Kedves Lelkiatya! Istennek lehet célja az, hogy én magányos legyek? Sok embert ismerek, mégis magányos vagyok és nem sokan szeretnek. Nincsenek barátaim. Csak rövid ideig vagyok másoknak érdekes. Volt barátnőm mivel lány, de már nincs, egyre kevesebb ideje volt rám mióta elköltözött egy másik városba és egyre több munkája lett és sokat is változott, már nem olyan mint régen volt. Ha találkozok emberekkel, nem leszünk barátok, mert mindenkinek megvan addigra a korábban kialakult baráti köre és ahhoz ragaszkodik. Az egyetemen az egyik lány jóban volt velem, de csak azért, hogy segítsek neki tanulni, kétszer voltunk együtt pizzázni, de barátság így sem lett belőle. Én megnyíltam neki jobban, ő nekem nem. A többi lánnyal még ilyen kapcsolatom sem volt. Az egyikőjükkel addig voltam jóban, amíg valamiben nem lett teljesen más véleményem, amit ki is mondtam és ő nem akarta elfogadni, hogy én nem úgy gondolok, nem úgy akarok bizonyos dolgokat ahogyan ő. Onnantól kezdve alig szólt hozzám és ha én mondtam neki valamit, akkor is távolságtartó volt. Órák közötti szünetekben jellemzően az történt, hogy egy ember kivételével mással nem is tudtam beszélni, mert hozzá sem tudtam szólni az ő témáikhoz, annyira más érdekelt minket. Ők mind lányok voltak. Ismerek sok olyan embert is, akik szeretnek szórakozni, iszogatni, koncertekre járni, velük maximum néhány beszélgetésig jutok, elbeszélgettem velük, de egyáltalán nem illettünk össze és egy idő után nem volt közös téma és a szabadidőnket sem tudtuk volna eltölteni együtt. Nemrég egy régi, gimnáziumi osztálytársammal levelezni kezdtem, de ezek is csak időszakos levelek. Örülök neki, de ő sem lesz igazi barátom, akivel rendszeresen találkozzak. Érdekel minket, hogy mi van a másikkal, de annyira nem vagyunk hasonlóak, hogy tényleg a barátom legyen és neki egyébként is van már párja, akivel együtt lakik, a régi baráti társasága, kialakult élete. A legnagyobb "baj" az, hogy én tényleg más vagyok mint mások. Én sosem ittam, nem buliztam, nem voltam kétszínű, sajnos sokan olyanok voltak, egyetemen hallottam, ahogy kibeszélnek valakit az egész csoport előtt, amikor nem volt ott, de szemtől szembe szépen beszéltek vele. Két lány nagyon jóban volt, gyakran találkoztak, még az egyetemen is puszival köszöntötték egymást, állandóan együtt voltak, de amikor egyikőjük nem jelentkezett egy következő képzésre, ahogy mi, és nem jött többet az egyetemre, akkor már az a barátnője, aki mindig vele volt, már nem is tartotta vele a kapcsolatot és semmit nem tudott róla, hogy mi van vele. Egy másik lánnyal ugyanez történt, nekem is egyre kevesebbet írt, de mások is mondták, hogy nekik semmit nem ír mióta nincs az egyetemen, kérdezték én tudok-e valamit róla, mert ők semmit. Nem tudom, hogy ez ma egy általános jelenség-e, de így volt. Hosszú távon nem kellek másoknak, csak addig vagyok jó nekik míg minden úgy van ahogy ők akarják, ha valakihez képest más vagyok akkor nem érdeklem, mindenkivel csak úgy lehetne barátkozni ha én igazodnék az ő érdeklődési köréhez de ők az enyémhez nem akarnak. Eddig lányokról írtam, de a fiúkkal sem volt jobb a helyzet, pedig lehetőség lett volna. Egy férfinak tetszettem, de ő nekem nem és egyébként sem lett volna ideális a párkapcsolat, mert az ország másik végén lakik, de a külseje sem jött be, ezt el is mondtam neki őszintén. És látszott rajta, hogy nagyon nem olyan mint én, nem illettünk volna össze. Azt mondta, hogy akkor kénytelen beletörődni a barátságba ha több nem lehet. Nem úgy tűnt, hogy beletörődött volna, továbbra is bókolt, feltett olyan kérdéseket, ami nem tartozott volna rá, mindig a párkeresésről beszélt meg hogy szerinte milyennek kell lennie egy párkapcsolatnak és megelégeltem, letiltottam, hogy ne tudjon írni nekem. Egyszer találkoztunk személyesen nem ismerkedés céljából hanem egy programon ahol ott volt. Egy másik férfival azt hittem, hogy lehetünk barátok, az tartott is évekig, de egy idő után én kérdeztem tőle valamit, aminek hatására kiderült, hogy tetszettem neki, csak nem akart közeledni és úgy tűnik egyébként is félreértette a szándékaimat. Segítettem neki állást keresni, sokat beszélgettünk, sokat járkáltunk együtt, egyszer még a lakásán is voltam fent és főzött kettőnknek, egyszer utaztunk egy napot vonattal együtt és még terveztük is, hogy megyünk újra. Ő amerikai volt, itt dolgozott, közben el kellett mennie vissza a hazájába, de akkor még úgy volt, hogy visszajön. Nagyon elszomorított, hogy elmegy. Nem kell ahhoz, hogy szex és párkapcsolat, hogy valaki fontos legyen nekem. Az, hogy tetszettem neki, ez már akkor derült ki, amikor ő már Amerikába visszament. Az is szerepet játszott abban, hogy már nem jött vissza, hogy a szerelemben nem találta amit keresett. Azt mondta, hogy különleges vagyok, szerencsés az, akibe szerelmes leszek, olyan értékes vagyok. Az is kiderült, hogy magányában, mert nem volt itt senkije Magyarországon, inni kezdett és akkor kezdte jobban érezni magát lelkileg, amikor velem többet kezdett találkozni és akkor hagyta abba az italozást. Azóta is beszélünk, hogy kiderült, ami kiderült, de ebből nyilvánvalóan nem lehet igazi barátság. Hogy mondhatnám neki, hogy jöjjön ide vissza ha neki kellemetlenek az emlékei, szerelem-párkapcsolat témáról hogy tudnék vele őszintén beszélni ha egyszer szerelmes volt belém. Azóta mióta elmondta, hogy tetszettem neki, már néha meg is gondolom mit írjak neki és mit ne. Egy harmadik férfinak is tetszettem, de azon kívül, hogy egyszer ezt felhozta és hirtelen írt nekem, hogy hogy vagyok és bejön-e nekem és tudja, hogy nekem ő nem tetszik, én neki tetszettem korábban is, nem lett ebből semmi. A lányok közül sem lettek barátaim, de a másik nemmel sem voltam szerencsésebb, mert mindig mást akartak tőlem, nyíltan vagy titokban. Még ha tartom is a kapcsolatot vele, az akkor se igazi barátság. Más lányoknak, fiatal nőknek vannak nő+férfi barátai is, nekem semmilyen. Nemcsak nem barátkoznak velem emberek hanem különben sem érdeklem őket, ezt értem arra, hogy a tanáraim nem értékelték általában a teljesítményemet, elért eredményeimet, csak nagyon ritkán. Az egyetemen van a tanszéken egy ügyintéző, vele azért nem lettem annyira jóba mint mások mert én nem vigyorgok és csiripelek folyton. Rámosolygok és kedves vagyok vele, de akivel tényleg jóban volt, ő az a fajta lány volt, aki mindig vigyorgott, valahogy magához édesgette az embereket, mondott nekik szépeket, de abban az egészben volt valami mesterséges. Ő volt egyébként az, akiről írtam, aki csak addig volt érdeklődő velem, amíg egyszer nem mondtam ki, hogy máshogy gondolok valamit és máshogy szeretnék. Onnantól kezdve levegőnek nézett, ha mondtam neki valamit, távolságtartó volt, különben hozzám se szólt. A könyvtárossal már sokkal inkább jó (volt) a kapcsolatom, mert vele jól tudtam beszélgetni úgy, hogy önmagam voltam és neki nem volt baj, hogy nem mosolygok mindig széles vigyorral. Ezek nem barátok, de jól tudtam vele érzékeltetni, hogy miért kedvel az egyik ember és miért nem a másik. Édesanyámat zavarja, hogy nincsenek barátaim és szerinte én tehetek róla. Más is volt, aki azt mondta, szintén nálam idősebb személy, hogy én hibám. Szerintem meg nem. Én érdeklődő, kedves vagyok másokkal, önzetlen, segítőkész, kimozdulok olyan helyekre, ahova tényleg szívesen megyek, én nem gondolom, hogy kifejezetten csak és kizárólag az én hibám lenne. Egy zenei koncertre, főleg ha az iszogatással és éjszakai szórakozással párosul, nem vagyok köteles elmenni, miért menjek el ha nem nekem való. A magam szintjén szívesen kimozdulok, de én nem tehetek róla, ha hegyet mászni senki nem akar és engem meg az nem érdekel, ami őket. Csak hogy nagyon leegyszerűsítsem. Nem tudok hegyet mászni, túrázni szeretek, de most azért ezt írtam, mert valamit írnom kellett. Arról sem tehetek, hogy mindenki ragaszkodik a kialakult baráti köréhez, ami megvan neki évek óta. Arról sem tehetek, hogy néhányan csak pár emberrel barátkoznak és a többiekkel nem akarnak. Szerintem az sem az én hibám, hogy a férfiaknak nem kellek barátkozás céljából. Lelkiatya is engem hibáztat? Nem kellemes annyira, hogy nincs senki, akit érdekelnék, de már beletörődtem. Nem vagyok pedig rosszabb ember másoknál. Én is vagyok annyira jó ember, őszinte, megbízható, segítőkész, mint azok, akiknek nagyon sok barátja van. Én mindenkit úgy szeretek ahogy az Isten is akarja, még idegenekkel is igyekszek kedves lenni, nagyon szívesen segítek akinek ahol tudok, másokkal próbálok megbocsátani, beismerem a hibáimat de azért elvárom mástól, hogy ő is ismerje el, változok jó irányba, de azt várnám mástól is, hogy ő is változzon. Ha nem változik, nem erőltetem, de ha változik jó irányba, örülök neki. Őszinte vagyok és nem csak szépeket mondok, de ettől még fontos nekem a másik ember és tudnék jó barát lenni. Lehet, hogy nem mennék el koncertekre, szórakozóhelyekre, sörözni, házibulikba, de ha lennének barátaim, akik elfogadnák, hogy nem vagyok egy éjszakai bagoly, akkor azokkal elmennék egy süteményt megenni, forró csokit meginni, vásárolni, ebédelni, strandolni meg ahova szívesen megyek és ahova ők is mennének. A jó tulajdonságaim, jó cselekedeteim, jó képességeim ellenére senkinek nem vagyok fontos. Ezt azért mondtam el, hogy egyetlen kérdést feltegyek. Szeretném megtudni, mi ennek az oka. Tudok hatni másokra, lettek már emberek jobb emberré az én hatásomra, de barátként senkinek nem kellek. Én nem tudom elhinni, hogy az én hibám lenne. Én miért nem vagyok olyan értékes és szerethető mint mások, akiket sokan körülrajonganak? Én mások szerint miért nem vagyok elég értékes? Lehet, hogy Istennek ez a szándéka, hogy csak ő legyen nekem és a szűk családom? Hogy annál jobban inkább rá hagyatkozzak és hozzá közeledjek? Hogy ő töltse be az űrt? Én is próbáltam rájönni, hogy ez miért lehet így, mert nem kellemes, de azért nem hiszem, hogy az én hibám. Azon is töprengtem, hogy nem arról lehet-e szó, hogy Isten azt akarja, hogy inkább megváltoztassak embereket, jó hatással legyek rájuk ahelyett, hogy barátjuk lennék. Mi Isten szándéka velem? Szégyenletesnek tartom, hogy nincsenek barátaim. Az játszódik le a fejemben, hogy ha az embereknek nem vagyok érdekes, akkor Istennek miért lennék? Jézus mindig nagy kísérettel járt, tanítványai, barátai voltak, férfiak és nők is, népszerű volt. És akkor vagyok én, aki ennek ellenkezője. A zsidók is nagy társasági emberek, összeülnek sokan enni-inni, táncolni, Jézus idejében is így volt ez, a kereszténységnek is része az, hogy sokan vannak együtt. Isten ezt preferálja. Már a teremtésnél is ott volt ez a kérdés, ezért teremtett nőt is a férfi mellé, azt akarta, hogy sok ember legyen. Az embert közösségbe teremtette, nem egyedül. Akkor Isten előtt szégyellnem kellene, hogy nincsenek barátaim? Isten szerint én vagyok a hibás? Mi lehet velem a szándéka? Én a leginkább egy magyarázatot szeretnék az egészre, már nem is az érdekel, hogy vannak-e, akik szeretnek, megbecsülnek, barátkoznak-e velem hanem, hogy tudjam az okát a hiánynak. Ha tudnám, hogy mi az oka, akkor el tudnám fogadni és nem foglalkoznék vele, nem idegesítene.

Kedves Lelkiatya! Evangélikus istentiszteleten azt mondták az áldoztatáskor az ostyát adva: Krisztus teste és öntve a borból: Krisztus vére. Ezek szerint ott is megtörténik az átváltoztatás? Én legalábbis Ámennel feleltem, mert boldogan hiszem. Akkor már csak a reformátusoknál maradt megemlékezésként az Úrvacsora?

Tisztelt Lelkiatya! Három dolgot szeretnék kérdezni. 1. Mikor áldozok,előfordul,hogy nehezen nyelem le a szentostyát. Úgy tudom, hogy a szentostyát egészben, rágás nélkül kell lenyelni, de hallottam már ezzel ellentétes kijelentést is .Melyik az igaz? 2.Egyszer pappal beszélgetve azt mondtam: "Előfordul, hogy beugrik, hogy ez vagy az a dolog bűn;megtegyem, ne tegyem? Megteszem.Egy pillanat múlva már megbánom, de már megtettem!" Az atya azt mondta, ilyen esetben nincs szó halálos bűnről.Előfordul azonban, hogy- gondolkozásom meglassulása miatt, vagy mert külső tényező elvonja a figyelmem- néhány másodperces késéssel indítom fel a tökéletes bánatot.Ilyenkor mi a helyzet? 3.Egyszer régen felolvastak egy körlevelet, amelyben többek között ez állt:" Isten akarata az, hogy a szlovákok szlovákok, a románok románok, a magyarok magyarok legyenek." Mármost vannak, akik tudják, hogy ők ilyen és ilyen nemzetiségűek, de az adott nép nyelvét a családjuk nemzedékekkel korábban elfelejtette.( Például a moldvai csángók egyes falvaiban csak az öregek tudnak magyarul, más falvaikban ők sem; egyes cigány népcsoportok nemzedékek óta csak románul, magyarul, szlovákul tudnak; az írek, skótok több, mint 90 %-a angol anyanyelvű) Az ilyen embereknek kötelességük-e újratanulni a nyelvet? Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy Magyarországon,vidéken hol van lehetőség vidéken a Skapuláré felvételére? Máriapócson szokott ilyen alkalom lenni? Ahhoz lakunk közel. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Lelkiatya! Egy elég fontos kéréssel fordulnák Önhöz! Kérem imádkozzon értem hogy tálalják egy olyan lelkiatyát aki segít nekem az élet nehézségein át vergődni (lelki értelemben) . Az előző lelki atya szép csendesen passzívan persze nem latvanyosan le mondott rólam. ( meg szabadult tőlem) Illetve kérem tanácsát én személy szerint hogy imatkozzak ezért! ( amúgy az illető atyáért is imádkoztam és fogok is .) Ez így érzem nagyon fontos lenne. Előre is köszönöm ha időt szám rám az imádságba. Ferenc

Kedves Lelkiatya! Badacsony közelében hol lehet Görögkatolikus misére menni?

Tisztelt Lelkiatya! Nem olyan régen kérdeztem már, én írtam azt a kérdést, hogy elégedetlen vagyok az életemmel és semmi nem tesz boldoggá. Nagyon köszönöm, hogy válaszolt nekem. Tudom, látom az oldalt nézve, hogy mennyire elfoglalt. Abban a kérdésemben azt is leírtam, hogy több nyelven tudok, öt nyelvet tanultam. Amennyire vissza tudok emlékezni, azt nem mondtam, hogy fordítói diplomám van, de talán kiderült, mert írtam, hogy lenne bennem hajlandóság a képességeim fejlesztésére, szakfordító képzéseket elvégezni. Most azért kellett pontosítanom és megírni, hogy rendelkezek ilyen végzettséggel, mert ehhez kapcsolódva kérdeznék. Kezdő fordítóként vállalnék ingyenesen, önként és pénzért is fordításokat. Vannak erre különböző lehetőségek, mármint arra, hogy megbízást szerezzek, jelentkezzek meghirdetett szövegeket fordítani, nemrég kaptam is egy megbízást egy tudományos szöveg fordítására. Még nincs elég megbízásom, de már akad valami. Már egy ideje foglalkoztat valami a szakmával kapcsolatban, ami most vallási szempontból érdekelne engem. Keresztényként fordíthatok-e más vallású személyeknek? Bárkinek, aki valamilyen más vallásban hisz: zsidó, muszlim, buddhista, akármilyen vallású személy. Szabad-e vagy elítélendő-e más vallásokról szóló szövegeket fordítani? Vállalhatok-e keresztényként akár önként is ilyet ha csak úgy tekintenék arra a szövegre mint fordítandó munka, tapasztalatszerzés a fordításban és nem térnék át emiatt más vallásra? Nem korlátoznám a munkám ilyen szövegekre, de ha nem bűn, akkor ilyet is szívesen fordítanék, mert minden szöveg hozzátesz a szakmai tapasztalatomhoz, minden szöveggel fejlődök, mindenből tudok újat tanulni. Leginkább zsidó kapcsolódású szövegekre gondoltam, mert találtam olyan zsidók által készített, nekik szóló honlapokat, melyek részben le vannak különböző nyelvekre fordítva, de azért annyira nem sok nyelvre, hogy ne tudnék akár én dolgozni rajta. Boldogan fordítok én mást is, a zsidó témájú szövegek nem kizárólagos érdeklődésemet jelentik. Ha esetleg fordíthatok ilyet, akár megkeresésre, akár önkéntesen, akkor számít bármit is a szöveg tartalma? Egy magyarországi zsidó zsinagóga, hitközség honlapját lefordítani szabad-e nekem mint keresztény embernek? Vagy ha ilyet teszek, akkor hozzájárulok ahhoz, hogy a zsidók ne fogadják el Jézust? Én csak egy szöveget fordítanék, nem én lennék az akadály, ami a zsidó emberek és Jézus közé áll. És a külföldi, izraeli zsidókra ugyanez vonatkozik vagy az súlyosabb eset? Én nem vagyok nagyon Izrael-szakértő, de már amennyire olvasom, látom az ottani híreket, azt veszem észre, hogy a Templom-hegy kapcsán viszonylag gyakran cikkeznek mostanában és egyre fontosabb a zsidó embereknek, sőt egyesek azt is szeretnék, hogy ott épüljön meg az úgynevezett Harmadik Templom. A Harmadik Templom tudtommal majd az Antikrisztus temploma lesz, mert eljön majd a "Messiás", akikről a zsidók azt fogják hinni, hogy ő az, de persze Jézus az, csak ők még nem tudják. Több ezzel a templommal és a zsidó vallás más aspektusaival kapcsolatos szöveget, pontosabban honlapot is találtam, ami egyébként nem egy nagyon nehéz nyelvezetű, de azért nem is túl könnyű, a héber mellett angolul elérhető és felmerült bennem a kérdés, önkéntes alapon vállalhatnám-e ilyenek fordítását angolról egyéb nyelvekre, amit ismerek. Azért fordult meg a fejemben, mert ezeknek a személyeknek, akik ebben hisznek, akik ezekről írnak, fontos, hogy minél több emberhez eljusson az, amivel foglalkoznak, támogassák őket és a több nyelv ezt segíti elő tehát lehet könnyen szerezhetnék ilyen téren tapasztalatot ha ilyen helyen próbálkozok fordítóként, lehet örülnének is neki ha önként fordítanám azokat. Ha bűn az ilyeneket lefordítani, akkor persze nem fordítanám le, egyébként önkéntes alapon gondoltam, más szövegeket is fordítottam önként, csak azok nem vallási témák voltak. Keresztény, kereszténységgel kapcsolatos szövegek, honlapok, online elérhető tartalmak fordítása is az elképzeléseim között volt persze. Arra nyilván máshogy tekintenék hiszen én magam is keresztény vagyok, az olyan lenne számomra mint a fordításaimon keresztül Jézusnak dolgozni. Természetesen Jézus nekem a legfontosabb, az irányadó, a Megváltóm, mindenek felett áll, ami nem ellene van, azt megcsinálom, ami viszont ő ellene szól és vele szemben bűn, azt akkor se tenném meg ha milliókat fizetnének érte. A kérdésemet is azért tettem fel, hogy nehogy olyan szöveg fordítására vállalkozzak, akár önként, ami bűn Jézussal szemben. Egyszer amúgy jártam úgy, hogy ne csak zsidókat említsek, hogy muszlim nőknek szóló internetes webáruház, online ruhabolt honlapját kellett volna fordítani. A termékek a muszlim vallás szokásait, szabályait követték. Egy kisebb szövegrészt bíztak rám, meg voltak elégedve a fordításommal, de végül nem én fordítottam az egész honlapot. Most a leírtak alapján felmerülhet itt is a kérdés, hogy ez bűn-e vagy sem. Akkor eszembe nem jutott, hogy ez bűn lenne, az ember kezdő fordítóként boldog ha fordíthat és tapasztalatot gyűjthet. Előre is köszönöm ha megválaszolja a kérdésem.

Kedves Lelkiatya! Simon Attila okleveles kántor kiadta az"Uram nyisd meg ajkaimat" című kottás könyvet Dr. Kruppa Tamás atya ajánlásával. Szerintem nagyon jó, hiánypótló könyv. Már több kántornál is láttam ezt, amit szívesen forgatnak, hiszen nagy segítséget kapnak munkájukhoz. Hol lehet ezt kapni? Várom válaszát.

Kedves Lelki Atya! Köszönöm, hogy imádkozik értem a gyermekáldásért. Máriapócsra is elmentünk már épp ezért, akkor sajnos a mi a hangunk nem ért fel elég magasra...majd legközelebb gondolom. Elnézést a következő kérdésért, de olyan érdekes, hogy a cigány családokban általában 'ha kell, ha nem' jön a gyerek. Ma találkoztam olyan cigány anyukával, aki az 5. gyerekét adta intézetbe. Lehetséges, hogy ezek a párok boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek, jobban szeretik egymást, mint én és a férjem? Vagy Isten szereti őket jobban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket? Talán fel kellene mondanom nekem is a munkahelyen és csak otthon lenni és az ilyesmire koncentrálni? Ha a gyermek ajándék, akkor Isten neki miért ad és nekem miért nem? Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az enyém bizonyára ez...de akkor sincs igazság. A volt párom, aki rútul elbánt velem, most boldog családban él és állítom, hogy egy fél imát sem mondott el azért, hogy így legyen. Azt mondják a poklot a Földön kell keresni....van olyan nap, mikor ezt sajnos el is hiszem. Néha nagyon nehéz optimizmust erőltetni magamba és bizakodóan kérni Istent, hogy tegyen csodát, mert mintha Isten az én kéréseimnél a rossz szemüvegét vette volna fel, mert a cigány asszony 5 gyerekéből legalább hármat hozzám kellett volna küldenie...

Dicsőség J?zus Krisztusnak! Tisztelt Lelki Atya! A tanácsát kérem! A vejem visszafogott, csendes, szorgalmas ember. Néhány éve fiatalok lettek a szomszédaik. A gyerekeik is hasonló óvodáskorúak. Bar?tkoznak, közös programokat csin?lnak, ami nagyon jó. A baj csak az, hogy a vőm az egyik szomszédnál túlságosan sok időt tölt, olyankor is amikor a férj nincsen otthon. Az a meglátásom, hogy különösebb vonzalom van közöttük. A lányomhoz néha nagyon nyers, arogáns, stb. Ez a helyzet már több hónapja fennáll. Eddig én tartózkodtam attól, hogy szóvá tegyem a dolgot,de látom a kisunok?mon|akit nagyon szeret,] hogy szenved. Egyre nehezebben tudom viselni ezt az állapotot. Mit tegyek? Köszönettel várom a válaszát, tanácsát. Mamy

DJK! Tisztelt Atya! Az érdekelne, hogy kb. idén (2022) lesz Apostolos könyv kiadva? mert ha nem, akkor magán használatra állítok össze, de ha lesz hivatalos viszonylag hamar, akkor nem vesződöm vele. Köszönöm.

Kedves Lelkiatya! Nem értek egyet azzal, hogy nem segít hozzá a helyes döntéshez, ha erről beszélünk. Ha nem találkozunk ezekkel a kérdésekkel, akkor hogyan tudunk az Egyház parancsai szerint cselekedni ezekben az esetekben? Például ha egy kismama nem tudja, hogy az életére törő magzatot nem lehet megölni, akkor hogyan tud felelősen beleegyezni egy kezelésbe, vagy visszaautasítani azt? Ugyanígy a katolikus orvosoknak is tisztában kell lenniük az Egyház tanításával, hiszen őket is komoly felelősség terheli (a legtöbb esetben komolyabb, mint az anyáét). Szóval ha egy súlyos vérzéses esetben nem elvégezhető az abortusz az anyát megtámadó magzaton (pedig ekkor a jogos önvédelem problémája is felmerül), akkor gyakorlatilag nincs olyan szituáció, amire a Lelkiatya megjegyzése alkalmazható. Olyan beavatkozásból, ami esetleg a magzat életébe kerülhet, csak egy van, azt pedig abortusznak nevezzük, függetlenül attól, hogy direkt (mechanikai) vagy indirekt (kémiai) eszközzel végzik el. Szóval tényleg kíváncsi lennék, hogy milyen konkrét esetre gondolt a Lelkiatya. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Lelkiatya! Reménykedem, hogy tud nekem tanácsot adni. Nem hiszem, hogy a problémám, kérdésem súlyos baj lenne, de nekem személy szerint elég elszomorító. Az bánt engem, hogy nem tudom, nem vagyok képes elhinni, hogy Istennek értékes lehetek, de ami talán még ennél jobban is bánt az az, hogy szeretem nagyon, tényleg nagyon, de érzem belül, hogy nem eléggé fejezem ki. Ez az érzés még erősebb akkor, amikor látok más keresztény embereket, akik bármit is, de tesznek valamit, akár folyamatosan, rendszeresen, hogy kifejezzék a hitüket. Nem is biztos, hogy szándékosan, tudatosan teszik, de megteszik. Nem rosszindulatból mondom ezt, nem kívánom másoknak, hogy távolodjanak el Istentől vagy ne tegyenek jót, annak én is örülök, mert szükség van ezekre nagyon a mai világban, de olyankor ha őket látom, ráébredek, hogy amit teszek, az olyan kevés. Pedig nem is biztos, hogy így van, hogy ők többet tesznek nálam. Adományozás, adakozás terén jól állok, ha nem veszi dicsekvésnek, hogy ezt mondom, de érzem, hogy sok mindent tehetnék még. Vannak ötleteim, hogy mit tehetnék még, de ez csak félmegoldás. Mikor gondolkodtam, mit tehetnék még a hitem kifejezésére, erre jutottam: gyakori imádság, néha böjt, de ha csak Húsvét előtt teszem már az is valami, adakozás további folytatása, rendszeres templomlátogatás, sajnos nem járok templomba, csak ritkán és rendszertelenül. Valamelyik héten többször is, valamelyik héten egyszer sem. És az önkéntes munka. Vagy ha nem önkéntes munka szervezeten keresztül, akkor valamilyen formában másoknak segíteni. Ha ezeket meg tudnám rendszeresen tenni, már azzal rengeteget fejlődnék, rengeteget tennék a hitem kifejezésére. Azt fontosnak tartom, hogy elmondjam, én jót akarok másoknak és szívesen segítek, sajnálom a szenvedő, nélkülöző embereket, de igazából ha tényleg őszinte akarok lenni, a jó cselekedeteim, amiket eddig tettem és amiket ezután tennék, elsősorban Istennek szánt üzenetek lennék és csak másodsorban segítség másoknak. Erről mit gondol, Lelkiatya? Többek között ha adományoznék valakiknek, akár rászoruló embereknek, akár az egyháznak, ha valakinek megbocsátom hogy megbántott, ha valakinek segítek eligazodni a kereszténységben, mert éppen keresi az útját és szeretne Istenhez közeledni, de tanácsra szorul, már volt erre példa, hogy segítettem ebben valakinek, akkor ez leginkább egy olyan üzenet, mintha azt mondanám: "Jézus! Te azt mondtad, úgy szeressük egymást, ahogy te szerettél minket. Szeretlek téged, elsősorban téged szeretlek és mivel szeretlek, azt teszem, amit mondtál, ezért szeretek másokat." Úgy érzem, nem teszek eleget a szeretetem kifejezésére. Nem járok rendszeresen templomba, nem segítek másoknak rendszeresen, nem böjtöltem még soha, nem imádkozok rendszeresen. Az ima azért maradt el, mert egy időben rendszeres volt, de egy ideje mélyen a szívemben nem tudom elhinni, hogy Isten szerethet, amikor pedig bűnt követek el, akkor szégyellem magam. Az lehet, hogy elmondok egy bocsánatkérő imát, de az, hogy rendszeresen imádkozzak, azt gátolja a szégyenérzetem. Tegnap sem imádkoztam, pedig olyan szeretet volt bennem Isten iránt, de mégsem imádkoztam, mert a szégyenérzet megakadályozott, hiába kértem már bocsánatot Istentől. Ha rendszeresen imádkozok, akkor is vannak bűneim, még akkor is ha kevésbé súlyos és jóval ritkább, ezért állandóan szégyenlem magam és ezért nem imádkozok. Attól még én szeretem azt, akihez imádkoztam, csak tudatosan, szándékosan távol maradtam tőle, mert nem hittem el, hogy szerethető vagyok így is és annyira tisztelem, hogy inkább nem közeledtem felé, egy bűnös, piszkos valakiként nem akartam közeledni ahhoz, aki tökéletesen tiszta. Eltértem attól, amiről kérdezni akartam. Az lenne a kérdésem, hogy mit tehetnék a hitem kifejezésére. Ima, böjt, adomány, misére járás, ezeket kellene tennem? Esetleg van bármi, amit nem soroltam fel, de megtehetném? Azt is szeretném megkérdezni, hogy számít-e, hogy egyedül teszem mindezt vagy közösségben. Hogy egyedül adományozok, vagy részt veszek önkéntesként valamilyen adományosztáson/gyűjtésen. Nem lehet mindenki önkéntes, sokaknak ideje sincs rá, nem is lenne szükség annyi önkéntesre, akkor számíthat ugyanannyit az én segítségem is, mintha önkéntes lennék. Istennek mindenképpen az kell, hogy közösségen keresztül segítsünk? Még szeretnék kitérni valamire, amire szorosan kapcsolódik ehhez és mindahhoz, amit eddig leírtam. Valamiért félek közösségbe menni. Pontosabban szólva bizonyos esetekben félek. Sosem voltam az a fajta, akit rengeteg ember vett körül és velük ment szórakozni. Volt 2-3 vagy 1 barátom és velük töltöttem az időt, de nem hatalmas baráti társasággal. Emiatt nagyon furcsa lenne nekem például az önkéntes munka, ahol sokan vannak. A misére járásban is meggátol valami. Régen rendszeresen jártam, de új helyre költöztem már 3 éve és azóta itt még csak egyszer voltam görögkatolikus misén. Egyszer amikor ott is maradtam, az Nagypénteken volt, egyszer amikor közben kislisszoltam. A templomba általában úgy mentem imádkozni, hogy nem misére, hanem csak egyedül, misére pedig inkább csak különleges alkalmakkor és nem a görögkatolikus templomba, oda csak egyszer mentem. Annak oka is volt, hogy miért nem a görögkatolikusba mentem. Amikor édesanyámmal mentünk együtt karácsonyi misére, akkor a római katolikusba mentünk, mert az volt közelebb hozzánk és anyukám emiatt akart oda menni, ami egyébként egy szép mise volt, nem bántam, hogy elmentem. Református istentiszteleten is voltam már. Nem rendszeresen, egy vagy két alkalommal csak. A járvány alatt nem voltam templomban, tehát hiába lakok itt három éve, ahol lakok, akkor nem volt lehetőség és mivel édesapám egészsége nem volt megfelelő, nem is tudtam volna, nem is akartam volna ott hagyni egyedül és akkor az volt a legfontosabb, hogy vele legyek. Tehát kicsit tartok a misére járni. Amikor egyszer voltam, először furcsa volt, hogy sokan vannak körülöttem és más hívek biztos gyakran mennek és én kívülálló vagyok. Mikor láttam, milyen kedves mindenki, akkor megnyugodtam. A félelmeim ellenére paradox módon mégis vágyok a templomba és ha időm engedi, mennék akár több misére is hetente. Sajnos a papoktól is félek. Értem ezt úgy, hogy ha sokan vagyunk a misén és beolvadok a tömegbe, akkor nincs gond, de nem mernék odamenni egy paphoz csak úgy, hogy szeretnék gyónni, vagy szeretnék adományozni tehát valami okból egyénileg odamenni, nem lenne bátorságom. Gondolkodtam, melyik misére menjek ha egyáltalán elmennék, időbeosztásomból következik, hogy én szinte akármelyikre mehetnék, de ha olyan időpontban mennék, amikor esetleg csak én vagyok a misén és a papok, nagyon kellemetlenül érezném magam. Volt már ilyen, amikor egy hétköznap mentem, de akkor nem ültem végig a misét, eljöttem közben. Attól félnék, hogy a papok bolondnak néznének, hogy én akkor megyek és egyedül vagyok. A misén az szokás, hogy sokan vannak, de legalább azért pár ember van ott. Különös lenne ha egyedül lennék. Ha meg gyakran mennék, akkor azért félnék, hogy mit gondolnak a papok, ha egyáltalán felismernek, hogy sokszor megyek. Nem hiszem, hogy sok ember van, aki heti háromszor is elmegy akár a misére, nekem viszont elvileg lenne rá időm tehát lehet megtehetném. Én ha akarnék, majdnem minden nap is mehetnék, mert van annyira szabad az időbeosztásom, hogy megtehetném. Vannak bennem tehát félelmek, pedig nyomaszt, hogy a hitemet nem tudom eléggé kifejezni. Az adományozás sikerül, már gyakran csináltam és örömet is okozott nekem. Itt csak egy bökkenő van, illetve megválaszolandó kérdés. Eddig mindig egyházon vagy más intézményeken keresztül adományoztam, volt adománygyűjtés és akkor kihasználtam a lehetőséget, amennyit csak tudtam, adakoztam. Kicsit szégyellem, de egyénileg nem szoktam adni a rászorulóknak. Ha látok hajléktalanokat, akkor nekik nem merek adni, mert félek, hogy bántanának ha nem elég nekik, amit adok, ha esetleg részegek és nem vettem észre, ha egyszerűen csak gonosz és azért. Nem akarok én rosszat gondolni másokról, de nem könnyű bízni az embereknek mikor annyi rossz történik, nappal is rendszeresen kirabolnak, megölnek embereket. Ami azt illeti, nem is tudom kell-e ilyet tennem, mert nem tudhatom mire költené a pénzt, amit adok neki. Egyszer félelem és bizonytalankodás után gondoltam, hogy adni kellene valamennyit egy hajléktalannak, aki az utca túloldalán állt, de nem adtam végül, mert láttam, hogy cigarettázik és nem akartam, hogy ilyenekre költse, amit kapna tőlem, mert ezzel nem teszek jót vele ha rossz szokásokra költené. Kell adakozni hajléktalanoknak vagy nem? Nem tudhatjuk mire költi. Ne is foglalkozzak ezzel, csak mindig adjak? Adtam már kéregetőnek, de az egy nő volt kisbabával. Pénzt kért, de látta rajtam, hogy nem akaródzik nekem adni és akkor mondta, hogy ha ételt veszek neki, az is megfelel. Akkor már elmentem vásárolni neki és a gyermekének, mert így biztosra mehettem, hogy lenne értelme annak, amit kap. Csak a gyerekének kért, de vettem neki is egy teát. Mindig jó érzéssel tölt el ha valakiknek segítek és Istennek kifejezem ezáltal a szeretetem. Milyen más módon fejezhetném még ki? Ha van bennem egy késztetés, hogy kifejezzem a szeretetem, amit iránta érzek, akkor az Istentől származik? Ha érzem a késztetést, hogy kifejezzem az Isten iránti szeretetem és érzem is azt a nagy szeretetet, akkor az azért van, mert Isten akarja, hogy ennyire szeressem és ki is fejezzem? Azért akarja, hogy szeressem, mert ő szeret engem? Azért akarja, hogy akarjak hozzá közel lenni, mert ő akar én hozzám közel lenni? Ez az egyik módja. A másik az lenne, amikor ez az emberben csak úgy kialakul, de nem Isten akarja, hogy kialakuljon hanem csak megtörténik magától. Mint amikor beleszeretek valakibe. Az, akibe szerelmes vagyok, nem biztos, hogy akarja, hogy én szerelmes legyek belé, de mégis beleszeretek. Itt melyikről van szó? Arról lehet-e bármi tudomásunk, hogy Isten hogyan éli meg ha valaki nagyon szereti? Jézus életében gondolom volt erre valamilyen példa, hogy ha valaki kifejezte neki, hogy nagyon szereti, akkor ő hogyan reagált. Ismerem a Bibliát, de nem annyira amennyire kellene, így inkább feltettem mint kérdést. Isten nem teljesen úgy érez, ahogy az emberek, de olyan jó lenne tudni, nekem, aki nagyon szereti őt, hogy ő hogyan éli meg, okoz-e neki örömet, értékes-e számára, nagyobb örömet okoz-e neki az, amikor sokkal jobban szeretem, mint amikor sokkal kevésbé. Mióta fokozatosan közeledtem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy nem biztos, hogy minden keresztény ember ugyanannyira szereti, mert attól még, hogy az ember imádkozik és megy templomba, néha jót cselekszik, hisz Istenben, megbánja a bűneit, attól még nem biztos, hogy azt a hatalmas, alig kifejezhető, nehezen elmagyarázható, az ember lelkét betöltő szeretetet is érzi. Saját tapasztalatból tudom, hogy most sokkal jobban szeretem Istent. Régen elmentem templomba, jártam gyónni, de akkor nem éreztem ennek a mostani nagy szeretetnek a töredékét sem. Hittem benne, de nem szerettem őt teljes szívemből. Szívesen fogadnám tanácsait azzal kapcsolatban, hogy hogy fejezhetném ki a szeretetem iránta. Ez a nagy Isten iránt érzett szeretet változást is hozhat, én arra gyanakszom. Van ugyanis valami, amiben még lehet bőven lenne tennivalóm a magánéletemmel kapcsolatban. A barátommal (párommal) már szexeltem többször és már együtt is élünk, de nem vagyunk házasok. Az utóbbi időben éppen nem szexeltünk, már hónapok óta, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én emiatt gondolom bűnös vagyok. Azt nem hiszem, hogy most hirtelen el akarna engem venni feleségül. Most azonnal biztosan nem akar. Nem az a hirtelen, azonnal cselekvő ember. Egyszer talán, de nem tudom. Szeret engem, a szexet nem siettette a kapcsolatunk elején, a szüleimet szereti, az övéinek bemutatott már, nem csak szexre kellettem neki. Őszintén megmondva, most én sem vágynék esküvőre, mert más problémák foglalkoztatnak, nem a házasság. Isten iránti szeretetem miatt gondolkodtam ezen és nem tudok szexelni vele, mert bennem van az érzés, hogy ez bűn és ha Isten tényleg fontos nekem, akkor nem teszem meg. Amikor Jézusra gondolok, akkor végképp nem vagyok képes rá, mert nem lenne lelkiismeretem bűnt elkövetni és ezzel őt megbántani, szembemenni a kéréseivel, mert látom a lelki szemeim előtt hogy szúrták át szegekkel a kezeit, a lábait, hogy folyt az ő szent vére a kereszten, milyen lehetett neki cipelni a keresztet fájdalmakkal, gúnyolódások mellett miután agyonverték. Képtelen vagyok bűnt elkövetni ha erre gondolok. Pluszban neki köszönhetek mindent. Nem csak a megváltásról mint konkrét eseményről beszélek hanem az a helyzet, hogy talán nem lennék életben vagy borzalmas életem lenne Jézus nélkül, mert megmentett a depresszióból és öngyilkos gondolatoktól. Ha ez nem történt volna meg, már vagy öngyilkos lettem volna vagy a pszichiátrián lennék, harmadik esetben itthon lennék minden nap boldogtalanul, megkeseredve. A kereszthalálával, a feltámadásával felnyitotta a szemem. És azzal, hogy megmutatta nekem, mi az élet értelme. Nem lenne szívem megbántani őt és nem akarnám magamra haragítani. Ha nem házasodok össze azonnal a párommal, akkor választanom kell a párom és ő közötte? Akkor el kell döntenem, hogy maradok a párommal egy lakásban, de ezzel magamra haragítom és megbántom azt, akit nagyon szeretek vagy különköltözök a páromtól, akár szakítok is vele és Istennek tetsző döntést hozok? Ha tegyük fel együtt maradok egy lakásban a barátommal, de nem szexelek vele, az is bűn? Egyikünk sem az a típus, akinek a szex lenne a legfontosabb. Ha barátokként lakunk együtt, az is bűn lenne?Már előre látom, hogy azt fogja nekem írni, ezzel kezdjem és ezt rendezzem előbb, mert ha ez nem rendeződik, addig hiába fejezem ki a szeretetem másképpen. Nem könnyű helyzet, két éve lakunk együtt, egyébként szeret engem és nagyon jó hatással vagyok rá. Arról nem is beszélve, hogy ha vele lakok, akkor jobban tudok neki segíteni Istenhez közeledni. Nem hisz Istenben, de jó hatást tudok nála elérni a saját hitemmel, a saját átalakulásommal. Szeretném is, hogy kialakuljon benne a hit. Ahhoz képest, amilyen régen volt, amikor megismertem, ég és föld a különbség. Jó értelemben. De Istennek fontosabbnak kell lennie, tudom, hogy így van.

Kedves lelkiatya! Tanácsát szeretném kérni mit tegyek hogy ne érezzem rosszul magamat ha gitáros misét tartanak nálunk (sose szólnak előre, így nem tudok másra menni, ha meg látom már a gitárt mégse illik elmenni)? Nagyon szomorú és dühös leszek már onnantól fogva, mert tudom, hogy akkor kimarad a kedvenc részem a zsoltárok és ráadásul a dicsőség, a szent vagy is más mint normálisan.... tudom, hogy a misére kéne figyelnem, de dühít hogy mindent megváltoztatnak... nem tudok rendesen részt venni a misén, bekapcsolódni az énekekbe (körbe nézve egy-két ember énekel a többség akik hagyományosan énekelnek ilyenkor nem)...

Kedves Lelkiatya! Én írtam régebben amiatt, hogy egy építési vállalkozó kicsalta és ellopta a babaváró hitelünket. Kitartó imádságot szeretnék kérni Öntől és a kedves olvasóktól, hogy kérjék a mi mennyei Édesanyánkat, járjon közben értünk, hogy visszakapjuk a pénzt. Tudom, hogy aki Őhozzá fordul, nem marad segítség nélkül.Bízom a Megváltónkban,aki nem tud részvétlen lenni a szegény szerencsétlenek iránt. Kérem erősítsék a fohászunkat az Ő, és a mi gyengéden szerető Édesanyánk közbenjárása által! Köszönettel jelzek ha az Úr meghallgatott. Dicsőség Jézus Krisztusnak! Sándor