Dicsőség Jézus Krisztus, kedves lekiatya én meg vagyok elégedve a kántori szogalatal,3 gorogkatolikus templomban éneket vezetem egyedül, boldog vagyok hogy hivatsomnak eleget tehetek, de nem tudok rá jönni én hogy mijert álmodok a mariapocs bazilikában,a nemzeti kegyhejel és nappal meg ojan érzem hogy mintha ott lennék de nem vagyok ott,mijert van ez nekem?nem tudok rá jönni el meni én oda most nem tudok, de nem tudom mikor fogok oda el jutni,mint tanácsol, mi a véleménye?
Kedves Kántortársam! Egészen meglepett az üzenete, a kérdése. Hogy mi lehet az oka ennek a szép álomnak az Ön életében, azt én sem tudom megmondani. De hogy van jelentősége, az egészen bizonyos. Arra buzdítom, alapvetően ne azon töprengjen, hogy vajon miért álmodik erről, hanem fordítsa ezt a belső késztetést, belső vágyat a jelen életére, szolgálatára. Minden egyes Liturgia, minden szertartásunk a mennybe röpít minket. Alapvetően mindig a jelenre kell figyelnünk, nem a múltra vagy a jövőre. Egyikből tanulhatunk, a másikra készülhetünk, de az igazán fontos pillanat mindig a jelen. A jelen idő és a jelen hely. Most annak örvendjen, hogy ott lehet, ahol éppen van, ahová állította az Úr. Egészen biztos vagyok abban, hogy eljön az Ön életében is az a pillanat (újra?), amikor a máriapócsi templomban is énekelheti velünk a mi gyönyörű szertartásunkat. Adja Isten, hogy ez minél hamarabb megtörténhessen! De addig is hálás szívvel szolgálja és dicsőítse az Urat ott, ahol van, ahol él!
Kedves Lelkiatya!
Lehet, hogy tettek fel hasonló kérdést, legalábbis olyat, ami részben hasonló és talán gyakori téma szokott ez lenni az interneten általában, de én mégis szeretnék kérdezni róla. A kérdésem az, hogy mennyire fér meg egymással a tudomány és a hit? Tulajdonképpen két kérdésem lenne, konkrétabb kérdések, de azok megválaszolása véleményem szerint összekapcsolódik az előbb feltett kérdéssel. Sajnos édesapám halála nagyon megviselt engem, két éve halt meg. Akkor nem tudtam aludni, agresszív lettem, veszekedtem, és az öngyilkosságon gondolkodtam. Nagyon lassan tudtam csak meggyógyulni ebből, pedig volt támaszom de egészen addig nem sikerült a gyógyulás amíg Jézus be nem toppant az életembe. Hiába voltam korábban is keresztény, én csak akkor értettem meg, hogy ez mit is jelent és ekkor értem meg rá, én úgy vélem. Mikor megvilágosodtam, hogy Jézus feltámadt és általa örök életem lehet nekem és a szeretteimnek (remélhetőleg), akkor kezdtem el tényleg gyógyulni. Erre magamnak kellett rájönnöm. Egy idő után egy alkalommal egy könyvesboltban nézelődtem édesanyámmal és azon gondolkodtam milyen könyvet vegyek, ugyanis ajándékutalványt kaptam. Akkor a pszichológiai könyvek nem érdekeltek mert úgy éreztem, hogy nekem semmi szükségem pszichológiára mert Jézus meggyógyított engem és általa az egész életet máshogy látom. A traumákat is és az egész világot. Valóban mondhatjuk, hogy meggyógyultam, mert már nincsenek szuicid késztetéseim, már tudok reménykedni abban, hogy látom újra az elhunyt szeretteimet, tudok a jövőmre is gondolni és nem vagyok agresszív. Ezt az egészet a hitemnek köszönhetem, de sajnos néha még így is előfordul, hogy előjönnek érzések. Már beletörődtem, hogy elhunyt valaki akit nagyon szeretek, de mégsem fogadom el teljesen. Megérteni szerintem sosem fogom, hogy miért pont ő. Ha azt látom, hogy másnak van édesapja, akkor bevallom irigy vagyok. Nem azt akarom, hogy neki ne legyen hanem azt, hogy bár élne és velem lenne az enyém. Ezen kívül annak ellenére, hogy próbáltam sok időt tölteni vele utolsó idejében és segíteni sokat, attól még tudom, hogy bizonyos dolgokat máshogy kellett volna. Egyébként sajnos súlyos beteg volt de nem tudtuk, hogy akkor meg fog halni mert hirtelen történt. Egy infekció volt az oka, a betegség csak közvetett ok volt. A hitem egyértelműen erősebb mint volt régebben és az utóbbi időben erősödött meg még jobban de talán mégsem jöttem helyre teljesen. Nem ütközik a hittel ha esetleg a pszichológiától is segítséget remélek és nem csak a hitemtől? Vagy a pszichológiát hagynom kellene és teljesen a hitre támaszkodni? A pszichológia alatt nem pszichológushoz járást értek hanem könyvek olvasását a témában amik segítenek megérteni dolgokat de akár a gyógyuláshoz is segítenek. A hitem nélkül még idáig se jutottam volna szóval nem tudom, ez jelenti-e azt, hogy akkor felesleges bármi másra támaszkodnom vagy a kettő nem zárja ki egymást? Isten számára ez nem sértés ez, nem mutatom-e ezzel azt, hogy Jézus nekem nem elég, hogy hiányzik valami mellé?
A második kérdés hasonlít ehhez de fordított szemszögből. Amikor valakinek olyan munkája van, amely során embereknek segít, de tudományos módszerekre alapozva akkor az nem elítélendő akkor se ha keresztény az illető? Két példát tudnék erre mondani jelenleg. Ha például én orvos lennék és embereket gyógyítanék a tudományra alapozva akkor ezzel nem kelteném azt a látszatot, hogy Istenre nekem nincs szükségem és azt gondolom, hogy másnak sem mert ott vagyok én aki meggyógyítja? Az orvostudomány, az orvosi eszközök, a kezelések sem lennének ha Isten nem teremtett volna meg minket és nem olyanná amilyenek vagyunk. Én nem vagyok orvos, de sok orvos nem hisz Istenben szerintem, egy részük biztosan hisz (többek között Csókay András, a híres idegsebész) és nagyon gyakran az emberek, a páciensek is csak a tudományban hisznek és Istenről nem vesznek tudomást. Vannak kivételek, vannak hívők köztük de valakik meg nem tudnak mindkettőben hinni. A pszichológusok munkájáról is ezt mondhatnám, arra még jobban is érvényes ez. A pszichológus a lelket gyógyítja legtöbbször és a lélek nagyon kapcsolódik a hithez, Istenhez, ez a láthatatlan tehát arra gondolna a keresztény ember, hogy ezt Isten dolga meggyógyítani. És főleg: ha valaki hisz Jézus feltámadásában, akkor ugyan miért szorulna pszichológusra, ha megváltották a bűneitől és örök élete lehet, akkor mit tudna tenni a pszichológus, amit Jézus nem? Azon gondolkodtam el, hogy egy pszichológus munkájával kapcsolatban nem merül fel ez a kérdés? Papokban vagy keresztény hívőkben? Ha pszichológusként dolgoznék például én akkor nem úgy tűnne ez mintha én nagyobbnak mutatnám magam Istennél és azt az üzenetet közvetíteném, hogy a pszichológia, a tudomány a megoldás mindenre? Hogy Isten helyettesítem? Ez is képzelt szituáció mert nincs is ilyen végzettségem, mondjuk egy ideje gondolkodok ezen, hogy lehet engem érdekelne vagy a pszichológusi pálya vagy valamilyen más munka ahol valamilyen módon embereknek tudok segíteni. A jelenlegi végzettségemmel főleg cégeknél tudnék elhelyezkedni de erősen foglalkoztat, hogy esetleg előbb-utóbb miután itt dolgoztam már talán szívesebben végeznék olyan munkát amivel jobban tudok segíteni szóval nagyobb dolgokban. Nem csak azzal, hogy megbeszélem egy ügyféllel a reklamációt a termékkel kapcsolatban hanem valami hosszabb távú, maradandóbb módon. Valami olyan módon, mellyel nemcsak az üzletéhez, pénzügyeihez, karrierjéhez tudnék hozzájárulni. Ezzel sem tudok dűlőre jutni. Azt honnan lehet tudni, hogy Isten milyen munkát szán nekem? Hogy mit szeretne, hogy mit csináljak? Hogy nekem tényleg az a küldetésem amit eddig tanultam vagy a végzettségem tudnék csinálni, esetleg valami más lenne Isten szerint az én utam? A jelenlegi végzettségemmel főleg nyelvtudást igénylő állásokat tudnék megpályázni. Ezekre hogy lehet rájönni? Számít egyáltalán Istennek ez, tényleg ad nekünk egy küldetést vagy ez kitaláció?
A tudomány és a hit nem állnak szemben egymással. A tudással a világot, Isten ajándékát igyekszünk megérteni, s ezáltal kerülünk közelebb ahhoz, akitől kaptuk, a hit pedig közvetlenül köt minket a világ Teremtőjéhöz. Életünkben mindkettőre szükség van, mindkettőnek forrása maga Isten. A hitünkkel nem kikapcsoljuk az értelmünket, hanem hozzákapcsoljuk az Istennel való kapcsolatunkhoz. Azt talán lehet mondani, hogy kiegészítjük vele. Mert a tudásnak megvannak a határai, a hitnek nincsen.
A pszichológia is Istentől kapott tudomány, nem csak szabad vele élnünk, de kötelességünk is, amikor arra van szükség. Valójában korábban is alkalmaztuk a pszichológiát, mielőtt saját tudományként meghatározták volna. Amikor egy parasztember kiviszi a gyermekét az erdőbe, hogy magyarázzon neki, ebben természetes pszcihológiát alkalmaz. A bölcs ember jó pszichológus is, mert ismeri az emberi élet rejtelmeit. Tény, hogy ma sokkal részletesebb ismereteink vannak az emberi lélek belső folyamatairól. Ezzel a tudással nem csak szabad élni, de kötelességünk is. Hogy a kettőnek hol van a határa, találkozási vagy metszéspontja, azt mindig az adott helyzet dönti el. Nem bűn elmenni pszichológushoz, ha arra van szükség. Ami félrelépés volna, az az, ha a lelki folyamatokat akarnók helyettesíteni a pszichológiával. A pap, a lelkiatya, a gyóntató elsősorban nem pszichológus, hanem látó ember, aki segít látni. Úgy gyógyít, hogy közelebb visz a forráshoz, amelytől való eltávolodás betegítette meg az embert. Az igazi pszichológus, mint az igazi tudós is a tudásával nem eltávolodik Istentől, hanem közelebb kerül hozzá, fölfedezi és megcsodálja Isten művét a teremtésben. Következésképpen másokat is nem eltávolít, hanem közelebb visz Istenhöz. Én emiatt tartom fontosnak, hogy ha pszichológus segítségét kérjük, azt csakis keresztény szakembernél tegyük meg. Ha egy pszichológus nem Isten teremtményeként, Isten képmásaként tekint az emberre, akkor lehet bármekkora a szaktudása, az téves alapokra épül.
Hogy milyen utat, életet, hivatást ad Önnek az Úr, azt érdemes keresni, azon járni, abban tökéletesedni. Ez nem valami légből kapott üzenetként érkezik, hanem abból bontható ki, amim van és ami vagyok. Az adottságaim, a fogékonyságom, s ezzel együtt a hiányosságaim ismerete hozzásegít ahhoz, hogy kirajzolódjék, mi az én hivatásom. Egy egyszerű kérdés tisztázása segíthet ebben. Föl kell tennem a kérdést: Hol, miben tudok leghasznosabb lenni mások számára? Ugyanis minden életút egyben hivatás, és minden hivatás egyben küldetés is. Hová, kikhez küld engem Isten, hogy tudok nekik hasznos lenni? Ebben a kérdésben sem kell valami rendkívüli dologra gondolni, mert egy bolti eladó, kalauz, gyári munkás, portás vagy miniszterelnök mind az embereket tudja szolgálni azzal amit tesz.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi a teendő, ha úgy érzem hogy szomjazom az Istenlátás, Istenismeret után? Sőt olyan mély és bensőséges szeretetre gyulladok olykor iránta, hogy egészen magával ragad már maga a gondolat is, hogy szerethetem Őt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a szerelemhez, bár attól mégis egészen különb, olykor olyan elemi erővel bír, hogy szinte kiszakít e világ korlátaiból és felszabadít a határtalan boldogságba. Hogyan tehetnék tanúságot Istenről? Nincs is szavam Rá, annyira csodálatos a Benne való létezés.
Kérve tanácsát: Adél
Kedves Adél! Isten ajándéka, amikor fölhevül a szív és forrón tudja szeretni őt. Azt tanácsolom Önnek, hogy minél gyakrabban éljen ezzel, imádkozzék sokat, csöndben az Úrhoz, legyen vele sokat ebben a szerelmes együttlétben. Erről azonban ne akarjon tanúságot tenni, mert akkor könnyen elpárologhat az ajándék. Ezt Ön kapta, nem más. Legjobb, ha erről nemigen beszél másoknak, még a hozzá közel állóknak sem, csak egyedül a lelkiatyjának. Ugyanis óhatatlanul kérkedés vegyülhet bele, ha erről szeretne másoknak beszélni. Ez pedig, mondom, teljesen elronthatja. Attól ne féljen, hogy ez gyümölcstelen marad, hogy ebből a nagy ajándékból nem tud adni másnak. Élje Istennel ezt a belső közelséget, és élje az életét a legteljesebb odaadással. Környezete, családtagjai, munkatársai meg fogják érezni, hogy kegyelmet kapott Istentől. Legalábbis, aki fogékony rá, az meríteni fog belőle. Aki pedig nem, annak úgyis hiába beszélne róla.
Tisztelt Lelkiatya!
Szeretném a kisbabat a pocakomban Istennek ajánlani hogy olyan legyen amilyenek ő elképzeli. Nagyon szeretném ha Isten közel állna hozzá vagy esetleg pap lenne..
Nagy bűn ha ezért imádkozom?
Semmiképpen sem bűn. Nagyon is szép dolog. Tisztáznia kell azonban a szándékát. Ne azért imádkozzék, hogy pap legyen! Ez nem igazán Istennek fölajánlás volna, hanem egy szülői vágy kivetítése. Hogy milyen életutat szán az Ön fiának a Teremtő, ezt teljesen rá kell bízni, Istenre és a fiára. Ezt majd beszéljék meg ők a maga idejében. De a fölajánlás nagyon szép és értékes gondolat. Csak bátorítani tudom erre. Már mostantól imádkozzék azért, hogy a gyermek egész életében Isten közelében legyen. Aztán, persze, fölcseperedvén olyan családi körülményt is kell neki nyújtani, hogy ez a szülői vágy beteljesülhessen.
Kedves Lelkiatya!
Miként lehet értelmezni a Szentatya azon kijelentését, hogy ?a bűnt meg lehet bocsátani, a korrupciót nem?? Pár éve írtak arról, hogy állítólag készül egy rendelet a korruptak és a maffiózók kiközösítéséről. Ha ez Ferenc pápa szerint ekkora bűn, akkor a reneszánsz idején, amikor búcsúcédulákat és egyházi hivatalokat árultak a főpapok, miért nem alkalmazta az Egyház ezt a fajta cenzúrát?
Válaszát előre is köszönöm!
Látnunk kell, hogy ennek ütösen hangzó, erős mondatnak az a fortélya, ugyanazt a szót kétféle értelemben használja, és így teszi egymás mellé. Ugyanis nem ugyanolyan megbocsátásról van szó a "bűn" és a "korrupció" esetében. Természetesen a korrupció is bűn, de amikor a közbeszédben azt mondjuk, hogy az megbocsáthatatlan, akkor ezzel nem teológiai kijelentést teszünk, hanem általános érvényű igazságot fogalmazunk meg. A bűn megbocsátása viszont teológiai kijelentés. Nem a korrupció a megbocsáthatatlan, hanem az, ha valaki azt nem bánja meg, nem hagy fel vele, ha megtehetné is, nem szünteti meg. Ha valaki ráébred arra, hogy engedett a kísértésnek, korrupcióba sodródott, és ezt megbánja, akkor a pap természetesen őt is feloldozhatja, Isten neki is megbocsát. Ha értelmezni akarjuk Ferenc pápának ezt a mondatát, akkor ezt a teológiai pontosítást is meg kell tennünk. E mondatból pedig teljesen egyértelmű a pápa szándéka, hogy nem akar megtűrni ilyen meghasonlást az egyházban. A korábbi korokban is voltak bűnök az egyházban, mint most is. A papok, püspökök bűne minősített, súlyosabb, mint másoké, mert sokkal rombolóbb hatása van. De az igazi métely az, amikor nem is akarnak felhagyni meghasonlott magatartásukkal. Ezzel szemben akar Ferenc pápa erőteljesen föllépni.
Kedves Lelkiatya!
Nem olyan rég költöztem Debrecenbe és kezdtünk el a székesegyházba misékre járni. Több esetben is közreműködött diakónus a miséken. Az lenne a kérdésem, hogy nekik mi a megszólításuk? A papoknak tudom, hogy főtisztelendő atya, a feleségüknek meg a tisztelendő asszony, de hogy tudom megszólítani a diakónusokat, esetleg a feleségüket, ha beszélni szeretnék velük? Mi az illendő?
Köszönöm válaszát
A diakónus atyákat is lehet atyának hívni. Ők is részesültek az egyházi rend szentségében.
Kedves Lelkiatya!
Tavaly öngyilkos lett az öcsém, 17 évesen.
Évek óta nem voltunk kapcsolatban, mert még gyerekkorunkban elválasztottak minket. Ő még akkor kicsi gyerek volt, nagyon csendes és zárkózott is, természete szerint. A többéves "eltiltás" miatt elidegenítették tőlem. Letagadták, nem engedték, hogy láthassam, amikor látogatóba mentem volna hozzá, már felnőtt koromban, stb.
A halála váratlanul ért. Ezt tovább fokozza a tragikus körülmény.
Annyit tudok a hitéletéről, hogy nagyon ritkán mentek rk. misére. De ennél többet nem tudok. Nem tudom, hogy volt-e személyes kapcsolata Krisztussal, mertért-e, stb.
Én magam a református hitet gyakorolom.
Kérdésem: az igaz, hogy aki öngyilkos lett, az semmiképpen nem juthat a Mennyországba?
Tudom, Istené az ítélet, Ő tudja. De egyszerűen azóta gyötör ez a kétség.
Segítő válaszát köszönöm szépen!
Köszönettel: Ágnes
Kedves Ágnes!
Ma már egyáltalán nem mondjuk, hogy aki öngyilkos lett, az nem üdvözülhet. Két ok miatt. A pszichológia azt mondja, hogy öngyilkosságot elkövetni józan, egészséges gondolkodással nem is lehet. Még aki látszólag hidegvérrel készíti is elő saját öngyilkosságát (az ilyen nagyon ritka), annak a lelkében, személyiségében is olyan zavar van, amely megkérdőjelezi az ő teljes felelősségét. Amikor ilyen tragédia történik, abban általában több ember is felelős. A másik szintén újkeletű fölismerés, hogy különbséget kell tenni a biológiai halál és a teológiai halál között. Ez utóbbiból nincs visszatérés, de aki a halál állapotába kerül, az még néhány percig valamilyen módon a tudatánál van vagy lehet. Hogy e néhány percben mi játszódik le az emberben, azt senkisem tudja, egyedül Isten. Ebben is azt láthatjuk, hogy Isten mindenkinek ad lehetőséget a legutolsó pillanatban is a megtérésére. Imádkozzék tehát a testvéréért. Így, utólag is tudunk segíteni egymásnak. Hogy ez hogyan számítódik be odaát, ezt nem tudjuk pontosan, de az biztos, hogy a szeretetkapcsolat nem szűnik meg a halállal. Akit itt szerettünk, azt odaát is szeretni tudjuk, és viszont. Az Ön Isten iránti szeretete, elköteleződése sokat segíthet a testvérén, akivel ilyen szép szeretetkapcsolatban vannak - még ha ez az életükben sajnos nem is nyilvánulhatott meg.
Kedves Atya!
Mit tanácsol az alábbi helyzetben?
Próbálnánk tartani a kapcsolatot egy rokon családdal, megemlékeztünk a jeles napokról (születésnap, névnap stb.), ünnepekkor meghívjuk magunkhoz őket ebédre/vacsorára, viszont ők soha nem hívnak vissza, soha nem keresnek maguktól. Ezt egy ideig tűrtem és a jó kapcsolat érdekében lenyeltem, de már belefáradtam.
Ha mi nem kezdeményezzük a találkozást, beszélgetést akkor nekik eszükbe se jutna, hogy mi van velünk. Már úgy gondolom, hogy nem éri meg ennyi energiát befektetni a mi családunk részéről. Fáj, mert mégiscsak rokon, de úgy gondolom, hogy ha ilyen egyoldalú a kapcsolat azt le kell zárni. Jól gondolom?
Ha már megkérdezett, elmondom, hogy én másként gondolom. Miért baj az, ha egyoldalú a kapcsolat? Szerintem ennek örülni kell, hogy legalább az egyik oldalról megvan a törekvés, a kötődés. Ez Önöknek köszönhető, s eddig ezt szépen teljesítették is. Mi az, amibe belefáradt? Azt javaslom, ne legyenek elvárásai velük szemben. Néha hívja meg őket, akkor legalább együtt vannak. Ennek lehet örülni. Érdeklődjék felőlük, de ha ezt ők nem viszonozzák, azért még nem kell Önnek bezárni a kaput irányukban.
"Amint szeretnétek, hogy veletek bánjanak az emberek, ti is úgy bánjatok velük! Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi az érdemetek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi az érdemetek? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik...
Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!" (Lk 6,31-33. 36)
DJK! Kedves Lelkiatya!
Honnan tudhatom, hogy mi a célja Istennek életemmel? Hogyan fedezhetem fel? Milyen jelek segíthetnek ebben a felismerésben? Mert minden megfogant lélek Isten akaratából jön a világra és Istennek terve van életünkkel. ("mielőtt megalkottalak volna anyád méhében, már ismertelek."- Jer 1,5). Hogy milyen életpályára, hivatásra vagy hogy családos életformára vagy egyedüllétre kaptunk-e meghívást hogyan tudom felismerni? Abból, ami örömmel tölti be szívünket? Köszönöm szépen válaszát!
A hivatásunk megtalálásában döntő szerepe van, hogy milyen adottságokkal rendelkezünk. Ezeket azért kaptuk, hogy használjunk vele, mások számára hasznosak legyünk. Ezért a helyes önismeret egyik sarkalatos pontja annak, hogy megtaláljuk a magunk hivatását. Fontos szempont, amit itt említettem, hogy azt kell vizsgálni, hol, hogyan tud engem fölhasználni Isten mások javára. Mások javának az őszinte, bátor keresése, ez a hivatástisztázás egyik fő pontja. Igen, fontos jelzés, hogy hol, melyik feladatban érzem magam otthon, hol találok békét. Persze, egy-egy nehéz döntést általában kemény vívódás előz meg, de a hivatás megtalálásának egyértelmű kísérő jele az öröm és a béke.
Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, hogy részt szabad-e venni olyan SSPX szentmisén (az imáikba bekapcsolódva), amin kommemorálják a pápát és a megyéspüspököt, ha (1) a szentségeikben nem részesülünk, valamint (2) vasárnap és parancsolt ünnepeken részt veszünk egy katolikus egyházzal teljes egységben lévő közösség eucharisztikus cselekményén (szentmisén vagy szent liturgián). Több atya azt mondta nekem, hogy súlyos bűn ilyet tenni. Mi a helyzet akkor, ha keleti ortodox szertartások imáiba kapcsolódunk be úgy, hogy az (1)-es és (2)-es feltételeket megtartjuk? Az is súlyos bűnnek számít? Ott biztosan nem hangzik el a pápa, valamint a terület katolikus megyéspüspökének neve...
Köszönöm megtisztelő válaszát!
Nem hiszem, hogy bűn volna részt venni az FSSPX társulat által szervezett szertartáson. Ez azonban nem helyettesíti a katolikus szentmisén való részvételt. Az pedig egészen bizonyos, hogy nem bűn részt venni ortodox szertartáson, sőt, kifejezetten szép és hasznos dolog. Ugyanakkor katolikus ember törekedjék arra, hogy a vasárnapi kötelezettségeit megtartsa. Ha ezt nem tudja megtenni vagy csak súlyos nehézségek árán, akkor az ortodox szertartáson való részvétellel is teljesítheti vasárnapi kötelességét.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Van egy meglehetősen makacs, rigolyás nagypapám, akit - bár a szándék nem arra irányult - sikerült megbántani, magamra haragítani. Aztán olyanokat mondott - mint pl.: az se zavarja, ha utoljára találkoztunk, alább bővebben kifejtem - amiket egy kis együttérzéssel, szeretettel az ember nem mond az unokájának. Az incidens a következő volt: megkértük, hogy a cipőjét ne kint a teraszon húzza le, ne mászkáljon kint mezítláb, ám tegnap ezt mégis megtette, majd kint a kövön - amin elkerülhetetlen, hogy ne legyen baktérium vagy kutyaszőr? keresztül végigsétálva bejött a házba. Mondtuk neki, hogy lehetőleg ne mászkáljon ki-be ily módon, mert nem szeretnénk ha behordaná a kutyaszőrt, egyebet. Tény, hogy már idős és szüksége lehet a kint lévő székre amire le tud ülni, hogy felhúzza a cipőjét, de ha kér egy kis segítséget, egy széket amit leteszünk neki bent vagy akár egy cipőkanalat akkor szívesen adunk és segítünk neki. Visszatérve, tegnap rászoltunk, hogy legközelebb ne tegye azt. Akkor megsértődött és hazament. Másnap újra eljött és végigcsinálta ugyanazt amire megkértük, hogy ne tegye. Ezúttal én kértem meg, hogy a cipőjét bent vegye le. Ezután fejemhez vágta, hogy mit képzelek én hogy parancsolgatok neki, illetve ő akkor sem fogja azt megtenni amire kérjük, meg hogy ki vagyok én, hogy szóljak neki.
Eléggé rosszul esett a magatartása, megbántott. Ő biztosan nem fog bocsánatkérést kezdeményezni - legalábbis erre nagyon kevés esélyt látok, nem volt gyakori az élete során - én pedig, bár bántja a lelkem a dolog, (és ha tudtam volna, hogy ez fog történni, inkább nem is szólok neki emiatt) nem tudok/ merek eléállni bocsánatot kérni, hiszen az egész kérés nem egy sértésként vagy beszólásként indult. A Lelkiatya tanácsát kérném, hogy mitévő legyek. Emellett azt is szeretném kérdezni, hogyha a bocsánatkérés nem történik meg, de én megbocsátottam neki, illetve nem érzek haragot emiatt, akkor miután a gyónás szentségét felvettem, járulhatok-e Szentáldozáshoz.
Elnézést kérek, hogy ilyennyire tartalmas, hosszú üzenetet írtam Önnek. Kérem imádkozom értem bűnösért, s azért, hogy a legközelebbiekben ilyen ne forduljon elő.
Szeretettel és tisztelettel: egy Krisztusban testvére
Ami a szentgyónást illeti, annyit mondjon el, hogy megbántotta a nagyapát. Különösebben nem kell erről magyarázkodni. A megbántás megtörtént, még ha nem is akarta, de megtörtént a megbánás is. Krisztussal sokkal könnyebben tudjuk rendezni az efféle melléfogásokat.
Ami pedig a nagyapát illeti, nem tudom, hogy kell-e bocsánatot kérnie. Neki alapvetően nem arra van szüksége, hanem megértésre és nagy szeretetre. Ha legközelebb szeretetet, kedveskedést kap Öntől, ezzel helyére tudja tenni az összezörrenést. Persze, ha emlékszik a korábbi sérelemre és felhánytorgatja, akkor meg nyugodtan kérjen bocsánatot. Ezzel semmi súlyos dolog nem történik, a nagyapa pedig megbékül.
Meg kell értenünk, hogy idős korban újra olyanok leszünk mint a gyermekek, annak sok-sok előnyével és hátrányával együtt. Úgy tekintünk rá, mint felnőtt emberre, de a gondolkodása, a reakciói már újra jóval beszűkültebbek, gyerekesebbek. Ez a kis történet, amit elmondott a nagyapjáról, bennem ezt a képet rajzolta meg. Nem biztos, hogy kérhet olyat az idős nagyapjától, mint amit a család többi tagjától. Sok türelem is kell az idősekhöz, de megéri, bőségesen megtérül. Ugyanez a kis öreg bácsi nagyon aranyos és szerethető is tud lenni. Törekedjék arra, hogy ezt a szerethető öreg bácsit lássa benne, ne a rigolyás öregurat. Nézzen el neki többet, mint más embernek. Ha meg is követeli a család minden tagjától, hogy a teraszról ne jöjjenek be cipővel, neki inkább nézze ezt el. Kicsit többet kell utána takarítani, de jóval nagyobb lesz a béke. Ez pedig mindennél fontosabb.
Kedves Lelkiatya! Augusztusban is lesz zsolozsmastabor? Sajnos júliusban nem tudtam egyikre sem menni. Köszönöm válaszát.
Görögkatolikus metropóliánkban zsolozsmás tábor évenként kettő szokott lenni. Általában egymást követik a létavértesi és az irotai. Legközelebb - Isten segítségével - jövő nyáron lesz. Úgy tudom, Erdélyben a ferencesek is szerveznek ugyanilyet, természetesen a latin rítus szerint.
Kedves Lelkiatya! Az idei Nagyboldogasszony napi búcsún a glutenerzekenyek hol és hogyan tudnak majd szentaldozashoz jarulni? Sajnos nem hirdetik ki és így az érintettek nem is tudják..
Továbbítom a kérését, és minden bizonnyal lesz kijelölve külön hely, ahol a gluténérzékenyek áldozhatnak a Szent Vérből. Köszönjük a figyelmeztetést.
Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye a korrupcióról?
Nem tartom elítélendőnek. Már csak azért, mert az ítélet nem a mi dolgunk, hanem Istené. De mindenképp kerülendőnek tartom, mert mindent megront: tisztességet, lelki érzékenységet, emberi kapcsolatokat, társadalmi bizalmat. Az ember üdvösségét veszélyezteti. Ezért hangsúlyozom, hogy mindenképpen kerülnünk kell, nehogy belecsússzunk.
Tisztelt Vásárlóink!
A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola Könyv- és Kegyszer Webáruháza 2022. június 30-án befejezte működését.
Könyv- és kegyszer-kereskedelmi tevékenységet a jövőben a Görögkatolikus Metropólia és egyházmegyéi folytatnak.
Kérjük, kövesse figyelemmel a görögkatolikus sajtótermékeket, melyek az esetleg megnyíló online vásárlási lehetőségekről is hírt fognak adni.
Köszönjük megértésüket!
Ezt a tájékoztatást írta nekem valaki, ezt közzéteszem.
Tehát csupán a Szent Atanáz főiskola nem működteti tovább a webáruházát, de minden más könyv- és kegytárgyboltunk továbbra is elérhető, rendelkezésre áll.