Kedves Nagymama! A helyzet két okból súlyos, de nem egyformán. Minden bizonnyal Ön is tudja, hogy melyik szempont az, amely sokkal súlyosabb. Nem vitás, hogy egyetlen lépést, mozdulatot, kattintást sem szabad tenni abban az irányban, hogy egy házasságban élő férfivel szerelmi kapcsolatot tartson fenn. Ezt teljesen és végérvényesen ki kell zárnia az életéből. Ez elhatározás kérdése. Azért jön vissza újra meg újra, mert valójában nem határozta még el magát. Erre utal levelének utolsó előtti mondata, hogy mintegy úgy érzi, Önnek is kell valamilyen vígasztalás, megerősítés. Ez a vágy teljesen természetes, ebben nincsen semmi bűnös. Csakhogy mi következik ebből, ez már az Ön kezében van. Azért is közlöm nagy határozottsággal, hogy egyetlen nagy döntéssel, határozott lépéssel véget kell vetnie annak a rejtett kapcsolatnak, mert valójában ez sem teszi Önt boldoggá. Ez csak a sátán hazugsága. Ideig-óráig nyújthat édes örömöt, de hazugság az egész, nagyon súlyos árat kell érte fizetni. Titkolózni kell, netán bújkálni, s amikor kiderül, iszonyatos megszégyenülés következik. Ettől mindenképp szeretném óvni Önt. Ez tehát teljesen világos, hogy itt mit kell lépni. A másik oldal, hogy Ön, mint férjes asszony, de egyedül él, mit kezd a magányával. Kétségtelen, hogy itt is a sátán mesterkedik, hogy erre a vágyára ne helyes, előrevivő, építő megoldást találjon, hanem valamilyen közvetlenebbül kínálkozó, de valójában hamis utat. Ezt a részét kell nagyon megimádkozva, lehetőleg lelkiatyával megbeszélve átgondolnia, hogy ezzel mit kezdjen. Véleményem szerint a sok évtizedes házasság után két év még nem olyan nagy idő, hogy végleges szakításként kellene elkönyvelnie. Persze, ezt Ön tudja, de annyi minden változik. Szerintem ne adja föl azt a teljesen kézenfekvő, nyilvánvalóan Istennek tetsző megoldást, hogy visszaimádkozza a férjét. Kezdjen el nagyon erősen, buzgón imádkozni ezért. Nem kell, hogy a férjét zaklassa, vagy próbálkozzék nála. Ha kitartóan és hittel imádkozik, akkor egyszercsak magától megjelenik és becsönget. Én is imádkozom ezért, Önökért. (Az a kérésem, hogy ha bekövetkezik a nagy fordulat, tehát visszajön Önhöz a férje, akkor írja meg nekem. Könnyen lehet, hogy akik olvassák e sorokat, azok között mások is vannak, akik szintén imádkoznak Önökért. S ha megtörténik a csoda, hadd legyen ez sokunk öröme.)

Az Egyház kezdettől kiépülő és mai is élő hagyománya magyarázza és mutatja meg. Az ősegyházban még sokáig nem volt meg a szentgyónás gyakorlata. A szentségek, a liturgia, az egyház szerveződése fokozatosan alakultak ki. Ennek szépen nyomon követhető folyamata van, amelynek eredményeképpen formálódott ki a mai egyházi gyakorlatunk. Persze, ezt a mostanit sem kell megcsontosodott, végleg beálló formának tekinteni, hiszen az Egyház, minthogy él, állandó változásban van. Például szentgyónás rendes helye sokáig a ráccsal ellátott gyóntatószék volt. Sok helyen még ma is. Az elmúlt évtizedekben fölváltotta a gyóntató szoba, ahol közvetlenebbül lehet beszélgetni. Ugyanakkor a ma egyre durvábban jelentkező gyanakvások miatt kezdik ezt a megoldást újra elhagyni. Ez csak egy apró példa a változásokra. A bűnök feloldozása kezdettől fogva a közösség vezetőjének volt fenntartva. Évszázadokig nem volt személyes gyónás, hanem a súlyos bűnt elkövetőt kizárták a közösségből, így az Eucharisztikus közösségből is, és amikor az illető bűnbánatot tartott - sokáig ez a bűnbánat kifejezése nyilvános volt, az egész közösség előtt történt - és letelt a vezeklési idő, akkor a közösség vezetője (püspök vagy pap) kijelentette, hogy az illető újra a közösség élő tagja és részesülhet az Eucharisztiában. Ez tehát mindig így volt az egyházban, ezért nem kérdőjelezzük meg, hogy ez a feloldozási hatalom nem helyesen alakult volna ki és élt 2000 éven át.

Egyrészt semmiképp sem szabad az imádságot úgy tekinteni, mint lineáris folyamatot. Ha eleget imádkoztunk egy bizonyos célért, akkor hopp, meg is érkezik az eredmény. Az imádsággal Istenhöz kötjük magunkat és azokat a személyeket, akikért imádkozunk. Ez az elsődleges célja minden imának. Még ha nem is így fogalmazzuk meg a szándékunkat. Én is mondok egy példát. Ha a nagymama nagyon imádkozik az unokáért, hogy sikerüljön neki egy sport teljesítmény. Ugyanakkor az unoka nemigen hajtja magát az edzéseken, még talán arra is gondol, hogy a nagyi imádkozik, majd úgyis sikerülni fog. Nos, ha a sportoló unoka Istennel való kapcsolatának jót tesz az, hogy sikerülhet az teljesítmény, akkor megkaphatja a jó eredményt, akár csoda is történhet. De ha nem tesz jót, akkor természetesen nem teljesíti Isten a nagyi még oly buzgó könyörgését. De ezzel nem marad meghallgatatlan az ima, hanem másként számítódik be, másként juttat áldást az Úr az unokának. Nem lesz sikeres a teljesítmény, de esetleg elgondolkodik, hogy mit is tett rosszul. Tehát másként jelentkezik az áldás. Visszatérve az Ön ismerőseire. Az biztos, hogy nagy kincs, ha van a háttérben egy imádkozó nagyi. Akár tudatos az érintett személy részéről, akár nem. De csak akkor teljesül a kérés, ha Istenhöz közelebb viszi. Hogyha nem, akkor Isten csak azért nem fogja teljesíteni a kérést, mert sok volt érte az ima, noha tudja, hogy a dolog az illető kárára van, például elbízza magát. Mi, rövidlátó emberek tehát nem tudjuk eldönteni, hogy kinek mi a jó, mit válik igazán a javára. Imádkoznunk kell egymásért, és itt is, mint az egyéni kérés esetében hozzá kell tenni: ... de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te."

Az Apostolos könyvünk kiadása (mely az Apostolok Cselekedeteit, Szent Pál leveleit és a többi levelet tartalmazza) már egészen közelinek mondható. Most van az a szakasz, hogy az elkészült példányokat kis számban hozzuk forgalomba, hogy az élő gyakorlatban az kipróbáljuk. Majd egy év próba után fölterjesztik Rómába. Ott általában hamar meg szokták adni a jóváhagyást, legalábbis az eddigiekben így történt, Tehát lehet, hogy jövőre már a Róma által - még ha csak ideiglenesen is: ad experimentum - már jóvá lesz hagyva az Apostolos könyv. A legközelebbi virrasztás tudomásom szerint augusztus 14-én, szombaton lesz. De nem kizárt, hogy az Illés napi búcsú előestéjén is lesz virrasztási szertartás. Egyénileg bármilyen imát el lehet mondani. Közösségben is, csak akkor arra kell figyelni, hogy a papnak fentartott részt laikusok nem mondhatják. Ez egy-két mondat csupán, az imakönyveink mindig jelzik. De hangsúlyozom, ez csak a közösen, nyilvánosan végzett szertartások esetében van így. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bármilyen imát elmondhat bárki. Csak őszinte és teológiailag hiteles legyen.

Azt el kell ismerni, hogy ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni. Talán nincs is jó válasz. Legalábbis képletszerűen, minden helyzetre alkalmazható, teljes körű válasz biztosan nincsen. Az adott helyzettől függ sok minden. Ha egy azonos nemű pár csatlakozni kíván egy keresztény közösséghöz, akkor úgy kell rájuk tekinteni, mint egy házasságtörő párra. Vélhetően bűnben élnek - egy homoszexuális párnál föltételezehető, hogy van közöttük valamiféle szexuális viszony, amely a Biblia és a keresztény tanítás szerint egyértelműen bűn -, de hát ki az, aki nem él bűnben? Az Ősegyházban megvolt az a magas erkölcsi mérce, hogy ha valaki nyilvános bűnt követett el, akkor azzal gyógyították, hogy kizárták a közösségből, amíg föl nem hagy a bűnével és le nem vezekli azt. Ma már ez azért nem tartható, mert, ha valakit ilyen ok miatt kizárnak a közösségből, akkor egész egyszerűen keres magának valami mást, hiszen a világ ezer lehetőséget kínál, s ezzel nem gyógyítanánk, hanem még jobban eltávolítanánk Istentől. De az is ősi igazság, hogy vajon kinek van joga megítélni és kizárni őket? Ki dobhatja rájuk a követ? Tehát be kell őket fogadni. (Azért is fontos a körülmény, mert ha csöndes párról van szó, akkor nem okoz súlyos zavart a jelenlétük. Ha azonban harsogó és kihívó módon élik meg ezt a másságukat, akkor bizony azzal súlyos feszültségeket kelthetnek, és a pap rákényszerül, hogy kizárja őket, nem azért, mert homoszexuálisak, hanem, mert a hivalkodó magatartásukkal megzavarnak másokat.) Az is szerepet játszik ebben, hogy az emberek legtöbbjében van egyfajta természetes viszolygás az ilyen jelenséggel szemben. Ezt nem könnyű legyőzni a szeretet nevében. Nem bántónak szánom a hasonlatot, de olyan, mint amikor egy mosdatlan hajléktalan szeretne a közösségbe tartozni. Mindenki természetes módon viszolyog tőle, és hősies szeretetre van szükség ahhoz, hogy hiányosságai, mássága ellenére a közösség tagjai szeretettel forduljanak hozzá. Ennek ellenére törekedni kell rá, be kell fogadni. A gyermekvédelmi hálózat minden lehetséges erőfeszítést megtesz, hogy az árván, vagy családtól távol élő gyermekek megkapják az egészséges fölnevelésükhöz szükséges körülményeket. Ez így mindenképpen jobb és több, mintha egy azonos nemű pár fogadná be őket. Eleve és alapvetően torzul a nemekről, nemi szerepekről való fölfogása az ilyen párok mellett élő gyermeknek, amellyel az egész életétüket tönkre tehetik. Tehát a gyermekvédelmi rendszerben megvan a lehetőség és törekvés, hogy amennyire csak lehet, egészséges körülmények vegyék körül a gyermeket, míg az azonos neműek esetében erre törekvés sincsen, hiszen ők maguk is úgy tartják helyesnek és elfogadhatónak, hogy két azonos nemű pár neveli őket. Bele van építve az ilyen gyermek lelki világába a torzulás.

Ezt nevezem előrelátásnak! Minden elismerésem, hogy már most gondol erre és igyekszik rá előkészülni. A keleti egyház nem 6 hetes előkészületet tart karácsony előtt, hanem pontosabban számolva 40 napot. Ez az időszak tehát november 15-én kezdődik. Az adventi koszorú viszont nem a keleti egyház sajátossága, ezt a szokást egyszerűen átvettük római katolikus testvéreinktől. (Bár maga az adventi koszorú állítása protestáns eredetű, sőt, amikor a XIX. században elindult, akkor a 40 napnak megfelelően negyven szál gyertyát állítottak rá egy kocsikerékre. Tehát akkor még az egész egyházban negyven napos volt ez az előkészület!). Ez a negyven nap hozzávetőlegesen hat hetet ölel föl, de még csak nem is mindig pontosan hat vasárnap esik rá. Úgyhogy a gyertyaállítás inkább csak a szokás követése, már amennyire lehetséges. Így a gyertyák színének nálunk egyáltalán nincs jelentősége. Nagyobb hangsúlyt kap azonban a böjt, mint azt Ön is említette. Érdekesség azonban, hogy míg a húsvét előtti szent negyven nap egy nagyon erős kezdéssel indul, mindjárt az első nap szigorú böjt van előírva, és az első hét is szigorúbb, mint az utána következők, addig a karácsonyi böjti idő ennél szelídebb, és fokozatosan vezet föl az ünnepre. Ebben egyébként az időszakra eső ünnepeknek is szerepük van. Hiszen a november közepén való kezdés után nem sokkal következik az Istenszülő templomba vezetésének ünnepe (november 21), majd Szent Szent Katalin ünnepe (nov. 25), Szent András (nov. 30.), Szent Száva atya (dec. 5.), Szent Miklós (dec. 6.), Szent Anna foganása (dec. 9), és végül Szent Szpiridón (dec. 12.). Ezek az ünnepek is színesítik az időszakot, enyhítik a böjtöt, hatással vannak az imádságainkra. Tehát nem csak a böjttel, hanem ezekkel a sajátos imádságokkal is készülünk a születés ünnepre. Aztán december 25-éhöz közeledvén már a napok imádságai is tartalmaznak előkészületi szövegeket. Ezek közé sorolható, hogy ekkor ünnepelünk több kis prófétát, akik előkészítették a Messiás eljövetelét (dec. 1-2-3. Náhum, Habakuk, Szofoniás), majd karácsony előtt két héttel az ősatyák vasárnapja, utána pedig az ószövetségi igazak vasárnapja következik. Ezek a szövegek is mind segítenek előkészülni a nagy ünnepre, Krisztus Urunk születésére. Ezt szövi át a böjt, amelynek foka, tartalma egyéni elhatározás kérdése. Az előírás nálunk csupán annyi, hogy nem csak pénteken, hanem szerdán is tartózkodunk a húseledelek fogyasztásától. De azért ennél többet is meg lehet fogadni. Többféle módja van tehát ennek az előkészületnek. Valószínű, hogy római katolikusként mindezeket nemigen lesz alkalma követni, de bármilyen mértékben bekapcsolódik ebbe a folyamatba, az segíteni fog a helyes fölkészülésben. Legyen rajta Istenünk áldása!

Bevezetésnek Anselm Grün könyveit. Haladóknak André Louf-ot nyugatról. De kiválóak Jeges Mirjám karmelita nővér írásai is. Keletről a kemény fedeles ortodox lelkiségi sorozatot: Sziluán, Porfiriosz, Paisziosz, és a többi áthoszi atyát. VAn egy egyszerű kis könyvecske: Thomas Spidlik: A Szentlélek útján. Meg persze, sok más értékes könyv van még. Javaslom, hogy keresse föl valamelyik kegytárgyboltunkat. Az ott dolgozók szívesen segítenek személyre szóló jó könyv kiválasztásában.

Vannak jó írások a Szent Liturgia magyarázatáról. Ami a legkönnyebben elérhető az Atanáz püspök atya fordításában megjelent: Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata. Az Ön által említett szavak valóban egészen rejtélyesek. A Szent Liturgia fölajánlása egyrészt a mi tettünk, a mi fölajánlásunk. De "mid van, amit nem kaptál?" (1Kor 4,7). Mindent Istentől kaptunk, tehát, amit mi fölajánlunk, az is az övé. De mégis fontos megtennünk ezt a fölajánlást, mintegy visszaadjuk az Úrnak azt, ami az övé. És ez a fölajánlás értünk és minden emberért történik. Minden Szent Liturgia végtelen értékű. Akárhány emberért ajánljuk föl, attól semmit nem veszít az értékéből. (Nevetségesen szomorú, amikor emberek vitáznak azon, hogy kié az adott mise, kinek a szeretteiért imádkoznak azon.)

Azt hiszem, jobb, ha az ember nem törekszik arra, hogy lelkivezető legyen. Legalábbis a sivatagi atyák óva intettek erről. Valószínű azért, mert tudták, hogy óhatatlanul hiúság, gőg keveredhet bele, ha vezetni akarunk másokat. Tehát azt mondom, ezért nem kell tenni semmit. Ha úgy közelítjük, hogy ki a jó lelkivezető, akkor az egyik legfontosabb tulajdonsága, szerintem, a figyelmesség, a rendkívül érzékeny figyelem. Ugyanis akkor tudja meghallani, hogy a másiknak mire is van szüksége - még ha adott helyzetben egészen másról is beszél! -, és akkor tudja meghallani a Lélek szavát, amelyet közvetítenie kell. Tehát, ha nem is törekszik arra, hogy lelkivezetővé váljon, a figyelem kimunkálása mindenképpen jó törekvés: figyelem Istenre és figyelem az embertársra.

Azt tanácsolom, hogy az elmúlt időszak tapasztalata inkább arra késztesse, hogy menjen templomba, amikor csak tud, amikor csak lehet. Nem mindig értjük, hogy mi miért történik velünk. De a méltatlankodás, az értetlenkedés mindig rossz gondolatokhoz visznek. Érdemes ezt teljesen kihagyni az életünkből. Ha nehezen élte meg a zárást - amint írja -, ez nagyon jó jel. Adjon érte hálát az Úrnak, hogy Önnek hiányzik a templom, a közös ima, a szertartások, a szentáldozás. Bárcsak minden megszületett ember itt tartana a hitben! Ez tehát ajándék melyet meg kell köszönnie. A záró mondatára a következőt mondhatom: Nem mindegy, hogy mi az oka, ha nem tud menni templomba. Ha nem jön a busz, s így nem tud eljutni a templomba, ez nyilván nem az Ön felelőssége, ez Önnek nem bűn. De ha saját elhatározása miatt nem megy templomba, ez az Ön felelőssége, az Ön bűne. Az eredmény ugyanaz, de a szándék miatt a dolog megítélése lehet egészen más. Én sem javaslom, hogy böjtben hagyja el a templomot. Akkor épp a lelki forrástól fosztaná meg magát, ami a böjtben leginkább szükséges.

Igyekszem minden kérdésre válaszolni, de bizony, nem kis elmaradásaim vannak. Nem időrendi sorrendben írom meg a válaszokat. Nem is mindet egyformán kell megimádkozni. Elnézését kérem, ha voltak megválaszolatlan kérdései, és a türelmét is. Iyekszem mihamarabb fölgöngyölíteni a megválaszoltalan kérdések sorát. Köszönöm megértését.

Köszönöm, kedves Lívia! Íme, továbbítom. Mindemellett imádságunkkal is erősítsük a helyét kereső testvérünket!

Egyrészről igaz, jobb lenne az Úrral tökéletes egységben lenni, jó volna már a mennyországban lenni. De hogy mikor juthatunk el oda, ez teljesen az ő kezében van. Ezt kivenni - próbálni kivenni - a kezéből nem lehet. (Mondják, hogy aki megöli magát, annak azért mindazokat a gyötrelmeket végig kell élnie, amelyek elől menekülne, amelyek az életben még rá vártak.) Tehát a sátán ebbe a helyes törekvésbe csempészi bele a torz gondolatot. Jó volna már az Úrnál lenni, ez igaz, de közben azt sugallja, hogy vess véget az itteni szenvedéseknek. Nem arról van szó csupán, hogy bűn ilyenre gondolni, hanem ostobaság, önmagam megrontása, ha az ilyen gondolatokat komolyan veszem, ha nem azonnal űzöm el ezeket, mégpedig jó gondolatokkal, azok behelyettesítésével. A félálomban elkövetett önkielégítés messze nem olyan súlyos vétek, mintha tudva és akarva követi el az ember, főként, amikor rákészülve, különböző késztető körülményekkel vezeti bele magát az ember. Ahhoz képest ez nem súlyos. Nem kell vele a paphoz szaladni. Annál is inkább, mert van ennek fiziológiai oka is, ami teljesen természetes. De a legközelebbi szentgyónásban mégis érdemes elmondani. Csak azért, hogy tisztuljon a lelke, hogy semmi ne maradjon, ami beszennyezze. Ha bármi felelőssége van is ebben, azt le tudja tenni ezzel. Viszont abból mindenképp ki kell gyógyulnia, hogy fél a lefekvés előtt. A bűn elkövetésétől fél? Az érkező sötét gondolatoktól? Azt tanácsolom, hogy lefekvés előtt hosszan imádkozzék. Vannak esti imák. A honlapunkon például megtalálható a kis esti zsolozsma. Ez a főként zsoltárokból és ősi imákból való kis imacsokor elimádkozása kb. 20 perc. Lehet egyénileg zsoltárt olvasni, vagy valamilyen lelki könyvet elővenni. De mindenképp legyen idő az Úrral beszélgetni lefekvés előtt. Ez legyen a legutolsó tevékenysége. Ez segíthet abban, hogy ne félve menjen bele az éjszakába, hanem örömmel, bizalommal. Fontos, hogy minden este így tudjunk elaludni.

A saját parókuson keresztül kell a saját megyéspüspökének írni kérelmet. Abban megindokolni, hogy miért szeretne rítust váltani. Ha megkapta a püspöktől ezt az engedélyt, akkor ennek birtokában a lakóhelye szerinti római katolikus püspökségre kell elküldeni a rítusváltoztatási kérelmet - szintén indokok fölsorolásával - és mellékelni az elengedő püspök jóváhagyó levelét. Ekkor az új püspök ír egy befogadó nyilatkozatot, amelyet be kell mutatni a saját parókusnak. Neki lesz kötelessége bevezetni, vagy az érintett parókiával beíratni az anyakönyvbe a rítusváltás tényét.

Az elhízásnak és a cukorbetegségnek is súlyos szövődményei lehetnek, a fogyás nem kérdés. Az, hogy ez milyen módszerrel, kinek a vezetésével történik, az viszont nem mindegy. Ugyanis a piacon rengeteg drága terméket reklámoznak, de azok hatásait ellenőrizni nem lehet, és nem hangsúlyozzák az orvosi háttér biztosítást ( állapotfelmérés, vérkép, máj-,vesefunkció stb.) Véleményem szerint mindent meg kell tenni az egészség érdekében, de ami fontos ebben az esetben, hogy szigorú orvosi felügyelet mellett történjen. Amennyiben a kezelőorvosa megfelelőnek-biztonságosnak tartja ezt a fogyasztó tablettát, akkor kezdje el. De ha az orvosa mást javasol, akkor kövesse ezt a tanácsát!