Kedves Lelkiatya! Ha egy papot felfüggeszt a püspöke, mert szerinte szakadár módon nyilvánult meg, de valójában nem követte el ezt a bűncselekményt, akkor van lehetősége fellebbezni? A nemrégiben az FSSPX-be igazolt egykori veszprémi egyházmegyés papok nem ismerik el törvényesnek Udvardy érsek felfüggesztését, ezért folytatják a szolgálatot. Ők tudnának valamely egyházi hivatalhoz folyamodni, hogy tisztázzák ezt a vitát? Válaszát előre is köszönöm!

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Egy nagyon kényes témában szeretnék tanácsot kérni. A templomi hangosítás nem kíméli a hallási érzékenységgel küzdő embereket. Mit tehetek, hogy a hívő testvéremnek könyebb legyen? Speciális füldugót használ és még igyis nagyon nehéz. Egy Atya van a háromból aki nem használ hangosítást ezzel segítve őt.

Krisztusban szeretett Lelkiatya! Mivel tudom lefegyverezni a kísértőt, ha amikor elvonulnék kettesben lenni az Úrral, ezt vágja a fejemhez: ez menekülés, elmenekülés abból a világból, valóságbôl, amibe Isten rendelt, amiben élnem kell. S valóban van igazság benne, nem tudom megcáfolni, mert legszívesebben kimenekülnék az embertelen világból Istem emberszeretetébe és nem vágyom vissza utána sem a számító, önző világba, melynek érdekhálója engem is megannyiszor körbefont és bűnbe rántott, miközben a lelkem keservesen kért segítséget Istentől. Valójában a világba zuhanás és az Istenbe emelkedés kettőségében élek és egyre jobban csak az utóbbira vágyom. Köszönve: Adél

Kedves Lelkiatya! Válaszolt a levelemre, amiben írtam, hogy nem tudok hinni Jézus szeretetében, pedig már álmomban is azt mondta, elszomorítom ezzel, hogy nem hiszem, hogy szeret. Elolvastam a válaszát, köszönöm is, akkor tényleg segített. Szégyellem magam, de valamiért mégsem tudok úgy hinni, ahogy kellene. Nem abban, hogy ő a Messiás hanem a szeretetében. Ha belegondolok, ez csak a probléma egyik része, mert elképzelhető, hogy a szégyenérzetem az, ami bánt engem és nem is a kishitűség. A helyzet hátterében az áll, hogy szégyenlek ezt-azt. Szégyellem előtte az érzéseimet. Szerelmes vagyok, szerelmi bánatom van és ez falat emel kettőnk közé. Ha pontosabb akarok lenni, én emiatt. Az érzést is szégyellem és a körülményeket is. Az jár a fejemben, hogy Jézus mindent tud rólam, a hibáimat, a betegségeimet, már ami van, a személyiségemet, nem vagyok tipikusan népszerű, szépségideál, emberek által közkedvelt, makkegészséges, modellalkatú nő és arra gondolok, hogy Jézus azt mondhatná: "Milyen ciki, hogy szerelmes hiszen átlagos külsejű, nincsenek igaz barátai, nem is teljesen egészséges, hogyan is tetszene egy pasinak és viszonzatlan amúgy is?" Nagyon jól leírja ez a mondat mit szégyellek, nem tudom elmondani hányszor gondoltam rá, hogy Jézus vajon gondolja-e ezt rólam. Jézus ellentéte vagyok minden téren. Nem vagyok egészséges, de azért nem is súlyosan beteg, nem bűntelen, népszerű, semmi. Ami a szerelmet illeti, ezt tartom a legnagyobb akadálynak. Csak az egyéb problémáim önmagukban nem akadályoznák ennyire, hogy higgyem el, Jézus szerethet. A szerelem a legnagyobb baj és akadálya a kapcsolatomnak Jézussal. Nem tudom, volt-e valaha szerelmes egy nőbe, tetszhetett-e neki nő, voltak-e szexuális vágyai, de akár így, akár úgy, nekem ígyis-úgyis rossz. Úgy tudom elképzelni mint egy férfi, aki csak a hitére, a megváltói feladatára, az agapéra figyel, semmi más nem érdekli, hasonlóan Keresztelő Jánoshoz. Egy férfi, aki soha nem vette észre, hogy egy nő gyönyörű, szexuális vágyai nem voltak, nem is sajnálta ezt. Ha ez így van, akkor feltételezhetem, hogy egy olyan ember, akinek az élet ezen része nem létezett, nem tartja fontosnak, így azt sem érti meg, miért fontos annak, akinek vannak ilyen érzései, nem érti miért szenvedek sokat emiatt, miért bántja a szívemet. Ha fordítva van, tehát volt szerelmes, tetszett neki egy nő, észrevette amit a férfiak észre szoktak venni, akkor még rosszabb is nekem. Akkor neki is emberi érzései, véleménye, viselkedése van, ez alapján gondol rám is. Abszurdnak érzem ezt leírni, de nem tehetek róla, hogy erre gondolok. Nem szándékos. Ha neki vallott volna szerelmet egy nő, akkor mit érzett volna. Tiszteletreméltó tanítóként néztek rá az emberek, de végülis teljesen ember volt, hogy viszonyult volna ehhez? Durván leszidta volna azt a nőt, hogy hogy merészel erre gondolni, hogy bármit is érezzen iránta, micsoda bűn, szégyellje magát vagy kedvesen, udvariasan visszautasította volna és megértette volna mit érez. Az Evangéliumokból nem derülnek ki ezek, szerelemi bánatra tanácsot se adott senkinek a leírások szerint, de nekem a szerelmes érzéseim, szerelmi bánatom a legnagyobb oka a szégyenemnek. Ha tudnám, hogyan gondolkodna az ilyen dolgokról, akkor könnyebb lenne. Akkor lehetne egy sejtésem, hogy az én helyzetemhez, az én érzéseimhez hogyan viszonyulna. Valamikor jobban tudok hinni a szeretetében, hogy a helyzetem ellenére szeret és nem kell szégyellnem magam előtte, de ez nem tart sokáig, mert jön megint a szégyenérzet, bizonytalanság. Ez a két lelkiállapot váltakozik. Amíg nem lett ez a szerelmi bánatom, addig nem is volt akadálya, hogy közel legyek Jézushoz. Most szinte elsüllyedek szégyenemben. Azt mondtam már magamban, addig nem javul meg a kapcsolatom Jézussal, amíg a szerelem és a szégyen, amit okoz, el nem múlik, de nem tudom ez mikor lesz. Nem is tartom szinte a kapcsolatot azzal, akibe belezúgtam. Ha arra várok, hogy elmúljon és addig nem tudom elhinni, hogy Jézus szerethet, akkor ki tudja meddig kell várnom. Közben sajnálom,hogy Jézusnak nem hiszek. Gondolom mennyire elszomoríthatom, hogy nem hiszek a szeretetében, annak a szeretetében, aki az életét adta értem. Nekem is nagyon rossz, de mintha nem tehetnék róla. Napokon át el tud szomorítani. Ha nem hiszem el a szeretetét, az azt jelentené, hogy minden hiába volt, hiába halt meg, bocsátott meg bármikor amikor kértem, szeret, hiába láttam álmomban. Olyan vagyok mint Tamás apostol, aki nem hitt a feltámadásban, amíg nem látta személyesen a feltámadt Jézust. Nem is vagyok erre büszke. Annak az álomnak pedig örülök, mert nem hiszem, hogy mindenki kap ilyet és nagyon kevésszer tapasztalom én is. Szégyellem magam, mert ő mindent megtett, hogy tudjam hinni. Minden okom megvan rá, hogy hinni tudjak, Jézus ennél többet nem tehet már értem, de valamiért előjön a kishitűség, szégyen, szomorúság. Tényleg sajnálom, hogy rabolom ezzel az idejét, mások is várnak válaszra. Azért írtam ismét, hogy hátha a konkrétumok fényében tudna nekem valamilyen tanácsot adni, segítene máshogy látni mindent.

Lelkiatya olyan nehezemre esik reggel felkelni!Gyerekként azt mondták, majd megszokom, de nem tudom. Most azt mondják, nem vagyok elég motivált.. Nem bírom a mókuskereket, pedig csak 30 múltam.Nagyon várom a nyugdíjas éveket, 11-ig alszom majd minden nap. Szerintem az emberiség elleni bűntett ébresztő órára kelni. Vagy lehet, hogy ez a keresztem?

Tisztelt Lelkiatya! Hogyan tudjunk megóvni maginkat az ítélkezés szellemétől, hogy amit/akit látunk, tapasztalunk beskatulyázzuk? Hogyan fejlődhetünk az elfogadásban? Köszönve: Lívia

Kedves Lelkiatya! Azt olvassuk az evangéliumban Lukácsnál: E napok után felesége, Erzsébet méhében fogant, de öt hónapon keresztül titkolta. Kérdéswm: Miért titkolta? Ki előtt titkolta? Nem, de ez volt az amiért mindketten imádkoztak Zakariással? Szintén idekapcsolódik, hogy Gábor arkangyal mikor Zakariás a foganás csodájára rákérdez megnémul, ellenben az Istenszülő választ kap. Miért e különbségtétel? Zakariás hitetlensége vagy Szűz Mária szentsége miatt?

Kedves Lelkiatya! Előre is az elnézését kérem amennyiben valamit rosszul fogalmaznék meg. A kérdésem központi témája az átistenülés (theószisz) lenne, bár nem tudom, jól használom-e ezt a fogalmat. Azt olvastam, a szerzetesek is ezt tűzik ki célul és több pap, szerzetes, teológus állítja, hogy ez az átistenülés akár a keresztény élet legnagyobb céljának is tekinthető, a legjobbnak, amiért küzdhet a keresztény ember. Szeretném is elérni ezt, de arra kérem, adjon választ a legfontosabb kérdésemre: lelkileg hogy lehet ezt elviselni folyamatosan? Már egyszer elindultam ezen az úton és jól alakult minden, de nem könnyű állandóan megmaradni ebben az állapotban. Úgy értem, a bűnöket elhagyni a lehető legteljesebb mértékben, a lehető legtudatosabban elkerülni a bűnt, minden kísértést legyőzni, mindig mindenkit szeretni, mindig hinni Istenben és minden más nehézség. Már volt bennem a Szentlélek valószínűleg, akarom mondani, a Szentlélek csodás dolgokat tett velem. Sokszor voltam képes rá, hogy szeressek mindenkit, megbocsássak az ellenségeimnek, ismeretleneket is szerettem, számos bűnömet elhagytam, nem mindig de sok kísértésnek ellenálltam - Isten segítségével -, jó hatást gyakoroltam másokra, mert a jó cselekedeteimet látva ők is elkezdték ugyanazt tenni. Hatalmas lelki békét is éreztem, olyat ami csak Istentől származhat, még szavakba önteni is nehéz lenne, meg sem próbálom. Jézus iránt olyan szeretet volt bennem, hogy mondták már, hogy talán gondolkodjak el a szerzetességen. Nem tudom elindultam-e már a theószisz útján. Nem leszek soha életemben Jézussal egyenértékű, csak egy halandó ember vagyok, nem tiszta mint a Bárány, nem váltok meg senkit a bűneitől, ezt nem állítom. A kérdésem folytatásához: érzek is egy belső késztetést, hogy krisztusi keresztény legyek, 1-2 év alatt nagyon megváltoztam már és tényleg elmondhatom, amikor szeretek másokat és Jézust, teljesen őszinte a szeretetem. Ezzel együtt úgy érzem, hogy a körülményeim, a környezetem is ráerősítenek erre. Nem szeretem ezt a földi életet, a világot, hiába tölt el néhány apróság örömmel és ragaszkodok emberekhez, sok rossz élményem volt már, látom a rossz oldalát, sok szenvedő embert is láttam, meg vagyok róla győződve, hogy bármennyire is szeretek filmeket nézni vagy finomakat enni mértékkel, nem a saját örömeink a fontosak. A legboldogabb akkor vagyok, amikor másoknak segítek. Sok emberben csalódtam, nincsenek barátaim és ez is arra ösztönzött, hogy ne csak néhány embert szeressek, segítsek hanem mindenkit szerethessek, segítsek idegeneknek is, azokat is szeressem akiket nem ismerek és önzetlenül szeressek. Voltak barátságaim, de megszakadtak, nem maradtak meg. Nem rajtam múlt. A hosszabb életű barátságomnak is az lett a következménye, hogy csak nekem volt fontos a barát, neki én nem, érdeklődtem iránta rendszeresen, találkoztam volna szívesen, soha nem bántottam meg. Jézus megtanított rá,hogy ezt a volt barátot is úgy szeressem mint bárki mást, de krisztusi szeretettel, önzetlenül, próbáljak Jézusként nézni rá és ne a barátsága miatt szeressem. A szeretetem belülről jöjjön és azért mert Jézust is szeretem, független legyen a másik ember cselekedeteitől. Szeressem akkor is ha egyáltalán nem érdeklem. A szerelemben sincs szerencsém de már nem zavar, mert többet ér a krisztusi keresztény szeretet. Mondom én. Ábrándozok a szerelemről még, de Jézust tartom a legnagyobb szerelmemnek, mert senki más nem szeret úgy. Érdekesen fogalmaztam ezt meg, azt hiszem, túl romantikus lett, nem úgy terveztem. Minthogy barátaim nincsenek, majdnem minden esetben ha problémám van, csak Isten hallgat meg. Közelebb is visz engem ez hozzá, ráutalva érzem magam, közben pedig úgy érzem mintha egy Jézus-szerepbe zárnának be nem mindig jó értelemben. Nem vagyok Jézus, nem hiszem magam annak, de úgy gondolom, nagyon hasonlón megyek keresztül, kissé másképpen. Az emberek szeretik ha segítek nekik de sokkal kevesebben segítenek nekem mint amennyin én segítek, szeretik ha meghallgatom mindig őket de engem ők sokkal kevesebbet, egy idő után idegesíti is őket ha én mondok valamit, mintha nekem nem lehetne, kevés jó szót és hálát kapok a jóért, könnyen elfelejtik a saját rossz tetteiket de ha én teszek valamit, meg vannak döbbenve, fel vannak háborodva, jobban megjegyzik, a szemükben olyan vagyok mint egy kis bárányka/angyalka, aki ilyet nem tesz mert nem ilyen, úgy gondolják mintha ez szinte nem férne bele a természetembe. Ezek a körülmények csak. Jó példa lehetne erre a hasonlóságra a tíz leprás története. Jézus meggyógyított tíz leprást, de csak egy ment neki köszönetet mondani. Az egész élete ilyen volt, már bocsánat amiért ezt mondom, de mindig csak akkor kellett másoknak mikor hasznuk volt belőle és utána elfelejtették, sokan a halálát is akarták. A kérdésem most is ugyanaz: hogyan bírhatnám ki lelkileg, hogy olyan legyek mint Jézus? Nem (csak) kényszerből hanem mert szeretem és neki is öröm ha jó tanítvány vagyok. Minél krisztusibb, annál jobb, akkor is ha csak ember vagyok. Emiatt és a körülmények miatt is, mert azok is jelentősen hozzájárulnak a lelkiállapotomhoz. Nem mintha egyetértenék mindennel, ami történik, ahogy sokan bánnak velem, de nem mindenkivel tudom megszakítani a kapcsolatot, aki ilyen és talán nem is kellene. Az embereket nem mindig lehet megváltoztatni, valamikor pedig hosszú folyamat. Jézusnak igaza van abban is, hogy a rosszat nem rosszal kell tetőzni, mert az nem segít. A rosszra is reagáljunk jóval, igaza van ebben is mint mindenben. A tény, hogy Jézust nagyon szeretem, a saját motivációm sokat segít, de a Jézus-kapcsolatom is olyan mint a szerelem, nem mindig ugyanolyan lángon ég és nehéz is tud lenni, főleg amikor nem érzem magam elég jónak. Nagyon félelmetes, hogy a hitem és Jézus milyen hatással van rám, a félelmet úgy értem ahogyan mondom. A jó cselekedetek, az a minőségű/mennyiségű hit, az a segítség másoknak, amit tavaly jónak gondoltam, most mintha kevés lenne és belül érzem, hogy még többet kellene tennem, többet is tudnék. Félelmet kelt bennem, mert ez azzal járna, hogy változzak meg még jobban, hozzak áldozatot Jézusért, időmet, energiámat áldozzam fel, egy kissé tényleg tagadjam meg magam azért, hogy kövessem őt. Tegyek meg olyat, amit még soha, alakuljon még többet a gondolkodásom, dobjam el a félelmeim, szedjem össze a bátorságom amikor kell, Jézushoz hasonuljak, változzak meg annyira amennyire szükséges a követéséhez. Napok óta szorongok emiatt, egyáltalán nem könnyű megváltozni, bátorságot gyűjteni, bízni magunkban. Nekem nem. Lelkileg hogyan lehet átvészelni egy embernek, hogy átistenüljön, krisztusi keresztény legyen és ezt folyamatosan tegye? Másoknak is akkor tudok segíteni igazán ha rajtam is látják Jézus jó hatását, akkor hitelesek a tetteim, a szavaim, a hitem. Még nem is említettem, hogy úgy vélem, amikor egy nem hívőnek akarok segíteni, jó hatással lenni rá, hitre juttatni, bármit csinálni vele, akkor még jobban kell tükröznöm Jézust mint amikor keresztényekről van szó. Kevesebb hibát engedhetek meg magamnak, mert nincs alap, amire építeni lehet. Minden szavammal és tettemmel mindig őt kellene lássák bennem, nem? Könnyen lehet, hogy én vagyok az első, aki keresztény szempontból akar neki segíteni, segíteni akar megtalálni a hitét. Olyan ez mint amikor egy fitnessedző beszél a mozgás fontosságáról, mert ha elhanyagolja magát, nem mozog, túlsúlyos, egészségtelenül étkezik, akkor nem lesz hiteles. A kérdésem: bűnöket leküzdeni teljes mértékben, de nagyon törekedni rá mindenesetre, másokat mindig szeretni, mindig megbocsátani, mentséget keresni nekik amikor nem kapom ezt tőlük vissza, minden alkalommal meghallgatni másokat de elviselni ha engem csak Isten hallgat meg, Jézust tükrözni folyamatosan emberként, mindezt úgy vállalva, hogy nem vonulok el egy kolostorba és megmaradok a világi életemnél, ehhez honnan lenne elég lelkierőm? Miként vihetném véghez? Bátorításra nem számíthatok. A keresztény rokonoktól, ismerősöktől sem számíthatok tanácsra, ők követik az én példám jobb esetben, rosszabb esetben nem is érdekli a hit őket, fordítva nem jellemző, a nem keresztényekről mit mondhatnék, nem értenék meg, teljesen máshogy gondolkodnak amint ez már kiderült, örülök ha adományoznak - megtörtént valóban, hogy azért kezdett adakozni egyikük, mert tőlem látta ezt, megjegyzik Jézus tanításait, amiről beszélek nekik, már az is valami, maguktól nem keresnek rá sajnos - de nem várhatok tőlük lelki támaszt. Egy keresztény közeli hozzátartozóm az egyik nem hívő ismerősömhöz hasonlóan akkor kezdett adományozni mikor látta, hogy én azt csinálom, a templomba nem jár, akkor kezdett el érdeklődni újra, amikor látta, hogy én mentem és meséltem neki milyen volt. Nincs bennük az a késztetés, ami bennem, Jézust szeretik de nem úgy mint én. Általában azt is én mondom, hogy ne ítélkezzenek mások felett. Nem vagyok jobb másoknál, nem is vagyok elégedett magammal, nem tartom magam elég jónak, kérkedni sem szeretek jó tettemmel, ha kiderült, az véletlenül történt vagy nem tudtam megoldani úgy, hogy ne lássák mert akkor volt csak rá lehetőség amikor nem egyedül voltam. Hozzá kell tennem, másoknak is vannak jó tettei, nem csak nekem, a nem keresztény emberek is lehetnek jó emberek, nem szeretném magamat tökéletesnek, egyedüli jónak feltüntetni. Nagyon szeretnék tanácsot, hogy lelkileg hogy maradhat erős egy világi ember, aki nem szerzetes, nem is pap, de erre vállalkozik, késztetést érez erre? Lelkileg még nehezebb is mint fizikailag. Jó úton járok?

Kedves Lelkiatya! Ma érkezett a hír, hogy Benedek pápa meghalt, vajon mit üzen ezzel a mi Urunk így az év utolsó napján? Azt hiszem sokunk számára vele ért végett az a lelkület, amelyet II Szent János Pál képviselt, amely megvédte a keresztény értékeket és Európát..lesújtó a hír, nekem Ő volt az igazi pápa a kettő közül, bocsásson meg...köszönöm, ha meg tud érteni és válaszol.

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy cukorbetegség mellett milyen böjtnek van helye? Imát és böjtöt kért az atya a békéért, de a cukorbetegség miatt napi ötször kell ennem. Segítségét előre is köszönöm

Kedves Lelkiatya! Egy technikai megjegyzésem lenne: régebben a válaszok félkövéren voltak szedve ebben a rovatban, de most normál beállítással jelennek meg. A félkövér formátum segített a kérdés válasz blokkok szemmel történő elkülönítésében. Esetleg meg tetszene tudni kérni az adminisztrátort, hogy térjen vissza a korábbi formátumra, ha ennek nincs különösebb akadálya? Előre is köszönöm!

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Nagyon érdekel az a kérdés, hogy lehet-e az ember bűntelen miután hinni kezd Jézusban. Nem úgy, hogy az ember megszületik és haláláig egy bűnt sem követ el mint Jézus. Amire én gondolok, az az, hogy lehetséges-e a következő: az addig bűnös ember megtér, keresztény lesz és utána már teljesen bűntelen marad. Az általános vélekedés, amit én láttam, azt mondja, hogy nem lehetséges, mert az embernek bűnös a természete, mindig ki lesz téve a bűnnek és a keresztény hite nem tünteti el a bűnöket. A bűnök teljes elhagyása ellen szokták még érvnek felhozni, hogy a Mi Atyánk szövegében is szerepel, hogy kérjük bűneink bocsánatát. Nekem pont ennek ellenkezője a véleményem. Nem állítom, hogy csak úgy könnyen megy, de nem is lehetetlen. Jézus is mondta, hogy legyünk tökéletesek ahogy az Atyánk is az. A Bibliában nem ez az egyetlen felszólítás a tökéletességre, a parancsolatok betartására. Kérne olyat Isten az embertől, ami nem lehetséges? Az más dolog, hogy ha bűnbe esünk mégis, már megtörtént, nem tehetünk már semmit, kérjük a bocsánatát, akkor megbocsát. Az ember gyenge, bűnre hajlamos. Az eucharisztiára is szükség van, gyónni is szokott a hívek egy része. Nekem mégsem egészen az a benyomásom, hogy ez kizárná a bűn teljes elhagyásának a lehetőségét. Az ember bűnös hajlamáról nekem mindig a kísértés jut eszembe. Igazából a kísértésnek vagyunk mindig kitéve és nem a bűnnek. A bűn már csak a következmény. A kísértés nem bűn és elméletileg nem kizárt, hogy az ember minden kísértésre nemet tudjon mondani. Ha ezt el is vetem, akkor is sokkal optimistábban látom a helyzetet. Megesik, hogy az embernek véletlenül kicsúszik a száján egy sértő mondat egy másik ember felé, éppen fáradt, beteg, ingerült. Nem gondolkodik amikor megtörténik, de ilyesmi nem történik rendszeresen. Valakivel talán, de egyáltalán nem törvényszerű. Függ attól is, ki milyen életet él, milyen az alaptermészete, mennyire stresszes az élete, egészsége milyen, de tényleg nem törvényszerű, hogy rendszeresen kicsússzon a száján valami sértő. Ha megtörténik egy évben kétszer, akkor is ott az év többi része, amikor lehet bűn nélküli ha úgy dönt. Elismerem, ez már nem teljes bűntelenség de ha egy ember ebben az állapotban van, akkor már így is nagyon közelít a krisztusi tökéletességhez, az is nagyon keveseknek adatik meg, hogy egy évben kétszer legyenek bűnösek. Visszatérve az igazi, teljes bűntelenségre. A döntésbe beletartozik az is, hogy odafigyel, tudatosan, imádkozik, van akarata fejlődni, kéri Isten segítségét ebben. Lényeges Isten segítségét kéri, de ha valaki kéri, miért ne segítene neki Isten abban, hogy bűntelen legyen onnantól számítva, hogy megbánja addigi bűneit és tényleg kéri és ezt szeretné? Jézus is bűntelen volt, amiben biztos volt szerepe az isteni természetének de ugyanúgy ember volt mint mi. Volt fáradt, éhes, szomjas, mérges, sértegették, bántották, emberi teste volt, mégsem lett bűnös. Kísértés volt de nem lett bűnössé. Teljesen olyan lett mint mi vagyunk. Ha egyedül nem is, de a Szentlélekkel mi is lehetünk krisztusi tökéletességben az addigi bűneink megvallása után, vagy ez tévedés? El tudom képzelni, hogy valakinek ez sikerüljön. Életének egy pontján őszintén megbánja addigi bűneit és utána kéri Isten segítségét, kéri a Szentlelket, tudatosan odafigyel, nagy vágyat is érez a bűn elhagyására, Isten iránti nagyon mély szeretet költözik a szívébe, ha nem is azonnal a megtérése után de idővel fokozatosan elhagyja a bűneit, amit még nem sikerült azonnal a megtérés után de egyszer eljut arra a pontra és a felsoroltak segítségével onnantól bűntelen marad. Az itt szereplő kérdésekre is érkeztek olyan válaszok, hogy azt a bűnt, amivel küzd a kérdező személy Isten elveszi majd tőle ha megküzdött érte, ha megért rá. Az egy bűntől szabadulás jelentheti azt, hogy akkor ha attól meg lehet szabadulni, még akkor is ha Istennel, akkor minden mástól is? A bűnös ember, aki szabadulni akar a bűneitől, véleményem szerint olyan mint egy alkoholista/dohányos/drogos ember de ezt nem sértésnek szánom. Az alkoholisták között is vannak, akik tudják, hogy nem jó az életük, le kellene szokniuk, akarnak is szabadulni, beleadják minden erejüket és olyan boldogok amikor sikerül, utána nem is nyúlnak többé alkoholhoz. Láttam erre igazi példát a környezetemben de nem is kell ehhez ismernem ilyet, hogy tudjam így van. Na már most ha a bűnös ember és bűn közötti viszonyt az alkoholista és az alkohol közötti viszonyhoz hasonlítom, akkor nem következik ebből az, hogy az ember lehet bűntelen vagy akkor ne legyen bűntelen, de eljuthat arra a szintre, amiről beszéltem, hogy évente kétszer követ el bűnt és csak ennyit? A kérdésem arra irányul, amikor az ember nagyon akarja a bűnök elhagyását és tényleg hajlandó vért izzadni érte, annyira kitartó és még Isten segítségét is kéri. Az alkohol és a bűn nem egy és ugyanaz, de az alkoholhoz hasonlóan a bűn is valami olyan, amiről sokan tudjuk, hogy nem jó és mégsem tudjuk letenni. Abba most nem mélyülnék el, hogy egy bűnt elhagy az ember de van más amit nem tudott mert a kérdésem a teljes bűntelenségre vagy rosszabb esetben az évente kétszer bűn elkövetésére keres választ. Ha a Szentlélek van bennem, akkor sem lehetek bűntelen vagy akkor van rá esélyem? Nekem az lenne logikus, hogy bizonyos körülmények között az ember elhagyhatja az addigi bűneit teljesen és az új kísértéseknek is ellenállhat. Nem említettem eddig, de az átlagemberek érdekelnek inkább, hogy nekik sikerülhet-e ez. Az apácák és a szerzetesek helyzete nem ugyanolyan. Még ha van is kísértésük és követnek is el bűnt, más úgy élni és úgy törekedni a bűntelenségre ha az ember nem éli meg az átlagember problémáit: családi gondok, gyereknevelés, házassági probléma, munkahelyi stressz, csak néhányat említve. Inkább érdekel az, hogy lehetséges-e az, amit felvázoltam olyan embereknek, akik rendszeresen stresszes helyzeteknek vannak kitéve, sok emberrel kommunikálnak és azok biztosan nem szentek, nagyobb eséllyel vannak kitéve a kísértésnek és minden, ami ezzel az átlagos élettel jár. Ha az ember annyira nagyon szereti Istent, úgy követi Jézust, hogy tényleg mondhatni megtagadja önmagát, akkor lehetséges a bűntelenség? Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nekem van igazam. Nem biztos. A kérdés nagyon érdekel teológiai szempontból, hogy mi az igazság ebben.

Kedves Lelkiatya! Sajnos nagyon sokat stresszelek hónapok óta nagyjából mindenen. Sajnos ez néha pánikrohamokat is eredményezett. Mit tudna javasolni a pszichológussal való beszélgetésen felül? Hogyan tudnék felülemelkedni ezen a stresszen? Hogyan tudnék kiverni a fejemből sok, felesleges dolgot, vagy akár múltbéli hibákat, rossz emlékeket?

DJK! Kedves Lelki atya! Egy hete kérdeztem Önt a "Két tüdő, egyetlen lélegzet" (Görögkatolikus Metropólia kiadása, Debrecen, 2022) című könyvecske kapcsán. Válaszait követően, utánanéztem dolgoknak és szeretném megosztani, mire jutottam. Hátha másnak is hasznos. Mottóm: "Ferenc pápa éppen az ősi egyház gyakorlatára hívta fel a figyelmet, hogy mindenki hordozza az egyház küldetését. [...] az Istenre figyelő embereken keresztül tud szólni a Szentlélek. Nemcsak a papok kapják meg ezt a kegyelmet, hanem minden megkeresztelt, minden imádkozni tudó ember képessé válik arra, hogy meghallja az Isten szavát." (Hajdúdorog, 2021-10-17. - beszéd, Fülöp érsek atya) Mondanivalóm: 1./ Cantalamessa atya 2015-ben olaszul elmondott egyes gondolatai, ami 2022-ben jelent meg magyarul a könyvecske 68-70. oldalain, lényegében megegyeznek azzal, amint Ön írt itt a blogban 2017-07-26-án, 16:27:56-kor a karizmatikus mozgalomról. Szerintem ez a lényegi egyezőség a Szentlélek szimultán munkálkodása. Lelki atya 2017-ben netán már ismerte ezt a 2015-03-27-én elmondott prédikációt a www.cantalamessa.org oldalról? 2./ Válasza után, rátaláltam egy videóra, ami könyvecske szerzőjével, Cantalamessa atyával készült. Az interjú 2008-ban készült. 26 perces. Érdekes, tárgyilagos. Címe: Ne félj a Szentlélektől. Link: https://youtu.be/rf1-hRIdkQc Javaslom bárkinek megnézni, meghallgatni. Magyar szikronfordítás van. 3./ Lelki atya azt írja, hogy "évszázadok óta remekül kitapostott út van, nem kell kitalálni". Cantalamessa viszont azon a véleményen van (66. oldalon), hogy a helyes út nem a vagy-vagy, hanem az is-is. Természetesen a liturgikus előírásokat tudomásul véve! De ami nem liturgikus, ott már csak a hit és erkölcsi dolgokra kell ügyelni. A Hittani Kongregáció kiadásában = 1989-ben közzé tett "A keresztény elmélkedés néhány szempontja" című levél taglaja a megfelelő és nem megfelelő imaformákat. = 2016-ban közzé tett "Iuvenescit Ecclesia" című levél pedig a hierarchikus és karizmatikus egyházról szóló levél. Mindkét levél tartalmaz keleti katolikus hivatkozásokat. 4./ A tanfolyamot másképpen Szentlélek szemináriumnak is nevezik. Válasza után, véletlenül rátaláltam egy interjúra, ami Szentesi Csaba atyával készült; s ami 2019-02-01-én jelent meg a Főegyházmegye weboldalán "Életünk legnagyobb kalandját élhetjük át" címmel. Mindenkinek ajánlom ezt cikket elolvasni. Szíves véleményét várja: László -

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Nem illendő ilyet írnom és elnézést is kérek érte, de szeretném kérni Lelkiatyát, hogy ne tévessze szem elől a kérdésem és ha ideje engedi, tiszteljen meg hamarabb válaszával. Ne haragudjék rám, amiért ezt írom, már 3 napja cikázik a fejemben ez a kérdés és tulajdonképpen nem a magam hasznára kérdezem, másnak szeretnék segíteni. Még csak nem is kizárólag erről van szó, hanem úgy érzem, nagyon fontos lehet az a kérdés, amit fel fogok tenni. Hadd közöljem már most, hogy én írtam már Önnek amikor azt mondtam, van egy depressziós ismerősöm, aki pszichiáterhez jár és mások is próbálnak tanácsot adni neki, de nem gyógyul meg, hullámzó az állapota és volt már szuicid kísérlete. Ez a kérdésem végén még visszatér majd, de most engedje meg, hogy valami mást kérdezzek. Pár napja valami erős késztetést éreztem, hogy imádkozzak egy híres emberért, aki nem keresztény és nem csak érte, hanem akár másokért is, akiket ismerek, de nem ismernek engem, viszont tudom, hogy nem keresztények. Hogy térjenek meg. Nem is értettem, miért volt bennem ez a késztetés azzal az illetővel kapcsolatban, mert sok híres embert ismerek mint mi mindannyian, ezért híresek, hogy ismerjék őket sokan, de azelőtt még egyszer sem gondoltam erre. Ezzel kapcsolatban is kérdezhetném, hogy van-e ennek értelme, hiszen nem ismer engem, találkozni sosem fogok vele és ráadásul valószínűleg muszlim lehet ha vallásos egyáltalán, mert török emberről van szó. Kételkedni is kezdtem a megérzésemben, ha imádkoznék is érte, hogy tudna megtérni ha egyszer egy muszlim országban él. Ez most a körítés, a magyarázat a kérdésem további részére. Az történt tehát, hogy kíváncsiságból feltettem egy kérdést egy internetes fórumon, ahol keresztények és nem keresztények is vannak (ateisták, muszlimok, zsidók, mindenki) és kérdeztem, hogy másoknak van-e erről tapasztalata, mit gondolnak ők erről, hogy imádkozzunk valakiért, aki nem ismer minket. Nem írtam oda, de evidensnek tartottam, hogy vallásos emberek válaszára számítok, azt odaírtam, hogy keresztény vagyok. Megjegyzem, kaptam negatív kommenteket is, hogy a hit és Isten hazugságok, semmire és senkire nincsenek hatással, időmet és energiámat pazarlom, csak áltatom magam (ezek külön-külön hozzászólások voltak), de volt aki egyenesen azt írta, hogy ezzel a manipulációval megtöröm a szabad akaratukat és amit tennék, az emberiség elleni bűn és reméli soha nem állnak velem szóba többet. Kicsit sokára, de eljutottam oda, amiért írom ezt a levelet is: valaki írt nekem ugyanitt, hogy értékelné ha imádkoznék a testvéréért és az anyukájáért, de csak most jön a lényeg. Restellem, hogy ilyen kisregényt írok és ennyire feltartom a kérdésemmel, de jól akarok reagálni a helyzetre. Tehát az 57 éves testvére egész életében tolószékhez kötött, nem tud beszélni, etetni kell, a fürdőszobába ki kell menni vele, sokszor a mozgását nem tudja kontrollálni. Az anyukája 85 éves és ő gondozza legtöbbet a testvérét, már bottal jár, de mindig azt mondja, nem hagyja abba amit csinál, mert akkor az ő egészsége is meg fog romlani ha elhagyja magát. Ez a személy azt írta nekem, mindketten ateisták, a testvére és anyukája is, főleg azért, mert nem találtak válaszra az imáik. Az anyukája csak annyit kért Istentől, hogy ne romoljon az ő saját egészségi állapota, főleg a mozgása, hogy a beteget tudja ápolni nagyobb fájdalmak nélkül. Amint azt ez az illető is írta nekem, nem találtak válaszra az imái. Azt nem kérte, hogy teljesen gyógyuljanak meg és jobb legyen az állapotuk, csak annyit kért, hogy ne legyen rosszabb. Nos, nem így lett. A lényegben a lényeg: kér, hogy imádkozzak a testvéréért és anyukájáért és ha az imáim meghallgattatnak, akkor megpróbál újra hinni. Azt írta, ezen a ponton azzal is megelégedne, ha csak egyikük - vagy a testvére vagy az anyukája - állapota egy kicsit javulna, akkor megfogalmazása szerint "adna egy új esélyt ennek a dolognak, amit hitnek neveznek". Angolul írt, mert nem magyar, de lefordítva ezt írta. Körülbelül erről van szó az én értelmezésemben: most nem hívő, de korábban próbált hinni, gondolom elkeserítette, hogy nem jött a várt gyógyulás és esetleg más oka is lehet annak, hogy nem hisz, nem tudom mert nem ismerem, de azért még mindig szeretne hinni és ha az én imáim hatására javul a helyzet, akkor hinni fog. Még nem válaszoltam neki, de semmiképp nem fogom cserben hagyni. Először is felmerül a kérdés, mit írjak neki. Egyszerű, gondoltam, megírom neki, hogy minden nap imádkozni fogok érte, én hiszek az ima erejében, de írjam meg neki azt is, hogy nem tudom garantálni a sikert? Arra is gondoltam, lehet nem bánták meg Istennek a bűneiket és a bűn elválaszt Istentől, talán ezért se lettek megválaszolva az imáik. Javasoljam neki, hogy bánják meg a bűneiket ha még nem tették meg vagy ezzel ellenkező hatást érek el? Elég csak annyit írnom neki, hogy imádkozni fogok érte? Nem adom fel könnyen az imádságot és egyszer egy hónapon át imádkoztam egy ismerősért, aki akkor egy hónapig kórházban volt. Először lélegeztetni kellett, teljesen legyengült, hetekig nem tudták mi baja, egyik diagnózis a másik után, gyógyszerek miatt mellékhatások, egyik betegség után a másik, azt hittük talán meghal, szegény sírt is már a telefonban, anyukám is el volt szomorodva, de én kitartottam a hitemben és azt mondtam anyukámnak, meg fog gyógyulni. Mások szomorúak voltak, kétségekkel teli, kérdésekkel tele, én meg lelki nyugalommal azt mondtam, meg fog gyógyulni, mert az imáimat meghallgatták. Éreztem, hogy így történt. Imádkoztam érte amennyit csak tudtam, mentem Jézus keresztje elé a templomba, imádkoztam éjszaka, imádkoztam nappal. Egyszer már majdnem feladtam és nagyon csalódott voltam, de összeszedtem magam, imádkoztam tovább és meggyógyult ez az ismerősöm. Sok szenvedés után, de sikerült. Nem tudom mennyi szerepe volt ebben az imáimnak az orvostudomány mellett, de soha nem fogom elfelejteni ami történt. Mit tanácsolna nekem, erről beszéljek annak a másik szegény szenvedő embernek bátorításképpen vagy ezzel elvárásokat keltenék benne? Nem akarom túldimenzionálni a dolgot ahogy mondani szokták, túlgondolni, de mintha lenne rajtam egy kis felelősség. Mintha az én imáimon múlna de nem is kizárólag ezért, hiszen Isten nem köteles megtenni, amit kérek érte, de ha belegondolok, most van itt egy ember, aki nem hívő, de nem is adja fel, hogy hinni tudjon, lehet úgy érzi ez az utolsó alkalom, az utolsó esély, hogy a dolgok jobbra forduljanak, mert már annyi év szenvedése van mögöttük és itt vagyok én, aki vele szemben nagyon erősen hiszek és ezt nem öndícséretként mondom,de nem tudhatom, talán az egyetlen keresztény vagyok, akivel kommunikált az utóbbi időben, és mintha azt szeretné, tegyek meg helyette valamit, amihez neki már nincs lelki ereje. Mintha ez egy lehetőség lenne, hogy megszólítsam Istent valaki más helyett. Már azt említeni sem merészelem, hogy mindig amikor egy nem kereszténnyel beszélek, akkor azt érzem, megtestesítem neki azt, amiben hiszek. Úgy értem, a lehető legjobban kell tükröznöm Jézust és a keresztény hitet, mert lehet az én viselkedésem alapján alkot véleményt a kereszténységről. Ha jobban tudok neki segíteni, jobban hiszek abban, hogy segíthetek neki, Jézus szeretetével tudok rá nézni, akkor az máris egy megtett lépés a hite felé vezető úton, de legalábbis nem gátolom meg benne. Ha nem szeretem eléggé, nem vagyok elég emberséges, nem látja bennem Jézust, nem vagyok elég segítőkész, akkor levonhatja azt a következtetést, hogy a keresztény ember ugyanolyan mint a nem keresztény, hinni nem érdemes, Isten nem segít, nincs krisztusi szeretet stb. Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy pontosan mit írjak neki. Azt szerintem már most megírom neki, hogy imádkozni fogok érte, de írjak még valamit vagy ennyi elegendő? Ön szerint elképzelhető, hogy Isten adott nekem ilyen feladatot, hogy másokért imádkozzak és másokat hitre segítsek? A múltkor is írtam Önnek, hogy késztetést éreztem a depressziós ismerősöm megsegítésére, most ismét ez a helyzet, csak most a szenvedő kérte a segítségem és nem én hallottam a bajáról. Az nem kis dolog ha azt mondja valaki, ha meghallgattatnak az ÉN imáim, akkor Ő hinni fog. Rosszul érzékelem vagy ez tényleg egy különleges történés? Bizonytalan vagyok önmagamban, mert nem akarok túl sokat képzelni magamról, de érdekesnek tartom ezeket a tapasztalásokat, nem tudom mennyire általános ez, hogy egy hívővel ilyen történjen és ha Isten többet akar tőlem mint gondolnám, akkor nem akarom elvéteni. Ha van ilyen feladatom, hogy másokért imádkozzak, konkrétan másoknak segítsek hinni vagy más módon tegyek többet, akkor miért nem élem át azt, amit sok szent átél és miért nem kapok olyan bátorítást és bizonyosságot Istentől, mint ők, például miért nem jelenik meg nekem egy angyal és közli velem vagy miért nem jön hozzám Jézus? A szentek kaptak ilyen jeleket és biztosak lehettek benne, hogy mi a feladatuk, mit akar tőlük Isten. Ha nekem van olyan feladatom, amiről írtam, hozzám miért nem jön még egy angyal sem? Miért nem részesülök legalább egy eucharisztiás csodában, miért nem kezd el könnyezni-vérezni Jézus a kereszten ha a templomban megérintem? Miért nem történik ezek közül legalább az egyik? Csak egy átlagos, hétköznapi ember vagyok és az igaz, hogy jobban kellene magamban hinnem, de ha annyi szentnek megadatott valamilyen csoda, amitől biztosabbak lehettek magukban, akkor miért nem kapok én is ilyet tekintettel arra, hogy nem egy kolostorban elvonuló apáca vagyok, akinek valahogy alapvető, hogy Isten szolgájának kell lennie és felad ezért mindent, hanem a világban benne élve teszek bármit, amit teszek, jobban kiszolgáltatva a kísértésnek, bizonytalanságnak, ellenségeknek, hitetlenségnek? Ha van olyan feladatom, amiről írtam is és egyáltalán bármit is szeretne tőlem Isten, akkor miért nem ad nekem egyértelműbb üzenetet? Nekem legalább akkora szükségem lenne rá, mint a szenteknek, akik kaptak egy jelenést, látomást, eucharisztiás csodát, stigmát és még nem tudom miket. Jézust már láttam álmomban és mondott is nekem valamit, de annak semmi köze ezekhez. Restellem, hogy ennyire komolyan veszem az egészet, de a szívemen viselem mások sorsát és annyira szeretném, hogy térjenek meg Jézushoz, így ha lehetőségem van segíteni, azt is komolyan veszem.