Tisztelt Lelkiatya! Egy elég fontos kéréssel fordulnák Önhöz! Kérem imádkozzon értem hogy tálalják egy olyan lelkiatyát aki segít nekem az élet nehézségein át vergődni (lelki értelemben) . Az előző lelki atya szép csendesen passzívan persze nem latvanyosan le mondott rólam. ( meg szabadult tőlem) Illetve kérem tanácsát én személy szerint hogy imatkozzak ezért! ( amúgy az illető atyáért is imádkoztam és fogok is .) Ez így érzem nagyon fontos lenne. Előre is köszönöm ha időt szám rám az imádságba. Ferenc

Kedves Lelkiatya! Badacsony közelében hol lehet Görögkatolikus misére menni?

Tisztelt Lelkiatya! Nem olyan régen kérdeztem már, én írtam azt a kérdést, hogy elégedetlen vagyok az életemmel és semmi nem tesz boldoggá. Nagyon köszönöm, hogy válaszolt nekem. Tudom, látom az oldalt nézve, hogy mennyire elfoglalt. Abban a kérdésemben azt is leírtam, hogy több nyelven tudok, öt nyelvet tanultam. Amennyire vissza tudok emlékezni, azt nem mondtam, hogy fordítói diplomám van, de talán kiderült, mert írtam, hogy lenne bennem hajlandóság a képességeim fejlesztésére, szakfordító képzéseket elvégezni. Most azért kellett pontosítanom és megírni, hogy rendelkezek ilyen végzettséggel, mert ehhez kapcsolódva kérdeznék. Kezdő fordítóként vállalnék ingyenesen, önként és pénzért is fordításokat. Vannak erre különböző lehetőségek, mármint arra, hogy megbízást szerezzek, jelentkezzek meghirdetett szövegeket fordítani, nemrég kaptam is egy megbízást egy tudományos szöveg fordítására. Még nincs elég megbízásom, de már akad valami. Már egy ideje foglalkoztat valami a szakmával kapcsolatban, ami most vallási szempontból érdekelne engem. Keresztényként fordíthatok-e más vallású személyeknek? Bárkinek, aki valamilyen más vallásban hisz: zsidó, muszlim, buddhista, akármilyen vallású személy. Szabad-e vagy elítélendő-e más vallásokról szóló szövegeket fordítani? Vállalhatok-e keresztényként akár önként is ilyet ha csak úgy tekintenék arra a szövegre mint fordítandó munka, tapasztalatszerzés a fordításban és nem térnék át emiatt más vallásra? Nem korlátoznám a munkám ilyen szövegekre, de ha nem bűn, akkor ilyet is szívesen fordítanék, mert minden szöveg hozzátesz a szakmai tapasztalatomhoz, minden szöveggel fejlődök, mindenből tudok újat tanulni. Leginkább zsidó kapcsolódású szövegekre gondoltam, mert találtam olyan zsidók által készített, nekik szóló honlapokat, melyek részben le vannak különböző nyelvekre fordítva, de azért annyira nem sok nyelvre, hogy ne tudnék akár én dolgozni rajta. Boldogan fordítok én mást is, a zsidó témájú szövegek nem kizárólagos érdeklődésemet jelentik. Ha esetleg fordíthatok ilyet, akár megkeresésre, akár önkéntesen, akkor számít bármit is a szöveg tartalma? Egy magyarországi zsidó zsinagóga, hitközség honlapját lefordítani szabad-e nekem mint keresztény embernek? Vagy ha ilyet teszek, akkor hozzájárulok ahhoz, hogy a zsidók ne fogadják el Jézust? Én csak egy szöveget fordítanék, nem én lennék az akadály, ami a zsidó emberek és Jézus közé áll. És a külföldi, izraeli zsidókra ugyanez vonatkozik vagy az súlyosabb eset? Én nem vagyok nagyon Izrael-szakértő, de már amennyire olvasom, látom az ottani híreket, azt veszem észre, hogy a Templom-hegy kapcsán viszonylag gyakran cikkeznek mostanában és egyre fontosabb a zsidó embereknek, sőt egyesek azt is szeretnék, hogy ott épüljön meg az úgynevezett Harmadik Templom. A Harmadik Templom tudtommal majd az Antikrisztus temploma lesz, mert eljön majd a "Messiás", akikről a zsidók azt fogják hinni, hogy ő az, de persze Jézus az, csak ők még nem tudják. Több ezzel a templommal és a zsidó vallás más aspektusaival kapcsolatos szöveget, pontosabban honlapot is találtam, ami egyébként nem egy nagyon nehéz nyelvezetű, de azért nem is túl könnyű, a héber mellett angolul elérhető és felmerült bennem a kérdés, önkéntes alapon vállalhatnám-e ilyenek fordítását angolról egyéb nyelvekre, amit ismerek. Azért fordult meg a fejemben, mert ezeknek a személyeknek, akik ebben hisznek, akik ezekről írnak, fontos, hogy minél több emberhez eljusson az, amivel foglalkoznak, támogassák őket és a több nyelv ezt segíti elő tehát lehet könnyen szerezhetnék ilyen téren tapasztalatot ha ilyen helyen próbálkozok fordítóként, lehet örülnének is neki ha önként fordítanám azokat. Ha bűn az ilyeneket lefordítani, akkor persze nem fordítanám le, egyébként önkéntes alapon gondoltam, más szövegeket is fordítottam önként, csak azok nem vallási témák voltak. Keresztény, kereszténységgel kapcsolatos szövegek, honlapok, online elérhető tartalmak fordítása is az elképzeléseim között volt persze. Arra nyilván máshogy tekintenék hiszen én magam is keresztény vagyok, az olyan lenne számomra mint a fordításaimon keresztül Jézusnak dolgozni. Természetesen Jézus nekem a legfontosabb, az irányadó, a Megváltóm, mindenek felett áll, ami nem ellene van, azt megcsinálom, ami viszont ő ellene szól és vele szemben bűn, azt akkor se tenném meg ha milliókat fizetnének érte. A kérdésemet is azért tettem fel, hogy nehogy olyan szöveg fordítására vállalkozzak, akár önként, ami bűn Jézussal szemben. Egyszer amúgy jártam úgy, hogy ne csak zsidókat említsek, hogy muszlim nőknek szóló internetes webáruház, online ruhabolt honlapját kellett volna fordítani. A termékek a muszlim vallás szokásait, szabályait követték. Egy kisebb szövegrészt bíztak rám, meg voltak elégedve a fordításommal, de végül nem én fordítottam az egész honlapot. Most a leírtak alapján felmerülhet itt is a kérdés, hogy ez bűn-e vagy sem. Akkor eszembe nem jutott, hogy ez bűn lenne, az ember kezdő fordítóként boldog ha fordíthat és tapasztalatot gyűjthet. Előre is köszönöm ha megválaszolja a kérdésem.

Kedves Lelkiatya! Simon Attila okleveles kántor kiadta az"Uram nyisd meg ajkaimat" című kottás könyvet Dr. Kruppa Tamás atya ajánlásával. Szerintem nagyon jó, hiánypótló könyv. Már több kántornál is láttam ezt, amit szívesen forgatnak, hiszen nagy segítséget kapnak munkájukhoz. Hol lehet ezt kapni? Várom válaszát.

Kedves Lelki Atya! Köszönöm, hogy imádkozik értem a gyermekáldásért. Máriapócsra is elmentünk már épp ezért, akkor sajnos a mi a hangunk nem ért fel elég magasra...majd legközelebb gondolom. Elnézést a következő kérdésért, de olyan érdekes, hogy a cigány családokban általában 'ha kell, ha nem' jön a gyerek. Ma találkoztam olyan cigány anyukával, aki az 5. gyerekét adta intézetbe. Lehetséges, hogy ezek a párok boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek, jobban szeretik egymást, mint én és a férjem? Vagy Isten szereti őket jobban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket? Talán fel kellene mondanom nekem is a munkahelyen és csak otthon lenni és az ilyesmire koncentrálni? Ha a gyermek ajándék, akkor Isten neki miért ad és nekem miért nem? Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az enyém bizonyára ez...de akkor sincs igazság. A volt párom, aki rútul elbánt velem, most boldog családban él és állítom, hogy egy fél imát sem mondott el azért, hogy így legyen. Azt mondják a poklot a Földön kell keresni....van olyan nap, mikor ezt sajnos el is hiszem. Néha nagyon nehéz optimizmust erőltetni magamba és bizakodóan kérni Istent, hogy tegyen csodát, mert mintha Isten az én kéréseimnél a rossz szemüvegét vette volna fel, mert a cigány asszony 5 gyerekéből legalább hármat hozzám kellett volna küldenie...

Dicsőség J?zus Krisztusnak! Tisztelt Lelki Atya! A tanácsát kérem! A vejem visszafogott, csendes, szorgalmas ember. Néhány éve fiatalok lettek a szomszédaik. A gyerekeik is hasonló óvodáskorúak. Bar?tkoznak, közös programokat csin?lnak, ami nagyon jó. A baj csak az, hogy a vőm az egyik szomszédnál túlságosan sok időt tölt, olyankor is amikor a férj nincsen otthon. Az a meglátásom, hogy különösebb vonzalom van közöttük. A lányomhoz néha nagyon nyers, arogáns, stb. Ez a helyzet már több hónapja fennáll. Eddig én tartózkodtam attól, hogy szóvá tegyem a dolgot,de látom a kisunok?mon|akit nagyon szeret,] hogy szenved. Egyre nehezebben tudom viselni ezt az állapotot. Mit tegyek? Köszönettel várom a válaszát, tanácsát. Mamy

DJK! Tisztelt Atya! Az érdekelne, hogy kb. idén (2022) lesz Apostolos könyv kiadva? mert ha nem, akkor magán használatra állítok össze, de ha lesz hivatalos viszonylag hamar, akkor nem vesződöm vele. Köszönöm.

Kedves Lelkiatya! Nem értek egyet azzal, hogy nem segít hozzá a helyes döntéshez, ha erről beszélünk. Ha nem találkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor hogyan tudunk az Egyház parancsai szerint cselekedni ezekben az esetekben? Például ha egy kismama nem tudja, hogy az életére törő magzatot nem lehet megölni, akkor hogyan tud felelősen beleegyezni egy kezelésbe, vagy visszaautasítani azt? Ugyanígy a katolikus orvosoknak is tisztában kell lenniük az Egyház tanításával, hiszen őket is komoly felelősség terheli (a legtöbb esetben komolyabb, mint az anyáét). Szóval ha egy súlyos vérzéses esetben nem elvégezhető az abortusz az anyát megtámadó magzaton (pedig ekkor a jogos önvédelem problémája is felmerül), akkor gyakorlatilag nincs olyan szituáció, amire a Lelkiatya megjegyzése alkalmazható. Olyan beavatkozásból, ami esetleg a magzat életébe kerülhet, csak egy van, azt pedig abortusznak nevezzük, függetlenül attól, hogy direkt (mechanikai) vagy indirekt (kémiai) eszközzel végzik el. Szóval tényleg kíváncsi lennék, hogy milyen konkrét esetre gondolt a Lelkiatya. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Lelkiatya! Reménykedem, hogy tud nekem tanácsot adni. Nem hiszem, hogy a problémám, kérdésem súlyos baj lenne, de nekem személy szerint elég elszomorító. Az bánt engem, hogy nem tudom, nem vagyok képes elhinni, hogy Istennek értékes lehetek, de ami talán még ennél jobban is bánt az az, hogy szeretem nagyon, tényleg nagyon, de érzem belül, hogy nem eléggé fejezem ki. Ez az érzés még erősebb akkor, amikor látok más keresztény embereket, akik bármit is, de tesznek valamit, akár folyamatosan, rendszeresen, hogy kifejezzék a hitüket. Nem is biztos, hogy szándékosan, tudatosan teszik, de megteszik. Nem rosszindulatból mondom ezt, nem kívánom másoknak, hogy távolodjanak el Istentől vagy ne tegyenek jót, annak én is örülök, mert szükség van ezekre nagyon a mai világban, de olyankor ha őket látom, ráébredek, hogy amit teszek, az olyan kevés. Pedig nem is biztos, hogy így van, hogy ők többet tesznek nálam. Adományozás, adakozás terén jól állok, ha nem veszi dicsekvésnek, hogy ezt mondom, de érzem, hogy sok mindent tehetnék még. Vannak ötleteim, hogy mit tehetnék még, de ez csak félmegoldás. Mikor gondolkodtam, mit tehetnék még a hitem kifejezésére, erre jutottam: gyakori imádság, néha böjt, de ha csak Húsvét előtt teszem már az is valami, adakozás további folytatása, rendszeres templomlátogatás, sajnos nem járok templomba, csak ritkán és rendszertelenül. Valamelyik héten többször is, valamelyik héten egyszer sem. És az önkéntes munka. Vagy ha nem önkéntes munka szervezeten keresztül, akkor valamilyen formában másoknak segíteni. Ha ezeket meg tudnám rendszeresen tenni, már azzal rengeteget fejlődnék, rengeteget tennék a hitem kifejezésére. Azt fontosnak tartom, hogy elmondjam, én jót akarok másoknak és szívesen segítek, sajnálom a szenvedő, nélkülöző embereket, de igazából ha tényleg őszinte akarok lenni, a jó cselekedeteim, amiket eddig tettem és amiket ezután tennék, elsősorban Istennek szánt üzenetek lennék és csak másodsorban segítség másoknak. Erről mit gondol, Lelkiatya? Többek között ha adományoznék valakiknek, akár rászoruló embereknek, akár az egyháznak, ha valakinek megbocsátom hogy megbántott, ha valakinek segítek eligazodni a kereszténységben, mert éppen keresi az útját és szeretne Istenhez közeledni, de tanácsra szorul, már volt erre példa, hogy segítettem ebben valakinek, akkor ez leginkább egy olyan üzenet, mintha azt mondanám: "Jézus! Te azt mondtad, úgy szeressük egymást, ahogy te szerettél minket. Szeretlek téged, elsősorban téged szeretlek és mivel szeretlek, azt teszem, amit mondtál, ezért szeretek másokat." Úgy érzem, nem teszek eleget a szeretetem kifejezésére. Nem járok rendszeresen templomba, nem segítek másoknak rendszeresen, nem böjtöltem még soha, nem imádkozok rendszeresen. Az ima azért maradt el, mert egy időben rendszeres volt, de egy ideje mélyen a szívemben nem tudom elhinni, hogy Isten szerethet, amikor pedig bűnt követek el, akkor szégyellem magam. Az lehet, hogy elmondok egy bocsánatkérő imát, de az, hogy rendszeresen imádkozzak, azt gátolja a szégyenérzetem. Tegnap sem imádkoztam, pedig olyan szeretet volt bennem Isten iránt, de mégsem imádkoztam, mert a szégyenérzet megakadályozott, hiába kértem már bocsánatot Istentől. Ha rendszeresen imádkozok, akkor is vannak bűneim, még akkor is ha kevésbé súlyos és jóval ritkább, ezért állandóan szégyenlem magam és ezért nem imádkozok. Attól még én szeretem azt, akihez imádkoztam, csak tudatosan, szándékosan távol maradtam tőle, mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok így is és annyira tisztelem, hogy inkább nem közeledtem felé, egy bűnös, piszkos valakiként nem akartam közeledni ahhoz, aki tökéletesen tiszta. Eltértem attól, amiről kérdezni akartam. Az lenne a kérdésem, hogy mit tehetnék a hitem kifejezésére. Ima, böjt, adomány, misére járás, ezeket kellene tennem? Esetleg van bármi, amit nem soroltam fel, de megtehetném? Azt is szeretném megkérdezni, hogy számít-e, hogy egyedül teszem mindezt vagy közösségben. Hogy egyedül adományozok, vagy részt veszek önkéntesként valamilyen adományosztáson/gyűjtésen. Nem lehet mindenki önkéntes, sokaknak ideje sincs rá, nem is lenne szükség annyi önkéntesre, akkor számíthat ugyanannyit az én segítségem is, mintha önkéntes lennék. Istennek mindenképpen az kell, hogy közösségen keresztül segítsünk? Még szeretnék kitérni valamire, amire szorosan kapcsolódik ehhez és mindahhoz, amit eddig leírtam. Valamiért félek közösségbe menni. Pontosabban szólva bizonyos esetekben félek. Sosem voltam az a fajta, akit rengeteg ember vett körül és velük ment szórakozni. Volt 2-3 vagy 1 barátom és velük töltöttem az időt, de nem hatalmas baráti társasággal. Emiatt nagyon furcsa lenne nekem például az önkéntes munka, ahol sokan vannak. A misére járásban is meggátol valami. Régen rendszeresen jártam, de új helyre költöztem már 3 éve és azóta itt még csak egyszer voltam görögkatolikus misén. Egyszer amikor ott is maradtam, az Nagypénteken volt, egyszer amikor közben kislisszoltam. A templomba általában úgy mentem imádkozni, hogy nem misére, hanem csak egyedül, misére pedig inkább csak különleges alkalmakkor és nem a görögkatolikus templomba, oda csak egyszer mentem. Annak oka is volt, hogy miért nem a görögkatolikusba mentem. Amikor édesanyámmal mentünk együtt karácsonyi misére, akkor a római katolikusba mentünk, mert az volt közelebb hozzánk és anyukám emiatt akart oda menni, ami egyébként egy szép mise volt, nem bántam, hogy elmentem. Református istentiszteleten is voltam már. Nem rendszeresen, egy vagy két alkalommal csak. A járvány alatt nem voltam templomban, tehát hiába lakok itt három éve, ahol lakok, akkor nem volt lehetőség és mivel édesapám egészsége nem volt megfelelő, nem is tudtam volna, nem is akartam volna ott hagyni egyedül és akkor az volt a legfontosabb, hogy vele legyek. Tehát kicsit tartok a misére járni. Amikor egyszer voltam, először furcsa volt, hogy sokan vannak körülöttem és más hívek biztos gyakran mennek és én kívülálló vagyok. Mikor láttam, milyen kedves mindenki, akkor megnyugodtam. A félelmeim ellenére paradox módon mégis vágyok a templomba és ha időm engedi, mennék akár több misére is hetente. Sajnos a papoktól is félek. Értem ezt úgy, hogy ha sokan vagyunk a misén és beolvadok a tömegbe, akkor nincs gond, de nem mernék odamenni egy paphoz csak úgy, hogy szeretnék gyónni, vagy szeretnék adományozni tehát valami okból egyénileg odamenni, nem lenne bátorságom. Gondolkodtam, melyik misére menjek ha egyáltalán elmennék, időbeosztásomból következik, hogy én szinte akármelyikre mehetnék, de ha olyan időpontban mennék, amikor esetleg csak én vagyok a misén és a papok, nagyon kellemetlenül érezném magam. Volt már ilyen, amikor egy hétköznap mentem, de akkor nem ültem végig a misét, eljöttem közben. Attól félnék, hogy a papok bolondnak néznének, hogy én akkor megyek és egyedül vagyok. A misén az szokás, hogy sokan vannak, de legalább azért pár ember van ott. Különös lenne ha egyedül lennék. Ha meg gyakran mennék, akkor azért félnék, hogy mit gondolnak a papok, ha egyáltalán felismernek, hogy sokszor megyek. Nem hiszem, hogy sok ember van, aki heti háromszor is elmegy akár a misére, nekem viszont elvileg lenne rá időm tehát lehet megtehetném. Én ha akarnék, majdnem minden nap is mehetnék, mert van annyira szabad az időbeosztásom, hogy megtehetném. Vannak bennem tehát félelmek, pedig nyomaszt, hogy a hitemet nem tudom eléggé kifejezni. Az adományozás sikerül, már gyakran csináltam és örömet is okozott nekem. Itt csak egy bökkenő van, illetve megválaszolandó kérdés. Eddig mindig egyházon vagy más intézményeken keresztül adományoztam, volt adománygyűjtés és akkor kihasználtam a lehetőséget, amennyit csak tudtam, adakoztam. Kicsit szégyellem, de egyénileg nem szoktam adni a rászorulóknak. Ha látok hajléktalanokat, akkor nekik nem merek adni, mert félek, hogy bántanának ha nem elég nekik, amit adok, ha esetleg részegek és nem vettem észre, ha egyszerűen csak gonosz és azért. Nem akarok én rosszat gondolni másokról, de nem könnyű bízni az embereknek mikor annyi rossz történik, nappal is rendszeresen kirabolnak, megölnek embereket. Ami azt illeti, nem is tudom kell-e ilyet tennem, mert nem tudhatom mire költené a pénzt, amit adok neki. Egyszer félelem és bizonytalankodás után gondoltam, hogy adni kellene valamennyit egy hajléktalannak, aki az utca túloldalán állt, de nem adtam végül, mert láttam, hogy cigarettázik és nem akartam, hogy ilyenekre költse, amit kapna tőlem, mert ezzel nem teszek jót vele ha rossz szokásokra költené. Kell adakozni hajléktalanoknak vagy nem? Nem tudhatjuk mire költi. Ne is foglalkozzak ezzel, csak mindig adjak? Adtam már kéregetőnek, de az egy nő volt kisbabával. Pénzt kért, de látta rajtam, hogy nem akaródzik nekem adni és akkor mondta, hogy ha ételt veszek neki, az is megfelel. Akkor már elmentem vásárolni neki és a gyermekének, mert így biztosra mehettem, hogy lenne értelme annak, amit kap. Csak a gyerekének kért, de vettem neki is egy teát. Mindig jó érzéssel tölt el ha valakiknek segítek és Istennek kifejezem ezáltal a szeretetem. Milyen más módon fejezhetném még ki? Ha van bennem egy késztetés, hogy kifejezzem a szeretetem, amit iránta érzek, akkor az Istentől származik? Ha érzem a késztetést, hogy kifejezzem az Isten iránti szeretetem és érzem is azt a nagy szeretetet, akkor az azért van, mert Isten akarja, hogy ennyire szeressem és ki is fejezzem? Azért akarja, hogy szeressem, mert ő szeret engem? Azért akarja, hogy akarjak hozzá közel lenni, mert ő akar én hozzám közel lenni? Ez az egyik módja. A másik az lenne, amikor ez az emberben csak úgy kialakul, de nem Isten akarja, hogy kialakuljon hanem csak megtörténik magától. Mint amikor beleszeretek valakibe. Az, akibe szerelmes vagyok, nem biztos, hogy akarja, hogy én szerelmes legyek belé, de mégis beleszeretek. Itt melyikről van szó? Arról lehet-e bármi tudomásunk, hogy Isten hogyan éli meg ha valaki nagyon szereti? Jézus életében gondolom volt erre valamilyen példa, hogy ha valaki kifejezte neki, hogy nagyon szereti, akkor ő hogyan reagált. Ismerem a Bibliát, de nem annyira amennyire kellene, így inkább feltettem mint kérdést. Isten nem teljesen úgy érez, ahogy az emberek, de olyan jó lenne tudni, nekem, aki nagyon szereti őt, hogy ő hogyan éli meg, okoz-e neki örömet, értékes-e számára, nagyobb örömet okoz-e neki az, amikor sokkal jobban szeretem, mint amikor sokkal kevésbé. Mióta fokozatosan közeledtem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy nem biztos, hogy minden keresztény ember ugyanannyira szereti, mert attól még, hogy az ember imádkozik és megy templomba, néha jót cselekszik, hisz Istenben, megbánja a bűneit, attól még nem biztos, hogy azt a hatalmas, alig kifejezhető, nehezen elmagyarázható, az ember lelkét betöltő szeretetet is érzi. Saját tapasztalatból tudom, hogy most sokkal jobban szeretem Istent. Régen elmentem templomba, jártam gyónni, de akkor nem éreztem ennek a mostani nagy szeretetnek a töredékét sem. Hittem benne, de nem szerettem őt teljes szívemből. Szívesen fogadnám tanácsait azzal kapcsolatban, hogy hogy fejezhetném ki a szeretetem iránta. Ez a nagy Isten iránt érzett szeretet változást is hozhat, én arra gyanakszom. Van ugyanis valami, amiben még lehet bőven lenne tennivalóm a magánéletemmel kapcsolatban. A barátommal (párommal) már szexeltem többször és már együtt is élünk, de nem vagyunk házasok. Az utóbbi időben éppen nem szexeltünk, már hónapok óta, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én emiatt gondolom bűnös vagyok. Azt nem hiszem, hogy most hirtelen el akarna engem venni feleségül. Most azonnal biztosan nem akar. Nem az a hirtelen, azonnal cselekvő ember. Egyszer talán, de nem tudom. Szeret engem, a szexet nem siettette a kapcsolatunk elején, a szüleimet szereti, az övéinek bemutatott már, nem csak szexre kellettem neki. Őszintén megmondva, most én sem vágynék esküvőre, mert más problémák foglalkoztatnak, nem a házasság. Isten iránti szeretetem miatt gondolkodtam ezen és nem tudok szexelni vele, mert bennem van az érzés, hogy ez bűn és ha Isten tényleg fontos nekem, akkor nem teszem meg. Amikor Jézusra gondolok, akkor végképp nem vagyok képes rá, mert nem lenne lelkiismeretem bűnt elkövetni és ezzel őt megbántani, szembemenni a kéréseivel, mert látom a lelki szemeim előtt hogy szúrták át szegekkel a kezeit, a lábait, hogy folyt az ő szent vére a kereszten, milyen lehetett neki cipelni a keresztet fájdalmakkal, gúnyolódások mellett miután agyonverték. Képtelen vagyok bűnt elkövetni ha erre gondolok. Pluszban neki köszönhetek mindent. Nem csak a megváltásról mint konkrét eseményről beszélek hanem az a helyzet, hogy talán nem lennék életben vagy borzalmas életem lenne Jézus nélkül, mert megmentett a depresszióból és öngyilkos gondolatoktól. Ha ez nem történt volna meg, már vagy öngyilkos lettem volna vagy a pszichiátrián lennék, harmadik esetben itthon lennék minden nap boldogtalanul, megkeseredve. A kereszthalálával, a feltámadásával felnyitotta a szemem. És azzal, hogy megmutatta nekem, mi az élet értelme. Nem lenne szívem megbántani őt és nem akarnám magamra haragítani. Ha nem házasodok össze azonnal a párommal, akkor választanom kell a párom és ő közötte? Akkor el kell döntenem, hogy maradok a párommal egy lakásban, de ezzel magamra haragítom és megbántom azt, akit nagyon szeretek vagy különköltözök a páromtól, akár szakítok is vele és Istennek tetsző döntést hozok? Ha tegyük fel együtt maradok egy lakásban a barátommal, de nem szexelek vele, az is bűn? Egyikünk sem az a típus, akinek a szex lenne a legfontosabb. Ha barátokként lakunk együtt, az is bűn lenne?Már előre látom, hogy azt fogja nekem írni, ezzel kezdjem és ezt rendezzem előbb, mert ha ez nem rendeződik, addig hiába fejezem ki a szeretetem másképpen. Nem könnyű helyzet, két éve lakunk együtt, egyébként szeret engem és nagyon jó hatással vagyok rá. Arról nem is beszélve, hogy ha vele lakok, akkor jobban tudok neki segíteni Istenhez közeledni. Nem hisz Istenben, de jó hatást tudok nála elérni a saját hitemmel, a saját átalakulásommal. Szeretném is, hogy kialakuljon benne a hit. Ahhoz képest, amilyen régen volt, amikor megismertem, ég és föld a különbség. Jó értelemben. De Istennek fontosabbnak kell lennie, tudom, hogy így van.

Kedves lelkiatya! Tanácsát szeretném kérni mit tegyek hogy ne érezzem rosszul magamat ha gitáros misét tartanak nálunk (sose szólnak előre, így nem tudok másra menni, ha meg látom már a gitárt mégse illik elmenni)? Nagyon szomorú és dühös leszek már onnantól fogva, mert tudom, hogy akkor kimarad a kedvenc részem a zsoltárok és ráadásul a dicsőség, a szent vagy is más mint normálisan.... tudom, hogy a misére kéne figyelnem, de dühít hogy mindent megváltoztatnak... nem tudok rendesen részt venni a misén, bekapcsolódni az énekekbe (körbe nézve egy-két ember énekel a többség akik hagyományosan énekelnek ilyenkor nem)...

Kedves Lelkiatya! Én írtam régebben amiatt, hogy egy építési vállalkozó kicsalta és ellopta a babaváró hitelünket. Kitartó imádságot szeretnék kérni Öntől és a kedves olvasóktól, hogy kérjék a mi mennyei Édesanyánkat, járjon közben értünk, hogy visszakapjuk a pénzt. Tudom, hogy aki Őhozzá fordul, nem marad segítség nélkül.Bízom a Megváltónkban,aki nem tud részvétlen lenni a szegény szerencsétlenek iránt. Kérem erősítsék a fohászunkat az Ő, és a mi gyengéden szerető Édesanyánk közbenjárása által! Köszönettel jelzek ha az Úr meghallgatott. Dicsőség Jézus Krisztusnak! Sándor

Kedves Lelkiatya! Mit lehet tenni azért keresztényként, hogy a jövőnk ne mások döntéseitől függjön, hanem egyedül Isten akaratától? Például az Úr bizonyosan azt szeretné, hogy békében éljünk, mégis háborút forralt/nak felettünk.. Vagy gondoljunk csak a történelemre! Hányszor haragítottak már össze nemzeteket egymással, holott addig boldogan együtt éltek..

Tisztelt Lelkiatya! Összeegyeztethető a mindennapi keresztény élet azzal,hogy ha valaki hit nélküli környezetben él és dolgozik?Megtartható így Isten szeretete? Én sohasem szégyelltem megvallani a hitemet mások előtt. Egyszer valaki ezért azt mondta: bátor vagyok. Bennem mindig Jézus szava visszhangzik: ?..aki megvall engem az emberek előtt,én is megvallom Atyám előtt,..? Jelenlegi munkahelyemen nem tudok senkiről sem aki gyakorolná a vallását,mindenkinek ?nyomós? oka van erre. De van köztük egy ateista fiatalember,aki nincs megkeresztelve sem,élettársi kapcsolatban él kislánya édesanyjával. Én egyszer erről elmondtam a véleményem,így került szóba köztünk a hit kérdése. Nem megtéríteni akartam,csak beszélni neki Jézusról,de kifogytam az érveléseimből,lezártam a beszélgetést,mert nem bírtam tovább hallgatni,ahogyan gúnyolódott. Azóta nagyon rossz érzésem van vele szemben,nem tudom megmagyarázni mi is ez. Csak azt tudom,hogy igyekszem elkerülni,már amennyire ez lehetséges egy munkahelyen. Olyannyira,hogy a kilépésemet fontolgatom,amit sajnos egyszer hangosan ki is mondtam. Kiderült,hogy egy éve az elbocsátásán gondolkodnak a hanyagul végzett munkája miatt,de nincs helyette más,kérték legyek türelemmel,és,alkalmazkodjak hozzá. De a Biblia az mondja:? Ne barátkozz olyannal,aki indulatos,?,hogy el ne tanuld útjait.? Hogyan védhetném meg magam? Hogyan védhetném meg Jézust? A legtöbbször mindig elmenekülök..,nem harcolok senki ellen. Többen azt mondják rólam,ha rám néznek: béke és nyugalom árad belőlem,és ezt átadom a környezetemnek. De félek,hogy elveszítem? A munkahely váltás gondolata mindig akkor fogalmazódott meg bennem,amikor az adott helyen már nem volt békém,ha úgy éreztem nem tudok többet adni,többet tenni. Amikor egyre többször kirekesztenek beszélgetésekből,mondván én ezt nem hallhatom és higgyem el,nem akarnám hallani;amikor a jelenlétemben nem mutatnak meg dolgokat,mert kitérnék a hitemből stb. Ilyenkor mindig azt gondoltam,az én utam itt véget ért. Mintha egy küldetés része lenne ennek a nyugalomnak a sugárzása,ugyanakkor azt akarom,hogy ezt hiányolják,mikor elmegyek. Ez nem keresztényi érzület,ügye? De leginkább attól félek,hogy a békével együtt elveszítem a kis mustármagnyi hitemet. Félek,hogy a környezet,amelyben élek eltérít a helyes útról,mert sajnos nem vagyok olyan erős,mint Jézus. Nem tudom,talán könnyebb volna,ha biztos alapokra épült volna a kapcsolatom Istennel,ha beleszületek a vallásosságba,de nem így történt. Mindig is olyan hitet szerettem volna,amelyet Jeremiás próféta ír le: mint a víz mellé ültetett fa,mely szárazság idején egészen a folyóig ereszti gyökereit,hogy lombja üde zöld maradjon.

Krisztusban szeretett Lelkiatya! Sokszor úgy érzem, hogy a Jézus-ima mondása egy olyan fogódzó, ami nagyon tud segíteni megkapaszkodni a viharos időben, de szeretnék el jutni oda a Jézussal való kapcsolatomban, hogy már ehhez sem ragaszkodom. Kvázi úgy imádkozni, hogy nem is mondom se hangosan, se magamban az imát, hanem szavak nélkül "csak" jelen lenni Jézussal. Úgy értem, hogy még a Jézus-ima kezdetekor sem. Nagyon vágyom erre, de vajon lehetséges kvázi egyből az Úrral lenni? Vannak olyan szentéletű atyák akiknek ez sikerült vagy olyanok akik köztünk élnek ?s segítenek ilyen szavak nélküli imában való előrehaladásban? Köszönve: Lívia

Tisztelt lelkiatya! Hol az isteni gondviselés irgalom igazság szeretet wgy szenvedéssel traumákkal magánnyal anyagi gondokjal evtizedek óta teli életben? Már idegomlásig jutottam hogy hitem erőfeszítéseim ellenére fiatalkoromtól középkorosztályig eljutva ezt kaptam...a pszichologus terapia gyogyszer mellett is leirta esélytelen a javulas amig körülményeim kapcsolataim nem javulnak; ha már totálisan helyre nem állhatnak. Szerinte emberfeletti amir eddig végigvittem, lelkiatyám szerint is.. Mégis mostanra elfogyott hitem pszichés erőm is. Nem lehet egy életet áldozatmartir szerepben leélni. Nem odavisz hanem már elvisz az Istentől...hitélet folyamatos eredmény semmi ha tudja Isten mindenhatókent hogy ezzel semmit nem ér el, miért teszi ezt velem? Miért nem segit?