Kedves Lelkiatya!
Miként lehet jól kezelni a hirtelen fellépő ilyedtséget?
Kisfiam amikor elkezd pl csúnyán köhögni betegség miatt ,már hallásra is ilyesztő mint aki megakar fulladni ( persze hála nem) de ilyenkor erőteljes félelem vagy inkább ilyedtség tör rám,ezeket az érzelmeket akkor nem tudom irányítani,egyszer csak elönt ,utána kezd bennem tudatosság kialakulni mikor mondogatom magamnak nyugi,nincs baj ,ne lássa ,hogy anya is megilyedt,mély levegőt veszek,próbálok jó dolgokra gondolni is közben.
Vagy gondoljak úgy rá,hogy ezek természetes emberi érzelmek?Jön megy...
Csak ne tulajdonítsak nekik túl nagy figyelmet?
Mintha úgy enyhülne is ...
Köszönök bármilyen jellegű tanácsot.
Isten áldja!!
Igen, csak azt tudom megerősíteni, amit Ön is mondott / írt. Ezek természetes jelenségek, egyéni vérmérséklettől függ, hogy ki hogyan éli át. De az a része is nagyon fontos, hogy lehet tudatosan kezelni, vagy legalábbis tanulni ennek kezelését. Minél többször teszi ezt, idővel annál könnyebb lesz majd kézben tartania, vagy annál rövidebb lesz az az időszakasz, amíg a hirtelen robbant ijedtség után le tud csillapodni. Az is jó stratégia, ha Isten bölcsességére és jóságára bízunk mindent. Ha ilyenkor nyomban hozzá fordul, azt mondva neki: "Te tudod, Uram" - ez még az Istenkapcsolatára is építő erővel fog hatni. Úgyhogy, adjon hálát azért, hogy Ön ilyen, és lásson hozzá ennek a tanulási folyamatnak! (Illetve csak folytassa csak!)
Kedves Lelkiatya! A szomszédban lakott egy fiatal pár, télen szénmonoxid mérgezést kaptak álmukban, a férj meghalt, a felesége túlélte, ő mesélte, hogy kívülről látták magukat ahogy fekszenek, felfelé mentek egy alagútban aminek a végén fény volt, neki mondta egy belső hang, hogy még vissza kell jönnie. Jézust, Istent vagy a Szűzanyát nem látták, csak boldogságot éreztek és azt, hogy nem akarnak ide visszajönni. Megrendült a hitem a mondottak alapján, hogyan lehetséges, hogy nem kerültek a tisztítóhelyre, vagy nem találkoztak a katolikus tanításból senkivel?? Azóta ő nem fél a haláltól, de nem is lett keresztény. Egyből a mennybe kerülhet bárki aki hitetlen??
Hogy odaát mi lesz, azt nem tudjuk, arról csak találgatni tudunk. A teológiai is ezt teszi. Az említett jelenség miatt igazán nem kell, hogy megrendüljön a hite. A klinikai halál állapotában tapasztalat élmények roppant érdekesek, de nem a valóságos halálról szólnak. Nagyon érdekes, például, hogy sok bennük a hasonlóság, ami szintén nagyon izgalmassá teszi ezt a jelenséget. Azt azonban leszögezhetjük, hogy a halálból még senki nem jött vissza, csak egyedül Jézus. Hogy az általa és előtte a próféták vagy később más szentek által föltámasztott személyekkel mi is volt, azt sem tudjuk. De az Egyház világosan tanítja, hogy a teológiai értelemben vett halál végérvényes, onnan nincs visszajövetel - kivéve Krisztus.
Ami a mennybekerülést illeti, azért nehéz arra is válaszolni, mert odaát megszűnik az idő, nincs előbb vagy utóbb. Nincs várakozási idő sem. Ezért kicsit sántít a tisztítótűznek az a felfogása, hogy "egy ideig" még ott szenvedve tisztulni kell. Hogy Krisztus hogyan ítél meg minket, ez is rejtély. Egyetlen pillanat alatt tisztít meg vagy más módot ad a mennybejutás lehetőségének, csak odaát fogjuk megtudni. Annyi azonban mindenképpen tanulságos ezekből az élményekből, hogy mindenki arról számol be, hogy valami folytatódik, meg hogy ott valami, valaki vár ránk. Ezeket a tényeket nagyon komolyan kell(ene) venni.
Kedves Lelkiatya!
Igencsak kényes kérdést szeretnék feszegetni. Hodász András ügyéről van szó. Szerintem az volt a baj, hogy ő olyan pszichológushoz került, aki nem keresztény, és innentől kezdve egyre szabadabbá vált az út a sátán számára. András pedig gyenge lett a bűnnel szemben. A magam példájából indulok ki: homoszexuálisnak csúfoltak, és emiatt majdnem az is lettem, de azt mondtam magamnak, hogy minden attól függ, hogy mit enged meg magának az ember. Így szépen visszataláltam az Isten által mutatott úthoz.
Eleinte nagyon haragudtam Andrásra, de megszólalt a lelkemben egy hang, hogy most még jobban imádkozni kell érte.
Egyáltalán nem vagyok szent, sokszor elbukok, de eddig mindig sikerült felállni.
Atyának mi a véleménye?
Előre is köszönöm.
Egyetértek Önnel. Az illető atyát is sajnálni kell, nem csak a rossz lépését. Imádkozni kell érte, valószínű, egyebet nem tehetünk. Ugyanakkor az Ön szavai tanúságtételül is hatnak, hiszen éppen ez az a magatartás, amit az ilyen érintett személyeknek követniök érdemes: megküzdeni az Isten akarta rend követéséért.
Kedves Lelkiatya!
Ha valaki szereti az embereket,és valaki pedig az állatokat az Isten ajándéka bennünk?Vagy miként képzeljem el?
Azért kérdezem, mert ma testvérem nálunk volt és beszélgettük,hogy ő bár egyedül lakik,de vannak macskái és nagyon szereti ha odabújnak,dorombolnak.
Én mondtam neki ,hogy én nem szeretem,sőt rendesen zavar,irritál,van amikor csikis is.
Szegény macskát is valamelyik nap a héten ,ott sündörgött körülöttem majd felbuktam,árrébb rúgtam ,löktem a lábammal!!
Mondtam neki,hogy én az emberekre másként tekintek szeretem őket,és jól esik az ölelés.Az állatokért nem rajongok ,próbáltam megszeretni ,de egyszerűen nem megy,már arra is gondoltam, hogy Isten teremtménye,de akkor sem vagyok nagy állat fan.
Tesóm pl az emberi közelségtől érintésektől irtózik.
Elég furcsák vagyunk úgy látom.
Ez miért lehet bennünk?
Én hozzáteszem 4 gyermekes édesanya vagyok,nyilván más kapcsolatban élek mint testvérem, aki társ nélkül él .
De én miért nem szeretem úgy az ?llatokat?
Ha erre lát esetleg magyarázatot,hogy hibám ,vagy olyat keresek amit nem tett belém a Teremtő!?
Köszönöm szépen a válaszát!!!
A szeretet képességét Istentől kaptuk. Érdekes módon ez egyáltalán nem egyforma. Lám, még a testvérek között sem. Hogy ki milyen adományt kapott és mennyit, ezt nem érdemes hasonlítgatni, sosem tudjuk összemérni. Nem is szükséges. Azt kell látnunk, amit mi kaptunk, s azzal élni, illetve a hiányosságokon dolgozni. Az az adottság, hogy valaki nem szereti az állatokat, egyáltalán nem súlyos hiányosság. Nem gondolom, hogy bármit tenni kellene azért, hogy ebben valaki előrébb jusson. Ennél ezerszer fontosabb, hogy az emberek iránti szeretetben jussunk előre. Nyilván ebben sem vagyunk egyformák. Aki könnyen tud szeretni, az fejlessze ezt a tulajdonságát, akinek ez nehezebben megy, az tegyen meg mindent, hogy megtanulja, ő is előrébb jusson ebben. Látható, hogy az emberek iránti szeretet és az állatbarát magatartás között óriási különbség van. Az állatokat nem kell megszeretni, az embereket azonban igen.
Tisztelt Lelki atya!
Örülök, hogy megjelent újra/kibővítve Szárovi Szt. Szerafim atyától a korábbbról ismert lelkiségi könyv... Ön szerint, lehetne-e Athoszi Szt. Paisziosz (1924-1994) atyától az IGÉK sorozatból magyarul eddig meg nem jelent műveket is kiadni a Metropóliától? Eddig csak az 1., 4. és az 5. kötetről van görögből magyarra fordítás (Horeftosz Konstantin által, amiket a hazai görög orthodox egyház adott ki, régen); de a 2., 3., 6. kötetekről azóta sincs. Ezek címei: 2.k. Lelki ébredés, 3.k. Lelki harc, 6.k. Az imáról.
Szíves válaszát várom:
László
Kedves László!
Köszönjük, hogy fölhívta a figyelmünket ezekre a könyvekre is. Úgy tudom, több könyv kiadása is szerepel a közeli és távoli tervekben. De hogy az Ön által említett írások is köztük van-e, azt nem tudom megmondani.
Kedves Lelkiatya!
Az Evangéliumot olvasva, több helyen is elakadok, mert nem értem Jézus tetteit, kéréseit
1. Azt kéri a kiüzött ördögöktől és a meggyógyultaktól is, hogy ne árulják el ki ő és ne beszéljék el, mi történt velük, aztán pedig a Légió kiűzésekor enged az ördögök könyörgésének és a megszabadult embert kéri, hogy ne csatlakozzon Ő hozzá, hanem tegyen tanúságot a csodáról, ami történt, ami miatt a helyiek kérték, hogy menjen el arról a földről.
Mikor kell megvalljuk az Úr csodatételeit életünkben?
2. Példabeszédekben szól Jézus és meg is indokolja, mert az Irásnak be kell teljesednie, vannak akik hiába hallgatják őt. A döbbenetes, hogy még a tanítványai sem értik a példabeszédeit, még nekik is el kell magyarázza. Miért? Aztán később ebben is mintha változna, mert a küldetése a szamáriai asszony kérésén megindulva utána mintha már mindenkihez szólna, Mégis hogyan lehet, hogy akikhez jött a zsidók hivatalosan a mai napig nem fogadták el Messiásnak?? Mekkora fájdalom lehet ez az Úrnak?
Mit kell tegyünk, ha azt tapasztaljuk, hogy Jézus szavai nem jutnak el a szívünkig?
A biblikus kérdéseire a válasz nagyjából azzal adható meg, hogy Jézus küldetése fokozatosan bontakozott ki. Eleinte azt kérte, hogy ne terjesszék a hírét. Ez egyébként főként Márk evangéliumában található. Később azonban, amikor a kiléte már nyilvánvalóan nem volt rejtegethető, akkor az ilyen jellegű utasításai elmaradtak. Sőt, a vége felé utal arra, hogy tanítását a háztetőkről fogják majd hirdetni (Lk 13,2).
A gerazai megszállott története különösen is zavarba ejtő. Ugyanis nem csak az ördögöknek, hanem az ottani vidéken lakóknak kérésének is enged, akik azt kérték, hogy távozzék el határukból, ugyanakkor a meggyógyított ember kérésének meg nem tesz eleget, aki viszont szeretett volna vele menni. Őt arra kérte, hogy maradjon a vidéken, és hirdesse, mit tett vele Isten. Persze, találgathatunk, hogy mit miért tett, de mindig maradnak rejtélyek.
A példabeszédek oka is többrétű az evangéliumokban. Egyik helyen arra utal Jézus, hogy azért beszél példabeszédekben, hogy az értetlen szívűek ne is értsék (Mt 13, 10-15), csak az apostolok, akiknek ő aztán meg is magyarázta a példabeszédet. Másutt meg azt látjuk - s ez a logikusabb is - hogy azért használ példabeszédeket, hogy jobban megvilágítsa a tanítás értelmét (Mk 4,30). Az adott helyzet adhatja a magyarázatot, amely nem mindig ugyanaz.
Hogy a zsidók miért nem fogadják el Jézust messiásnak, ennek is több oka lehet. Ez már nem annyira biblikus tartalmú kérdés. Vannak egyébként, akik elfogadják, de megmaradnak a zsidó hitükben és népcsoportjukhoz tartozásukban.
Mit tegyünk, hogy - emberi nyelven szólva - ne okozzunk szomorúságot Istennek? Ha mindig törekszünk követni az Úr tanítását, akkor botladozásaink ellenére is előbb vagy utóbb megnyílik a szívünk feléje. Ebben nagy szerepe van a kitartásnak (vagyis nem csak egyszeri fellángolással kell Jézus mellett dönteni), és a hitnek, hogy méltatlanságunk ellenére mégis magához fogad, magához ölel. Ebben hinnünk kell. Ha nem megy, kérnünk kell ezt a hitet. "Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!" (Mk 9,24)
Kedves Lelkiatya!
Katolikus, keresztény fiatal férfi vagyok, szeretem s tisztelem egyházamat, de az életemben pár éve bekövetkezett egy olyan változás, ami nyomaszt.
Nemigen érzek vonzalmat a nők iránt, inkább a másik nem felé húzok. Soha nem éreztem még így, hogy két szék közül a padlóra essek - szó szerint. Elmondani nem lehet, hogy mit is érzek legbelül,. De azt tudom, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, legyen gazdag, szegény, hetero-vagy homoszexuális. Ebben kérném a Lelkiatya segítségét, hogy mit tegyek?
Válaszát előre is köszönöm,
Mély tisztelettel és üdvözlettel,
Dávid
Kedves Dávid!
Sorai mély, Isten iránti szeretetről tanúskodnak. A változás, amit érzékel, más keresztény és nem keresztény ember számára is nyomasztó. Erre a belső frusztrációra sokan sokféleképpen reagálnak, különféle helyeken keresnek segítséget. Mi a teendő? Az első lépést már megtette: mer szembenézni a belül zajló változással és mer segítséget is kérni! Legfőként Istenhöz kell fordulni ilyen esetekben is. A zavaros állapot miatt, amiben jelenleg érzi magát, ne bújjon el Isten elől, hanem engedje őt közel önmagához, hogy megismerje, megtapasztalja az ő szerető, gyógyító erejét, amivel mindannyiunk felé fordul. Azok számára, akik bizonytalanok a szexuális orientációjukkal kapcsolatban, ez a jelenség egyfajta gátat jelent az Isten iránti bizalmukban. A kérdése azonban arról tanúskodik, hogy Ön nem szeretné, ha emiatt az érzés miatt a kapcsolata megromoljon Istennel. Lelkiatyaként főleg ezzel a bátorítással tudok segíteni, hogy merjen Isten közelében maradni, továbbra is keresni az ő akaratát.
Továbbá egy pszichológusra is szüksége van, aki más módon, szakmai támogatással tud majd segíteni. Mégpedig azzal, hogy teret ad a megértési folyamatnak, segít megérteni azt, amin most keresztülmegy. Ugyanis nem mindegy, hogy a személyiség alakulásának, a pszichoszexuális fejlődésnek melyik szakaszában van. Ezért fontos a kérdést személyes módon, az egyéni szempontoknak megfelelően kezelni. Ennek érdekében mindenképp keresztény pszichológus segítségét javaslom, aki maga is az életre hivatásként tekint. Van, aki úgy gondolja, hogy az azonos nem iránt érzett vonzalom az érintettekben már eleve veleszületett adottság, ami azonban tudományosan egyáltalán nem bizonyítható (http://mygenes.co.nz/summary.html). Az Ön elmondása is ezt látszik igazolni.
Isten hív bennünket, hogy beteljesítsük életünk értelmét az ő jelenlétében és közelségében. Ez állandó fejlődési folyamat minden téren, így a saját szexualitásunkat illetően is. Ebben a fejlődésben lehetnek elakadások, megingások, zavaró tényezők, amelyekre rá lehet világítani. A segítő beszélgetések nem csak oldani, csökkenteni akarják ezeket, hanem egyenesen a személyiség fejlődés részévé emelni, amely megint az Isten felé vezető utat segíti.
Ha ebben a folyamatban konkrét segítségre van szüksége, írjon külön levelet a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre. Akkor talán személyesebben is tudok segíteni.
Kedves Lelkiatya! Most, ahogyan ezt a levelet írom, meglehetősen rosszul érzem magam, emiatt is szeretnék segítséget kérni. Szerelmes vagyok valakibe, aki szerintem nem viszonozza az érzéseim, de ha viszonozná is, mindegy lenne mert egy Istennek szentelt emberről van szó. Feltártam előtte az érzéseim, főleg azért, hogy ezzel is megkönnyebbüljek, mert könnyebb ha kimondom és nem csak magamban tartogatom meg titkolom, ráadásul egyébként is tudja akkor is ha nem mondom. Nem onnan ismertem meg, hogy egy bizonyos templomban szolgálna és oda járnék, az ismeretségünk nem helyhez kötött, nem egy bizonyos templomban ismertem meg, ezt akartam mondani. Máshogyan történt, először a barátom volt, egy időben egyre közelebb kerültem hozzá, átsegített egy nehéz időszakon mikor elvesztettem egy közeli családtagot, jobb keresztény lettem általa, teljesen máshogy viszonyult hozzám mint mások és beleszerettem a lelke tisztaságába. Pont az tetszett meg benne, hogy annyira más mint a többi ember és senki nem volt olyan hatással rám mint ő, mások legfeljebb rossz hatással voltak rám, fájdalmat okozott nekem nagyon sok ember, pedig nem is érdemeltem ki, ez a barátom éppen ellenkezőleg. Még akkor is megértő, segítőkész volt velem mikor meg sem érdemeltem és megtanított szeretni. Ez is hozzájárult az érzéseimhez. Először tetszett meg a személyisége, a külseje csak utólag. Amennyire lehet, nem kommunikálok vele, nem találkozok vele, semmit nem teszek az elcsábítására. Nem a távolságtartással van a gond, hanem az érzés következményeivel. Bár próbálok távolságot tartani és sajnálom is ami kialakult bennem, időről időre nagy bűntudatom van emiatt, hogy úgy érzek ahogy. Elvileg megbocsátott nekem Isten, de rossz érzés a bűntudat és a bűntudat után jön a többi gondolat, olyanok, hogy így hogy van ez az érzés bennem, így semmi más nem számít, nem számítanak a jó tetteim, a hitem, a mások iránti szeretetem, semmi nem ér semmit, ami elég lehangoló nekem. Olyan gondolatok, hogy Jézus utál engem és sosem bocsát meg. Olyan is, hogy meg kellene büntetnem magam mondjuk vagdosással, önmagam ütlegelésével vagy mindegy hogyan, mert ezt érdemlem. Nagyon fáj nekem ez. Bűnös vagyok, igaz, de vágyok Jézus szeretetére. Arra, hogy engem se szeressen kevésbé másoknál és főleg nem olyan érzések miatt, melyeket ugyan próbálok nem tettekre váltani, de a kialakulásukat nem én magam döntöttem el. Kértem egyébként Jézust, hogy szabadítson meg ezektől az érzelmektől, mert neki csak egy szavába kerülne és nem akarok olyan érzéseket magamban amik neki nem tetszésére valók, de nem tette meg, pedig egyéb kísértésektől meg szokott szabadítani, nem egyszer megtette már. Azok a borzalmas bűntudatos gondolataim honnan jönnek? Meg lehet azoktól szabadulni? Egyszer már csináltam olyat, hogy elkezdtem magam ütlegelni valamivel a lábamon, de akkor volt valamilyen megérzésem, hogy ez nem jó ha ezt csinálom.
Két dolgot szeretnék Önnek mondani/írni. Az egyiket csak röviden, a másikat hosszabban. Az első, hogy valóban nagyon fontos, hogy ne találkozzanak, vagy ha igen, akkor a kettejük kapcsolatáról soha ne beszélgessenek. Ez nagyon csúszós pálya, a legjobb szándékkal is el lehet rajta esni, és elkezdeni csúszni lefelé. De úgy érzékelem, hogy ezt Ön is belátja, tehát nem kell nagyon magyaráznom.
A másik legalább annyira fontos, és most Önnek főként erre van szüksége. A sátán mindenféle módon támad minket. Nem csak azzal, hogy próbál rávenni a bűnre, hanem még inkább azzal, hogy amikor bűnt követtünk el, azt annyira fölnagyítja, hogy ne lássuk meg mögötte Isten irgalmát. Kifejezetten sátáni eredetű gondolat, hogy ez olyan nagy bűn, hogy nincs is rá bocsánat. Ön most, ha jól értem, ebben a szakaszban van. Hogy mennyire az Ön felelőssége volt, mennyire volt bűn a szerelem kialakulása, ezt nem tudom, ne is feszegessük, nem számít. Fontos meggyónnia, ha bármi felelőssége is volt ebben. Úgy sejtem, hogy ezt már megtette. Ha tán nem, akkor tegye mihamarabb. Természetesen nem annál az atyánál, akiről szó van. (Ez a legsúlyosabb papi bűnök egyike, ha valaki a szexuális bűnben való bűntársát feloldozza. Ez nem az Önök helyzete, mégis egy picit hasonlíthat hozzá, ezért hangsúlyozom, hogy ne annál az atyánál gyónja meg - ha még kell.) A gyónás után pedig el kell engedni az önvádat. Jól jelzett a lelkiismerete, hogy Önnek nem saját magát kell ostoroznia, hanem Isten szeretetéhez kell menekülnie - saját maga, a fel-feltoluló bűntudat elől. Isten egyáltalán nem haragszik Önre, ezt nagyon fontos tudnia. Meg kell értenie az ő bocsánatát, és akkor igazán győztesen jön ki ebből a dologból. Igen, Isten mindent megbocsát, csak kérnünk kell tőle. A "borzalmas bűntudatos gondolatai" kísértések, a sátántól jönnek, hogy eltereljék a figyelmét Istenről, az ő szeretetéről. Bátran forduljon hozzá, és köszönje meg neki, hogy ő már régen megbocsátott. S persze, ha a szívében ott van még ez a veszélyes érzelem, akkor kérje továbbra is, hogy szabadítsa meg tőle, és harcoljon is ezért. Persze, megtehetné a Mindenható, hogy egy pillanat alatt elveszi, de azt látjuk, hogy nem így szokott tenni. Nekünk is hagy egy kis küzdeni valót.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném megkérdezni Öntől, hogy helyes-e ha úgy próbálunk kiállni a véleményünk mellet, hogy közbe a másikra is figyelünk, hogy ne bántsuk meg. ...
Nem hiszek abban, hogy erőszakkal kell bárkit is a hitünkre téríteni, én elfogadom más álláspontját de nekem fontos hogy más az enyémet is elfogadja mindig ezt szoktam mondani. Helyesen tettem, hogy csak ennyit mondtam néha elgondolkodom, hogy nem e kellene e erélyesebbnek lennem ilyen helyzetekben de sokszor arra is gondolok hogy nem szeretnék másokat megbántani de ami a legfontosabb hogy ISTENT nem szeretném megbántani. Aztán mindig arra gondolok hogy az ÚR azt is kéri tőlünk hogy szeressük egymást és az jutott eszembe, hogy talán a tettek tudják a másik embert leginkább meggyőzni arról, hogy milyen a kereszténység és nem az erőteljes már már túl határozott fellépés szavakban. Ön mit gondol hol van a határ ilyen helyzetekben? Mit vár el tőlünk az Úr? Ha hibázunk szavakban mert nem figyelünk oda, hogy mit mondd a másik vagy nem tudjuk magunkat helyesen kifejezni azt is megbocsátják nekünk és később még kijavíthatjuk. Igaz? Sokszor rám tör a félelem hogy megbántom ISTENT és ez nagyon elszomorít ha úgy érzem, hogy nem állok ki a hitem mellett eléggé de ugyanakkor arra is szoktam gondolni, hogy nem is biztos hogy ő elsősorban csak ezt várja el tőlünk. Ha lehet az egész kérdést ne tessék közzétenni. Köszönöm a segítséget!
Kérésének megfelelően néhány dolgot kihagytam a leveléből, főként a személyes részeket. De nem túl sokat, mert nagyon fontos kérdést tett föl, amelyet érdemes alaposan megvizsgálni.
Teljesen egyetértek Önnel abban, hogy vita esetén oda kell figyelni a másik emberre, még akkor is, ha a hit leglényegesebb kérdéseiről beszélünk. Mind a két érvet említette, amelyet én is hoznék. A szeretet, az elfogadás mindennél többet jelent. Ha nem is a másik véleményét, de a személyét igenis el kell tudnom fogadni, törekednem kell, hogy a másik embert véleménykülönbség ellenére is szeressem, tiszteljem. Persze, ez néha egyáltalán nem könnyű. A másik ok, melyre szintén utalt, hogy a hitbeli meggyőződést nem annyira szavakkal mint inkább tettekkel kell megvallani, átadni. Ha az életem, a tetteim, a magatartásom nem beszél az evangéliumról, akkor az érvelésem csupán falra hányt borsó. Nyilván helyzete válogatja, hogy mikor milyen módon kell megvallani a hitünket. Van, amikor inkább csöndesen, szavak nélkül. Izaiás próféta jövendölése juthat eszünkbe, amelyet aztán Máté evangelista Jézusra értelmezett: "...hirdetni fogja az igazságot a népeknek. Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken..." (Iz 42,2; Mt 12,19) Másrészt Péter és János tanúságtételére is gondolhatunk, akik bátran kiálltak a főpap és a zsidó nép elöljárói előtt: "Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk." (Apcsel 4,20). Ráadásul vérmérséklettől is függ, hogy ki hogyan képviseli az Urat. Mindenre késznek kell lennünk, de mindenben józanul és bölcsen, a szeretet szellemében kell eljárnunk.
Kedves Lelkiatya! A következő kérdéssel fordulok Önhöz válaszában bízva: Istennek tetsző-e vagy éppen hogy nem tetsző az aszkézis, annak is a fizikai fájdalomban és önmagam "bántalmazásában" megnyilvánuló formája? Szabad-e ezzel kifejezni a bűnbánatomat a megszokott kifejezésmódok mellett vagy ez ugyanúgy bűn lenne? Lehet ez egy módja a Jézus iránti szeretetem kifejezésének? Kifejezhetem neki a szeretetem ezzel ha felajánlom ezt a szenvedésemet, fájdalmamat neki mintha ezáltal is az értem vállalt szenvedését tisztelném, a bűnbánatom is kifejezném és alázatra, a földi örömök megfékezésére késztetném magam?
Legalábbis nem javaslom. Bűnnek ugyan nem tekinthető, de nem is bölcs magatartás. Nem teljesen lehetetlen, hiszen a korábbi egyházi gyakorlatban volt erre példa. Ma mégsem ajánlatos, ma pszichés szempontból sokkal gyöngébbek vagyunk, mint eleink. Ha mégis komolyan foglalkozik ennek gondolatával - nem akarom ugyanis teljesen kizárni ennek lehetőségét -, akkor nagyon komoly lelkivezetői támaszra van szüksége. Anélkül egyáltalán nem szabad ilyennel foglalkozni, mert roppant veszélyes. Ugyanis egyáltalán nem könnyű kimutatni az igazi motivációt. S ha az fals, akkor a derék és magasztos magatartás helyett a sátán játékszerévé teszi magát az ember. Az aszkézis nagyon jó, tudom javasolni. De ennek fontos mércéje a mértéktartás, a helyes kezelés. S minél erősebb aszkézist vállal valaki, annál fontosabb a kísérő lelkivezetés, annál nagyobb szerepe van a lelkiatyának.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon kiábrándítóak, sőt bántóak a szavai, amelyekkel András atyát vádolja. Egyértelmű, hogy András erősen küzd a nemi adottságaival, és nem akar homoszexuális kapcsolatba keveredni. Ha homoszexuálisként folyamatosan férfiakkal van körülvéve, akkor iszonyatosan nehéz megélni a tisztaságot. Nemde ezért szűri az Egyház a szemináriumba jelentkezők közül ki a melegeket, hogy ne okozzanak maguknak és más papoknak további szenvedést? Miben különbözik ettől András atya helyzete?
Azt írja a Lelkiatya, hogy papként és házas emberként is hűségesnek kell lennünk, ami szépen hangzik, de talán egy házas ember sem úgy próbálja a hűségét gyakorolni, hogy több tucatnyi nő társaságát keresi.
Papként elkerülhetetlen, hogy más papokkal találkozzon, ami tovább rontja az így is rossz állapotát. Szerzetesrendbe hiába menne, hiszen ott ugyanaz a kísértés éri.
Elkeserítő ez az egész helyzet, amit sokan (főleg a médiasztárok közül) filléres tanácsokkal akarnak orvosolni.
El kell ismernem, hogy van bennem ítélkezés az eset kapcsán. Fejet hajtok az Ön megértő magatartása előtt, nekem ez egyelőre nehezen megy. Hasonló érzések lehetnek bennem, mint a megcsalt házastársnak, akit hűtlenül elhagyott a párja. Ráadásul egy házasságban mindig kettőn áll a vásár, az elhagyott fél is valamiképp hibás, míg az Anyaszentegyház bizonyosan nem hibáztatható egy ilyen hűtlenség, papság elhagyása esetén. Persze, a szolgálattevők, püspökök, paptársak esetleg igen, de nem ők az egyház, a kilépett pap nem őket hagyja el, hanem Krisztus Egyházát. Nos, ezért lehet bennem nagyobb keserűség az ügy kapcsán, elnézést kérek érte.
Számomra nem egyértelmű, hogy erősen küzd a nemi adottságaival. Néhány évvel korábban tett nyilatkozataiban meglehetősen karakán álláspontot képviselt a homoszexualitás kapcsán. Nem ítélte el, mindig is jellemző volt rá a nagyfokú nyitottság, elfogadás. Ez mindenképp dicséretes. De ami a homoszexualitást illeti, egyértelműen arról beszélt, hogy ez betegség vagy ferde hajlam, amelyet gyógyítani lehet és kell. Nem való a nyilvánosság elé, hanem keresni kell belőle a kiutat.
Abban Önnek teljesen igaza van, hogy azért "szűri az Egyház a szemináriumba jelentkezők közül ki a melegeket, hogy ne okozzanak maguknak és más papoknak további szenvedést". Ez igaz. Azonban egy magát homoszexuálisnak tartó atya helyzete egészen más. Ő már végérvényesen elköteleződött Isten és az emberek szolgálatára. Nem tehet úgy, mintha ez a fogadalma nem létezne. Ha bármilyen irányú szexuális vonzalmai vannak is, azt ugyanúgy kell kezelnie, vagyis meg kell küzdeni a tisztaságért. Egy pap alapvetően nem találkozik több férfival, mint nővel. Ez tehát a helyzetét nem is könnyíti, nem is nehezíti. Szerintem ez a helyzet nem elkeserítő, hanem nehéz és éppen ezért szép is. A cölebsz pap és a szerzetes szüzességet, tisztaságot vállal Krisztusért. Ismétlem, ez nagyon szép küzdelem, és nagyon értékes gyümölcsöket terem. Ha ebben bukdácsol is valaki - nyilván erre számtalan példa van -, mindig van kiút, s az mindig Krisztus felé vezet.
Rémálmai vannak folyton azt álmodom hogy valaki meg akarnak nyomorítani és tönkre akarnak tenni pedig semmi rosszat nem tettem
Sok oka lehet ennek, a gyomorrontástól a föl nem dolgozott gyermekkori traumákig mindenféle. Nyilván annak megfelelően kell kezelni. Egy segítő beszélgetésben ezeket a kérdéseket tennék föl Önnek: Mióta van ez a jelenség? Amikor megjelent, akkor előtte történhetett valami megrázó esemény? Milyen természetű ez a fenyetegettség: sok ember támadna Önre, megmagyarázhatatlan erők jelennek meg, van-e valamilyen eszköz, amellyel ártására akarnak lenni, tud-e védekezni valamiképp? Tehát meg lehet vizsgálni az álombeli esemény részleteit. Továbbá az utóhatásait: ébredéskor a rossz érzésen, rossz emléken túl megjelenik-e valamilyen kísérő érzelem, lelkiismeretfurdalás, valaki elleni gyűlölet, vádaskodás vagy esetleg teljes megnyugvás, hogy csak álom volt?
Ezen kérdések és vizsgálódások segíthetnek felszínre hozni, hogy mi okozhatja ezeket a rossz álmokat. Természetesen még sok ezer egyéb kérdés is szóbajöhet. De nem kell föltétlenül szakemberhöz fordulnia. Főként nem valami kuruzsló mesterhöz. Gondolja át higgadtan, hogy mi lehet a hátterében ennek a rossz álomnak. Ha csak rossz emlékek, akkor érdemes valakinek, barátnak, atyának kibeszélni, ha pedig valóságos jelenvaló rossz helyzetnek, akkor azon kell valamiképp változtatni. Innen a távolból csak ennyit tudok mondani, írni Önnek.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Néhány nappal ezelőtt történt egy dolog, amivel kapcsolatban a segítségét, tanácsát szeretném kérni:
Barátaimmal játszottunk egy online társasjátékot, és a játék készítője - aki szintúgy az egyik barátom - beletett a játékba egy pentagramot. Különösebb funkciója szerencsére nem volt, de engem így is nagyon zavart, tartózkodom az ilyesféle jelektől, szerintem a jelenlétük is rosszat sugall. Ott szóvá is tettem, hogy ez nekem nem nagyon tetszik, bár erősebben nem léptem fel. Alapjábavéve a játék nem ilyenről szól, de az ott meglepett, sokkolt. Aztán később többször is bevillant ez a jel, kértem a jó Istent, hogy űzze el ezt a bűnös gondolatot, valamint imádkoztam barátomért is, aki ezt beletette, mert lehet nem tudta, mit is cselekedett. Később egyszer álmomban is előjött, bár azokat nem mi irányítjuk, de nagyon zavart, méghozzá álmomban pont egy templomban voltam, és ott egy lánynak az arcán volt rárajzolva. Imádkoztam a jó Istenhez, hogy bocsásson meg. Lehet, hogy az én tartózkodásom, túlgondolásom miatt jutott többször is az eszembe?
Kedves Lelkiatya! Mi a tanácsa? Így járulhatok Szentáldozáshoz? Menjek el gyónni?
Válaszát előre is köszönöm!
Igazán nem kell ettől megijednie. A pentagram önmagában egy ártatlan rajzolat, egy ősi kép, amely a különböző kultúrákban mást és mást jelentett. Ahogy hallom, mostanában a sátánisták szívesen használják, s emiatt ébredhet az a gyanú, hogy önmagában ez a szimbólum valami rosszat hordoz. Holott csak az emberi elme ruházza fel tartalommal. Ha Önnek, valamely keresztény embernek ez önmagában nem jelent semmit, akkor az Ön számára nincs is tartalma. A kereszt sem önmagában erős, hanem az Egyház hite által.
Emiatt a játék miatt tehát semmi szükség nincs a gyónásra. Az meg, hogy ne áldozzon, a legnagyobb balgaság volna. Gyónjon továbbra is rendszeresen, lehetőleg havonta, és áldozzon rendszeresen, legalább hetente, de lehet gyakrabban is, ha részt tud venni szentmisén/Szent Liturgián.
Kedves Lelkiatya!
Szomorúan hallottam a hírekben,hogy egy 25 éves fiatal lány( fotós) öngyilkos lett!
Ismert személy.
A családja teljesen összetört.
Ilyenkor van még esély arra ,hogy üdvözüljön?Mennybe kerüljön ,vagy tisztítótűzbe?
Azt mondtam Istenem helyette és nevében bánom élete minden bűnét.
Mondhatok egyáltalán ilyet?
Köszönöm szépen a válaszát!!
Helyette nem tudjuk megbánni a bűnöket, de imádkozhatunk érte. Ezt nagyon is tudom Önnek javasolni. Ha imádkozik érte, végeztet Szent Liturgiát/szentmisét, azzal nagyon sokat tud segíteni a lelkének.
Kedves Lelkiatya!
Van egy középkorú roma házaspár akinek szoktunk adni ételt.
Szegény,beteges házaspár a bácsika azt mesélte nekem,hogy nincs csak mi aki segítsünk,gyermekeik nem tudják segíteni őket,mert ők is szegényesen élnek,sok hitellel.
Ismerem látásból őket ,megmondom őszintén abszolút nem úgy néznek ki mint a nagy mélyszegénységben élők,rendezett, szép ruháik is vannak !!
Ezért is érzem furcsának ezt a választ.
Mondtam már nekik,hogy ettől többet nem tudunk adni nekik ételt ( maradékot) mert mi is hatan vagyunk !
Nálunk sincs otthon teli a hűtő étellel!
Próbálunk jól gazdálkodni házzal is haladni,négy gyermekünk van.Ettől több pénzt nem is terveznénk ételre költeni ,így is drágaság van.
Nekem tényleg mégtöbbet kellene adnom nekik ennivalót?Több pénzt erre áldozni?
Mert szerintem elsődlegesen a saját családomért vagyok felelős,nem másért,persze segíteni kell ezt tudom,meg ha neki adok Istennek ( is) adom.
De már szinte naponta várják az ételt.Mondják,ha tudnál többet küldeni megköszönnénk.
Már én érzem kellemetlenül magam,ez miatt...
Kisfiam vitte el nekik az ételt legutóbb is akkor is azt mondt?k neki,ha tudnak küldjünk már még ételt,bármikor szivesen örömmel fogadják,köszönik szépen.
Mondtam nekik ennyit tudunk ,amit aznap küldök !!
Isten hogy láthatja ezt,mit várhat el tőlem?
Adjak mégtöbbet hiszen végül is lehet tudnék többet adni ,de akkor pluszba nekik kellene bevásárolni hatunk mellé.
Ezt várná el Isten??
Szerintem lelkem mélyén nem,hanem ,hogy az ő családjuk tartson össze,és segítsék bármi áron jó értelemben a szüleiket!
Ne feltétlenül más...
Vagy tévúton járok??
Hogy segítsek,hogy mindenki jól járjon,és Istennek örömet szerezzek.
Köszönöm szépen a segítséget!!
Van egy érdekes emberi magatartás. Nem mindenkire jellemző, de vannak olyan személyek, akik sosem elégednek meg azzal, amit kapnak, mindig többet és többet kérnek. Nyilván nem lehetséges, hogy ez a követelésük szabja meg, mennyit kapjanak, hanem az adakozó lehetősége. Persze, azért is nehéz olykor nemet mondani, mert a kérés, követelés olykor lelki ráhatással is párosul. Nem gonoszságból történik ez, de az emberi természet így működik. Emiatt is érezheti Ön úgy, hogy bár már az értelmével átgondolva nem adna ennél többet, mégis valami belső rossz érzés azt diktálja, hogy miért ne adjon többet. Külső megítélőként bátran mondhatom, hogy Önnek nem csak nem kötelessége az eddigieknél többet adni, de valószínű, nem is tenné jól. Hiszen, ahogy említettem - éppen ebből a magatartásból fakadóan -, az sem volna elegendő, megint többet kérnének. Tehát nem a kérés, hanem az Ön átgondolt segíteni akarása szabja meg, hogy mennyit tud adni. Akár azt is megteheti, hogy nem is ad többet, hanem esetleg másoknak, más módon segít. Az eddigi készségét már megáldotta az Úr, nem kötelessége ezt élete végéig így folytatni.
