Kedves Lelkiatya! Mit lehet tenni azért keresztényként, hogy a jövőnk ne mások döntéseitől függjön, hanem egyedül Isten akaratától? Például az Úr bizonyosan azt szeretné, hogy békében éljünk, mégis háborút forralt/nak felettünk.. Vagy gondoljunk csak a történelemre! Hányszor haragítottak már össze nemzeteket egymással, holott addig boldogan együtt éltek..

Tisztelt Lelkiatya! Összeegyeztethető a mindennapi keresztény élet azzal,hogy ha valaki hit nélküli környezetben él és dolgozik?Megtartható így Isten szeretete? Én sohasem szégyelltem megvallani a hitemet mások előtt. Egyszer valaki ezért azt mondta: bátor vagyok. Bennem mindig Jézus szava visszhangzik: ?..aki megvall engem az emberek előtt,én is megvallom Atyám előtt,..? Jelenlegi munkahelyemen nem tudok senkiről sem aki gyakorolná a vallását,mindenkinek ?nyomós? oka van erre. De van köztük egy ateista fiatalember,aki nincs megkeresztelve sem,élettársi kapcsolatban él kislánya édesanyjával. Én egyszer erről elmondtam a véleményem,így került szóba köztünk a hit kérdése. Nem megtéríteni akartam,csak beszélni neki Jézusról,de kifogytam az érveléseimből,lezártam a beszélgetést,mert nem bírtam tovább hallgatni,ahogyan gúnyolódott. Azóta nagyon rossz érzésem van vele szemben,nem tudom megmagyarázni mi is ez. Csak azt tudom,hogy igyekszem elkerülni,már amennyire ez lehetséges egy munkahelyen. Olyannyira,hogy a kilépésemet fontolgatom,amit sajnos egyszer hangosan ki is mondtam. Kiderült,hogy egy éve az elbocsátásán gondolkodnak a hanyagul végzett munkája miatt,de nincs helyette más,kérték legyek türelemmel,és,alkalmazkodjak hozzá. De a Biblia az mondja:? Ne barátkozz olyannal,aki indulatos,?,hogy el ne tanuld útjait.? Hogyan védhetném meg magam? Hogyan védhetném meg Jézust? A legtöbbször mindig elmenekülök..,nem harcolok senki ellen. Többen azt mondják rólam,ha rám néznek: béke és nyugalom árad belőlem,és ezt átadom a környezetemnek. De félek,hogy elveszítem? A munkahely váltás gondolata mindig akkor fogalmazódott meg bennem,amikor az adott helyen már nem volt békém,ha úgy éreztem nem tudok többet adni,többet tenni. Amikor egyre többször kirekesztenek beszélgetésekből,mondván én ezt nem hallhatom és higgyem el,nem akarnám hallani;amikor a jelenlétemben nem mutatnak meg dolgokat,mert kitérnék a hitemből stb. Ilyenkor mindig azt gondoltam,az én utam itt véget ért. Mintha egy küldetés része lenne ennek a nyugalomnak a sugárzása,ugyanakkor azt akarom,hogy ezt hiányolják,mikor elmegyek. Ez nem keresztényi érzület,ügye? De leginkább attól félek,hogy a békével együtt elveszítem a kis mustármagnyi hitemet. Félek,hogy a környezet,amelyben élek eltérít a helyes útról,mert sajnos nem vagyok olyan erős,mint Jézus. Nem tudom,talán könnyebb volna,ha biztos alapokra épült volna a kapcsolatom Istennel,ha beleszületek a vallásosságba,de nem így történt. Mindig is olyan hitet szerettem volna,amelyet Jeremiás próféta ír le: mint a víz mellé ültetett fa,mely szárazság idején egészen a folyóig ereszti gyökereit,hogy lombja üde zöld maradjon.

Krisztusban szeretett Lelkiatya! Sokszor úgy érzem, hogy a Jézus-ima mondása egy olyan fogódzó, ami nagyon tud segíteni megkapaszkodni a viharos időben, de szeretnék el jutni oda a Jézussal való kapcsolatomban, hogy már ehhez sem ragaszkodom. Kvázi úgy imádkozni, hogy nem is mondom se hangosan, se magamban az imát, hanem szavak nélkül "csak" jelen lenni Jézussal. Úgy értem, hogy még a Jézus-ima kezdetekor sem. Nagyon vágyom erre, de vajon lehetséges kvázi egyből az Úrral lenni? Vannak olyan szentéletű atyák akiknek ez sikerült vagy olyanok akik köztünk élnek ?s segítenek ilyen szavak nélküli imában való előrehaladásban? Köszönve: Lívia

Tisztelt lelkiatya! Hol az isteni gondviselés irgalom igazság szeretet wgy szenvedéssel traumákkal magánnyal anyagi gondokjal evtizedek óta teli életben? Már idegomlásig jutottam hogy hitem erőfeszítéseim ellenére fiatalkoromtól középkorosztályig eljutva ezt kaptam...a pszichologus terapia gyogyszer mellett is leirta esélytelen a javulas amig körülményeim kapcsolataim nem javulnak; ha már totálisan helyre nem állhatnak. Szerinte emberfeletti amir eddig végigvittem, lelkiatyám szerint is.. Mégis mostanra elfogyott hitem pszichés erőm is. Nem lehet egy életet áldozatmartir szerepben leélni. Nem odavisz hanem már elvisz az Istentől...hitélet folyamatos eredmény semmi ha tudja Isten mindenhatókent hogy ezzel semmit nem ér el, miért teszi ezt velem? Miért nem segit?

Tisztelt lelkiatya Hol a határ (testi érzelmi komnunikációbeli ) lelkivezető és vezetett kapcsolatának? Hogy az emberi kötödés bizalom intimitasigény ne sérüljön de az atya hivatása se kerüljön veszélybe?

Kedves Lelkiatya! Egy Pál Feri atya cikk megosztása miatt korlátozott a Facebook. A gyerekekről szólt. Szexuális tartalmúnak minősítették! Csak az olvasóknak is jeleznék. Esetleg más is kapott ilyen korlátozást?

Dicsőség Jézus Krisztusnak Tisztelt lelkiatya! Mi a Szentlélek elleni bün Hogy kell érteni azt hogy aki a Szentlelket káromolja nem nyer bocsánatot Mióta felnőté váltam mindig attol rettegek hogy elkövettem!!!! Világ életembe imádom az Úr Jézust és attól félek hogy elvesztettem hiszen voltak kilengéseim volt olyan is amiről tudtam hogy nem szabadna megtenem és mégis megtettem tehát félek!!! Válaszát előre is köszönöm!!!! Ildikó

Kedves Lelkiatya! Van egy problémám, amitől jó lenne megszabadulnom, mert nekem meglehetősen rossz és szinte biztos vagyok benne, hogy keresztény szempontból sem helyes. Ez a probléma az orvosoktól való félelem. Ez a félelem nálam nem abból fakad, hogy a vizsgálattól félek vagy a diagnózistól hanem abból, hogy az orvosoktól úgy általában félek, mivel hozzájuk képest én olyan kevésnek, nem elég fontosnak, nem elég értékesnek érzem magam és amikor orvoshoz megyek, akkor azt érzem, hogy akihez én bemegyek, aki ott ül fehér köpenyben, akinek elmondom a panaszaim, akivel beszélgetek az egészségemről, hozzám képest felsőbbrendű és ez nagyon rossz. Az az érdekes, hogy nekem okom sem lenne ezt érezni, mert ismerek nagyon sok orvost, sok orvossal találkoztam már rendelőn, klinikán kívül, hétköznapi helyzetben vagy ismertem őket már azelőtt, hogy orvosok lettek volna. Volt gimnáziumomból osztály-és évfolyamtársak is lettek orvosok, nyelvtanárom, akihez éveken át jártam, felesége orvos, egy másik ismerős feleségének testvére orvos, és most jön az, ami miatt a legcikibb, legrosszabb az egész: édesapám volt orvos. Elég sok orvost láttam már a hétköznapi életben ahhoz, hogy tudjam, ők is ugyanolyan emberek. Emberek, akiknek szintén vannak problémáik, akiknek családja van, akik lehetnek fáradtak és betegek, akik szeretik a családtagjaikat, akik ugyanúgy szorulhatnak mások segítségére. Ez mégsem ér semmit. Nem tudom miért, de nem. Amikor orvoshoz megyek, és főleg, amikor legelőször megyek ahhoz az orvoshoz, de valamilyen szinten később is, de először a legrosszabb, akkor én úgy megyek oda mint valaki felsőbbrendű valakihez, akihez képest én olyan jelentéktelen vagyok és van bennem valami félelem. Maga a találkozás okozza. Ha meg esetleg úgy adódik, hogy elmúlt a panaszom, mióta időpontot kértem, de azért szeretném ha meghallgatna, hogy biztosra menjek, akkor meg attól félek, hogy nem fog-e haragudni ha elrabolom a drága idejét. Attól is félek, hogy esetleg valamit elrontok, rosszul csinálok. Rossz ajtón megyek be, nem tudom bezárni az ajtót, nem akkor megyek mikor szólítanak. Ez azóta van főleg, hogy apukám meghalt, mert azelőtt ő gyógyított meg legtöbbször és nem kellett annyiszor orvoshoz mennem vagy ha mentem, akkor is jött velem és az úgy valamiért más volt. Nem azért ment velem, mert életképtelen lennék, csak azért jött, mert vagy autóval elvitt ha messze volt ahova menni kellett vagy csak tudni akarta, érdekelte mit mond az orvos, fontos volt neki az egészségem és orvosként jobban megértette, jobban átlátta, amit a kollégája mond. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy az orvos valami felettem álló, sokkal hasznosabb és értékesebb lény. Közben volt ez a járvány is, az orvosok felértékelődtek, amiben nem lenne semmi meglepő, de ismerek olyan embereket, akik az orvosokat nagyon sokba nézik, őket nagyon dicsérik, de más embereket nem, a tanárokat kifejezetten lenézik és undorító stílusban beszélnek róluk. Nem tanár vagyok, de anyukám tanár és tudok ezekről a dolgokról és az interneten is bőven van ennek jele, hogy sokan mennyire lenézik a tanárokat. A Facebookon benne vagyok egy csoportban, ahol orvosoknak lehet kérdéseket feltenni és ott is rengetegszer posztolnak hálálkodó üzeneteket az orvosoknak, és meg is értem, hogy hálásak nekik, mert ők szabadidejükben, ingyen válaszolnak, önzetlenül, de úgy tűnik, mintha az orvosok mindenki szerint a társadalom csúcsán lennének és mindenki más alsóbbrendű. Nem egyszer hallok olyan véleményeket is nem ebben a csoportban hanem máshol, hogy a PhD tanulmányoknak is csak akkor van értelme, ha orvostudományi, gyógyszerészeti, molekuláris biológia, mert annak hasznát lehet venni, de annak nincs elég haszna, hogy valaki irodalomból, történelemből, nyelvészetből doktoráljon ezért az nem becsülendő és nincs értelme azzal foglalkozni. A bölcsészek vannak a legjobban lenézve, közöttük talán a tanárok és a pszichológusok kivételek csak, de ők is csak azért, mert őket nem 90%-ban nézik le hanem csak 70%-ban. Ők a ranglétra aljára vannak sorolva, a gazdasági szakemberek, informatikusok, mérnökök fentebb vannak, de az orvos hozzájuk képest is a csúcs. A mérnökök vannak még hasonló helyen a listán, de nem több. Nem értek ezzel egyet, ez nem az én véleményemet tükrözi, de ezt tapasztalom, ezt olvasom, hallom emberektől. Én egyébként diplomás vagyok, több nyelvvizsgával, az egyetemen a saját szakomon jól teljesítettem, többször nyertem ösztöndíjakat tehát nem vagyok buta, fiatal felnőtt nő vagyok, akinek ráadásul volt orvos a családjában és orvos ismerősei, mégis (helytelenül) úgy érzem, az orvosok felsőbbrendűek és ezért félelemmel megyek orvoshoz. Elmegyek amikor muszáj, de már évek óta nem tudok szabadulni ettől a lehúzó érzéstől, hogy az orvos felsőbbrendű nálam. Ha én magam is orvos lennék, akkor nem érezném így. Jó lenne végre nem úgy menni orvoshoz, hogy félek már előre és egy nullának érzem magam hozzá képest. Jó lenne nem úgy gondolni orvosokra mintha hozzájuk képest egy senki lennék. Nem tudom mi segíthetne ezen a problémámon. Ma délután is mennem kell orvoshoz, azért is írtam le ezt a levelet, mert most is annyira rossz, hogy már előre félek a délutántól és szükségem lenne tanácsra, véleményre, valakitől, aki külső szemlélő, keresztény szempontból adhat tanácsot. Azt azért gondolom, hogy ez nem helyes, mert valójában csak Isten az, aki felettem áll. Az emberek egymással egyenrangúak. Isten szemében a takarító ugyanannyit ér mint az orvos, a szerelő ugyanannyit mint az ügyvéd, a fodrász ugyanannyit mint a gyógyszerész. Én halandó emberként így látom, hogy Isten így gondolkodhat. Egyébként régen is sokszor meg akartam felelni másoknak, ami megváltozott, mert már csak Istennek akarok megfelelni, rájöttem milyen butaságokat csináltam és gondoltam, de ez az orvosok felsőbbrendűsége problémám még most is fennáll. Sokan nem értenének egyet azzal, amit most mondani fogok, de az orvosok nagy része, a tapasztalataim alapján nem nézi le azokat, akik nem orvosok, tudják értékelni embertársaikat, elismerik, hogy szükség van más diplomásokra és diploma nélküliekre is az orvosok mellett, a tanárokat kifejezetten megbecsülik. Az én orvos ismerőseim és kezelőorvosom is értékelik az én végzettségemet, ezen meg is lepődtem amikor az egyik orvosom kifejezte, hogy becsülendőnek tart engem, nem így szó szerint, de a szavaiból és arckifejezéséből tudtam, egy orvos ismerős pedig azt írta egy beszélgetésünk alkalmával, hogy mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a társadalomban. Ez így is van hiszen ha senki nem sütne kenyeret, nem termelné meg a zöldséget és gyümölcsöt, mit ennének az orvosok és betegeik, ha nem lenne ki újrafesse, felújítsa, szigetelje a kórházakat, akkor hogyan lehetne rendezett környezetben gyógyítani, ha nem lenne, aki tanítsa az orvosok gyerekeit, akkor kire bíznák a gyereket, amíg a kórházban vannak? Ha nem lennének fordítók és tolmácsok, akkor ki közvetítene a beteg és páciens között ha nem beszélik egymás nyelvét vagy amikor orvosi dokumentumokat kellene fordítani? Igen ám, de azon kívül, hogy ezt átgondolom és rájövök, hogy ez így is van, mit tehetnék, hogy elmúljon az orvosfóbiám? Ezt egyszer átgondolom és belátom, hogy így van, ez tart 1-2 napig és de aztán kezdődik megint az orvosok felsőbbrendűsége a fejemben és megint félek. Az is épp elég szomorú, hogy az emberek nem értékelik, nem becsülik egymást, de amikor az ember saját maga érzi azt, hogy másokhoz képest jelentéktelen, az még rosszabb. Szégyellem ezt amit érzek, de egy idő után az ember nem tud magában mit kezdeni ezzel és csak szenved, ezért kértem a segítségét. A családom, rokonaim, az orvos ismerőseim hiába mondták nekem, hogy nem vagyok értéktelen és én is okos vagyok, van szerepem a társadalomban, nekem mondhat(ott) bárki bármit, még mindig szenvedek ettől. A szüleimmel rendben van a kapcsolatom, anyukám szeret, apukám is szeretett, anyukám szerette volna, hogy orvos legyek, de soha nem kényszerítettek rám semmit, anyukám elfogadta a döntésemet a tanulmányaimmal kapcsolatban, apukám orvosként nem tartotta magát felsőbbrendűnek másokhoz képest és nem volt neki fontos, hogy orvos legyek, adott tanácsokat, hogy mit tanuljak, de nem erőltette. Ezt azért írtam le, mert gyakran előfordul, hogy a szülők erőltetnek valamit, veszekednek a gyerekükkel ha nem azt akarja, elvárásaik vannak és a gyerek végül emiatt lesz boldogtalan, de nálam biztosan nem ők okozták ezt a rossz érzést, amiről írtam. Az is lehet, hogy éppen apukám halála okozta, mert akkor jöttem rá hirtelen, hogy milyen az amikor valaki a családban mindig meg tud gyógyítani, akár sürgős esetekben is segíteni tud, mindig biztonságérzetet ad és ez nekem eltűnt. Anyukám mindig apukámra hagyatkozott amikor beteg voltam és amikor már édesapám meghalt és beteg lettem, pedig már felnőtt vagyok, akkor is elég ideges volt, hogy ő nem tud mit tenni. Pedig csak lázas voltam, egyre emelkedő lázam volt. A születésemkor az is bizonytalan volt, hogy megmaradok-e, haza se mehettem rögtön kisbabaként, anyukám sem volt jó állapotban, akkor is apukám járt hozzám, mikor kiderült, hogy megmaradok és hazakerültem, az elején apukám gondoskodott rólam, mert orvosként ő biztos volt benne, hogy kell velem úgy bánni, hogy ne legyen semmi bajom és anyukám meg annyira féltett, olyan kicsi és törékeny voltam elmondása szerint, hogy apukámra bízta az ilyet. Nagymamám életében is kulcsfontosságú szerepe volt, mert egyszer nagymamám rosszul lett, csak annyit láttam, hogy nagyon furcsán lélegzik, és mentem anyukámhoz, aki először nem foglalkozott vele, azt hitte alszik és azért olyan más, amikor személyesen megnézte és látta, hogy baj van, akkor riasztotta apukámat, aki azonnal újraélesztette, mamám majdnem meghalt. Felnőttként már nem is értem, miért nem apukámnak szóltam akkor, de kicsi voltam még. Azóta érzem magam jelentéktelennek és alsóbbrendűnek az orvosokhoz képest amióta édesapám nincs velünk. Lehet összefüggés a kettő között? Ahogyan részleteztem is, sokszor volt nagyon fontos az orvos tudása életünk során. Az apukák szeretik a gyermekeiket, ha orvos édesapja van valakinek, akkor ő aztán különösen odafigyel és nagyon vigyáz rá mert még többet tud az emberi szervezetről, betegségekről, több ismerete van, tudja mi fontos és mi nem. Ha idegen embereket szívesen gyógyít, mennyire inkább jót akar a saját gyermekének. Amikor elhunyt, akkor éreztem azt, hogy ő annyit segített rajtam, nemcsak gyógyítással hanem megtett értem mindent amit bírt, nagyon sokszor betegen is, mert olyan fontos voltam neki és sajnos ő neki nem sok egészség adatott, gyakran volt beteg, kellett műteni, sok gyógyszert szednie és mikor meghalt, keletkezett bennem egy űr, hogy ő annyi mindent tett értem és én nem tudtam rajta segíteni és nem tudtam meggyógyítani ahogy ő engem. Nem tudtam megszabadítani a szenvedésétől. Nem tudtam viszonozni neki, amit értem tett. A szülők önzetlenek, de mégis nagyon tud az ilyen fájni. Egyik kezelőorvosa szokta mondani, hogy azoknak köszönhetjük a legtöbbet, akiknek nem tudjuk viszonozni és milyen igaz. Én is ezt éreztem, lehet összefügg azzal, hogy az orvosokhoz képest értéktelennek érzem magam és kudarcnak érzem, hogy nem vagyok még okosabb, nem tudtam segíteni apukámnak, ha orvos lettem jobban átéreztem volna a helyzetét, nem féltem volna az igazságtól, tudtam, hogy beteg, de sok mindentől így is megkímélt, tudta hogy nagyon érzékenyen érintene, nem mindig tudtam elég megértő lenni, nem csak annyiban segíthettem volna neki amiben az átlagember családtag (kikészíteni az ebédjét, a gyógyszereit, vigyázni rá mikor már bottal járt) hanem tényleg meg tudtam volna érteni őt lelkileg és olyan szakszerűen kezelhettem volna a sebeit ahogy ő a családjáét. Innen indult volna az orvosok iránti szégyenem, alsóbbrendűségérzetem, félelmem? Ha már szóba került, hogy azoknak köszönhetjük a legtöbbet, akiknek nem tudjuk viszonozni, így érzek Istennel kapcsolatban is. Az ember igyekezhet akármennyire a bűnt nem elkövetni, bármennyire is próbál és sikerül neki másokat szeretni, bármilyen nagy templomot is épít Istennek, teljesen mindegy mit csinál, soha nem fogja tudni eléggé megköszönni, hogy meg lett teremtve, hogy él, hogy megbocsátották a bűneit, hogy meghallgatják az imáit, hogy Jézus az életét adta érte. Ez most kevésbé fontos, csak meg akartam jegyezni ha már itt jártam a levelemben. Micsoda ellentmondás van ebben is, hogy Jézus az életét adta értem és egy hatalmas szenvedést csinált végig és pont annak nem tudom kifejezni eléggé a szeretetem, aki legjobban megérdemli. Ez már nem kapcsolódik eredeti kérdésemhez, de nem tudtam ezen nem elgondolkodni. A valóságban olyan kevés időt szánunk Istenre, még akkor is ha naponta kétszer imádkozunk. Ez kevés ahhoz képest, amiért hálásak lehetünk. Csak akkor fejeznénk ki igazán a hálánkat ha minden napunk teljes mértékben róla szólna és semmi nem vonná el a figyelmet erről, még a munka és a család sem, mert örök életet kapunk, ami olyan hosszú, hogy még sok kevés idő sem ér fel vele. Csak elgondolkodtam, ehhez hasonlítottam azt, amit a szülőkről írtam. Nem tudom van-e bármilyen összefüggés azok között a tények között, melyeket feltártam a levélben, de szeretnék végre helyesen látni, magamat és másokat. Sok idejét rabolom, de szeretnék megkönnyebbülni és a rossz érzéseimet leküzdeni.

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Imát szeretnék kérni a barátnőmert, aki glutenerzekeny és sajnos betegség miatt étkezési zavara is lett. Köszönöm

Tisztelt Lelkiatya! Fogalmam sincs, hogy keresztény szempontból helyesen gondolkodok-e vagy sem, de nem érzem igazán elégedettnek magam az életemmel. Azt leszámítva, hogy Istenben hiszek, semmi nem tesz elégedetté. Sok családtagom, rokonom meghalt már, nagyszüleim, édesapám, nagymamám unokatestvére. Édesanyám még van nekem, igyekszem értékelni, illetve egy kedves ismerősöm van, aki szintén nagyon sokat jelent. Mégis rossz érzés, hogy sokan nincsenek már, akikkel beszélhetnék, akikkel megoszthatnám az örömeimet és bánatomat, hogy életem fontos eseményeit nem láthatták, hogy már nem láthatom őket. A barátság és párkapcsolat teljesen más mint amikor az embernek vannak nagyszülei, szülei, rokonai, akik szeretik és ismerik gyerekkora óta, engem ők feltétel nélkül szerettek, azért aki vagyok. Testvérem nincs, unokatestvéreim vannak, de az egyikükkel még gyerekkoromban megszakadt a kapcsolat egy nagy családi zűr miatt, amit nem részleteznék, a másik kettő meg egyszerűen teljesen más mint én és mivel én sosem voltam az a bulizós, iszogatós fajta, tele haverokkal, ezért nem voltam olyan fontos nekik. Meghallgatták a problémáim ha kellett, kérhettem tőlük véleményt ha kellett, de nem töltöttünk sok időt együtt, azt inkább csak kicsi korunkban és nem nagyon találkozunk. Az eddigi karrieremmel sem vagyok elégedett, túl kevés a munkatapasztalatom, néha bánom hogy nem valamilyen gyakorlatiasabb szakra mentem vagy tanultam valamit az elvégzett mellett, fordítóként végeztem ami nem egy teljesen haszontalan szak de sem fordítóként, sem nyelvtudást igénylő munkák terén nem szereztem nagy tapasztalatot. Én azt tapasztalom, hogy ezzel a végzettséggel nem könnyen, de el lehet helyezkedni (nagyon sok fordító van, szinte túl sok), mégis azt kell mondjam, a bölcsész szakokkal sokkal kevesebb esélye van valakinek mint az egészségügyi, informatikai, természettudományi iránnyal. A nyelvtudásomba sok időt fektettem eddig, de már nagyon nehéz szinten tartani azt az 5 nyelvet, amivel eddig foglalkoztam, valamelyikkel többet, valamelyikkel kevesebbet. Öt nyelven írni, olvasni, új szavakat tanulni, fordítani, akár filmeket nézni, ez hihetetlenül időigényes. Nem is lenne baj ha elfelejteném, amit tanultam, de nálam tapasztaltabbak azt mondják, akkor lehet jobban fordítói munkához jutni ha több nyelven dolgozok, mert akkor ha egy francia szöveget már jól lefordítottam valakinek és meg volt elégedve, akkor ha majd olaszul vagy németül kell neki fordítani, azt is nekem adja, mert már látta a munkám és bízik bennem. Ez így is van. Akarnék jó fordító lennei, de közben már nem érzek motivációt, pedig akarnám hasznosítani a tudásom , új fordítói szakirányokban végzettséget szerezni (egészségügyi, jogi, informatikai, műszaki, számtalan lehetőség van). Akarnék eredményt elérni, de olyan mintha belefáradtam volna már. Most az egyetemen vagyok és ott kapok kutatói ösztöndíjat, ebből élek, már voltak az utóbbi időben megbízásaim mint fordító és lektor de mégis azt mondom, sok időt felesleges dolgokra pazaroltam és máshogy kellett volna. Máshogy a szakomat, amit végeztem és máshogy az egész egyetemet. A párkapcsolatom is olyan, hogy talán ok nélkül, de elégedetlen vagyok vele. Öt éve tart, az első férfi az életemben. A kapcsolatunk elején inkább én akartam vele lenni és nem ő velem, sokszor megbántott, tettekkel és szavakkal, mégis vele maradtam, de ennek az is oka, hogy közben meg sokat változott jó irányba és sokszor vészeltünk át nehéz időket együtt. Egy ilyen eset: amikor édesapám hirtelen bekerült a kórházba, akkor délután 15 órától este 21 óráig ott ült velem a kórházban, míg megtudtuk mit csinálnak vele az orvosok, mi a diagnózis és közben ott várt velem. Ő és édesanyám. Meg biztos a szerelem is, meg fiatal és tapasztalatlan voltam mikor összejöttünk(most is fiatal vagyok). Most már azt hiszem mai fejemmel nem csináltam volna eddig ezt a kapcsolatot, de akkor régebben máshogy döntöttem, mai fejemmel azt se vártam volna meg, hogy javuljon a kapcsolat, ezt ugyan nem tudatosan vártam, mégis jobb lett, de a mai gondolkodásommal már az első pár probléma után ott hagytam volna. Mert bármennyire is segítőkész volt néha, a kapcsolatunk elején nagyon sokszor megbántott, megalázó helyzetbe hozott. Visszagondolva azt mondom, hogy olyan pasival kellett volna összejönnöm, aki tényleg megbecsül és engem akar, értékel engem, hiába a párom végül megváltozott. Tetszettem más férfinak is, aki lehet sokkal jobban illet volna hozzám bizonyos szempontból (korkülönbség, kereszténység, ő tényleg értékelt volna, emberileg más volt), más szempontból lehet különlegesen jó a mostani párom (olyan dolgokat megtett értem, amiket más lehet nem tenne, most itt nem tárgyalnám részletesen miről van szó), de ha abba belegondolok, hogy egy keresztény férfi eleve más mint egy nem keresztény, akkor ebből következik, hogy azok a problémák, fájdalmak, sértések, amik felmerültek a párommal, nagyon valószínűleg fel sem merültek volna a másik (keresztény) férfival. Én csak két éve lettem keresztény ismét, mert volt egy időszak, amikor ez nekem abszolút nem volt fontos. Néha nem tudom, hogy hagyjam el a páromat amiatt, hogy megbántam múltbeli döntéseket vagy mivel végül nagyon sokat változott csak miattam (nem mintha akkor ezt szívesen tette volna, de megtette és már azt hiszem ő maga sem bánja), maradjak vele. A barátságok terén sem sok jót mondhatok, sosem voltak barátaim, mármint igazi, tartós barátságok. Egy ilyen volt, de ott meg az történt, hogy egy időben ez a barát rám semmi időt nem akart szánni, még írásos üzenetekre sem, de közben más barátaival meg találkozott és ez nekem nagyon rosszul esett, utólag bocsánatot kért, de már nem tudtam elhinni, hogy számítok neki tényleg, ezért véget vetettem a barátságunknak. Akkor láttam rajta a megbánást, de közben meg mégsem, mert mintha mégse érdekeltem volna, kettősséget éreztem. Utána még párszor röviden beszéltünk, de akkor is említette néhányszor, hogy tényleg nagyon elfoglalt, dolgozik és tanul egyszerre, már nem fontosak neki a régi barátságai. Pszichológus tehát pszichológusként dolgozik és mellette pszichológia szakképzésen, továbbképzésen vesz részt. Szokás mondani, hogy nem szabad másokhoz hasonlítani magunkat, de én komolyan mondom, hogy csak olyan fiatalokat látok magam körül, akik elégedettek, a karrierjük kifejezetten jó, hamar megtalálják életük párját, házasodnak 30 éves koruk előtt, nagyon sok barátjuk van. Én teljesen az ellentéte vagyok ennek az egésznek. És én komolyan mondom, hogy én csak ilyen embereket ismerek. Az én életem ezzel szemben csak a megbánás, bizonytalanság, veszteségek. Olykor az az érzésem támad, hogy az életem nem halad sehova. A párom vagy feleségül venne valamikor vagy nem, mikor beszéltünk erről, akkor az volt a válasza lényege, hogy vagy igen, vagy nem. A szeretteimet nem hozza vissza senki és semmi. Barátaim nincsenek és nagyon nehéz is barátkozni annak, akit nem a bulizás és az ivás érdekel, akinek nincs ezernyi barátja. Pedig emberileg nem vagyok rosszabb mint a népszerű emberek, csak ma már nincs lehetőség és nem is akarnak másokat mélyebben megismerni. A karrieremen pedig nagyon nehéz lesz dolgozni, hogy előrébb jussak és bővítsem a képességeim ezen a területen, ha meg szeretnék másoddiplomát, akkor az is nagyon nehéz. Munka mellett tanulni teljesen más és főleg akkor ha az ember alig számíthat valakire. Az Isten-kapcsolatom látványosan fejlődött az utóbbi időben, de ezen kívül olyan mintha sehova nem haladnék az életben vagy még a csigánál is lassabban. Meg ugyebár tele vagyok kérdőjelekkel és bizonytalansággal, kételkedéssel. Ha legalább vagy a karrierem vagy a párkapcsolatom nagyon boldoggá tette volna vagy ha nem is ezek, de legalább lennének azok az emberek, akik meghaltak, de őszintén szerettek, akkor nem lennék ilyen elkeseredett. Nem is tudom mi a kérdésem pontosan. Talán, hogy normális-e, amit érzek és hogy mit tehetnék. Azt kell elfogadni, ami van és mindenben a jót nézni vagy másért küzdeni és változtatni? Honnan lehet azt tudni, hogy melyik a jó irány? A karrier szempontjából is szuper ez a kérdés: honnan tudja az ember, hogy Isten milyen pályát szán neki és miért? Szoktam ezt olvasni, hogy írják emberek blogokban vagy YouTube videókban mondják, hogy Isten válaszol ha kérdezzük, hallhatjuk a hangját, tudatja velünk mi a szándéka, de én ezt nem értem és soha nem volt ilyen sikerélményem. És mindenki össze-vissza beszél, mert valaki azt mondja, hogy Isten egy bizonyos karriert és egy bizonyos párt szán nekünk, de mások szerint meg Isten nem konkretizálja ennyire a dolgokat. Ha már mindenki mást mond, akkor honnan tudhatná az egyszerű halandó ember, aki nem elég, hogy halandó ember, de nem pap, nem szerzetes, nem apáca, hogy mi az igazság?

Tisztelt Lelkiatya! Igaz az, hogy a lelki vezetőnek nem tanácsot kell adnia hanem sokkal inkább szeretni és imádkozni a vezetettért? Nagyobb ereje/haszna van az imának, mint a tanácsnak? Köszönve: Sára

Tisztelt Lelkiatya! Tudna ajánlani olyan könyvet amibe a szentek élére van Leirva?

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Úgy érzem az életem nagy mélypontban van éppen. Amihez már kevésnek érzem a hitemet. Úgy érzem végtelenül rossz ember vagyok és a bűneimnek száma nincs. Alapvetően vallásos családból származom, hála Istennek úgy alakult, hogy eddigi életemet Istennek tudtam szentelni. Örömömet találom Isten szolgálatában, igyekszem aktívan részt venni a Liturgiákon és az egyházközség életében. Sajnos mégis úgy érzem, hogy a bűneim egy falat húznak közém és Isten közé. Havonta élek a gyónás szentségének lehetőségével, igyekszem a lehető legtöbbször Szentáldozáshoz járulni. De akárhányszor valami bűnt követek el úgy érzem nem vagyok méltó Isten szeretetére. Nem érdemlem meg, hogy teljesítse kéréseimet de még azt sem hogy meghallgassa az imáimat. A tenger fövenyénél többet vétkeztem. Gyakorlatilag nincs olyan parancsolat ami ellen ne vétettem volna vagy ne vétenék 2 gyónás között, hiába próbálok nemet mondani a sátánnak. Hiszem és tudom, hogy Istennek az irántunk érzett szeretete és kegyelme végtelen. Mégsem tudom felfogni, hogy megtud nekem bocsátani. Úgy érzem szeretem Őt, és Őt akarom szolgálni egész életemben. De nem érzem magam méltónak hozzá, hogy belépjek az Ő Szent Hajlékába és ott bármilyen formában(szertartás előkészítés, énekes szolgálat) dicsőítsem. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy legalább erre a kis időre tekintsen el az én bűneimtől, és adja, hogy szolgálhassam az Ő dicsőségére és a hívek javára. Igyekszem mindent megtenni, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen. Több kevesebb sikerrel. Aztán mikor eltelik a Liturgia, hazamegyek és ugyanabba a bűnös életbe térek vissza. Képmutatónak és hitetlennek érzem magam. Pedig olyan jó lenne ha nekem is azt mondaná Jézus, hogy: menj békével, a hited meggyógyított téged! De.. sajnos nem érzem elégnek a hitemet a bűnök elkerüléséhez. Önző vagyok, akaratos és csak kihasználom a körülöttem élőket. Nincs sok barátom. Egy kezemen megtudom számolni hány emberre számíthatok legalább annyiban, hogy meghallgat. De hiába gondolom azt, hogy ha nekik szükségük van valamire akkor én is segítek. Úgy érzem ez a kapcsolat egyoldalú. És nem viszonzom eléggé. Hiába próbálom mindenem odaadni. Kedveskedni nekik egy egy apró dologgal, vagy finom falattal, vagy csak egy jó szóval. Úgy érzem a panaszkodásom teher számukra. Pedig nem csak ebből áll a beszélgetés. Nekem fontosak az Ő érzéseik. Szóval hogy akarom és Istent szolgálni, ha a családomat vagy a felebarátaimat megbántom, kihasználom, tönkre teszem, csalódást vagy fájdalmat okozok nekik bármivel is? Vagy túlzásba viszem az önsajnálatot. Tudom, vannak akik embert ölnek vagy más szörnyű dolgot tesznek. De nekem az én bűneim a legnagyobbak. Én is ember vagyok. Lusta, önző, parázna, akaratos gyarló ember. Hogy bocsáthat meg Isten? Mikor bűnt követek el és elkeseredem, hogy tud jönni és a legrosszabb, legnehezebb helyzetekből hogy tud mindig legjobbat csinálni? Tudom. Úgy hogy az Ő hatalma végtelen és bármit megtehet. Nagyon sok betegségből mentett már meg. Úgy érzem célja van velem. De lehet csak amiatt érzem így mert Őt szeretném szolgálni. Viszont annyiszor mikor felvállalom a hitemet mások előtt, nagyon sok bántást kapok érte. Legyen az elítélés, kinevetés, vagy az, hogy én vagyok hívő? Én járok a templomba? Én aki annyi bűnt követek el? Én aki káronkodom, megbántok másokat, panaszkodom, dühösen veszekszem másokkal? Ilyenkor mindíg tudom: igazuk van. És ilyenkor fokozottan előjön, hogy nem érdemlem meg Isten szeretetét. Ilyenkor csak úgy imádkozom, hogy Istenem! Tudom hogy nem érdemlem meg hogy meghallgasd az én bűnös ajkaimról eredő imáimat, de kérlek csak a családomra és a szeretteimre vigyázz. Rajtam pedig könyörülj, mint Irgalmas és Emberszerető. És emlékezzél meg az én bűnös lelkemről az utolsó napon. De nem merek tovább imádkozni vagy akár vasárnap Szentséget magamhoz venni. Mert nem érzem magam méltónak rá. Aztán Isten valahogy mintha mindig megbocsátana. Lehetséges, hogy én nem bocsátok meg magamnak? Hogyan tudnék a hitemben fejlődni, hogy tudnék tartósan a Krisztusi úton járni ha folyton bűnt követek el? Az életben sajnos nagyon magányos vagyok. Egyrészt a már említett barátok hiánya miatt, másrészt a megfelelő társat sem találtam meg magamnak. A huszas éveim vége felé járok, és nagyon szeretnék már egy olyan embert találni akivel közösen családot tudok alapítani, akivel építhetem a közös jövőmet. Lehetséges hogy túlzásba viszem a keresést. Sőt. Több mint valószínű. De az Isten miért nem adja meg nekem ezt a kegyelmet? A bűneim miatt? Ez még jobban elkeserít és depresszióba nyom. Próbálom rábízni ezt, hogy adjon Ő valakit nekem. De egyszerűen már úgy érzem nem tudom kivárni. De mikor kérem hogy, adja meg a páromat az életben úgy érzem ezzel is megbántom Őt. Mert ha Isten velem van, akkor mindenem megvan. De nekem ez mégsem elég. Elnézését kérem, hogy ilyen kuszára sikeredett a mondani valóm. A két fontos kérdésem tehát: Isten megtud nekem bocsátani még akkor is ha képmutató keresztény vagyok és bűnt bűnre halmozok? A másik kérdésem: Hogyan imádkozzak hogy Isten siettetése és terve kétségbevonása nélkül kérjem Őt hogy küldjön nekem valakit? Válaszait előre is köszönöm. Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Az előző kérdésemhez még egy aspektus. Ha feltételezi az orvos, hogy máshogy nem lehet megmenteni az anyát egy konkrét életveszélyes szituációban, akkor az elegendő indok, hogy elvégezzék az abortuszt? S mi van, ha az orvos tévedett, és lett volna más lehetőség a magzat életének megmentésére? Ezekről a problémákról soha nem esik szó, amikor ilyen általános jellegű válaszokat fogalmaznak meg a híveknek bioetikai kérdésekben.

Kedves Lelkiatya! Egyik válaszában azt írja: "Amikor az édesanya életét kell megmenteni, akkor szabad olyan műtétet végezni, amely esetleg a méhében lakó gyermek életébe kerülhet". Hogy kell egy ilyen beavatkozást elvégezni? Elképzelni sem tudom, milyen gyakorlati esetben fordulhat ilyen elő. Ha egy kismamát elönt a vér, és azzal akadályozzák meg a vérzést, hogy abortálják a magzatot, az ennek felel meg? Válaszát előre is köszönöm!