Kedves Lelkiatya! A szentek iránt sokan érdeklődnek, példát vehetünk hitükről, magatartásukról, szerénységükről, tudásukról, sok jót tettek, de valami nem érthető nekem velük kapcsolatban. Azt az egyet nem értem, mégsem, inkább kettő tényezőt nem értek, hogy egyrészt, miért volt sokuknak fontos saját maguknak fizikai fájdalom okozása, másrészt a nagyon komoly böjt és nem csak az hanem a lemondás minden jóról. A fizikai fájdalom gondolom segít alázatosnak lenni, a bűntudat kifejezésében, de maga Jézus, az ő tanítványai és Keresztelő János nem ostorozták saját magukat. Keresztelő János felszólította a tanítványait a böjtre és Jézus pedig megmondta, majd akkor kell böjtölni ha nem lesz már köztünk, de annyira komoly böjtöket szerintem nem várt el és nem csinált egyikőjük sem mint amit sok szent, hogy szinte éhen halt, nem egy szent csinált ilyet és sokan évekig nem ettek mást, csak az Eucharisztiát, amihez persze isteni csoda is kellett, hogy ne legyenek rosszul az éhezéstől, de akik nem csak az Eucharisztiára korlátozták az étkezésüket szintén nagyon keveset ettek. Jézus tényleg böjtölt negyven napig de ezt nem rendszeresen csinálta, neki ez felkészülés volt a szolgálatára. A szentek rendszeresen csinálták, szinte éheztették magukat. Ma ez nem szokás az egyházban, sokan csak Húsvét előtt böjtölnek, akkor sem éhezésig. Hatalmas ellentétet látok a szentek éhezése és Jézus viselkedése között, hiszen Jézusról tudjuk, hogy szerette a jó bort, volt a kánai menyegzőn, a tanítványaival is együtt evett, elfogadta ha valaki meghívta magához ebédre vagy vacsorára. Érthető, hogy nem éheztette magát hiszen a tanítványoknak is megmondta, hogy ők se böjtöljenek míg velük van a vőlegény és maga ráadásul bűntelen volt, de tudtommal soha egy szóval se mondta, hogy annyira komolyan böjtöljön valaki, hogy éheztesse magát. A fizikai fájdalomra visszatérve, még ha figyelembe is veszem Jézus bűntelenségét, az nem magyarázza meg azt, hogy a szentek életében miért volt kifejezetten jó a fizikai fájdalom, önostorozás, vezeklés bármiféle formája hiszen Jézus tanítványai sem csináltak semmi ilyet, az akkori zsidó társadalomban sem volt ennek hagyománya, szerintem épp ellenkezőleg, a testükre igyekeztek odafigyelni, védeni, ékesíteni amennyire tudták, gyógyítani. Maga Jézus is félt a haláltól, ő maga rengeteg embert meggyógyított betegségéből. Megbocsátotta a bűneiket és meggyógyította őket. Nem úgy tűnik nekem, hogy Jézust örömmel töltené el ha azt látja, hogy aki hisz benne, az magának szándékosan fizikai fájdalmat okoz. Azt biztos méltányolja ha az ember megbánja a bűneit, de ehhez nem szükséges fizikai fájdalom és inkább pont az lenne a lényeg, hogy higgyünk a megbocsátásban és Krisztus által az örök életben. Már eljött Jézus mint Megváltó, megváltott minket a kereszten a bűneinktől, nem attól lesz nekünk nagyobb megbocsátás, hogy éheztetjük és ostorozzuk magunkat. Akkor mi értelme volt a szentek életében ennek, ha Jézus sosem buzdított önmagunk fizikai fájdalmának okozására, miért kell annyira dicsőíteni a szenteket emiatt, hogy ők ezt csinálták? Félreértés ne essék, tudom, ez csak egy töredéke a szentek életének, mert a mások iránti szeretetük, önzetlenségük, a nagy hitük, bátorságuk is nagyon fontos, de általában úgy beszélnek a vezeklésükről és nagyon durva böjtjükről mintha ez őket még magasabbra emelné. A dicsőítés helyett hirtelen nem találtam jobb szót. Értsem ezt úgy, hogy akkor ezt én is csinálhatom és érdemes is csinálnom tehát ha ki akarom fejezni Jézusnak a szeretetem iránta, akkor érdemes felajánlanom neki, hogy hetente egyszer ostorozom magam 20 percen keresztül és csak annyit fogok enni, hogy ne haljak éhen? Ennek komolyan örülne hiszen a szentek mindent jól csináltak és azok is csinálták, maga Jézus is egy elég lemondó életet élt az ételt-italt leszámítva vagy inkább szomorú lenne amiért kínzom magam? Ez tényleg hozzátesz valamit ahhoz, hogy kifejezzem mennyire szeretem nyilvánvalóan a mások iránti szeretet, önzetlenség, szerénység mellett vagy ez nem jelent semmit és csak a szentek túlozták el nagyon?Már többször komolyan úgy éreztem, hogy ha én is ostoroznám és éheztetném magam, akkor Jézus jobban szeretne engem és nekem is jobban elhinné, hogy szeretem. Hogy akkor úgy gondolná, jobban kifejezem mennyire fontos nekem mint jelen helyzetben önostorozás és éhezés nélkül, de lehet tévesen gondolom. Rosszul esett a szívemnek azt érezni, hogy attól függ a szeretete irántam, hogy mennyire követem a szenteknek a példáját és én is ostorozom-e, éheztetem-e magam. Hogy azt gondolhatja, jobban bizonyítom mennyire szeretem ha ezt fizikai fájdalom által teszem. Ennek ellentmond, hogy számtalanszor kértem rá, hogy gyógyítson meg mert rosszul vagyok, fáj valamim, beteg vagyok, mikor mi volt a bajom és nagyon hamar segített rajtam. Bőrproblémámat, fejfájásomat, hányingeremet, nőgyógyászati problémámat is meggyógyította már (ezáltal persze annyit elárulok magamról, hogy nem vagyok férfi). Onnan tudom, hogy meggyógyított, hogy vagy a fájdalom múlt el vagy szemmel látható problémám volt és eltűnt. Amikor viszont kértem tőle, hogy a bűntudatomat hadd fejezzem ki az ő sebeinek átélésével mert megbántam a bűnöm és tudom, megadhatja nekem az ő sebeit, akkor nem adta meg. Ha gyógyulást kérek, megadja, ha sebeket kérek, nem adja. Nem is csoda persze, hogy nem adja egy olyan embernek, akit sokszor meggyógyított és megsegített a bajában, biztos látja, hogy nem egy nagyon szenvedésszerető, szenvedéstűrő alkat vagyok, de ha akarta volna a fájdalmam, megadhatta volna nekem. Hasonló érzések kavarognak bennem azokat az egyébként nagyon szokatlan és ritka hagyományokat látva, amikor keresztények Húsvétkor megostorozzák és keresztre feszíttetik magukat. Az ember nem váltja meg magát a saját keresztrefeszítésével, de mikor meglátok egy ilyet, az jut eszembe, hogy vajon Jézus többe nézi-e annak az embernek az iránta való szeretetét, aki vállalja ezt, hogy keresztrefeszítteti magát, jobb keresztény-e az ő szemében egy olyan mint én? Nagyon nagy butaság ez? Elsősorban a Fülöp-szigetek hagyományaira gondolok, ott évente minden Húsvétkor csinálják, de másutt is előfordulhat hasonló, amiről nem tudok. Valaki azt mondja, a Szentlélek hívja erre, hogy feszíttesse keresztre magát, valaki a betegségeket akarja így távol tartani a családjától, valaki meg Jézus szenvedésén akar osztozni. Olyan is van, aki elmondása szerint semmit nem remél ettől, Istenért teszi. Ilyenkor úgy érzem magam, hogy az én keresztény életem, hitem, igyekezetem, mások felé irányuló szeretetem, önzetlenségem, imádságom olyan kis semmiség ahhoz képest, hogy valaki keresztrefeszítteti magát, nem teszek Jézusért eleget, kevesebbet teszek érte mint ők, én olyan kis átlagos vagyok, azok meg olyan kiemelkedők. A szentek is ostorozták magukat a középkorban, ma egyesek egy keresztre feszíttetik magukat, lassan kezdek elbizonytalanodni, hogy az én ehhez képest kényelmes életem menyire jó Isten szerint, Jézus hogyan viszonyulhat hozzám azokhoz képest. A mai önkéntes keresztrefeszítéseket az egyház nem támogatja, néhol azt írják a cikkek, hogy elítéli, máshol azt, hogy nem is ítéli el és nem is támogatja, többféle megfogalmazást találtam erről. Most akkor ez a Szentlélektől van, amit egyes keresztények csinálnak vagy a Sátántól? Jó vagy rossz? Bátorságra és Isten iránti szeretetre vall ha az ember ilyet csinál vagy felháborító, kerülendő, hasztalan? Ha én is át lennék szegezve és csüngenék egy kereszten pár percig, akkor Jézus jobban érezné, hogy szeretem őt? A mártírhalál más, itt önkéntességről van szó.

Kedves Lelkiatya! Köszönöm levelét, sokat segített nekem válaszával. Azt írta, a túlzó vágyam a Jézussal való találkozásra nem a szeretet kifejezője és félrevisz és ne is akarjam előírni, hogyan történjék a találkozás. Ami azt illeti, már nem is akarok vele találkozni. Elmúlt ez a kívánságom. A korábbi levelem megírásakor is csak ideiglenes vágy volt ez részemről, utána elmúlt. Különben is úgy veszem észre, hogy minél jobban haladok előre a vele való kapcsolatomban, annál kevésbé akarok vele találkozni. Néha jön egy ilyen intenzív érzés, amiről a múltkor is írtam, azóta nem is volt, de mégis azt mondhatom, egyre kevésbé akarok vele találkozni, egyre kevésbé akarom látni. Az egész kapcsolatom vele egy ellentmondás. Egyre többet segít nekem, egyre jobban bízok benne, egyre fontosabb nekem, de ezzel párhuzamosan egyre inkább látom a méltatlanságom, a bűneim egyre jobban idegesítenek, a hibáim egyre jobban elszomorítanak és ezzel együtt egyre inkább azt érzem, nem kellene neki engem szeretni. Nincs miért. Belőle fakad, azért szeret, mert olyan amilyen, nem kiérdemlem a szeretetét, de attól még látom mindezt és látom, mennyire nem érdemlem és ez nekem nagyon fáj. Az, hogy olyan vagyok, amilyen. Fekete báránynak érzem magam a keresztények között, mert mások sokkal könnyebben elfogadják, hogy Jézus a méltatlanságuk ellenére szereti őket, valaki még méltónak is gondolják magukat és azt mondták nekem, ne gondoljam, hogy nem vagyok méltó, hát én épp ellenkezőleg. Sok olyan keresztényt ismerek, akik azt mondják, úgy szeretnének Jézustól egy ölelést, persze a mennyben majd és hogy megcsókolnák a kezét. Legalábbis sokan, akiket ismerek. Akkor került ez elő mikor beszéltünk egy Jézus-filmről, amiben van több ilyen jelenet, így jött elő, hogy szívesen csinálnának olyat majd ha lenne alkalom és Jézussal lennénk. Igaz, én azt írtam múltkor, szeretném Jézust látni, de ezt is olyan szégyenkezve éreztem, akartam. Ha valóban látnám, akkor inkább tartanék tőle öt lépés távolságot minthogy megöleljem mert annyira méltatlan vagyok. Ha magamra gondolok, azt gondolom, hogy még arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson, beszéljen velem, a közelébe kerüljek és szoktam is mondani ezt neki, hogy nem vagyok méltó rá, hogy meghallgasson. Imádságban. Talán a túlzott szégyenkezésem sem helyes, de így van. Érdekes is ez, hogy látni akartam őt, szerettem volna nagyon, de közben meg azt mondom, arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson és tartanék tőle pár lépés távolságot. Mikor még nem láttam ennyire a saját méltatlanságom, bűneim, még akkor nem éreztem ezt. Ezen kívül szégyellem is magam Jézus előtt. Szégyellem az érzéseim. Szégyellem, hogy ennyire szeretem őt. Imáimban sokszor adok hálát mindenért, amit eddig kaptam. Ez belülről fakad bennem. Részben tudatni is szeretném vele, hogy nem felejtettem el, hogy nem múlt el a hálám. Olyan is van, hogy valaki nem emlékszik rá hosszútávon, mintha mi sem történt volna és tudatni akarom vele, hogy nekem ez számít, nem felejtem el. Részben úgy vagyok ezzel, hogy tényleg értékelem, nagyon örülök neki és ezért adok hálát. A problémám az, hogy az utóbbi időben amikor hálát adok mindazért, amit eddig kaptam, rám jön a sírás. Nagyon szégyellem magam emiatt is. Nem akarok imába nem való érzelmeket. Nem tehetek róla, különben nem szándékos, nem is megjátszom. Sírni kezdek ahogy elönti a hála a szívem és eszembe jut az a sok minden, amit kaptam. Hálát adok egy valamiért, de mikor kimondom, eszembe jut arról a második, arról a harmadik és van, hogy eltörik a mécses. Olyan is történt már, hogy nem is éppen hálát adtam hanem csak imádkoztam és először csak elkezdtem könnyezni és aztán egyre jobban sírtam. Úgy szégyellem. Nem volt semmi bajom, amiért sírnom kellett volna, de ha valaki látott volna, azt hihette volna, valami bajom van és azért sírok. Nem csak könnyeztem, hanem zokogtam már a végén. Úgy éreztem, annyira szeretem Jézust, hogy ez a szeretet kiváltja belőlem a sírást. Az a tény, hogy meghallgat, imában vele lehetek akkora öröm volt nekem, hogy elsírtam magam. Az egész imádságomnak akkor valami érdekes hangulata volt. Csak arra figyeltem, egyedül is voltam otthon, olyan meghitt volt az egész. A lényeg, hogy szégyellem magam. Az érzelmeimért és a szeretetemért már eleve szégyellem magam mert nem akarom őt túlságosan szeretni, nem akarok neki nyűgöt ezzel az én nagy szeretetemmel és akkor még a sírás is olyan szégyellnivaló hiszen minek sírok ha egyszer nincs miért. Látszólag semmi okom nem volt rá. A hála és a szeretet csak, de az meg mit számít. Napjainkban egyébként is szégyen ha az embernek vannak érzései és Jézus meg lehet, hogy meghalt értem a kereszten, de nem akarom túlzásba vinni a szeretetem feléje. Félek, hogy egy teher leszek neki, egy nyűg, emiatt. Tartok tőle, hogy zavaró is számára amikor elkezdek sírni imádság közben. Nem volt ez mindig így, ez a sírás. Nem szándékos pedig. Nem is tudok szándékosan sírni, megjátszani sem. Biztosan van akinek ez sikerül, nálam ez őszinte és nem szándékos. Nem sírom végig az egész imádságomat, de sírok. Elnézést is szoktam tőle kérni, mondom neki, hogy nézze el nekem a könnyeimet. Minél jobban szeretem Jézust, annál jobban szégyellem magam előtte és annál jobban látom a saját hibáimat. Többek között az érzéseimet is nagyon szégyellem, pedig nem tehetek róla... Fogadjam el magam úgy ahogy vagyok vagy változtassak? Mit tegyek, hogy Jézusnak ne legyek nyűg a könnyeimmel, hálámmal, érzéseimmel? Nagyon el tud szomorítani, hogy ahogy egyre fontosabb lett nekem, egyre jobb ember lettem miatta, egyre több ajándékot kaptam tőle, úgy tudtam magam egyre kevésbé elfogadni, úgy szégyelltem magam egyre jobban. Nem érdemes magunkat másokhoz hasonlítani, tudom jól, de az is kellemetlen érzés nekem, valahogy érthetetlen is, hogy sok embernek azért sincs bűntudata ha elkövet egy bűnt, még a keresztényeknek sem mindig, mert közöttük is van mindenféle és ahogy én sem, úgy ők sem tökéletesek és ehhez képest kissé elszomorító, hogy a szeretetem nem bűn és mégis szégyellem magam, mégis bűntudatom van és hogy rossz az én szeretetem, pedig nem bűn, de mégis rossz. Természetesen amiatt is szégyenlem magam, hogy szégyenlem magam.... Nem vagyok tökéletes vagy jobb másoknál, ezt tudom is.

Kedves Lelkiatya! Várhatóan mikor lesz zsolozsmastabor? Köszönöm szépen a válaszát..

Kedves Lelkiatya! Anya-magzat kapcsolatanalízissel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Van erről véleménye az egyháznak, esetleg a Lelkiatyának? A Férjemmel próbáltam beszélni erről, Ő viszont elzárkózott ettől mert számára ismeretlen és furcsa. Én nem tartom ördögtől valónak, mert ez tudomány, pszichológia. A Férjem kerdezte, hogy ez nem egyházellenes-e. Köszönöm a válaszát!

Kedves Lelkiatya! Ez a nagyét rávilágított az egyik legnagyobb bűnömre: nem Istent helyezem életemben az első helyre. minden és mindenki más fontosabb. Csak akkor "bújok oda nagyon hozzá", ha nincs más, vagy gondjaim vannak, szomorú vagyok. Hogyan tudnék ezen változtatni?

Üdvözlet! Lehet gyónni egy apácánál is?

Tisztelt Lelkiatya! Még mindig az emmauszi tanítványok viselkedése foglalkoztat illetve pontosabban ez a rész: azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak? kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. Miért voltak akadályozva látásukban? Miért nyitotta meg szemüket a kenyértörés? Mi az, ami a mi szívünket meg tudja nyitni?

Kedves Lelkiatya! A Görögkatolikus Metropólia az idei pápalátogatásra miért nem szervez különvonatot. Az előző alkalommal nagyon jó volt a különvonat. Most mindenki menjen ahogy tud, vagy bejut a Kossuth térre vagy nem. Nincs belépő, csak beléptetési rendszer. Vagy jut hely a téren vagy nem. Úgy érzem, hogy igen nagy a fejetlenség ezen a téren. Persze a vezetők minden hova el fognak jutni, nekik mindenütt lesz helyük. Lesz aki vidékről felutazik Budapestre és jöhet haza anélkül, hogy legalább látta volna Ferenc pápát. Miért van ez így?

Kedves Lelkiatya! Szabad gyónnunk egy piuszos papnál? Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szabad, ami furcsa, hiszen ezek a papok fel vannak függesztve. Válaszát előre is köszönöm!

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves Lelkiatya! 48 éves, római katolikus nő vagyok. 24 éve boldog házastársa vagyok egy görögkatolikus embernek. 3 közös gyermekünk görögkatolikus, őket ebben a vallásban neveltünk fel. Természetesen életük során megismerhették a római katolikus szentmisét is. Egyrészt, mert előfordult, hogy római szentmisére mentünk, valamint mindhárman katolis iskolába jártak. Férjemnek mindig nagyon fontos volt a görögkatolikus vallása, nekem pedig természetes volt, hogy ezt elfogadva, ebben őt támogattam, segítettem. A kezdetektől fogva görögkatolikus temploba járunk, közösseghez tartozunk stb. Az idő múlásával egyre inkább azt érzem, hogy szeretnék én is inkább a görögkatolus egyház tagja lenni. Kérdéseim ezzel kapcsolatban: 1. Mi a módja annak, hogy görögkatolus legyek? 2. Lelkiatya szerint, van - e ennek jelentősége vagy igazából teljesen mindegy ennyi "görögkatolikus" év után, hogy mi a vallásom? 3. Ha meghalok, eltemethet-e görögkatolikus pap? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Lelkiatya! A nem múló kísértéssel kapcsolatban írtam Önnek, köszönöm válaszát kérdésemre. Valóban igaz, hogy nem is tudom felfogni mennyi segítséget kaptam és hány imámat hallgatták meg és nagyon hálás vagyok érte. Ez segített is nekem abban, hogy még jobban erősödjön a hitem, mert egyébként is szeretem Jézust, de minél több imámat hallgatta meg, minél többet segített, annál jobban megszerettem. ... Nagyon erős a vágyam, hogy lássam őt, beszéljek vele, megkérdezhessem tőle, amit szeretnék, bocsássa meg a bűneimet, bocsánatot kérjek tőle mindenért, szabadítson meg és tisztítson meg, ... Kedves Lelkiatya, nyugodtan mondja el nekem ha nagyon szemtelen és hálátlan vagyok, amiért Jézust annyira látni szeretném, elfogadom az igazságot, bármennyire is vágyik rá a szívem, hogy megadja nekem, amit szeretnék. A Szentlélektől van bennem ez a vágyakozás vagy saját magamtól? Tetszhet ez az Istennek vagy szemtelenség? Ha Jézus annyi mindent megadott már nekem és annyiszor segített rajtam, megadná nekem akár ezt is? Az gondolom csak tetszik neki, hogy nagyon szeretem őt és vágyok rá, hogy lássam. Ha nem is adja meg nekem, de a szándékommal gondolom nincs baj. Kérnem kellene Istent, hogy vegye el tőlem ezt a kívánságot? Restellem a hosszú levelem, nem is várom, hogy teljes terjedelmében közölje, köszönöm ha elolvassa és időt szán rá, kérem, bár nem egy mindennapi kívánság az enyém, legyen velem megértő. Nem rabolnám ezzel az idejét ha könnyen meg tudnék szabadulni tőle.

Kedves Lelkiatya!Nem értem a hitünket! Keresztény családban nőttem fel, de egyszerűen nem értem, miért akarta az Atya h meghaljon a Fiú? Mi az, hogy megesszük a Fiúisten testét?Azzal engesztelődött ki az Atya, hogy az emberré vált Fiúisten engedelmeskedett neki és vállalta a kínhalált? Azt tanultam, hogy Ő a szeretet Istene, miért leli örömét a Fia halálában? Össze vagyok zavarodva, segítsen kérem!! Leginkább arra válaszoljon, hogy miért kell megegyük az Istenünket?!

Tisztelt Lelkiatya! Nagypénteken is hallgattam a katolikus.ma böjti ráhangolót és annak kapcsán kérdem miért vannak még mai napig is olyan gondolataink, amelyek nem egyeznek az Evangéliummal? Jézust nem mi vagy a mi bűneink feszítették keresztre, hanem a zsidók elsősorban pedig a főpapok akik feltüzelték övéiket. A zsidó nép pedig mondja is az Ő vére rajtunk és utódainkon, s bizony ezzel magukra vállalták a gyilkosságot. Ha megnézzük mi történt azóta a zsidó néppel bizony az komoly vezeklés és még mindig tart. Aztán meg az Atya akarata volt, hogy a Fiú engedelmeskedjen és megengedje a ?leölését? nem de mondja Jézus Pilátusnak, hogy ha úgy akarná angyalok ezrei mentenék ki és Pilátus is csak Isten engedélyével teheti amit. Jézus szerette volna a választott népet megváltani és ezért vállalta az áldozatot, mert az Atya annyira szerette ezt a népet. Mi a szomorú ma? Hogy a zsidó vallás a mai napig nem fogadja el Jézust Messiásnak! A zsidó nép a mai napig ezért szenved. S mi keresztények elfogadtuk Krisztust, igyekszünk hűek lenni hozzá, de a mai napig nem volt elég mindez, hogy a zsidó nép, amely továbbra is sok nép fölött uralkodik, higgyen Krisztusnak! A világunk ezért tart ott ahol. Mégis sokan hittek/hisznek Jézusnak és ezért az áldozata nem volt hiábavaló a zsidókért, mert közben mennyi lélek fordult az Ő szeretetéhez. Lehet bíznunk hiszen Saul is megtért, Krisztus Őt is példaként állította a zsidók elé. Lehet, hogy a zsidók iránti szeretetünkből elvesszük e fájdalom élét zsidó testvéreinktől, de úgy gondolom, hogy Jézus küldetését továbbadta nekünk, hogy teremjük a hit gyümölcseit és a választott népet támogassuk a megtérésre. Hogy látja?

Kedves Lelkiatya! Talán már nem emlékszik a levelemre, de talán igen, nem tudom, de azt kérdeztem Öntől, a Szentlélektől származik-e bennem az, hogy még a kis bűneim miatt is nagy bűntudatom van és van bennem egy késztetés, hogy még jobb legyek mint amilyen most vagyok és úgy érzem, többre vagyok képes. Akkor Ön megerősített ebben, hogy ez a Szentlélek munkája bennem. Most az lenne a kérdésem, hogy szabad-e olyannal próbálkoznom és olyanra elszánni magam, amit úgyse tudok megtenni ha egyébként tudom, hogy ez nem sikerülhet és ezt jó célból teszem? Néha nagyon erősen van bennem egy vágy, hogy én bűntelen legyek vagyis hogy ne kövessek el többé semmilyen bűnt. Hogy egy rossz szót ne szóljak soha senkihez, hogy soha meg ne sértsek senkit, hogy soha egy rossz szokásomhoz se térjek többé vissza, hogy soha ne legyek irigy senkire, hogy ne legyen a legkisebb bűnöm se. Azt tudom, hogy ez nem sikerülhet, de kitűzhetem magamnak mint célt ha egyébként tudom, hogy nem valósul meg és nem isteníttetni, dicsőíttetni akarnám magam ezzel, egyébként el se mondanám senkinek hanem azáltal fejlődni akarnék, hogy direkt magasabbra teszem a lécet mert így jobban rákényszerülök? A Jézus iránti szeretetem is késztet erre. Szoktam gondolni rá, hogy az én bűneim miatt is meghalt. Megölték a bűneim. Fájdalmat érzett, megaláztatott, szenvedett, meghalt miattam. Persze, mindenki más miatt is de miattam is. Szeretném neki ezt azzal megköszönni, hogy a lehető legbűntelenebb leszek. Szeretném kifacsarni magam mint egy citromot, hogy a levem vagyis a bűneim a lehető legjobban távozzanak belőlem és a lehető legszárazabb vagyis a lehető legtisztább legyek. Ki akarok facsarni magamból minden nem oda valót. Az nem baj ha nem sikerül, de legalább meg szeretném próbálni mert ha legalább megpróbálom, akkor azzal is többet teszek mintha legyintenék, hogy úgyse sikerül és felesleges. Ha a felét sikerül kifacsarnom, az is jó. Ha a 99%-át, az még jobb. Mindegy mennyit, csak próbálkozzak. Ha egy diák az iskolában nem lehet ötös matekból, mert nincsenek olyan képességei, de egy négyes szintet azért el szeretne érni, akkor hajthat az ötösre persze közben tudva, hogy az nem fog neki összejönni, de ha legalább a tanulás idejére elhiteti magával, elképzeli és az ötös a célja, akkor keményebben küzd és könnyebben jön össze a négyes neki. Nem azt éri el, amit szeretne, de feljebb jut a korábbinál, mert nagyobb a motivációja, több energiát fektet bele, ha ez valamilyen szinten hazugságra is épül, de jobban hisz magában. Az ötöshöz többet kell tanulni, több szorgalom kell, jobb képességek. Nem éri el végül, de az a plusz energia és szorgalom, amit az ötösért csinált, hozzásegíti, hogy hármasról feltornázza magát négyesre. Persze a hazugságot nem úgy értem, hogy tényleg elhiszi magáról, hogy képes az ötösre. Elhiszi, de úgy, hogy közben mégsem. Csak a jó cél érdekében. Ha ehhez még szeretet is társul, esetemben a Jézus iránti szeretetem, akkor már megéri, nem? Megengedett egy ilyesmi kegyes hazugság, egy teljesíthetetlen cél magam számára ha közben nem dicsekszek ezzel másnak, nem leszek nagyképű és ezt csak felhasználom egy tökéletesnél kisebb, de jelenleginél nagyobb jó elérésére? Nem baj ha nehéz, nem baj ha lemondásokkal jár, nem baj ha nehezebb így az élet, nem baj ha meg kell változnom, Jézus miatt minden megéri. Miatta boldogan megtagadnám önmagam, kifacsarnám magam mint a citromot, mert a lehető legtöbbet szeretném adni neki, a lehető legjobban köszönetet mondani, a lehető leginkább kifejezni az érzéseim, a lehető legtisztább formámat nyújtani neki és nagyon szereti őt az én szívem.

Kedves Lelkiatya! Ma mondtam valamit, amit már megbántam, nem tudom, bűnt követtem-e el. Az egyik ismerősöm mostanában sok mindent elfelejt, két dolgot kértem tőle, elfelejtette mindkettőt, a múltkor egy közös ismerősünk kért tőle valamit, azt is elfelejtette és egyébként elfelejtett valami mást is, amit saját magának akart csinálni. Más is volt, csak példákat hoztam. Nem örültem neki, hogy elfelejtette, amit kértem, de nem kezdtem szidalmazni, igyekeztem nem kimutatni felé ezt, hamar túltettem magam rajta és amikor igyekezett jóvátenni, annak örültem, hiába nem sikerült neki, mert jó, hogy egyáltalán megpróbálta. A probléma az, hogy mondtam neki valamit viccből, ami miatt utólag bűntudatom van. Látva, hogy mennyi mindent elfelejt, azt mondtam viccelődve neki, hogy vagy szimplán feledékeny vagy kezdődik a demencia nála. Nem komolyan gondoltam, bár akár betegségek is okozhatnak állandó feledékenységet, de akkor ezt amolyan félig viccelve mondtam. Amikor másik ismerős hallotta még korábban, hogy ez az illető elfelejette, amiket kértem tőle és látta, hogy viszonylag nyugodtan kezelem a helyzetet, akkor mondta, hogy őt még jobban idegesítené mint engem és hogy ez a személy milyen feledékeny, nem is így fogalmazott hanem olyasmit mondott, hogy buta, csak előbb nem akartam ezt leírni. Akkor megvédtem, mondtam, biztosan nagyon egy másik dologra koncentrált, az járt a fejében és azért felejtette el meg hogy én nem mondok rá rosszat. A feledékeny személynek a beszélgetés végén mondtam is, hogy nem haragszok rá, nem örültem neki (sok oldalt beszkenneltem könyvekből és kitörölte a fájlokat, pedig mondtam, hogy ne törölje ki és elfelejtette), de megbocsátok. Nem nagy dolog a feledékenység, csak azt akartam kifejezni, hogy nem haragszok rá, nem érdekes, el van felejtve. Ez mind szép és jó, de mikor a demenciával viccelődtem, akkor az bűn volt, ugye? Nem megvetően mondtam neki, csak úgy komolytalanul, most mégis bűntudatom van emiatt.