Tisztelt Lelkiatya!
Kaphat-e feloldozást egy ukrán háborúban nemi erőszakot szenvedett nő, ha teherbe esik és az abortuszt választja?
Isten minden bűnünket megbocsátja, feloldozást ad, ha megbánjuk azokat. Azonban súlyos visszaélés volna ezzel a szeretetével szemben, ha azzal a szándékkal követnénk el bármilyen bűnt, hogy azt majd úgyis megbocsátja. Nem csak visszaélés, hanem még a bűnbánat igaz voltát is alapvetően megkérdőjelezi, hiszen valójában számításból követnénk el a tettet, az pedig nem fér össze a bűnbánattal.
Az Ön fölvetése, természetesen ennél sokkal súlyosabb. Ha csupán teoretikusan veti föl, akkor a válasz a fenti érv alapján egyértelműen az, hogy nem nyer feloldozást az ilyen tett, mert nincs benne bánat, csak számítás. Ha azonban nem csak beszélgetünk erről a súlyos erkölcsi dilemmáról, hanem valóságos élethelyzetben merül föl, akkor sokkal nehezebb rá válaszolni. S nem is az a kérdés, hogy kap-e feloldozást az ilyen személy, hanem, hogy mit tegyen az, aki ilyen helyzetbe kerül. S bizony, ez egyáltalán nem csupán teoretikus kérdés, mert a szerb háborúban bizony voltak ilyen esetek. S ami még szörnyűbb, hogy ezt a szörnyűséget szerzetes nővérekkel követték el. Egyértelmű volt az egyház állásfoglalása, hogy még ilyen esetben sem szabad megölni a megfogant magzatot. A pápa feloldozást adott a szerzetesi fogadalma alól annak a nővérnek, akinek ilyen módon született gyermeke, s így lehetősége volt, hogy ezt a gyermeket föl is nevelje. De az is lehetséges volt, hogy a gyermeket átadja másnak, valaki örökbe fogadja, ő pedig élhesse tovább a szerzetesi életét. Ezekre tehát volt feloldozás, de ez nem a gyilkosságra adott felhatalmazást. Azt sohasem szabad tenni. Minden módon segíteni kell azt a bajba jutott nőt, akivel ilyen gaztettet követtek el. Tehát nem elég csak tiltani a magzatgyilkosságot, hanem mind lelkileg, mint fizikai értelemben meg kell adni neki minden lehetséges segítséget.
Kedves Lelkiatya!
Mi annak az éneknek a neve ami így kezdődik.: Megjelentél a világnak, ki a világot termtéd...
Vízkereszt ünnepének előestéjén sok ószövetségi olvasmányt veszünk. A 3. olvasmány (parimia) után ezt az 5. hangú tropárt énekeljük többször is: "Megjelentél a világ-nak, * ki a világot teremtéd, ** hogy megvilágosítsd a sötétségben ülőket, *? Emberszerető, dicsőség néked!" Ez a görögkatolikus Énekeskönyv 680. oldalán található.
Kedves Lelkiatya!
Mióta igazán hiszek Istenben és tényleg elfogadtam Jézus tanításait és azt, hogy megváltott engem, nagyon sokat változtam jó irányban. Nagyon sok rossz szokásomat hagytam el és vettem fel jó szokásokat, komolyan megváltoztam. Nem részletezném, mert talán nincs is jelentősége. A helyzet az, hogy valamelyest türelmesebb és megértőbb vagyok másokkal és ez látszik is, sokkal másabban tekintek másokra, megbocsátóbb, megértőbb igyekszem lenni, a szomorúakat megvigasztalni és a többi. Van ugyanakkor valami, amivel nehezen küzdök meg: ez az emberi hülyeség. Részben tényleg megértőbb vagyok másokkal, megbocsátó igyekszek lenni és segíteni másokat, de vannak esetek, amikor nagyon nem bírom elviselni mások viselkedését. Hogy úgy mondjam, az emberi hülyeséget. Megbocsátó vagyok amikor például valaki ideges valami miatt és ezért velem is udvariatlan vagy megsért engem szóval amikor valami kiváltja ezt nála, amiről ő nem tehet, illetve amikor vannak ugyan hibái vagy valamivel felbosszant, de egyébként meg látni rajta, hogy a régi énjéhez képest mennyire megváltozott és mennyit javult, persze vannak amúgy is jó tulajdonságai, de szóval, hogy van benne némi szándék arra, hogy javuljon vagy akár akaratlanul is fejlődik. Amikor viszont csak azt látom, hogy a másik bűnös vagy unintelligens, akkor egyszerűen felmegy bennem a pumpa, főleg ha esetleg olyat tesz, ami engem is érint. Tudom, hogy senki nem tökéletes és én is csak egy emberi lény vagyok, de mivel én keresztényként teljesen máshogy viszonyulok dolgokhoz, ezért számomra lehet nagyon zavaró az, ami egy másik embernek teljesen normális. Ez az egyik oka. A másik meg az, hogy bár hihetetlennek tűnhet, de én magamról tudom, hogy milyen sokat változtam és már sokkal kevesebb bűnöm van mint volt tehát nagyon sok olyan dolog van, ami másoknak természetes és én már egyáltalán nem csinálom vagy eleve sose csináltam. Megkockáztatnám, hogy az emberek többségéhez képest az utóbbi időkben én alig követtem el bűnöket. Régen sokkal többet, de már teljesen megváltoztam és még ezután is szeretnék tovább fejlődni szóval bennem van egy igény erre, hogy ha lehet jobb, akkor legyek és ha még ettől is lehetek jobb, akkor legyek és ne elégedjek meg kevesebbel. Amikor azt látom, hogy valaki bűnös is és még a szándék és megbánás sincs meg benne, akkor még jobban zavar, pláne ha másokra is hatással van, amit csinál. Én nem akarom azt mondani, hogy olyan lennék mint Jézus Krisztus, kérem ne értsen félre, de azért nem is vagyok olyan, mint az átlagemberek. Sőt, keresztényeket is ismerek, akik hisznek Istenben és a bűneiket bánják, de fejlődni nem nagyon akarnak. Én meg kitűztem magamnak egy olyan célt, hogy én addig fogok fejlődni és változni, ameddig lehet és kihozom magamból a maximumot, akár olyan szinten is, amiről még én se hittem volna, hogy képes vagyok rá. Tényleg van bennem erre egy erős késztetés és ezt érzem helyesnek.
Nem magamat akartam mások fölé emelni, de én egyszerűen ezt látom, hogy erre nagyon kevesen hajlandóak még a keresztények között is, hát még kevesebben a többiek között. Pedig szerintem ez lenne helyes, de javítson ki, ha tévedek. Azzal kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni, hogy hogyan lehet elviselni és megfelelően kezelni az emberi hülyeséget, a primitív viselkedést, a különböző bűnöket. Már volt rá példa, hogy először csak haragudtam az illetőre, de aztán már a harag eltűnt és inkább csak sajnáltam, hogy ő ilyen és nem inkább fejlődni akar és Jézust követni, Istenben hinni. A sajnálat gondolom még mindig jobb mint a harag.
Akik közel állnak hozzám, nekik persze próbálhatok segíteni és velük türelmesebb lenni, de akiket annyira nem ismerek, velük nem tudok mit kezdeni.
Nagyon sokan lehetnének jobb emberek ha lenne bennük erre hajlandóság. Önnek mi erről a véleménye? Nekem mit tudna tanácsolni?
A késztetés, hogy jobbá váljék, egyértelműen a Szentlélek indíttatása. Ez tehát nagyon jó. Az is, hogy ezt észreveszi, érzékeli. Ez lehetőséget ad arra, hogy ezt a jelenséget mint ajándékot tekintse. S nagyon jól teszi, ha nem fárad bele ebbe a fejlődésbe, ebbe a törekvésbe. Ezt továbbra is tartsa szem előtt, egész élete végéig kövesse ezt a szándékot! Arra azért figyelmeztetem, hogy ez a fejlődés nem lehet egyenes vonalú, folyamatos. Az elején, tehát a megtérés utáni időszakban általában jóval látványosabb, jobban érzékelhető. Utána azért mindig van visszaesés, botladozás, küzdelmesebb időszakok. Ezt talán azért is engedi meg az Úr, hogy el ne bízzuk magunkat. Amire most Önnek különösen oda kell figyelni, hogy semmiképp se hasonlítsa magát másokhoz. Ez mindig alaptalan, mindig rossz eredményt hoz. Egyáltalán nem látunk bele a másik ember lelkébe, sorsába. Nem tudjuk, hogy mit küzd vagy küzd-e egyáltalán. S ha igen, vagy nem, azt miért.
Ez a gondolat aztán talán segít elviselni a másik ember butaságát, gyarlóságát. Ne adja föl! Isten végtelenül irgalmas és türelmes velünk, emberekkel. Erre kell törekednünk nekünk is. Ha lát egy "reménytelen" embert, akkor annál jobban szedje össze magát, annál inkább törekedjék, hogy tudjon vele türelmes és megértő lenni. Hogy hogyan lehet ezt megtenni? Az iménti gondolat segíthet. Ne méricskélje, hogy az illető akar-e fejlődni vagy sem, komolyan veszi a hitét vagy nem, egyáltalán ismeri-e Istent vagy sem. Ezzel ne törődjék! Fogadja el őt úgy, ahogy van. Isten is így bánik velünk, nekünk is erre kell törekednünk. Ha pedig nem megy, akkor bűnbánattal ismerjük föl korlátainkat, hogy még nem tudunk úgy szeretni, mint kellene. Ezt érdemes a szentgyónásba is elvinni. Illetve kérni Istent, hogy ő adjon kegyelmet a még nagyobb szeretetre.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e Önnek a problémámmal kapcsolatban és egyáltalán hogyan lendüljek túl rajta.
A problémám lényege alapvetően az, hogy értéktelennek érzem magam és sehova sem tartozónak. Amióta újra megtértem (nem is tudom hogy mondjam, mert eleve keresztény voltam, de pár év "szünettel"), azóta még jobban felerősödött bennem ez a rossz érzés. Részben persze független ettől. Sajnos úgy érzem, hogy én nekem sem itt a földi világban nem jó és nem vagyok ide való, de az Istenhez tartozónak sem érzem magam. Arról van szó, hogy itt a földi életben elszomorít, hogy én nem vagyok olyan mint mások. Erre persze rátesz egy lapáttal a közösségi média is, illetve az, hogy ma már minden a külsőségekről szól és mindenkinek a jó oldalát látjuk, a rosszat alig. A külsőmet tekintve nem vagyok az a nő, akire mindenki azt mondja, hogy milyen szép, egyébként csúnyának sem tartom magam ha szabad ezt így mondanom, de átlagos vagyok. Bizonyos frizurákkal, bizonyos képeken elég szép, de nem az a nő, akire ma azt mondanák a legtöbben, hogy gyönyörű. A képességeimet tekintve sincs bennem semmi különleges, van diplomám, de azt a szakot már nagyon sokan elvégezték, nyelvtudásom elég jó, de átlagos bölcsész vagyok, tudományos kutatásokat ugyan végeztem és most is végzek (félig-meddig egyébként kapcsolódva a Bibliához), de nincs bennem semmi különleges. Most kutatói ösztöndíjat kapok szóval ha emellett nem dolgozok, akkor is van miből megélnem, de amikor jelentkezek egy állásra vagy elmegyek egy állásbörzére csak nézelődni, akkor úgy érzem magam mintha egy darab hús lennék a húspiacon, mert tulajdonképpen semmivel nem tűnök ki mások közül és ezt a húspiac-metaforát az egész világra értem. Ma már van minden téren egy bizonyos ideál és ha nem olyan vagyok, akkor már nem vagyok másoknak olyan érdekes. A külső és a képességek, azok még számítanak, de hogy a lelkem milyen az nem. A test számít és az olyan dolgok, amikkel villogni lehet, de a lélek már nem nagyon. Hiába vagyok nagyon kedves, segítőkész mindenkivel, hiába vagyok önzetlen és igyekszem a lehető legjobb lenni másokkal, az nem fontos. Csak emiatt én nem leszek jobb mások szemében. A másik oldal: Az Istenhez sokkal közelebb vagyok mint pár éve, Jézushoz pedig különösképpen, mivel az ő feltámadása adott nekem erőt és húzott ki egy hatalmas depresszióból, amikor elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Ha ő nem szenvedett volna és támadt volna fel, akkor azt hiszem nem lenne értelme az életemnek. Úgy szeretem őt, ahogy még soha életemben eddig. Természetesen hiszek a Szentháromságban, őt csak azért emeltem ki, mert rám a feltámadása volt a legnagyobb hatással és emiatt kerültem közelebb az Atyához is. Jézuson keresztül. Mindezek ellenére néha képtelen vagyok elhinni, hogy engem Isten szerethet. Főleg Jézus, hiszen ő ember is volt és sajnos néha én ezt az oldalát hangsúlyozom ki, mintha ő úgy ítélne meg mint egy másik ember, pedig tudom, hogy ő a Messiás, de szerintem már a világi dolgok annyira belém ivódtak, hogy ráruházom ezeket. Aztán azért is van ez így, mert a bűneimet borzalmasan szégyellem. Egyszer már feloldoztak alóluk, de azóta is néha elkövettem bűnöket és egyik este lett is olyan bűntudatom, hogy elsírtam magam imádkozás közben. Én nagyon igyekszem kerülni a bűneimet és egyébként sokkal jobban sikerül mint korábban, de így sem sikerült mindig. Ezt én kudarcnak éltem meg, csalódtam magamban. Úgy éreztem, ezzel csalódást okozok annak, akit nagyon szeretek. (Itt Istenre gondolok) Szóval az átlagosságom miatt, a bűneim miatt, a tökéletlenségem miatt (bármilyen fajta is legyen) néha úgy érzem, hogy én Istenhez való sem vagyok. Közben a társadalomba sem illek bele annyira, mint sokan mások. Ez egy borzalmas érzés, hogy én sehova sem tartozónak érzem magam. És nagyon-nagyon rossz, hogy nekem egyébként már minden csak nyűg a földi életben, mert egyszerűen a világ olyan gonosz és lelketlen, nem azt értékeli, amit kellene és én bármit csinálok, mindig az nyomaszt, hogy mindig meg kell felelni és hogy az engem nem szeretnék azért, aki vagyok.
Hogyan lehetne ezeket a nagyon nyomasztó érzéseket elviselni?
Fiatal vagyok még, 20 és 30 közötti, mások pont ebben a korban teljesítenek a legjobban az életben. Ilyen érzésekkel, ha ez így marad, egy kínlódás lenne még évekig.
Igen. Ezért ezen mindenképpen változtatni kell. Mi változzon, ki változzon? A világot aligha fogja tudni megváltoztatni. A Jóistent sem. Persze, őt nem is kell. Akkor nincs más hátra, Önnek kell változnia. De nem abban az irányban, ahogyan a világ kívánja, követeli. Az valóban zsákutca volna, ezt nagyon jól érzékeli. Az a különös ugyanakkor, hogy miközben meglehetősen tisztán látja, hogy a világ értékeit igazán nem érdemes követni, mégis nagyon is erősen kötődik, sőt, igazodik azokhoz. Megmondom az okát. Azért, mert saját magában bizonytalan. Hogy Önt nem értékelik, úgy érzi, hogy nem szeretnivaló, ez csak azért van, mert Ön ilyennek érzi magát. Akiben nincs önbizalom, abban mások sem bíznak. Aki nem szereti önmagát, az hiába várja, hogy majd mások szeressék. Hogyan lehet az embernek saját magát megszeretnie? A világ erre is kínál egy óriási hazugságot. Azt javasolja, hogy "kényeztesd magad", "megérdemled", stb. Ez önbecsapás és csak ideig-óráig hat valamelyest. Az igazi megoldás másutt van. Nyilvánvaló: az Istennél. Úgy kell látnia önmagát, ahogyan Isten látja Önt. Őnála törik meg az a képlet, amit az imént vázoltam, hogy mások szeretete is azokra irányul, akik önmagukat szeretik. Isten ugyanis az egyetlen, akinek a szeretete nincs feltételekhöz kötve. Ő ingyen szeret, tökéletesen és végtelenül. Ezt nem merjük elhinni, ezért nyomorodik az életünk - fölöslegesen. Ne higgyen annak a téves és félrevezető gondolatnak, hogy ha Ön hibázik, bűnt követ el - legyen az bármi is! - akkor Isten Önt nem vagy kevésbé szereti. Mondom, hogy az ő szeretete feltétel nélküli. Nincs kötve semmihöz. Sem akkor nem szeret jobban, ha jó vagyok, sem akkor kevésbé, ha rossz. Szeret, mert vagyok. Azért alkotott meg. Mielőtt lettem, már szeretett és akart engem. Egyébként azért is jó és hasznos megtanulnunk Isten szemével látnunk a világot és önmagunkat, mert akkor meglátjuk azt is, hogy miben vagyunk különlegesek. Az nem igaz, hogy Önben nincs semmi különleges. Ha ezt mondja, ezzel csak a vakságát árulja el. Illetve bezárja mások Ön felé irányuló érdeklődését is. Ezt egyébként a pszichológia is tudja és alapvetően nem is tévesen, hogy meg kell találnunk a saját különlegességünket. Nincsen, nincsen hétköznapi ember. Mindenkiben van különlegesség. Csak amit a pszichológia nem tud, illetve nem annak a területe, hogy azt találjam meg, amit Isten lát bennem különlegesnek. Ehhöz nem önvizsgálati, önértékelési teszteket kell kitölteni, hanem sokat imádkozni, sokat beszélgetni és együtt lenni az Úrral. Ne a "húspiacra" akarjon betörni. Lehet, hogy ott nem aratna sikert, ezt elhiszem, ebben igaza van. De ott ne is akarjon babérokat szerezni. Keresse Isten akaratát, Istennek Önnel kapcsolatos tervét! Még egy másik út, ami az imádságon túl segít ezt fölfedezni: a szolgálat. A tudásával, az adottságaival akarjon szolgálni. Ám vigyázat, eközben könnyen újra belecsúszhat abba a hibába, hogy lesi majd az emberek elismerését. Nem, ezt feledje el. Akkor lesz legboldogabb, ha megtalálja a módját, hogy az embereket hogyan tudja szolgálni (pl. akár a tudásával, tanulmányaival), és közben csak megvetést, bántást, kizsákmányolást kap, ám mindeközben megtartja hitét és elhatározását, hogy szolgálni fog továbbra is. No, ez a földön is megélhető mennyei boldogság. Ez talán még odébb van, annyira, hogy inkább hihetetlenül is hangzik. Felejtse is el, nem ez a lényeg. Hanem az Istennel való élő, személyes, forrón szerető kapcsolata. Akkor szépen lassan minden kitisztul. Ön még valóban fiatal, még bőven van ideje ilyen tévelygésekre, amelyek oktondi módon eltávolították Önt a lényegtől. Higgyen Istenben és szeresse őt. Akkor fog tudni hinni önmagában és fogja tudni szeretni önmagát. Akkor fognak mások is hinni Önben, akkor fogják mások is szeretni Önt. Higgye el, ez lehetséges. Ezt kérje a Mindenhatótól!
Kedves Lelkiatya! Köszönöm! Annyit szeretnék még kérdezni, hogy ha valaki katolikuss? szeretne válni más keresztény felekezetből akkor be kell e mutatnia a kereszt levelet ill hogy ez fordítva is igaz-e vagy ha nem tudja hogy hol keresztelték ilyen esetben szükség van e újra kereszteltésre? Egyébként az ?ttérést tényét függetlenül attól hogy az anyakönyvbe nem vezetik be rögzítik valahol az egyházak? Ilyen esetben is végeznek külön szertartást? Köszönettel.
Ha valaki a Katolikus Egyházzal teljes közösségre szeretne lépni (katolizálni) egy másik keresztény felekezetből (ahol van érvényes keresztelés), akkor ez a lelki-szellemi felkészülés után a bérmálás szentségének vételével történik. Ilyenkor két tanú előtt a helyi katolikus parókus/plébános előtt mondja el kérelmét és a Hitvallást. Ezt követi majd idővel a többi szentség vétele (bűnbocsánat és Eukharisztia).
Sok esetben a jelölt nem tud keresztlevelet bemutatni, mert más felekezeteknél nem is létezik ilyen dokumentum, esetleg igazolást tudnak adni a keresztségről.
A bérmálás szentségének vételét a helyi parókián/plébánián anyakönyvezik.
Kedves Lelkiatya!
Többszörösen is elvetéltem sajnos.
Miért nem ad az Isten gyermeket?
Nagyon szeretnék már. Hogyan és milyen imát mondjak, hogy meghallgasson?
Köszönöm szépen!
Sajnos, a kérdésére nem tudok válaszolni. Nem tudhatjuk, hogy mi miért történik az életünkben. Az imént írtam néhány gondolatot egy másik kérdezőnek, úgy sejtem, hogy azok közül Önnek is szól néhány. Amikor valami nagy fájdalom ér, azt főként azért nem értjük, mert képtelenek vagyunk összhangba hozni azzal az Istennel, akiről úgy tudjuk, hogy csak jót ad nekünk, szeretetből mindig a legjobbat adja. Én pedig tessék, sorozatban kapom a rosszat. Balga módon azt is lehet gondolni, hogy nem is szeret az Isten. Mást talán igen, de engem nem, mert rosszat kaptam tőle. Amit Önnek át kellett élnie többszörösen is, az szinte a legrosszabb, amit egy édesanya megélhet. Erre egyszerűen nincs magyarázat. Ne is keressen! Nincs. Arra figyeljen, hogy Isten mire akarja Önt tanítani! Nyilván, ha megjelenik egy új magzat - adja Isten, hogy történjék meg mihamarabb! -, akkor nyomban elkezd erőteljesen aggódni, hogy mi lesz vele, vajon megmarad-e vagy sem. Ez nagyon rosszat tesz a babának. A babának nyugalomra van szüksége, nyugalomra és bizalomra. Ezt akkor tudja neki megadni, ha Ön is
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya, örömmel olvasom az itt közzé tett tanácsait, javaslatait. Kérdésem elég hosszú lesz. Vallásosnak voltam nevelve, római katolikus hitben, templomban volt az esküvőnk is, egy kisfiam van, s jelenleg 7 hónapos várandós vagyok, boldog házasságban élünk. Fiatalkori lázadás miatt elhagytam a templomot, bár Istent soha nem tagadtam meg. Sajnos istentelen éveim alatt számtalan rút bűnt elkövettem. Közeledni próbáltam Istenhez, jártam jó ideig protestáns felekezetbe, majd jött egy "megvilágosodás", egy görögkatolikus kedves ismerősöm segítségével, hogy visszataláljak az egyházhoz. Jelenleg oda járok, a görögkatolikus liturgiákra, nagyon szeretem és nagyon szépnek találom, szentgyónásra is készülök, gondolkodtam még a baba születése előtt egy máriapócsi zarándoklatban is. A latin rítustól valahogy "tartok". Értek ott negatív élmények gyermekként, hogy mi azt ezen a felületen nem részletezném. Egyébként mindig labilis személyiség voltam, tökéletességre törekvő, soha nem tudtam igazából elfogadni magamat. Sokszor voltak pszichiátriai problémáim is. A templomon kívül, gyakorlatilag mióta a katolikus közösségbe igyekszem visszatérni, folyton vallási tartalmú negatív kényszergondolataim vannak, de olyan szinten, hogy időnként pánikrohamba torkollik. Olvasom a lelki tükröket, az egyházi törvényeket, és olyan rettegés száll meg, hogy az elképesztő. Nem tudom elképzelni a szerető és irgalmas Istent, hanem mindig (bocsánat) egy borzalmas halálosztó jut az eszembe, s hogy eddigi életem ballépései, sikertelenségei és egy kis magzatom halála is a bűneim következménye. Tegnap este az "Emeljük fel szívünket" imakönyvben olvastam a búcsúkról, és annak jelentőségéről. Én ezt soha életemben nem gondoltam, azt hittem, Isten megbocsátja és elfelejti a vétkeinket, elolvasva az egyház tanítását ez nem egészen így van, a bűneink miatt kell a purgatóriumban kínokat átéljünk. Nem kegyetlen dolog ez? A lelkiismeretem folyton vádol, ha megnyugvást érzek, szinte mintha "keresné", vagy mintha már várnám, mikor jön az újabb kárhoztatás. Időnként borzalmas , kényszerítő jellegű gondolatok, késztetések tolakodnak a fejembe, nem tudom, Istentől jön-e. Nemrégiben pl. az, hogyha nem térek meg, ez a kisbabám is meg fog halni, és az az én bűnöm lesz. Voltak már ilyen jellegű gondolataim, voltak enyhébbek is, de míg a protestáns felekezetbe húzódtam (és sajna egyszer majdnem végleg visszatértem), az általuk kínált könnyebb evangéliumba próbáltam kapaszkodni. Volt olyan gondolatom, jó fél éve, hogy nem élhetek fél évig nemi életet a férjemmel mert régebben éltem szexuális szabadosságban . Volt olyan gondolatom hogy "most kerültél az örök kárhozatba". Volt olyan, hogy papnak kell lennie a fiamnak ha jót akarok. Ezek "random" gondolatok, cikáznak, van hogy erősítik egymást, van hogy ellentmondanak de el nem tűnnek. A katolikus egyházba való visszatérés gondolata és érzése örömmel töltött el, hogy "nincs vége a kegyelemnek", de azóta folyton ezek a merev dogmák, elvárások tolakodnak a fejembe. Imádkozni itthon nem tudok, és éppen ezért nem is merem mert ilyen közben is értek hasonló élmények. A templomban nem ez történik, ott megnyugszom. Én érzem, és tudom borzalmas bűneim súlyát, de minthogyha a tudatom, vagy Isten a lehető legnehezebb és legnagyobb terheket és elvárásokat rakná rám. Nincs nyugtom, van hogy nem alszom, hanem egész éjszaka kattogok, rettegek. Volt, amikor bármit tettem, mindent bűnnek éreztem, mostanában is előfordul de kisebb intenzitással mint ezek a gondolatok. A vallást nem akarom otthagyni, pedig sokszor van a gondolataimban, hogy akkor lehetséges, megszűnne ez a borzalom ami bennem megy. Félek, hogy a kicsi babámnak is árt ez. Félek, hogy valóban nagyon nagy bajban vagyok és nem segít már semmi, maximum a búcsúk és az egész életen át tartó vezeklések, ha jót akarok.
Válaszát előre is köszönöm, Isten áldja!
Julia
Kedves Júlia!
Minden bizonnyal megvan az oka, hogy ilyen tévképzetek zaklatják az elméjét, a lelkét. Csak utalt rá, hogy korábban, talán gyermekkorában voltak rossz élményei az egyházban. Ez akár a családban, akár a templomhoz kötődően történtek, mindenképpen igen mély nyomokat hagytak az Ön pszichéjében. Ezek okozhatják a mostani zavarokat. Nem tudom, elegendő lesz-e elmondanom Önnek néhány nagyon fontos alapigazságot. Nagyon bízom benne, hogy igen, illetve ezért nagyon imádkozom is, hogy kapja meg ezek megértéséhöz a szükséges isteni segítséget.
Szóval, ha Ön elvégezte a szentgyónását, akkor utána már semmi, de semmi nem terheli Önt. Isten megbocsátása azt jelenti, hogy nem is emlékszik többé a bűneire. Márpedig, amire ő nem is emlékszik, az nincs is többé. Nagyon nehéz nekünk ezt elhinnünk, de így van. A bűneink a saját emlékeinkben maradnak meg, nekünk magunknak megbocsátanunk sokkal nehezebb. S ezt vetítjük rá Istenre is. Azt hisszük, hogy ő haragszik, ő büntet minket, holott egyszerűen csak nem merjük elhinni, hogy már régen megbocsátott. Amit az említett imakönyvben a búcsúkról olvasott, azt felejtse el! Ha egy újabb kiadású görögkatolikus imakönyvet vesz a kezébe, abban már ezek nincsenek benne.
Hogy van-e purgatórium vagy nincs, ez nagy kérdés, évszázadok óta folyik erről a vita. Az biztos azonban, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, mint valami büntetés, amit le kell vezekelni, hanem inkább megtisztítás - mint a latin szó ki is fejezi -, amelyre azért van szükségünk, hogy be tudjuk fogadni azt az elképesztően hatalmas jót, amire egy bűnös ember még csak nem is képes. Mindenesetre igazán nem kell azon töprengenie, hogy mi következik odaát, mert ezt nem tudjuk. Erről csak találgatások, teológiai elképzelések vannak, de biztosat nem tudhatunk. Ami biztos, hogy Isten azt akarja, hogy mindnyájan üdvözüljünk, s mindent meg is tesz ezért. A mi dolgunk pedig az, hogy minél jobban szeressük őt, minél erősebben kötődjünk hozzá. Akkor az utolsó ítélet - amit nem kerülhetünk el!!! - nem rémisztő lesz, hanem várva várt és vágyott pillanat, hiszen az elé kerülünk, akit egész életünkben kerestünk és szerettünk.
Azt javaslom, minél gyakrabban járjon el közösségi imádságokra. Oda, ahol jobban érzi magát, ahol nagyobb békére talál. Mindegy, hogy ez római vagy görögkatolikus szertartás. És természetesen áldozzon is, gyónjon rendszeresen. Akkor szépen lassan tisztulni fog ez a betegessé vált istenképe. Isten nagyon szereti Önt. Ha rendszeresen olvassa a Bibliát, a zsoltárokat, akkor ennek igazsága is egyre világosabbá válik majd.
Kedves Lelkiatya!
Az egyházakon belül a szertartásokat áttérés, bérmálás, első áldozás stb. mindig elkönyvelik? Szükséges ezekhez a keresztlevél bemutatása? Kap erről valamilyen fajta papírt az adott személy?
Válaszát várva tisztelettel.
A keresztelésről, bérmálásról, szentáldozásról általában kap az illető elmléklapot. Nincs erre jogi előírás, de meglehetősen elterjedt szokás mind a görög- mind a római katolikus parókiákon. Ezeket az eseményeket, miként a házasságkötést is, az anyakönyvbe is bevezetik. Hasonlóképpen járnak el a rítusváltás esetében is. Amikor ilyen előfordul, akkor az illetékes parókiát/plébániát kell értesíteni, ahol a keresztelés történt, hogy vezessék be az anyakönyvbe. Az egyéb tartalmú áttérést, például, ha valaki elhagyta a katolikus hitet, tudomásom szerint nem vezetik be az anyakönyvbe.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Az alábbiakat kérem csak olyan tömörséggel tegye közzé, hogy ne okozzon megbotránkozást, köszönöm. Ma szentmise után a templom háta mögött találkoztam azzal az atyával, aki engem a mise alatt gyóntatott, de immár teljesen civilben és éppen mobilon beszélve. Én is társaságban voltam, de láttam is hogy telefonál, ezért nem mertem ráköszöni, azt hiszem Ő pedig épp nem is vett igazán észre, hanem csak elment mellettünk, de ennyit hallottam, amint a telefonba mondja: Most végeztem. Engem ez és ahogy mondta lesújtott akkor és a barátnőm is elszomorodott, mert egész olyan volt, mint mikor valaki munkanap végén hazatelefonál, hogy aznap befejezte. Mintha a papi lét az munka lenne és ráadásul mintha hasonlóképp le és föl lehetne venni. Vagy mégis? Bűn, hogy én ezen így megütődtem magamban és hogy hangot is adtam neki persze csak ott és csak a barátnőmmel. (Ez az atya 39l0 év körüli). Nem is tudom, hogy mondjam, mintha nem is az az ember lett volna, akinek a gyóntatószékben találkoztam. Nem akarom megítélni, de a tanácsát szeretném kérni, a papi lét/hivatás szerep? Kicsit olyan ez, mint mikor mi hívek csak a templomban merünk Krisztusról énekelni, de kiléove már nem. Hol van az igazság, mitől is vagyunk, lehetünk mi Krisztus hirdozók mindenhol?
Borbála
Kedves Borbála!
Mint látja, a levelét szépítés, rövidítés nélkül teszem közzé. Hiszen olyan emberi dologról van szó, amelyről nyugodtan beszélhetünk. Megértem a megütközését, s minden bizonnyal ezzel nincs, nem volna egyedül. Ugyanakkor az Ön megértését is kérem a paptestvérek felé. Az én egyik meglátásom, hogy már csak emiatt is jobb volna, ha az atyák mindig reverendát viselnének, hiszen, amikor éppen nem papi szolgálatot látnak el, ők akkor is papok, atyák. Erre épp az Ön érzései világítanak rá, mert mintegy elvárná, hogy a szolgálaton kívül is viselkedjék úgy, mint pap, mint lelkiatya. De tudom, nem minden paptestvérem osztozik ezzel a véleményemmel. Már csak azért is, mert sokan vannak olyanok is, akik ugyan nem viselnek mindig reverendát, de viselkedésük, emberi hozzáállásuk mégis Isten emberére vall. Mondhatnánk, nem a ruha teszi az embert. Azonban mégis van némi hatása arra is, aki hordja, s arra is, aki látja. De értem, hogy Önt nem a pap ruházata, hanem a papi szolgálatának egyfajta gépiessége zavarja. Talán szép lelki élményt élt meg, s egyszerre csak arra lát rá, hogy ez a másik oldalon egyszerű munkavégzés. Higgye el, amikor a pap gyóntat, akkor ő is a lelki munkára összpontosít, de aztán hétköznapi emberré válik. Mint a gyónó is más lelkülettel térdel a gyóntatószékben, és más lelkülettel lép ki aztán a templomból, és folytatja hétköznapi életét. Igen, igaza van, olyan ez, mint amikor csak a templomban vagyunk hitvalló keresztények. De lássuk be, ez nem csupán a papokra igaz! Én is úgy vélem, hogy hétköznapi életünket sokkal jobban át kellene járnia a hitvalló krisztusi életmódnak. De ne ütközzék meg az atya magatartásán sem! Lehet, hogy a feleségének szólt telefonon, hogy most végzett a szolgálatokkal, hamarosan fognak találkozni. Ebben én nem látok semmi kivetnivalót. Ugyanakkor a fentebb írottakat is igaznak érzem.
Föltámadt Krisztus!
Kedves Lelkiatya!
Húsvét alkalmából készítettünk pászkát. Hát nem teljesen olyan lett mint amilyennek kellett volna lennie, ám megszenteltettük. Azonban amikor megvágtuk láttuk, hogy belül nem kelt meg a tészta, így nem is lehetett megenni. A Lelkiatya tanácsát szeretném kérni, hogy mit lehetne vele kezdeni. Hiszen mégis csak szentelmény, kidobni nem szabad, de megenni sem tudjuk.
Üdvözlettel: egy hív
Mivel ez már nem eledel, nem mondhatjuk, hogy szentelt pászkát dobnának ki. Ezzel együtt is egyetértek az aggodalmával, hogy nem illő még ezt sem a szemétbe dobni. Azt javaslom, hogy adják vissza a természetnek. Valahol erdőben vagyy kert végében a földre lehet tenni. Ott a természet majd elvégzi ezzel kapcsolatos feladatát.
Tisztelt Lelkiatya!
Vajon Jézus életének prófétai megjövendölése, majd életének eseményei, melyek követték az Írást a halála pillanatáig, az eleve elrendelést igazolják? Ha nem, akkor hogyan magyarázható, hogy mégis minden úgy történt? Jézus mely döntésében élt a szabad akaratával?
Teodor
Kedves Teodor! Egészen biztosra vehetjük, hogy Jézus teljesen szabad volt minden döntésében, minden tettében. Ő volt a tökéletes ember, aki pontosan olyan, amilyennek a Teremtő az embert elképzelte. Az ember lényegéhöz tartozik a szabadság. Minden más teremtmény determinált, csak egyedül az ember tud szabad lenni. A bűn ugyan megfosztotta ettől a szabadságától, de Isten segítségével visszaszerezhető, tanulható, fejleszthető. Ez a szabadság Jézusban is mint emberben fokozatosan formálódott ki, hiszen egy kisgyermek még értelemszerűen nem a saját akaratát követi, hanem azt teszi, amit mondanak neki. De érett férfi korára tökéletesen kiformálódott benne az Isten terve szerinti szabad ember. (Korábban is tökéletes volt, de még gyermekként élte meg ezt a tökéletességet.)
Hogy gyakran olvassuk, ez is ez meg volt írva róla, egyáltalán nem azonos azzal, hogy ezt az Atya is akarta volna. Sok olyan dolog van, amit mi, véges eszű emberek is előre látunk, akár meg is mondhatnánk, de ez nem jelenti azt, hogy akkor mi azt úgy is akarjuk. Ha valaki látja, hogy egy gyermek kerékpárral fék nélkül száguld lefelé a meredek lejtőn, meg tudja jósolni, hogy ebből szörnyű baleset lesz. Ki is mondhatja mások előtt is, de ez nem azt jelenti, hogy ezt ő így akarná.
Isten szabadságot adott nekünk. Előre látta, hogy mit kezdünk ezzel a szabadsággal, hogy a fiát meg fogjuk ölni, s ezeket a szenvedéseit a próféták által meg is jövendölte. Így kell értelmezni a próféták jövendöléseit. Isten nem a Fia szenvedését akarta, hanem az emberek megváltását. Elküldte hozzánk Szent Fiát, az emberiség pedig kénye-kedve szerint bánt vele.
Kedves Lelkiatya. Egy nem túl gazdag családból származom. A családom dolgozik, minden nap, de mégsem tud szerezni sok pénzt. Az lenne a kérdésem, hogy egy magas rangú egyházi személy, vagy püspök mennyi fizetést kap? Mert sokan mondják, hogy az átlagtól sokkal többet, fél millió fölött. Igaz ez? Ha igen, akkor miért kap ennyit, mikor családja sincs, stb.
Tisztelettel és üdvözlettel: G.
Tisztelt G.! Én sem tudom megmondani Önnek, hogy a püspök mennyi fizetést kap. Mivel kiemelt személy, az ő fizetését sztem ahhoz a vezetőhöz lehet hasonlítani, aki olyan vállalatot vezet, ahol a dolgozók száma kb. annyi, mint a papok és munkaviszonyban levő világiak száma. Ez ma az egyes egyházmegyékben változó, de többnyire száz fő fölött van. Azt sem tudom, hogy az ilyen léptékű cégek vezetőinek mennyi lehet a fizetése, de biztosan több, mint a cége átlag dolgozóinak. Hogy van-e családja vagy nincs, ez más kérdés. Mert az igazán lényeges kérdés az, hogy mire költi a pénzt, amivel rendelkezik. Ha saját kényelmére, netán luxus dolgokra, akkor azt én mindenképp helytelennek tartanám. De szerintem a legtöbb püspök jótékonysági célra használja azt a pénzt, amit félre tud tenni. Legalábbis én így gondolom.
Tisztelt Lelki Atya!
Egy igen gyakorlati-technikai kérdésről/kérésről írok erre a levelezőfelületre, jobb ötlet, más lehetőség ismerete híján. Elnézését kérek érte.
A nagyheti szertartásokat a debreceni Attila téri főszékesegyház honlapjára feltöltött pontos szertartásrend segítségével tudtam követni és szinte valamennyi szertartás részese lehettem. A liturgiák, a zsolozsmák, az utrenyék és a vecsernyék nemcsak lelki gazdagodást jelentettek számomra, de élményt, az elmélyülés lehetőségét is. Őszinte elismeréssel köszönöm valamennyi résztvevőnek, munkatársnak fáradhatatlan és elkötelezett, sugárzó szolgálatát. Külön is hálásan köszönöm a kiemelkedő énekes szolgálatokat, amelyek hol megrendítők, hol fölemelők és ujjongók voltak.
A hálás köszönet után szeretném a néhány mellékesnek tűnő kérdésem föltenni. Őszinte örömöt és nagy többletet jelenthetne véleményem szerint, amennyiben a jövőben a liturgiák rögzíthetők lennének és ezzel visszanézhetők is. Ugyancsak jó lenne, ha lehetőség adódna arra, hogy ne mindig egy adott kameraállásból lenne látható a liturgia valamennyi részlete. Sajnos a közvetítés során a képek ? részben a nem szerencsés megvilágítás miatt is ? gyakran szinte alig mutatnak érdemben valamivel többet, mint egy összemosódó, átfogó látványt. A technikai megoldásokhoz sajnos nem értek, nem tudom fölmérni, hogy a kérések milyen anyagi áldozatot kívánnának. Biztos vagyok azonban abban, hogy a rendkívül tartalmas és fölemelő liturgiák hatása csak emelkedne azzal, ha valami változás történhetne.
Szívből remélem, hogy még számos nagyon tartalmas és szép szolgálatnak lehetek részese a közvetítések jóvoltából! Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt! ? Szeretettel Bak Borbála
Köszönjük az örvendező szavakat és a fölvetést. Hogy mennyire megoldható az, amit Ön javasol, nem tudom. De talán illetékesek olvassák e sorokat, és ha tudnak, biztosan fognak változtatni ezeken. Köszönjük szépen.
Tisztelt Lelkiatya! Pár éve Húsvét körül elmentem misére egy keleti rítusú keresztény templomban...
Kérem a kérdésemet ne tegye ki, csak a választ. Előre is köszönöm!
Ezt mi görögkatolikusok miroválásnak hívjuk, másnéven olajkenetnek. Nagy ünnepek alkalmával a Szent Liturgia után, egyes helyeken az utrenye közben szokott ez történni. A híveket szentelt olajjal megkenik, ez is az adott ünnep kegyelmének közvetítése, örömének megosztása. Ebben - katolikus értelmezés szerint - mások is részesülhetnek. Az ortodoxok minden bizonnyal ezt is szigorúbban veszik. De nem annyira, mint az Eucharisztiában való részesülést, amely maga a teljes közösség szentségi kifejeződése. Ez az oka annak, hogy szentáldozásban csak azokat részesítik, akikkel egy hiten, akikkel egy közösségben vannak. De ez nem terjed ki a szentelményekre (nálunk így hívjuk ezeket), mint például az olajkenetre. Tehát nem tette rosszul, hogy Ön is beállt a sorba és részesült ebben az olajjal való megáldásban, olajkenetben.
Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt. Kedves Lelkiatya! Fájó szívvel írom s szeretném tanácsát, válaszát kérni abban, hogy nem vettem részt egy temetésen. Most már bánom, meg kellett volna oldjam valahogy az eljutást, mégha messze is kerültem el. Aznap viszont este elmentem szentmisére és a család összes elhunytjáért imádkoztam, legalábbis törekedtem rá, tudom, hogy ez nem helyettesíti a jelenlétet. És szerintem emiatt neheztelnek rám. Milyen bűnnek számít ez lelkiatya és hogyan tehetném jóvá? Köszönöm atyai tanácsát, válaszát!
Azt gyanítom, jobban zavarja a lelki nyugalmát az a tény, hogy mit gondolnak most Önről, mint maga az eset, hogy a megelőző szentmisén ott volt, ugyan, de a temetésen már nem vett részt. Nagyon jól tette, hogy előző este a szentmisén imádkozott az elhunytért és a hozzátartozókért. Akkor úgy mérte föl, hogy ennyit tud tenni, többet nem. Hogy aztán később mégis lelkiismeretfurdalása lett, hogy mégis el kellett volna menni, mondom, ez inkább a családtagok elvárása miatt alakulhatott ki. (Még ha esetleg ezt nem is mondják. Sőt, az sem kizárt, hogy még csak nem is gondolják, csak ez az Ön lelkében maradt meg így.) Mindenesetre nincs mit keseregni az elmúlt dolgokon. Ne keressen semmiféle jóvátételt. Ezt előre megtette a szentmisén való imádkozással. Hogy erről a csalágtagok nem tudnak, vagy nem tartják fontosnak, az nem számít semmit. Ha mégis úgy érzi, hogy el kellett volna mennie, ha terheli a lelkiismeretét, akkor is csak annyit kell tennie, hogy a legközelebbi szentgyónásban ezt elmondja. És kész. Nem terheli Önt tovább.
