Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi kettő meg hat? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! A szentek iránt sokan érdeklődnek, példát vehetünk hitükről, magatartásukról, szerénységükről, tudásukról, sok jót tettek, de valami nem érthető nekem velük kapcsolatban. Azt az egyet nem értem, mégsem, inkább kettő tényezőt nem értek, hogy egyrészt, miért volt sokuknak fontos saját maguknak fizikai fájdalom okozása, másrészt a nagyon komoly böjt és nem csak az hanem a lemondás minden jóról. A fizikai fájdalom gondolom segít alázatosnak lenni, a bűntudat kifejezésében, de maga Jézus, az ő tanítványai és Keresztelő János nem ostorozták saját magukat. Keresztelő János felszólította a tanítványait a böjtre és Jézus pedig megmondta, majd akkor kell böjtölni ha nem lesz már köztünk, de annyira komoly böjtöket szerintem nem várt el és nem csinált egyikőjük sem mint amit sok szent, hogy szinte éhen halt, nem egy szent csinált ilyet és sokan évekig nem ettek mást, csak az Eucharisztiát, amihez persze isteni csoda is kellett, hogy ne legyenek rosszul az éhezéstől, de akik nem csak az Eucharisztiára korlátozták az étkezésüket szintén nagyon keveset ettek. Jézus tényleg böjtölt negyven napig de ezt nem rendszeresen csinálta, neki ez felkészülés volt a szolgálatára. A szentek rendszeresen csinálták, szinte éheztették magukat. Ma ez nem szokás az egyházban, sokan csak Húsvét előtt böjtölnek, akkor sem éhezésig. Hatalmas ellentétet látok a szentek éhezése és Jézus viselkedése között, hiszen Jézusról tudjuk, hogy szerette a jó bort, volt a kánai menyegzőn, a tanítványaival is együtt evett, elfogadta ha valaki meghívta magához ebédre vagy vacsorára. Érthető, hogy nem éheztette magát hiszen a tanítványoknak is megmondta, hogy ők se böjtöljenek míg velük van a vőlegény és maga ráadásul bűntelen volt, de tudtommal soha egy szóval se mondta, hogy annyira komolyan böjtöljön valaki, hogy éheztesse magát. A fizikai fájdalomra visszatérve, még ha figyelembe is veszem Jézus bűntelenségét, az nem magyarázza meg azt, hogy a szentek életében miért volt kifejezetten jó a fizikai fájdalom, önostorozás, vezeklés bármiféle formája hiszen Jézus tanítványai sem csináltak semmi ilyet, az akkori zsidó társadalomban sem volt ennek hagyománya, szerintem épp ellenkezőleg, a testükre igyekeztek odafigyelni, védeni, ékesíteni amennyire tudták, gyógyítani. Maga Jézus is félt a haláltól, ő maga rengeteg embert meggyógyított betegségéből. Megbocsátotta a bűneiket és meggyógyította őket. Nem úgy tűnik nekem, hogy Jézust örömmel töltené el ha azt látja, hogy aki hisz benne, az magának szándékosan fizikai fájdalmat okoz. Azt biztos méltányolja ha az ember megbánja a bűneit, de ehhez nem szükséges fizikai fájdalom és inkább pont az lenne a lényeg, hogy higgyünk a megbocsátásban és Krisztus által az örök életben. Már eljött Jézus mint Megváltó, megváltott minket a kereszten a bűneinktől, nem attól lesz nekünk nagyobb megbocsátás, hogy éheztetjük és ostorozzuk magunkat. Akkor mi értelme volt a szentek életében ennek, ha Jézus sosem buzdított önmagunk fizikai fájdalmának okozására, miért kell annyira dicsőíteni a szenteket emiatt, hogy ők ezt csinálták? Félreértés ne essék, tudom, ez csak egy töredéke a szentek életének, mert a mások iránti szeretetük, önzetlenségük, a nagy hitük, bátorságuk is nagyon fontos, de általában úgy beszélnek a vezeklésükről és nagyon durva böjtjükről mintha ez őket még magasabbra emelné. A dicsőítés helyett hirtelen nem találtam jobb szót. Értsem ezt úgy, hogy akkor ezt én is csinálhatom és érdemes is csinálnom tehát ha ki akarom fejezni Jézusnak a szeretetem iránta, akkor érdemes felajánlanom neki, hogy hetente egyszer ostorozom magam 20 percen keresztül és csak annyit fogok enni, hogy ne haljak éhen? Ennek komolyan örülne hiszen a szentek mindent jól csináltak és azok is csinálták, maga Jézus is egy elég lemondó életet élt az ételt-italt leszámítva vagy inkább szomorú lenne amiért kínzom magam? Ez tényleg hozzátesz valamit ahhoz, hogy kifejezzem mennyire szeretem nyilvánvalóan a mások iránti szeretet, önzetlenség, szerénység mellett vagy ez nem jelent semmit és csak a szentek túlozták el nagyon?Már többször komolyan úgy éreztem, hogy ha én is ostoroznám és éheztetném magam, akkor Jézus jobban szeretne engem és nekem is jobban elhinné, hogy szeretem. Hogy akkor úgy gondolná, jobban kifejezem mennyire fontos nekem mint jelen helyzetben önostorozás és éhezés nélkül, de lehet tévesen gondolom. Rosszul esett a szívemnek azt érezni, hogy attól függ a szeretete irántam, hogy mennyire követem a szenteknek a példáját és én is ostorozom-e, éheztetem-e magam. Hogy azt gondolhatja, jobban bizonyítom mennyire szeretem ha ezt fizikai fájdalom által teszem. Ennek ellentmond, hogy számtalanszor kértem rá, hogy gyógyítson meg mert rosszul vagyok, fáj valamim, beteg vagyok, mikor mi volt a bajom és nagyon hamar segített rajtam. Bőrproblémámat, fejfájásomat, hányingeremet, nőgyógyászati problémámat is meggyógyította már (ezáltal persze annyit elárulok magamról, hogy nem vagyok férfi). Onnan tudom, hogy meggyógyított, hogy vagy a fájdalom múlt el vagy szemmel látható problémám volt és eltűnt. Amikor viszont kértem tőle, hogy a bűntudatomat hadd fejezzem ki az ő sebeinek átélésével mert megbántam a bűnöm és tudom, megadhatja nekem az ő sebeit, akkor nem adta meg. Ha gyógyulást kérek, megadja, ha sebeket kérek, nem adja. Nem is csoda persze, hogy nem adja egy olyan embernek, akit sokszor meggyógyított és megsegített a bajában, biztos látja, hogy nem egy nagyon szenvedésszerető, szenvedéstűrő alkat vagyok, de ha akarta volna a fájdalmam, megadhatta volna nekem. Hasonló érzések kavarognak bennem azokat az egyébként nagyon szokatlan és ritka hagyományokat látva, amikor keresztények Húsvétkor megostorozzák és keresztre feszíttetik magukat. Az ember nem váltja meg magát a saját keresztrefeszítésével, de mikor meglátok egy ilyet, az jut eszembe, hogy vajon Jézus többe nézi-e annak az embernek az iránta való szeretetét, aki vállalja ezt, hogy keresztrefeszítteti magát, jobb keresztény-e az ő szemében egy olyan mint én? Nagyon nagy butaság ez? Elsősorban a Fülöp-szigetek hagyományaira gondolok, ott évente minden Húsvétkor csinálják, de másutt is előfordulhat hasonló, amiről nem tudok. Valaki azt mondja, a Szentlélek hívja erre, hogy feszíttesse keresztre magát, valaki a betegségeket akarja így távol tartani a családjától, valaki meg Jézus szenvedésén akar osztozni. Olyan is van, aki elmondása szerint semmit nem remél ettől, Istenért teszi. Ilyenkor úgy érzem magam, hogy az én keresztény életem, hitem, igyekezetem, mások felé irányuló szeretetem, önzetlenségem, imádságom olyan kis semmiség ahhoz képest, hogy valaki keresztrefeszítteti magát, nem teszek Jézusért eleget, kevesebbet teszek érte mint ők, én olyan kis átlagos vagyok, azok meg olyan kiemelkedők. A szentek is ostorozták magukat a középkorban, ma egyesek egy keresztre feszíttetik magukat, lassan kezdek elbizonytalanodni, hogy az én ehhez képest kényelmes életem menyire jó Isten szerint, Jézus hogyan viszonyulhat hozzám azokhoz képest. A mai önkéntes keresztrefeszítéseket az egyház nem támogatja, néhol azt írják a cikkek, hogy elítéli, máshol azt, hogy nem is ítéli el és nem is támogatja, többféle megfogalmazást találtam erről. Most akkor ez a Szentlélektől van, amit egyes keresztények csinálnak vagy a Sátántól? Jó vagy rossz? Bátorságra és Isten iránti szeretetre vall ha az ember ilyet csinál vagy felháborító, kerülendő, hasztalan? Ha én is át lennék szegezve és csüngenék egy kereszten pár percig, akkor Jézus jobban érezné, hogy szeretem őt? A mártírhalál más, itt önkéntességről van szó.
Önnek is azt kell írnom, mint az előző kérdezőnek, hogy magunkat másokhoz hasonlítani mindig fölösleges, félrevezető. Még a szentekhöz se hasonlítsuk magunkat. Mindenkinek megvan a maga útja. Lám, Isten nagyon jól tudja, hogy Ön mire képes, Önt mi viszi előre. Nem kér mást, mint ami Önnek is jót tesz. A szenvedést önmagában nem lehet idealizálni. A szenvedés, úgy ahogy van, rossz. Attól szabadulni szeretnénk. Aki ennek ellenkezőjét érzi, azt mazochistának szokták mondani. A kicsiny vagy nagy lemondásnak is nem a léptéke, mértéke adja meg az erejét, hanem a lelkülete. Jézus nem örül annak, ha minket szenvedni lát, akár magunknak okozzuk, akár mások okozzák nekünk. Egy szülő örül, ha szenvedni látja gyermekét? Szó sincs róla. Ha viszont látja, hogy keményen végzi az edzéseket, mert magas célt tűzött ki maga elé, ha látja, hogy keményen tanul, mert törekszik jó eredményre, akkor gyermekével együtt jó szívvel fogadja ezeket a velejáró lemondásokat. Tehát nem a hiány, a lemondás, a szenvedés produkálása a cél, hanem a megszentelődés, amelynek érdekében van, aki szívesen hoz egészen kemény áldozatokat. De ettől ő még nem jobb ember, nem jobb keresztény, mint egy másik, akiben szintén ég a vágy a Krisztushoz tartozásra, de nem a kemény aszkézist választja, hanem pl. az önzetlenül szolgáló szeretetet. A kettő, persze, nem zárja ki egymást, de kinél ez, kinél az a hangsúlyosabb. Amikor megértjük a szentek Isten iránti szeretetét, akkor fogjuk megérteni ezeket a furcsa dolgokat az életükben. Nem minél többet kell szenvedni, hanem minél jobban kell szeretni. Az eszköz soha nem válhat céllá, legalábbis akkor az nem hatékony, nem eredményes. A szenvedés, a lemondás csak eszközök, van, aki jól tud vele bánni, van, aki kevésbé. Ez sem a hitet és Isten iránti szeretetet minősíti. Nem vagyunk egyformák, mint kezdtem is a mondandómat. Önnek az Ön útját megtalálva kell megszentelődnie, szentté válnia. Akarjon az lenni, és meglátja, megismeri majd az Ön saját útját, amely erre vezeti majd.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm levelét, sokat segített nekem válaszával. Azt írta, a túlzó vágyam a Jézussal való találkozásra nem a szeretet kifejezője és félrevisz és ne is akarjam előírni, hogyan történjék a találkozás. Ami azt illeti, már nem is akarok vele találkozni. Elmúlt ez a kívánságom. A korábbi levelem megírásakor is csak ideiglenes vágy volt ez részemről, utána elmúlt. Különben is úgy veszem észre, hogy minél jobban haladok előre a vele való kapcsolatomban, annál kevésbé akarok vele találkozni. Néha jön egy ilyen intenzív érzés, amiről a múltkor is írtam, azóta nem is volt, de mégis azt mondhatom, egyre kevésbé akarok vele találkozni, egyre kevésbé akarom látni. Az egész kapcsolatom vele egy ellentmondás. Egyre többet segít nekem, egyre jobban bízok benne, egyre fontosabb nekem, de ezzel párhuzamosan egyre inkább látom a méltatlanságom, a bűneim egyre jobban idegesítenek, a hibáim egyre jobban elszomorítanak és ezzel együtt egyre inkább azt érzem, nem kellene neki engem szeretni. Nincs miért. Belőle fakad, azért szeret, mert olyan amilyen, nem kiérdemlem a szeretetét, de attól még látom mindezt és látom, mennyire nem érdemlem és ez nekem nagyon fáj. Az, hogy olyan vagyok, amilyen. Fekete báránynak érzem magam a keresztények között, mert mások sokkal könnyebben elfogadják, hogy Jézus a méltatlanságuk ellenére szereti őket, valaki még méltónak is gondolják magukat és azt mondták nekem, ne gondoljam, hogy nem vagyok méltó, hát én épp ellenkezőleg. Sok olyan keresztényt ismerek, akik azt mondják, úgy szeretnének Jézustól egy ölelést, persze a mennyben majd és hogy megcsókolnák a kezét. Legalábbis sokan, akiket ismerek. Akkor került ez elő mikor beszéltünk egy Jézus-filmről, amiben van több ilyen jelenet, így jött elő, hogy szívesen csinálnának olyat majd ha lenne alkalom és Jézussal lennénk. Igaz, én azt írtam múltkor, szeretném Jézust látni, de ezt is olyan szégyenkezve éreztem, akartam. Ha valóban látnám, akkor inkább tartanék tőle öt lépés távolságot minthogy megöleljem mert annyira méltatlan vagyok. Ha magamra gondolok, azt gondolom, hogy még arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson, beszéljen velem, a közelébe kerüljek és szoktam is mondani ezt neki, hogy nem vagyok méltó rá, hogy meghallgasson. Imádságban. Talán a túlzott szégyenkezésem sem helyes, de így van. Érdekes is ez, hogy látni akartam őt, szerettem volna nagyon, de közben meg azt mondom, arra se vagyok méltó, hogy meghallgasson és tartanék tőle pár lépés távolságot. Mikor még nem láttam ennyire a saját méltatlanságom, bűneim, még akkor nem éreztem ezt. Ezen kívül szégyellem is magam Jézus előtt. Szégyellem az érzéseim. Szégyellem, hogy ennyire szeretem őt. Imáimban sokszor adok hálát mindenért, amit eddig kaptam. Ez belülről fakad bennem. Részben tudatni is szeretném vele, hogy nem felejtettem el, hogy nem múlt el a hálám. Olyan is van, hogy valaki nem emlékszik rá hosszútávon, mintha mi sem történt volna és tudatni akarom vele, hogy nekem ez számít, nem felejtem el. Részben úgy vagyok ezzel, hogy tényleg értékelem, nagyon örülök neki és ezért adok hálát. A problémám az, hogy az utóbbi időben amikor hálát adok mindazért, amit eddig kaptam, rám jön a sírás. Nagyon szégyellem magam emiatt is. Nem akarok imába nem való érzelmeket. Nem tehetek róla, különben nem szándékos, nem is megjátszom. Sírni kezdek ahogy elönti a hála a szívem és eszembe jut az a sok minden, amit kaptam. Hálát adok egy valamiért, de mikor kimondom, eszembe jut arról a második, arról a harmadik és van, hogy eltörik a mécses. Olyan is történt már, hogy nem is éppen hálát adtam hanem csak imádkoztam és először csak elkezdtem könnyezni és aztán egyre jobban sírtam. Úgy szégyellem. Nem volt semmi bajom, amiért sírnom kellett volna, de ha valaki látott volna, azt hihette volna, valami bajom van és azért sírok. Nem csak könnyeztem, hanem zokogtam már a végén. Úgy éreztem, annyira szeretem Jézust, hogy ez a szeretet kiváltja belőlem a sírást. Az a tény, hogy meghallgat, imában vele lehetek akkora öröm volt nekem, hogy elsírtam magam. Az egész imádságomnak akkor valami érdekes hangulata volt. Csak arra figyeltem, egyedül is voltam otthon, olyan meghitt volt az egész. A lényeg, hogy szégyellem magam. Az érzelmeimért és a szeretetemért már eleve szégyellem magam mert nem akarom őt túlságosan szeretni, nem akarok neki nyűgöt ezzel az én nagy szeretetemmel és akkor még a sírás is olyan szégyellnivaló hiszen minek sírok ha egyszer nincs miért. Látszólag semmi okom nem volt rá. A hála és a szeretet csak, de az meg mit számít. Napjainkban egyébként is szégyen ha az embernek vannak érzései és Jézus meg lehet, hogy meghalt értem a kereszten, de nem akarom túlzásba vinni a szeretetem feléje. Félek, hogy egy teher leszek neki, egy nyűg, emiatt. Tartok tőle, hogy zavaró is számára amikor elkezdek sírni imádság közben. Nem volt ez mindig így, ez a sírás. Nem szándékos pedig. Nem is tudok szándékosan sírni, megjátszani sem. Biztosan van akinek ez sikerül, nálam ez őszinte és nem szándékos. Nem sírom végig az egész imádságomat, de sírok. Elnézést is szoktam tőle kérni, mondom neki, hogy nézze el nekem a könnyeimet. Minél jobban szeretem Jézust, annál jobban szégyellem magam előtte és annál jobban látom a saját hibáimat. Többek között az érzéseimet is nagyon szégyellem, pedig nem tehetek róla... Fogadjam el magam úgy ahogy vagyok vagy változtassak? Mit tegyek, hogy Jézusnak ne legyek nyűg a könnyeimmel, hálámmal, érzéseimmel? Nagyon el tud szomorítani, hogy ahogy egyre fontosabb lett nekem, egyre jobb ember lettem miatta, egyre több ajándékot kaptam tőle, úgy tudtam magam egyre kevésbé elfogadni, úgy szégyelltem magam egyre jobban. Nem érdemes magunkat másokhoz hasonlítani, tudom jól, de az is kellemetlen érzés nekem, valahogy érthetetlen is, hogy sok embernek azért sincs bűntudata ha elkövet egy bűnt, még a keresztényeknek sem mindig, mert közöttük is van mindenféle és ahogy én sem, úgy ők sem tökéletesek és ehhez képest kissé elszomorító, hogy a szeretetem nem bűn és mégis szégyellem magam, mégis bűntudatom van és hogy rossz az én szeretetem, pedig nem bűn, de mégis rossz. Természetesen amiatt is szégyenlem magam, hogy szégyenlem magam.... Nem vagyok tökéletes vagy jobb másoknál, ezt tudom is.
A könnyei miatt igazán nem kell szégyenkeznie. Miért is kellene? Ezek jórészt örömkönnyek, a hála könnyei, de vegyülhet bele a bűnbánat könnye is. Ez mind teljesen helyénvaló. Van, aki imádkozik a könnyek kegyelméért. Úgy tűnik, Ön már ezt megkapta. Biztos vagyok abban, hogy szépen tovább fog fejlődni a hite, az Istennel való kapcsolata. Miként a legutóbb a túlzott vágyakozásáról kellett írnom Önnek, lám, az immár nagyjából a helyére is került. Amire még fölhívom a figyelmét, hogy mindig zárja ki a gondolataiból azt, hogy másokhoz hasonlítsa magát. Ez a levelében is újra és újra előjön, még ha utal is rá, hogy nem kellene hasonlítgatni. Mindenkinek megvan a maga útja. Senkinek sincs olyan, mint az Öné, de ezt mindenki elmondhatja magáról. Amikor tehát másokra terelődne a figyelme, hogy ki hogyan éli meg a hitét, a bűnbánatát, az Isten-kapcsolatát, akkor ismerje föl nyomban, hogy ez kísértés! Ez nem viszi előre, ez nem segít a saját helyzetének a tisztázásában. Nagyon összetett a világ, és benne az ember szíve kivált. Nem olyan könnyű saját magunkat sem megértenünk. Folytassa az útját Isten felé, Isten keresésében, az imaéletében, s ezzel párosuljon a felebarátai iránti szeretete, szolgálatkészsége, amely hitesíti és tovább erősiti Isten iránti szeretetét!
Kedves Lelkiatya! Várhatóan mikor lesz zsolozsmastabor? Köszönöm szépen a válaszát..
Létavértesen július 20-23. között. Irotán július 24-27. között.
Kedves Lelkiatya! Anya-magzat kapcsolatanalízissel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Van erről véleménye az egyháznak, esetleg a Lelkiatyának? A Férjemmel próbáltam beszélni erről, Ő viszont elzárkózott ettől mert számára ismeretlen és furcsa. Én nem tartom ördögtől valónak, mert ez tudomány, pszichológia. A Férjem kerdezte, hogy ez nem egyházellenes-e. Köszönöm a válaszát!
Minden bizonnyal meghatározó szerepe van az édesanya és a szíve alatt hordozott magzat közötti viszonynak. Én mégsem tanácsolom, hogy külső tanácsadókhoz forduljon ennek elemzése érdekében. Ha Önök józan gondolkodású, keresztény emberek, akkor ezt a "vizsgálatot" Önök is el tudják végezni. Persze, nem vizsgálat ez, de még csak nem is vizsgálódás, hanem egyszerű és természetes módon alakuló folyamat. Törekedjenek arra, hogy a fejlődő gyermekecske minél nyugodtabb, minél békésebb és egészségesebb körülmények között legyen odabent az édesanya méhében. Figyeljenek rá, beszélgessenek vele - az édesapa is! - énekeljenek neki, imádkozzanak vele együtt. Nem mondhatom, hogy egyházellenes volna ez a szolgáltatás, inkább azért vagyok vele szemben tartózkodó, mert megint egy olyan módszert gyanítok benne, amelyből netán a Jóistent ki is lehet hagyni, mivel az elemzés úgyis megteszi a magáét. Ha például olyan vizsgálatról és terápiáról van szó, amelyből kimarad az édesapa, akkor látatlanban is azt mondom, nehogy belekezdjen. Hiszen az édesapának éppenúgy szoros kapcsolata van, kell, hogy legyen a magzattal, mint az édesanyának. De lehet, hogy ezt a szakmai hibát nem követik el, sőt, az is lehet, hogy aki ezt vezeti, az keresztény ember, mégsem látom igazán szükségét, hogy éljenek vele. Kicsit ahhoz hasonlít, mintha az ember elmenne pszichológushoz, noha nincs semmi baja, de mégiscsak jó, ha egy kis elemzésnek aláveti magát. Nem vitás, hogy érdekes fölismerésekre juthat, de sokkal egészségesebb, ha ezek természetes közegben, az egészséges családi viszonyok között történnek, mint külső beavatkozó, idegen személy segítségével.
Kedves Lelkiatya! Ez a nagyét rávilágított az egyik legnagyobb bűnömre: nem Istent helyezem életemben az első helyre. minden és mindenki más fontosabb. Csak akkor "bújok oda nagyon hozzá", ha nincs más, vagy gondjaim vannak, szomorú vagyok. Hogyan tudnék ezen változtatni?
Fontos fölfedezést tett, amelyet komolyan kell vennie. Ne legyen tehát szomorú emiatt egyáltalán. Inkább örvendezzék és legyen hálás, hogy fölismerte ezt az eddigi hiányosságot. Minden kereszténynek igy kell(ene) gondolkodnia, hogy mindenben Isten legyen az első, mindent őhozzá kell igazítani. Ki mikor jön rá erre a fontos fölfedezésre. Van, aki belenő, van, akit fiatal korában ér ez a fölismerés, van akit később vagy egészen idős korban. Persze, minél hamarabb, annál jobb. De az addig eltelt idő sem vesztegetés, hanem inkább előkészület. Az a tanácsom, hogy ezt a mostani húsvéti fölismerését tekintse Istentől jövő ajándéknak. Ő most látta elérkezettnek az időt, hogy személyiségében és hitében megfelelő érettségre jutott ennek a ténynek befogadásához. Az a legfontosabb, ami ezek után történik, hogy mostantól komolyan veszi-e ezt az életre szóló megvilágosodást. Legalábbis törekedjék erre minden nap. Egyébként jószerivel ezen múlik, hogy ezt a fölismerést beviszi-e a hétköznapjaiba, a legegyszerűbb cselekvéseibe. Hogy ez mit is jelent, majd rá fog jönni. Feltéve, ha kitart ebben az új törekvésében.
Üdvözlet! Lehet gyónni egy apácánál is?
A bűneinket előtte is föl lehet tárni, megbeszélni, de feloldozást szerzetesnővér nem tud adni. Azért egy paphoz kell menni.
Tisztelt Lelkiatya! Még mindig az emmauszi tanítványok viselkedése foglalkoztat illetve pontosabban ez a rész: azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak? kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. Miért voltak akadályozva látásukban? Miért nyitotta meg szemüket a kenyértörés? Mi az, ami a mi szívünket meg tudja nyitni?
Nagyon érdekes, hogy volt, aki fölismerte Jézust, volt, aki nem. Egyes személyek is előbb nem ismerték föl, utána igen. A Genezáreti-tó partján először csak János ismerte föl, utána a többiek. Az egyik leírás szerint Jézus belépett a zárt ajtón keresztül, de az apostolok félelmükben nem akartak hinni, pedig megmutatkozott nekik. Amikor Mária Magdolnával találkozott, még beszélgetett is vele, ő pedig a kertésznek gondolta. Csak amikor a nevén szólította, akkor ismerte föl. Ez a néven szólítás lehetett hasonló érzelmi pillanat, mint a kenyértörés. Hogy pontosan mi is játszódhatott le bennük, azt nem tudjuk. Annál is inkább, mivel akkor el is tűnt a szemük elől. Jézus tehát a föltámadása után már nem volt alávetve a fizikai törvényeknek. Amit még érdekesebbnek tartok, hogy amikor eltűnt a szemük elől, akkor nem keseregtek, hogy milyen jó volna továbbra is látni őt. Elég volt nekik a fölismerés a kenyértörés pillanatában, és az öröm már nem hagyta el őket, még abban a pillanatban útra keltek, hogy megoszhassák ezt az örömüket a többi tanítvánnyal. Tény, hogy sok titok van itt, amelyet nem könnyű megmagyarázni. Számomra a kenyértörésben való fölismerésnek egyik legerősebb üzenete, hogy ez velünk is megtörténhet, hiszen a kenyértörésnek mi is szereplői vagyunk minden egyes eucharisztikus liturgiában. Ha kellőképpen lángol a szívünk, akkor velünk is megtörténhet ez a csoda. S hogy mi kell ahhoz, hogy lángoljon a szívünk? Mi is fürkésszük az Írásokat, figyeljünk oda Jézus tanítására egész életünkön át! Persze, hogy a fölismerés vagy a lángolás csodája mikor adatik meg, azért annak döntése Isten kezében marad, azt nem tudjuk sem kikövetelni magunknak, sem produkálni saját magunknak. Kérni, várni kell. Isten mindenkinek meg akarja adni ezt a csodát.
Kedves Lelkiatya! A Görögkatolikus Metropólia az idei pápalátogatásra miért nem szervez különvonatot. Az előző alkalommal nagyon jó volt a különvonat. Most mindenki menjen ahogy tud, vagy bejut a Kossuth térre vagy nem. Nincs belépő, csak beléptetési rendszer. Vagy jut hely a téren vagy nem. Úgy érzem, hogy igen nagy a fejetlenség ezen a téren. Persze a vezetők minden hova el fognak jutni, nekik mindenütt lesz helyük. Lesz aki vidékről felutazik Budapestre és jöhet haza anélkül, hogy legalább látta volna Ferenc pápát. Miért van ez így?
Nem biztos, hogy tudok válaszolni a kérdésére, amely nem kifejezetten lelki tartalmú. Csak elmondom, hogy én mire gondolok ennek kapcsán. Azt tudjuk, hogy több tényező miatt Ferenc pápa magyarországi látogatása meglehetősen későn lett bejelentve. Valójában már az Eucharisztikus Kongresszus után hamarosan elhangzott, hogy szívesen jönne újra, s azóta többször is kapott megerősítést ez a terv, de ha jól emlékszem, az esemény előtt mindössze néhány hónappal korábban született erről végleges döntés. Úgy hallottam, hogy görögkatolikus egyházi vezetőink keresték a módját, hogy most is indítsunk külön vonatot, de ez már ilyen rövid idő alatt nem volt megszervezhető. Nyilván az is erősen behatárolja a pápával való találkozás esélyeit, hogy csak budapesti helyszíneket látogat meg. Ezt pedig meglehetősen gyenge egészségügyi állapota indokolja. Ezek olyan tényezők, amelyeket el kell fogadnunk. Méltatlankodni, haragot táplálni ezek miatt igazán nem érdemes. Imádkozzunk azért, hogy ez a lelkipásztori látogatás, még ilyen szűkre szabott keretek között is hozzon egyházunknak és hazánknak lelki megerősödést, megújulást!
Kedves Lelkiatya! Szabad gyónnunk egy piuszos papnál? Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy szabad, ami furcsa, hiszen ezek a papok fel vannak függesztve. Válaszát előre is köszönöm!
Annyit mondhatok, ha valakiben bűnbánat van, és szeretne Istennel kiengesztelődni, akkor keressen olyan fölszentelt papot, akit az egyház szentsége hitelesít. Egyes vélemények szerint a Szent Piusz társaságba tartozó papok érvényesen vannak fölszentelve, mások szerint meg nem. Én ezt a bizonytalanságot nem építeném be az Istennel való kapcsolatomba. Ezért mondom, hogy azt tanácsolom, inkább más papnál végezze el a szentgyónását.
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves Lelkiatya! 48 éves, római katolikus nő vagyok. 24 éve boldog házastársa vagyok egy görögkatolikus embernek. 3 közös gyermekünk görögkatolikus, őket ebben a vallásban neveltünk fel. Természetesen életük során megismerhették a római katolikus szentmisét is. Egyrészt, mert előfordult, hogy római szentmisére mentünk, valamint mindhárman katolis iskolába jártak. Férjemnek mindig nagyon fontos volt a görögkatolikus vallása, nekem pedig természetes volt, hogy ezt elfogadva, ebben őt támogattam, segítettem. A kezdetektől fogva görögkatolikus temploba járunk, közösseghez tartozunk stb. Az idő múlásával egyre inkább azt érzem, hogy szeretnék én is inkább a görögkatolus egyház tagja lenni. Kérdéseim ezzel kapcsolatban: 1. Mi a módja annak, hogy görögkatolus legyek? 2. Lelkiatya szerint, van - e ennek jelentősége vagy igazából teljesen mindegy ennyi "görögkatolikus" év után, hogy mi a vallásom? 3. Ha meghalok, eltemethet-e görögkatolikus pap? Válaszát előre is köszönöm!
Szerintem Ön már görögkatolikus. Legalábbis lélekben. Az Ön esetében nincs jelentősége annak, hogy papíron is annak mondhatja-e magát vagy sem. Ha mégis szeretné, hogy erről papírja is legyen, akkor a következőképpen kell eljárni. A vegyes rítusú katolikus felek házasságkötésükkor vagy a házasság fennállása ideje alatt szabadon felvehetik házastársuk rítusát. Ezen szabad döntését a házasfél egy nyilatkozat formájában fejezi ki, amit keresztelkedésének helyére el kell küldeni azért, hogy a kereszteltek anyakönyvébe bevezessék. Természetesen minderről értesítenie kell a házastársa rítusa szerinti parókust/plébánost is. Azonban szerintem ennek nincs nagy jelentősége. Ha pedig meghal, annak semmi akadálya nincsen, hogy görögkatolikus pap végezze a temetési szertartást. Ha papíron nem születik meg a rítusváltás, akkor ezt lehetőleg végrendeletben kell rögzíteni. De azért Isten éltesse sokáig!
Kedves Lelkiatya! A nem múló kísértéssel kapcsolatban írtam Önnek, köszönöm válaszát kérdésemre. Valóban igaz, hogy nem is tudom felfogni mennyi segítséget kaptam és hány imámat hallgatták meg és nagyon hálás vagyok érte. Ez segített is nekem abban, hogy még jobban erősödjön a hitem, mert egyébként is szeretem Jézust, de minél több imámat hallgatta meg, minél többet segített, annál jobban megszerettem. ... Nagyon erős a vágyam, hogy lássam őt, beszéljek vele, megkérdezhessem tőle, amit szeretnék, bocsássa meg a bűneimet, bocsánatot kérjek tőle mindenért, szabadítson meg és tisztítson meg, ... Kedves Lelkiatya, nyugodtan mondja el nekem ha nagyon szemtelen és hálátlan vagyok, amiért Jézust annyira látni szeretném, elfogadom az igazságot, bármennyire is vágyik rá a szívem, hogy megadja nekem, amit szeretnék. A Szentlélektől van bennem ez a vágyakozás vagy saját magamtól? Tetszhet ez az Istennek vagy szemtelenség? Ha Jézus annyi mindent megadott már nekem és annyiszor segített rajtam, megadná nekem akár ezt is? Az gondolom csak tetszik neki, hogy nagyon szeretem őt és vágyok rá, hogy lássam. Ha nem is adja meg nekem, de a szándékommal gondolom nincs baj. Kérnem kellene Istent, hogy vegye el tőlem ezt a kívánságot? Restellem a hosszú levelem, nem is várom, hogy teljes terjedelmében közölje, köszönöm ha elolvassa és időt szán rá, kérem, bár nem egy mindennapi kívánság az enyém, legyen velem megértő. Nem rabolnám ezzel az idejét ha könnyen meg tudnék szabadulni tőle.
Hagyjon föl ezzel a vágyával. Ez túlzás, amely nem a szeretet kifejezője, hanem valami egyéb belső indíttatás eredménye. Hogy az mi lehet, nem tudom, nem is próbálkozom azzal, hogy kibogozzam. De nem is szükséges Önnek sem kell törődni vele. Nem szemtelenség ilyet kérni, hiszen Istennel szemben egyszerűen nem lehetünk szemtelenek, ők sohasem sértődik meg. De nem célravezető, nem segíti Önt a Krisztus-követésben. Félreviszi az egyébként teljesen hiteles és előre vivő törekvéseit. Fogadja el őt úgy, ahogyan Önnek adja magát. Ne követeljen tőle többet. Ő úgyis a legtöbbet adja. Említette, hogy átélt már bizonyos találkozás élményt, nem is egyszer. De utána elbizonytalandott, hogy az valóban az volt-e. Az ilyen élmények a pillanatnak szólnak, megerősítő hatásuk van, és kész. Nem kell utólag elemezni. Az Ön által írt helyzetek jó része inkább érzelmi élmény, amely inkább belőlünk fakad, a mi vágyaink eredménye. Ez se legyen fontos Önnek, mert akkor ezeket keresi, ezekre figyel. Jézus nagyon jó, és tudja, hogy Önnek ezekre szüksége van, és lám, meg is adja, meg is adta nem egyszer. Ezeknek örvendezzék, hálás szívvel fogadja. De ne akarja előírni, hogy hogyan szeretne vele találkozni. Tudom, a múltkor is ezt írtam Önnek, most sem tudok mást. Javaslom Önnek, hogy sokszor vegyen részt templomi szertartásokon, közösségi imádságokon. Ezek segítik, hogy Istennel való kapcsolata ne váljék túlságosan szubjektívvá. Kivált most, nagyhét és húsvét szent napjaiban minél többször vegyen részt a templomi imádságokon, szentmisén áldozzon. Annál valóságosabb találkozása nem lesz, nem lehet Istennel, mint az Eucharisztiában.
Kedves Lelkiatya!Nem értem a hitünket! Keresztény családban nőttem fel, de egyszerűen nem értem, miért akarta az Atya h meghaljon a Fiú? Mi az, hogy megesszük a Fiúisten testét?Azzal engesztelődött ki az Atya, hogy az emberré vált Fiúisten engedelmeskedett neki és vállalta a kínhalált? Azt tanultam, hogy Ő a szeretet Istene, miért leli örömét a Fia halálában? Össze vagyok zavarodva, segítsen kérem!! Leginkább arra válaszoljon, hogy miért kell megegyük az Istenünket?!
Két fontos teológiai kérdést tett föl. Tisztázni kell, hogy az Atya nem akarta Jézus halálát, kivált nem akarta ezt a szörnyű szenvedést. A középkortól kezdve terjedt el ez a jogi szemlélet, hogy az Atya igazsága megkövetelte, hogy az elkövetett bűnök miatt valaki váltságot szerezzen, különben sérülne az Igazság. S hogy ne az embereknek kelljen szenvednie, ezért elküldte Fiát, hogy ő szenvedjen helyettünk. Így mi megmenekültünk a büntetéstől, mert azt helyettünk az ártatlan Fiú viselte el. Jogi szempontból tetszetősnek tűnik ez a magyarázat, de valóban szemben állni látszik azzal a jósággal és végtelen szeretettel, amit az Atyáról sejtünk. Nagy titok ez, nem olyan könnyű megmagyarázni, de fogadjuk is el, hogy nem könnyű, és ne akarunk könnyedén emberi, racionális, jogi értelmezést húzni erre a titokra. Jézus megtestesült, mert ez benne volt az Atya örök tervében, amikor a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mintegy beléteremtette a megtestesülés lehetőségét. Amikor a Fiú a világba jött, akkor már a megtestesülés, az emberekkel való egyesülés megtörtént. Akár fogadhattuk volna ujjongással, alázattal, elfogadással. De nem ez történt. "A világban volt, és a világ általa lett, és a világ nem ismerte fel. Tulajdonába jött, és az övéi nem fogadták be." (Jn 1,10). Az emberi gonoszság megölte őt. És minden emberi gonoszság, minden addig és azóta elkövetett bűn (az enyém is) részese annak, hogy Jézus meghalt. Nem az Atya miatt halt meg, hanem mi miattunk. Nem mondhatjuk, hogy megesszük Istenünket, hiszen ő nem egyetlen darab kenyér, amit, ha megeszünk, elfogy. Sem kimeríthetetlen pékség, ahol végtelen számú kenyér van. Az Eucharisztia az egyesülés szentsége. A megtestesülésben elkezdett isteni üdvösségszerzű mű továbbélése. Krisztus megtestesült, magára vette a mi emberi természetünket, hogy mi pedig részesüljünk az ő isteni természetében. Ez a részesülés számunkra folyamatos az Eucharisztia által.
Tisztelt Lelkiatya! Nagypénteken is hallgattam a katolikus.ma böjti ráhangolót és annak kapcsán kérdem miért vannak még mai napig is olyan gondolataink, amelyek nem egyeznek az Evangéliummal? Jézust nem mi vagy a mi bűneink feszítették keresztre, hanem a zsidók elsősorban pedig a főpapok akik feltüzelték övéiket. A zsidó nép pedig mondja is az Ő vére rajtunk és utódainkon, s bizony ezzel magukra vállalták a gyilkosságot. Ha megnézzük mi történt azóta a zsidó néppel bizony az komoly vezeklés és még mindig tart. Aztán meg az Atya akarata volt, hogy a Fiú engedelmeskedjen és megengedje a ?leölését? nem de mondja Jézus Pilátusnak, hogy ha úgy akarná angyalok ezrei mentenék ki és Pilátus is csak Isten engedélyével teheti amit. Jézus szerette volna a választott népet megváltani és ezért vállalta az áldozatot, mert az Atya annyira szerette ezt a népet. Mi a szomorú ma? Hogy a zsidó vallás a mai napig nem fogadja el Jézust Messiásnak! A zsidó nép a mai napig ezért szenved. S mi keresztények elfogadtuk Krisztust, igyekszünk hűek lenni hozzá, de a mai napig nem volt elég mindez, hogy a zsidó nép, amely továbbra is sok nép fölött uralkodik, higgyen Krisztusnak! A világunk ezért tart ott ahol. Mégis sokan hittek/hisznek Jézusnak és ezért az áldozata nem volt hiábavaló a zsidókért, mert közben mennyi lélek fordult az Ő szeretetéhez. Lehet bíznunk hiszen Saul is megtért, Krisztus Őt is példaként állította a zsidók elé. Lehet, hogy a zsidók iránti szeretetünkből elvesszük e fájdalom élét zsidó testvéreinktől, de úgy gondolom, hogy Jézus küldetését továbbadta nekünk, hogy teremjük a hit gyümölcseit és a választott népet támogassuk a megtérésre. Hogy látja?
Könnyebb arra gondolni, hogy Krisztust nem mi feszítettük keresztre, hanem a zsidók meg a római katonák. Csakhogy az Egyház és a Biblia tanítása teljesen egyértelmű, hogy Jézus értünk halt meg a kereszten. Ha nem lennének bűneink, nem halt volna meg. Akkor másként történt volna a megtestesülése. "A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást."(Iz 53,5) Jóllehet, Izaiás ezt a próféciát is a zsidó testvéreinek mondta, de a teológia teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy mindez miránk, bűnös emberekre vonatkozik. A történelemben többször volt kísértés arra, hogy egy-egy népet tegyünk felelőssé. Ez az általánosítás mindig súlyos veszélyekkel jár. Nyilván vannak közös felelősségek, egy-egy kisebb vagy nagyobb csoport vagy akár egy nemzet esetében. De amikor valamely nemzetet bűnösnek kiáltunk ki, ez ugyanolyan bűnös ítélkezés, mint amikor ezt egy-egy emberről állítjuk. Nem a mi dolgunk. Ha a bíróságon igen, az más kérdés, de általában nem feladatunk mások bűnösségét méregetni, arról ítéletet mondani. Ez kiemelten igaz a nemzetek esetében. Népgyűlölet alakulhat ki, ha sok ember bűnét az egész nemzetére rávetítjük. Ettől a zsidó nép esetében is óvakodni kell. Ezzel nem hitelesítjük az egyes emberek vétkeit. Amikor szükséges, akkor azokra rá is kell mutatnunk. De népet felelőssé tenni valamely eseményért mindig félrevezető, ettől mindig óvakodni kell.
Kedves Lelkiatya! Talán már nem emlékszik a levelemre, de talán igen, nem tudom, de azt kérdeztem Öntől, a Szentlélektől származik-e bennem az, hogy még a kis bűneim miatt is nagy bűntudatom van és van bennem egy késztetés, hogy még jobb legyek mint amilyen most vagyok és úgy érzem, többre vagyok képes. Akkor Ön megerősített ebben, hogy ez a Szentlélek munkája bennem. Most az lenne a kérdésem, hogy szabad-e olyannal próbálkoznom és olyanra elszánni magam, amit úgyse tudok megtenni ha egyébként tudom, hogy ez nem sikerülhet és ezt jó célból teszem? Néha nagyon erősen van bennem egy vágy, hogy én bűntelen legyek vagyis hogy ne kövessek el többé semmilyen bűnt. Hogy egy rossz szót ne szóljak soha senkihez, hogy soha meg ne sértsek senkit, hogy soha egy rossz szokásomhoz se térjek többé vissza, hogy soha ne legyek irigy senkire, hogy ne legyen a legkisebb bűnöm se. Azt tudom, hogy ez nem sikerülhet, de kitűzhetem magamnak mint célt ha egyébként tudom, hogy nem valósul meg és nem isteníttetni, dicsőíttetni akarnám magam ezzel, egyébként el se mondanám senkinek hanem azáltal fejlődni akarnék, hogy direkt magasabbra teszem a lécet mert így jobban rákényszerülök? A Jézus iránti szeretetem is késztet erre. Szoktam gondolni rá, hogy az én bűneim miatt is meghalt. Megölték a bűneim. Fájdalmat érzett, megaláztatott, szenvedett, meghalt miattam. Persze, mindenki más miatt is de miattam is. Szeretném neki ezt azzal megköszönni, hogy a lehető legbűntelenebb leszek. Szeretném kifacsarni magam mint egy citromot, hogy a levem vagyis a bűneim a lehető legjobban távozzanak belőlem és a lehető legszárazabb vagyis a lehető legtisztább legyek. Ki akarok facsarni magamból minden nem oda valót. Az nem baj ha nem sikerül, de legalább meg szeretném próbálni mert ha legalább megpróbálom, akkor azzal is többet teszek mintha legyintenék, hogy úgyse sikerül és felesleges. Ha a felét sikerül kifacsarnom, az is jó. Ha a 99%-át, az még jobb. Mindegy mennyit, csak próbálkozzak. Ha egy diák az iskolában nem lehet ötös matekból, mert nincsenek olyan képességei, de egy négyes szintet azért el szeretne érni, akkor hajthat az ötösre persze közben tudva, hogy az nem fog neki összejönni, de ha legalább a tanulás idejére elhiteti magával, elképzeli és az ötös a célja, akkor keményebben küzd és könnyebben jön össze a négyes neki. Nem azt éri el, amit szeretne, de feljebb jut a korábbinál, mert nagyobb a motivációja, több energiát fektet bele, ha ez valamilyen szinten hazugságra is épül, de jobban hisz magában. Az ötöshöz többet kell tanulni, több szorgalom kell, jobb képességek. Nem éri el végül, de az a plusz energia és szorgalom, amit az ötösért csinált, hozzásegíti, hogy hármasról feltornázza magát négyesre. Persze a hazugságot nem úgy értem, hogy tényleg elhiszi magáról, hogy képes az ötösre. Elhiszi, de úgy, hogy közben mégsem. Csak a jó cél érdekében. Ha ehhez még szeretet is társul, esetemben a Jézus iránti szeretetem, akkor már megéri, nem? Megengedett egy ilyesmi kegyes hazugság, egy teljesíthetetlen cél magam számára ha közben nem dicsekszek ezzel másnak, nem leszek nagyképű és ezt csak felhasználom egy tökéletesnél kisebb, de jelenleginél nagyobb jó elérésére? Nem baj ha nehéz, nem baj ha lemondásokkal jár, nem baj ha nehezebb így az élet, nem baj ha meg kell változnom, Jézus miatt minden megéri. Miatta boldogan megtagadnám önmagam, kifacsarnám magam mint a citromot, mert a lehető legtöbbet szeretném adni neki, a lehető legjobban köszönetet mondani, a lehető leginkább kifejezni az érzéseim, a lehető legtisztább formámat nyújtani neki és nagyon szereti őt az én szívem.
Nem látom, miért volna kegyes hazugság erre törekedni. Senkit nem csap be, saját magát sem, hanem egy célt tűz ki maga elé, amelyet szeretne minél jobban megközelíteni. Ami fontos, hogy az ilyen irányú törekvés legyen teljesen mentes a másokhoz hasonlítgatástól. De a szavaiban nem érzem ennek a veszélyét. Amiről ír, az minden keresztény kötelessége. Jézus ezt mondja: "Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48). Ezt aztán Szent Pál is megerősíti: "Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz." (2Kor 13,11) Amit még tanácsul hozzátehetek, hogy ne csak törekedjék erre, hanem kérje is ehhöz Isten Szentlelkének segítségét. Egyrészt jobban is fog menni, másrészt párosul Önben annak a tudatával, hogy bármi, amit elért, azt csak Isten segítségével tudta megvalósítani. Ez aztán még nagyobb hálára fogja késztetni. Az irány teljesen jó.
Kedves Lelkiatya! Ma mondtam valamit, amit már megbántam, nem tudom, bűnt követtem-e el. Az egyik ismerősöm mostanában sok mindent elfelejt, két dolgot kértem tőle, elfelejtette mindkettőt, a múltkor egy közös ismerősünk kért tőle valamit, azt is elfelejtette és egyébként elfelejtett valami mást is, amit saját magának akart csinálni. Más is volt, csak példákat hoztam. Nem örültem neki, hogy elfelejtette, amit kértem, de nem kezdtem szidalmazni, igyekeztem nem kimutatni felé ezt, hamar túltettem magam rajta és amikor igyekezett jóvátenni, annak örültem, hiába nem sikerült neki, mert jó, hogy egyáltalán megpróbálta. A probléma az, hogy mondtam neki valamit viccből, ami miatt utólag bűntudatom van. Látva, hogy mennyi mindent elfelejt, azt mondtam viccelődve neki, hogy vagy szimplán feledékeny vagy kezdődik a demencia nála. Nem komolyan gondoltam, bár akár betegségek is okozhatnak állandó feledékenységet, de akkor ezt amolyan félig viccelve mondtam. Amikor másik ismerős hallotta még korábban, hogy ez az illető elfelejette, amiket kértem tőle és látta, hogy viszonylag nyugodtan kezelem a helyzetet, akkor mondta, hogy őt még jobban idegesítené mint engem és hogy ez a személy milyen feledékeny, nem is így fogalmazott hanem olyasmit mondott, hogy buta, csak előbb nem akartam ezt leírni. Akkor megvédtem, mondtam, biztosan nagyon egy másik dologra koncentrált, az járt a fejében és azért felejtette el meg hogy én nem mondok rá rosszat. A feledékeny személynek a beszélgetés végén mondtam is, hogy nem haragszok rá, nem örültem neki (sok oldalt beszkenneltem könyvekből és kitörölte a fájlokat, pedig mondtam, hogy ne törölje ki és elfelejtette), de megbocsátok. Nem nagy dolog a feledékenység, csak azt akartam kifejezni, hogy nem haragszok rá, nem érdekes, el van felejtve. Ez mind szép és jó, de mikor a demenciával viccelődtem, akkor az bűn volt, ugye? Nem megvetően mondtam neki, csak úgy komolytalanul, most mégis bűntudatom van emiatt.
Ne legyen! Biztosan nem akarta megbántani, nem akart vele rosszat, ugyanakkor egy szelíd jelzést adott, hogy ez a nagyfokú feledkénység nem túl szerencsés magatartás. Persze, a tréfás megjegyzéseinknél figyelni kell arra, hogy abban ne legyen gúny, ne legyen bántás, illetve arra is, hogy az, akire vonatkozik, szintén tréfának veszi-e. Ezek fontos körülmények. A leírásából azt olvasom ki, hogy semmi ilyesmi nem történt. Bár nem tudjuk, hogy az illető mégis hogyan fogadta. A feledékenység valóban nem szerencsés magatartás, s legtöbbször azok szenvednek miatta, akiknek ez jutott osztályrészül. Ám az is igaz, hogy az illetőnek is lehet ebben felelőssége, hiszen lehet, hogy valóban nem veszi komolyan a dolgokat, nem is tesz nagy erőfeszítéseket, hogy figyeljen arra, hogy ne felejtse el, amit kell. De ebbe egyáltalán nem látunk bele. Ezt egyedül csak a Teremtő tudja, látja. Ezért nem kell ítélkeznünk, nem kell haragudnunk, amikor ilyet tapasztalunk. Inkább jó lehetőség a türelemre. De úgy látom, Önnek ez is sikerült. Ha mégis úgy érzi, hogy valami sebet hagyhatott ez a szava, mondjon el érte egy imádságot, és ezzel helyre tette a dolgot.
    ... 91 92 93 94 95 
96
  97 98 99 100 101 ...