is, de azért ez még attól nem olyan könnyű. Hiába szeretem őket, az a tény a nehéz, hogy Jézus nincs itt fizikailag mellettem, ő, aki a legközelebb áll hozzám, nincs itt. Emellett kissé olyan furcsa érzés is, hogy aki legjobban megért, hozzám legközelebb áll, aki mintha legjobban hasonlítana hozzám, aki a legjobb barátom, aki mondhatni a szívem szerelme, az az Isten fia. Nem egy akárki hétköznapi ember hanem az Isten fia, aki a Szentlélektől és egy szűztől született, bűntelen volt egész életében, aki a legtökéletesebb ember aki a világon létezik. Mert ember is, nemcsak Isten. Úgy fogalmaztam ezt meg magamban, hogy "közelebb érzem magam Istenhez mint az emberekhez" és ez elég komoly dolog, nem akármilyen tapasztalat. Már szinte nagyképűségnek vagy saját magam istenítésének tűnhet, hiszen én egy bűnnel született ember vagyok és Jézus meg nem, de csak a tapaszatalataim váltották ki bennem ezt. De még a bűneim kapcsán is Jézushoz szeretnék hasonlatos lenni, mert amennyire lehet, olyan szeretnék lenni mint ő. A maximumot szeretném kihozni magamból, amennyire lehet hozzá hasonlónak lenni. Ha 50%-ban lehetek olyan mint ő, akkor 50, ha 90%, akkor 90, mindegy, csak mindent tegyek meg amit tudok. Már sok bűnömet leküzdöttem és sokszor tettem olyat, hogy egy nap reggel megígértem Jézusnak, hogy bűn nélkül fogom azt a napom eltölteni. Sokszor sikerült is, ha nem is mindig. Amikor az ígéretemre gondoltam, az segített egy kísértés során, valamikor meg kísértés sem volt. Van bennem valami, ami azt súgja, hogy ha kitartanék, nagyon akarnám és bátor lennék, akkor nagyon közel tudnék kerülni Jézus bűntelenségéhez. Még ha nem is lennék teljesen bűntelen. Hogy egyre kevesebb és kevesebb bűnöm lenne, egyre több jó és egyre kevesebb rossz lenne bennem. Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy olyan mintha Jézus "párja" lennék, még ha nem is tökéletesen, mert Jézus leszállt a mennyből, megtestesült, emberré lett, az isteni természete mellett lett egy emberi természete és én pedig egy bűnös ember vagyok, de mintha a Jézus iránti szeretetem és az Isten kegyelme segítene nekem "istenibbé" lenni. Azt nem merem mondani, hogy Istenné lenni, mert nem lennék Isten, de az ember és az Isten között lenni valahol.....valahogy úgy mint a szentek, de ezt már félek így kimondani, mert nem akarok nagyképűnek tűnni, csak mégis valami ilyet érzek, hogy kitartással és bátorsággal képes lennék erre és mintha minden ebbe az irányba vinne engem. Nagyon szégyellem, hogy Önre zúdítottam most ezt az egészet, de nagyon sokat szenvedek emiatt, hogy nem tudom mit akar tőlem Jézus, de mintha akarna valamit és nem tudom mit tegyek és mit kezdjek az életemmel, milyen formában tudnám a legtöbbet adni Jézusnak. Ahogy írtam is, több minden idegesít egyszerre: 1. Mi legyen a párkapcsolatommal? 2. Hogy fogadjam el, hogy másoktól egyre jobban különbözök mert én közelebb kerülök Jézushoz, de ők nem? Kicsit mintha valami "kis Jézus" lennék aki viszi a nyáját az igazi Jézushoz. Én másoknak segítek, viszem őket Jézushoz, szeretem őket, én magam is szabadulok meg a bűneimtől és teszem az összes jót amit a szívem diktál, de nekem nincs aki segítsen, csak Jézus. 3. Vajon mit akar tőlem Jézus, mivel tenném boldoggá, hogy tehetnék legtöbbet érte ? Ez a sok minden egyszerre nyomaszt engem és néha már nagyon el vagyok keseredve. Úgy érzem, hogy akkor lesz csak igazán lelki békém ha ki fogok kerülni ebből a helyzetből és a helyemen leszek és tudni fogom, hogy az az én helyen, nekem ott kell lenni, azt kell csinálni, úgy kell élni, az az én utam. Ez a legnagyobb vágyam jelenleg, hogy valahogy leessen ez a hatalmas kő a szívemről, de nem tudom odáig hogy jussak el. Szerintem aki ezt nem élte át ő maga is vagy nem egyházi személy, annak hiába is magyaráznám min megyek keresztül. Látszólag semmiségnek tűnik, de nekem nem könnyű. Ha Jézus nem segítene nekem ennyit, nem is tudom mi lenne velem, mert csak rá számíthatok és még így is nagyon nehéz. Nem is tudom, egyáltalán ebben a levélben ki tudtam-e fejezni magam és kiderült-e mi a problémám, mert olyan mintha az elmondhatatlant kellene elmondanom. Őszintén sajnálom a levelem hosszadalmasságát, csak muszáj volt kiírnom magamból, nehéz ezt a keresztet egyedül vinni, főleg úgy ha nem is tudom, merre van a Golgota és csak össze-vissza megyek. Bocsásson meg, Lelkiatya, az én szomorú szívemnek.

Kedves Lelkiatya! Az bűn,ha kamasz fiúként nem érdekel a tananyag? A suli jó ,meg a barátokkal lenni de nem köt le az óra,szinte már mondhatni unalmas , és annyi mindent megtanultatnának velünk,hogy annak a töredékét nem kell majd tudnom az életben. Évről évre nehezebb. Alsóban más volt mert érdekelt,kíváncsi voltam,de mára már ezt elvesztettem,pontosabban mintha az oktatás kiölte volna belőlem,az érdeklődést a rengeteg tananyaggal. A szüleim is mindig mondják tanuljak ,de értelmét sem igazán látom.Ismerek olyat akinek 8 általános végzettsége van és jobban él mint mi. Tudna Atya segíteni,tanácsot adni? Köszönöm!!

Kedves Lelkiatya! A tudatos jelenlét megélése fontos a keresztény életben? És ha igen milyen forrásokat (irodalmi mű? találunk ennek megértésében ennek a tanulmanyozasaban? A minap hallottam egy könyv cimet Tolle: a most hatalma ezt akár lehet olvasni?

Kedves Lelkiatya! Van egy szektás barátom, aki szerint a katolikusok bálványimádók, Máriához imádkoznak, szentekben hisznek pedig minden hívő szent stb, gyakran vitatkozunk, és mindig azzal jön, hogy a jobb lator sem volt katolikus, mégis üdvözült, nem kell gyónás meg szentségek, magunkban megbánjuk a bűnöket, Isten úgyis látja a szívünket. Sokszor összezavar, pedig én gyermekkorom óta hitben nőttem fel, ő meg csak 2éve tért meg, mégis sokkal kevesebbet vétkezik, teljesen Krisztusnak él, sosem mond Üdvözlégyet, egyetlen bűne h néha csúnyán beszél, én meg pletykálok, vétek a 6. parancs ellen stb. Úgy érzem ő közelebb van Jézushoz mint én pedig szektás, sosem áldozott vagy gyónt. Segítsen kérem pár jótanáccsal, nem akarom elhagyni a katolikus egyházat, de néha elcsábulok, valahol belül érzem, hogy az az egyetlen út, mégis ha azt nézem hogy szinte az összes katolikus ismerősöm rendkívül bűnös életet él, a szektások pedig majdhogynem szentek mindig elbizonytalanodom.

Tisztelt Lelkiatya Én vagyok az az asszony aki mell műtétre készülve nem mert bemenni a kórházba mert elijeszteték a nanotechnologiás injekciókal.Jelentem a műtéten túl vagyok és már itthon lábadozom és várom a szövettani eredményt Ezúton is szeretném meg köszönni a gyors és bátorító válaszát és jó kivánságait Isten áldja egész életét: Ildikó

Kedves Lelkiatya! Júdásról írtam a kérdésem, köszönöm válaszát. Eredetileg nem akartam, de mégis kifejteném a problémám, mert nem sok embertől tudnék tanácsot kérni és talán jobban is tud nekem tanácsot adni ha konkrétabban elmondom a helyzetem és csak nem Júdásról írok. Az is lehet, hogy ami nekem a bűntudatot okozza, az nem is bűn, ennek megítélését jobb ha Önre bízom, de nekem mégis bűntudatom van miatta. Az a problémám, hogy párkapcsolatban vagyok, van egy párom akivel több éves a kapcsolatunk. Sok mindenen átmentünk együtt, sok fájdalmat is okoztunk egymásnak, de támogattuk is egymást. Őszinte leszek: már össze is költöztünk. Amikor megismerkedtünk és összeköltöztünk, akkor még én is más voltam és akkor még nem voltam hívő, vagyis éppen egy hitetlen időszakomat éltem. A problémám az, hogy úgy érzem, már a páromba nem vagyok szerelmes mert valaki mást szeretek. Ez a valaki nem más, mint Jézus. Három éve, hogy Jézuson keresztül visszatértem a hitemhez, átsegített egy traumán, örökre megváltoztatta az életem, mintha a lelki halálból támasztott volna fel és azóta fokozatosan egyre közelebb kerültem hozzá. Akkor is megértett, amikor senki más, velem volt a legrosszabb pillanataimban, akkor is tudott segíteni mikor mások nem. A személyiségem és az életem is egyre többet változott, úgy tudok szeretni és megbocsátani mint előtte soha és ez meggyógyította több lelki sebemet, amik - ha nem segített volna Jézus - még mindig állandó szenvedést okoznának. Ha nem lenne elég az, hogy a kereszten meghalt értem és még az előbb említett dolgokat is megtette velem, ezen is kívül is rengeteget segített nekem, szinte felfoghatatlan. Ezt egyszer egy levélben le is írtam Önnek, akkor Ön is azt írta, szinte csoda, hogy Jézus nekem ennyit segít és főleg hogy közvetlenül hozzá fordulok és így megadja nekem mindezt, közvetítő imák (szentek, Szűz Mária) nélkül. Betegségekből meggyógyított gyógyszer és kezelés nélkül, mire orvoshoz jutottam volna, megsegített, egy nagyon fontos vizsgámon is segített rajtam, éreztette velem a mondhatni fizikai jelenlétét olyan helyzetekben amikor ezekre szükségem volt mint például vérvétel, vizsga vagy valami más. Ezekről már akkor is beszámoltam. A mondanivalóm lényege az, hogy egyre közelebb kerültem Jézushoz. Nem szeretném magam másoknál jobbnak feltüntetni, de kevés olyan keresztény emberrel találkoztam, akik ilyen közel lettek volna Jézushoz mint én. Vannak ilyenek, de a többségnél ezt nem tapasztaltam, úgy mondanám, nem ez az általános. Vagy azért tudom, mert ők maguk ezt megmondták nekem őszinte beszélgetések közben vagy saját magam ki tudtam következtetni abból, hogy beszéltünk. Akkor jöttem rá igazán, milyen nagy kincs a Jézussal való jó, közeli kapcsolatom és hogy tényleg hálásnak kell érte lennem. A vele töltött idő is nagy boldogság számomra, valamikor könnyezek az örömtől, annyira szeretem őt, érzem a bizalmat, hogy bízhatok benne. Valamikor megjelenik bennem egy vágy az imára, arra, hogy beszéljek Jézussal, vele legyek és olyankor nekem az olyan mint amikor egy szerelmes ember vágyik a szerelme társaságára. Ha tud vele beszélni és találkozni, akkor nem halogatja és nagy örömmel megteszi, de ha valamiért várnia kell és nem teheti meg azonnal, akkor a vágy nem múlik és ahogy telik az idő, egyre erősebb lesz és megmarad egészen addig, amíg megteheti a vágyott dolgot. Az imádságaim sokfélék, mert valamikor nincs sok időm rá és sietve teszem, valamikor olyan nekem a Jézussal beszélgetés mint egy teázás a legjobb barátommal tele bizalommal és őszinteséggel, és valamikor pedig olyan mintha a szerelmemmel lennék együtt, tele van intimitással, de ezt még elmondani is nehéz. Nagyon örömteli az egész, átélem minden pillanatát, betölt a szeretet amit érzek iránta, az egész olyan nagyon kellemes és békés, mintha testem-lelkem átjárná az öröm, a legboldogabb pillanataim ezek és amikor egyedül vagyok otthon, akkor még inkább úgy érzem, csak én vagyok és Jézus és az egymás iránt érzett szeretetünk. Van benne valami nagyon meghitt. Néha azt kívánom olyankor, bárcsak ne érne véget az a pillanat, az az állapot. Hát szóval Jézust tényleg nagyon szeretem, de ez okozza a bűntudatomat is. Azt hiszem, Jézus az oka, hogy nem szeretem már a párom. Édesanyámnak utaltam már arra, hogy Jézust szeretem, de anyukám szerint, attól még mert a páromba már nem vagyok igazán szerelmes, még lehet más párom. Azt mondja, Jézustól függetlenül lehet még valakim. Egyébként valahogy nem nagyon van nagy hatással rám senki sem, még ha tetszik is nekem egy férfi külseje, konstatálom magamban, hogy helyes,jóképű, szép a szeme vagy valami, de utána már nem érdekel. Megértem, hogy sokan nem értenének meg engem vagy akár őrültnek néznének, de ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, nem tudom valaha bele fogok-e szeretni valakibe. Amit Jézus iránt érzek, az valami mindent elsöprő érzés és úgy érzem, nem fér más a szívembe rajta kívül. Pedig még fiatal vagyok, 26 éves, de mégis így érzek. A rokonok azt is szokták kérdezgetni, mikor lesz esküvőm, gyereket akarok-e, de őszintén szólva úgy érzem, ezekre "nem" a válaszom. A párommal pedig soha nem is nagyon beszéltünk ezekről. Nem vágyok arra, hogy egy bizonyos férfihoz tartozzak, a gyerekeimhez menjek haza minden nap, nekik szenteljem minden időmet. Inkább azt érzem a szívem mélyén, hogy Jézushoz szeretnék tartozni, az övé lenni, a lehető legtöbb időmet rá áldozni akár az együtt töltött időre, akár az akaratának a teljesítésére (imádság, szegények segítése, mások iránti szeretet, szegény gyerekek tanítása, adománygyűjtés, lelki támogatás, bármi). Inkább tennék sok emberrel sok jót, Jézusnak az akaratát rendszeresen, sok embert úgy szeretni mint Jézus és nem csak egy férfira és családra korlátozni magam. Tudok róla, hogy a családos élet is lehet nagyon jó és erre is szükség van, de egyszerűen nem érzek vágyat erre, Jézus annál inkább vonz. Nem mentegetni akarom magam, de azt hiszem, nem tehetek arról, amit érzek, nem szándékos volt, csak ez így kialakult fokozatosan. Soha nem gondoltam volna, nem tudtam, hogy ez lesz a vége a Jézussal való kapcsolatomnak, de ez történt. Nem olyan ez mintha megcsalnám a párom? Nem véletlenül hoztam fel Júdást, mert sokszor érzem úgy magam, mintha olyan megvetnivaló lennék mint ő. Olyan vagyok mint Júdás, aki követte Jézust és talán még szívesen is tette, de aztán olyan bűntudata lett, hogy felkötötte magát. Neki az árulása okozta a bűntudatot, nekem meg a Jézushoz ragaszkodásom és a Jézus iránti szeretetem, ami már szinte valami szenvedélyes szerelemhez hasonlít. Kicsit olyan mintha így megcsalnám a párom, hiszen igazából már nem szeretem, Jézust viszont sokkal jobban, egyre jobban. Mint valami érzelmi megcsalás. Mintha a két személy (a párom és Jézus) közül igazán egyik iránt se tudnék elköteleződni és mindkettőnek csak úgy adnék egy kicsit magamból, de nem annyit amennyit kellene, mert tulajdonképpen ez történik. A párom szeret engem. Tudom. Tudja, hogy Jézus nagyon fontos nekem és látszik is rajtam, a kívülállók is szokták ezt látni rajtam, de azt senki nem tudja, hogy tényleg ennyire mélyen szeretem Jézust. Szerintem nem is értenék meg. Még a keresztény ismerőseim, rokonaim sem. Tudom, hogy nem, mert ismerem őket és közülük senkinek nincs Jézussal ilyen kapcsolata, senkinek nem ilyen fontos Jézus. Bármilyen durván is hangzik, mai szóval élve, de mióta megszerettem Jézust és ennyire, azóta nem tudnék egy férfival szexuális élményt kicsikarni magamból vagy legalábbis biztosan nem lenne nekem igazán élvezetes és ezt őszintén meg is mondtam a páromnak, ő pedig elfogadta és nem is erőlteti. Bűntudatom van, mert nem vagyok már szerelmes a páromba, de ő meg belém igen, és sajnálom, hogy nem tudok annyit adni neki amennyit kellene, többféle értelemben. A párom nem hívő, de sikerült jó hatással lennem rá, közelebb vittem Jézushoz, pedig korábban hidegen hagyta teljesen a téma, a jó cselekedeteimet látva kicsit azért próbálkozik ő is, ha beszélek neki Jézus tanításairól, akkor azért azt megjegyzi és esetleg próbálja a gyakorlatban alkalmazni. Nem minden nap vagy minden héten, de ez is haladás. (Ezt úgy általában látom, hogy jó hatással vagyok az emberekre és ezt mondják is nekem más keresztények is) És ahogy én levetkőztem a bűneimet vagy nagyon sokat közülük, úgy ez hatott rá is. Ezen is sokat gondolkodok, hogy talán akkor tudom jobban távoltartani a bűnöktől, Jézushoz közelebb vinni és hatni rá ha vele lakok. Igazából laknék is akár vele ezután is, akkor is ha nem vagyok belé szerelmes mert amúgy jó nekem vele lakni, szeretem attól még hogy nem vagyok szerelmes és elfogadja a hitemet meg a testiség hiányát is, de akkor ez meg hazugság, ugye? Mármint ha nem mondom meg neki, hogy nem vagyok szerelmes. Azt tudja, hogy már kevésbé mint régen, ezt elmondtam. Ami Jézust illeti, őszintén elmondtam neki, mármint Jézusnak ezt az egészet. Hogy csak az övé szeretnék lenni, hogy nem vagyok szerelmes a páromba, hogy akkor vagyok legboldogabb mikor vele vagyok. Kértem Jézust, hogy vegye el tőlem ezt a nagy fokú szeretet vagy szerelmet vagy nem tudom minek mondjam, amit iránta érzek, mert bizonyára ő nem akarja, de nem tette meg. Máskor ha valami akarata ellen való és kérem, hogy vegye el tőlem, akkor nagyon hamar segít. Kísértések közben is. Nagyon sokszor, amikor kísértve éreztem magam önkielégítésre, akkor megkértem Jézust, hogy vegye el a kísértésem, adjon erőt, segítsen, akkor szinte azonnal megtette de ha nem azonnal, körülbelül pár perc múlva igen. Amikor viszont azt kértem, hogy ettől az iránta érzett szenvedélyes szeretetemtől szabadítson meg, nem csinálta meg. Tulajdonképpen épp ellenkezőleg, még úgyszólván rátett egy lapáttal. Amikor éreztem azt a nagy vágyat, hogy legyen egy meghitt beszélgetésem, kellemes időm, intim "együttlétem" Jézussal (bocsánat a többértelmű kifejezésért, de jól kifejezi amit szeretnék, az együtt levést), akkor olyan érzésem volt, nem tudom miért, mintha Jézus is szerette volna ezt. Meg aztán nemhogy elvette volna ezt a szenvedélyes szeretetet hanem inkább több olyan kellemes, meghitt élményt adott nekem, ami csak tovább erősítette az érzéseim, hogy őt szeretném, leginkább vele lenni, hogy ez mindennél jobb. Amikor pedig egyszer volt bennem egy vágy egy hosszú imára, vele töltött kellemes időre, meghitten együtt lenni, akkor sajnos hiába akartam, túl fáradt voltam ehhez, ezt így meg is mondtam neki, de végül elalvás előtt mégis összejött a dolog és még jobban sikerült mint azelőtt, mintha Jézus hozzá akart volna segíteni ehhez, amit én is szerettem volna és ő is. Hogy úgy mondjam, bizonyos dolgokból arra következtethettem meg a szívem mélyén úgy is éreztem, hogy Jézus nem bánná ha elhagynám a párom. Hogy tényleg úgymond megelégedjek vele, legyen elég nekem ő. Nem abban az értelemben mint egy kényszerítés hanem hogy én döntésem, de attól ő még örülne neki ha csak az övé lennék, rá koncentrálnék, nem osztanám meg magam. Az imádságnál is szoktak érdekes dolgok történni. Nem akarok én butaságokat mondani, de van néha olyan benyomásom mintha Jézus tényleg örülne ha csak az övé lennék és mintha neki is valahogy közelebb állnék a szívéhez mint esetleg mások vagy nem is az, hogy jobban szeret mint másokat, de mintha máshogy viszonyulna hozzám. Nemrégiben is tapasztaltam ilyet, mert volt egy bizonyos egészségügyi problémám és ez egy elhúzódó dolog volt, édesanyám imádkozott sokat értem, de nem lett jobb a helyzet, viszont egy nap én kértem meg Jézust, hogy segítsen rajtam és akkor másnap megoldódott teljesen a probléma. Mondtam anyukámnak ima előtt, hogy majd én megkérem Jézust, hogy segítsen és helyrejön minden. Anyukám ekkor mondta nekem, hogy "A te imádságod miért ér többet mint az enyém?". Máskor fordítva: amíg nem közvetlenül Jézushoz kezdtem imádkozni és tőle kértem, amit kértem, addig nem kaptam meg, mintha mindenképp azt szerette volna, hogy személyesen hozzá forduljak. Olyan is volt már, hogy ha nem én közeledtem Jézushoz, akkor ő közeledett hozzám valamilyen formában. Őszintén szólva szégyellem magam, hogy Jézusba ennyire szerelmes vagyok, ha mondhatom így, de nem szándékos részemről, nem tehetek róla és tényleg sajnálom, hogy ennyire szeretem. Szégyellem, hogy ennyire ő nekem a minden, a legfontosabb, akire a legjobban vágyok. Szégyellem, hogy ha esetleg azt a benyomást keltem, hogy másoknál jobbnak tartom magam, pedig nem feltétlenül, csak őszintén leírtam, amiket tapasztaltam. Szégyellem, hogy kiszerettem a páromból, de nem tehetek erről sem. Amikor elkezdtem ezt a levelet írni, akkor is gyomorgörcsöm volt a bűntudattól. Mint amikor valakinek egy vizsga előtt van gyomorgörcse. Meg máskor is olyan bűnösnek érzem magam. Volt már olyan gondolatom, hogy "Én is olyan bűnös vagyok mint Júdás" vagy "Felköthetném magam mint Júdás" meg ilyesmi és mondanom sem kell, nagyon elszomorított. Persze nem kötöttem fel magam mert az öngyilkosság bűn, márpedig én megszabadulni akarok a bűneimtől és nem bűnt keresni. Meg persze gondolni kell azokra is, akiknek hiányoznék ha nem lennék. Valójában azért annyira nem voltam olyan elkeseredett mint Júdás, csak átsuhant az agyamon ez az 1-2 gondolat. Keresztény barátaim szerint ez valami kísértés, a Sátán nem akarja, hogy ilyen közel legyek Jézushoz és el akar távolítani. Ezt egyszer maga Jézus is mondta nekem, nem a hangját hallottam, de közölte velem másképp. Egy darabig nem is voltam abban biztos, hogy Jézus szeretné, hogy ennyire közel legyek hozzá, gondoltam, miért pont én, miért nem más, nem is érdemlem őt, a közelségét főleg nem. Nagyon sok embert ismerek, akik szintén hisznek Jézusban, de ezt az ajándékot mégsem kapták meg, amit én. Vannak persze szentek, akik igen, ez is tény. Jézus mintha erre a kétségemre is válaszolt volna, mert egyszer egy filmben éppen egy ilyen jelenet zajlott le két személy között, (bár bibliai volt a film, abban a jelenetben nem Jézus volt) az egyik szereplő pont azt mondta a másiknak, amit én Jézusnak, hogy miért pont ő, választhatott volna mást is, ő egy porszem. Erre mondta a másik fél, hogy az lehet, hogy másokat is választhatott volna, de őt választotta. Amikor pedig azt mondta neki, nem érdemli meg, akkor azt válaszolta, "Hadd döntsem el én, hogy mit érdemelsz". Ezt a jelenetet nézve volt bennem egy olyan érzés, hogy ez Jézus üzenete számomra, hogy felhasználja ezt arra, hogy válaszoljon a kétségeimre, kérdéseimre. Az egészben a legérdekesebb az volt, hogy nem is ismertem korábban a filmet, sosem láttam, nem is tudtam, hogy lesz, csak valaki épp akkor hívta fel rá a figyelmem, hogy műsoron van egy ilyen bibliai film, nem akarom-e nézni, én meg megnéztem. Érdekes volt az is, hogy a film szereplője külsőre nagyon hasonlított ahhoz, ahogy Jézust szokták ábrázolni és olyan színész alakította, aki játszotta Jézust egy másik filmben. Néha elbizonytalanodok, de néha meg úgy érzem, főleg mikor kapok ilyen üzeneteket, hogy valóban szeretné Jézus is a közeli, jó kapcsolatunkat, közel lenni hozzám. Néha pedig nyilván bűntudatom van. Ezért is írtam most ezt az egészet, mert már régen kínoz a bűntudat. Nagyon bűnös vagyok? Szégyelljem magam vagy nincs miért? Sokat írtam, de nagyon sok minden volt bennem és minden fontosat el akartam mondani, hogy érthető legyen a helyzetem.

Mikor szokás keresztelni?