Igen, az Istenben végbevitt tettek azok, amelyeket Ön is említ: az ő nevében, a benne való hittel, az ő szavára. A tetteimet minél inkább jellemzi az Istenre figyelésem, minél elszántabban akarom az ő tanítását követni, annál inkább van jelen azokban ő maga, az ő ereje, megvalósul az ő szándéka. Kezdettől ezt kéri az Úr, hogy csak őbenne éljünk és cselekedjünk. Jézus azt mondja: "nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5). Az egész evangélium tanít, hogy gyógyuljunk ki a félelemből: "Törekedjetek a szeretetre!" (1Kor 14,1) "A tökéletes szeretet elűzi a félelmet, ugyanis a félelem a büntetéshez kötődik. Aki pedig fél, abban nem tökéletes a szeretet" (1Ján 4,18). Az Eucharisztiával táplálkozás csak részben érinti ezt a törekvést. Ugyanis nem csak a szentáldozás által részesülhetünk Isten jelenlétében, hanem minden imádságunk, sőt, minden szeretetben végbevitt tettünk is erre vezet. Ezek körül, természetesen kiemelkedő az Eucharisztiában részesülés, de az is csak a többi, hitből fakadó tettünkkel együtt. Az ima és szeretetre törekvés nélkül hiába áldozunk!

Legalábbis nem okos - véleményem szerint. Ugyanis, ha nem szerzünk lehetőség szerinti védettséget, ezzel nem csak magunkat veszélyeztetjük, hanem nagyobb lehetőséggel válunk a vírus terjesztőivé. Semmi sem biztos. Ha kapok védőoltást, nem biztos, hogy nem betegszem meg. Ha be vagyok oltva, azzal még lehetek terjesztője annak a vírusnak, amely rám már nem veszélyes. Igen, ezek a kockázati tényezők továbbra is megmaradnak. De az biztos, hogy nagyságrendekkel nagyobb az esélye mind a betegség elkerülésének, mind a terjesztés visszaszorításának, ha megkapom a védőoltást. Felülbírálni az orvoskutatók, és a gyógyszert ellenőrző szakértők álláspontját, megint nem okos dolog. Ha valamihöz nem értek, inkább ráhagyatkozom a nálam jártasabb emberek véleményére. Igaz, itt megint van bizonytalanító tényező, mert van orvos és gyógyszerész, aki szintén oltásellenes. De itt is érdemes az arányokat figyelembevenni. Persze, nem tudom pontosan, de talán ezer oltáspárti orvosra juthat egy, aki nem tartja jónak az oltást. Ez engem már kellőképpen meggyőz, hogy jelentkezzem védőoltásra.

Kérem, küldje el újra a levelét, mert eddig nem érkezett meg: lelkiatya@gorogkatolikus.hu

Régen szokás volt az a keresztnevet adni, akit éppen a születésnapon vagy a keresztelés napján tisztelnek. Ebben az esetben tekinthető úgy, hogy a születésnapon ünnepelt szent a védőszent is. Különben nem. De az Istenszülő mindenen szentnél szentebb, mindegyikük fölött áll, tehát joggal tekintheti őt is különös pártfogójának. De leginkább Szent Piroskáról mondható, hogy ő az Ön védőszentje. A keleti egyházban több ilyen nevű szentet is tisztelünk (Szent Paraszkéva néven inkább). Mi magyarok azonban Szent László király leányát, Szent Piroskát tiszteljük, aki bizánci császárné lett, sok kórházat létesített, monostort alapított. Nagyon kedvelt szentje ő a bizánci egyháznak. Néhány évtizede Magyarországon is fölerősödött a tisztelete, több görögkatolikus templom is az ő tiszteletére van szentelve. https://archiv.katolikus.hu/szentek/piroska.html

Mondhatni, ugyanaz érvényes a diakónusokra, mint az áldozópapokra. A koncelebrálás dicséretes dolog, a vegyes rítus esetében csak megengedett. Ha arra megfelelő ok van, akkor lehetséges. Erre a saját főpásztortól kell engedélyt kérni. Ha valóban indokolt esetről van szó, a főpásztor többnyire meg is adja ezt az engedélyt.

Mindenképpen tovább kell lépnie az Eucharisztia felé. Ha megértenénk, hogy valójában mi az Eucharisztia, akkor nem csak, hogy annak rendje módja szerint a szentgyónás elé sorolnánk, hanem az életünkben mindent félretennénk, csak hogy rendszeresen élhessünk vele. Ha egy bankár azt mondaná valakinek, hogy minden olyan napon, amikor reggel elmegy a bankba és ott eltölt egy órát, ad 1000 dollárt, akkor valószínű, az illető nem hagyna ki egyet sem. Hát mi nem ezer dollárt kaphatunk egy-egy Szent Liturgián/szentmisén, hanem mérhetetlenül többet: magát a végtelenül hatalmas és végtelenül szerető Istent. Valójában még a bűneink eltörlését is az Eucharisztiának köszönhetjük. Hiszen Krisztus szabadított meg minket a bűneinktől, amikor megtörték a testét és kiontották a vérét a kereszten. A bűnbánat szentségében a pap valójában csak kimondja az Egyház által rendelt eseményt, hogy az illető megtisztult bűneitől, most már részesülhet az szent Eucharisztiában. A gyónás a tisztálkodás, az Eucharisztia a táplálkozás? Melyik a fontosabb? Aki teheti, naponta áldozzék, de a szentgyónást a legbuzgóbbak esetében is elegendő, ha hetente történik.

Inkább előtte egyben. Jobb, ha az ima menetét nem szakítjuk meg. De azért lehet közben is. Nincsenek erre külön szabályok. Ami fontos, hogy ez a megemlékezés a részemről őszinte legyen, az imádság pedig odaadó, odafigyelő.

Az ökumenikus szemlélet arra késztet minket, hogy értékeljük a másik felekezetben azt, ami érték. Nem feladatunk minősíteni a teológiájukat, sem más egyházi tevékenységüket. Van, amiben jobbak nálunk, van, amiben nem. Azt hálás szívvel megállapíthatjuk, fölfedezhetjük, hogy számunkra a katolikus (és ortodox) tanítás és lelkiség sokkal több mélységet, gazdagságot, lelki támaszt kínál. Nem azzal vagyok nyitott a protestánsok felé, hogy ezt letagadom, hogy erről a hatalmas lelki kincstárról nem veszek tudomást. Csak a velük való párbeszédben nem okos ezzel hivalkodnom, e téren való hiányosságaikat hangsúlyoznom. Fedezzem föl az ő értékeiket, ez feladat, de a sajátunkat letagadni az egység és békesség jegyében, balgaság volna. Mint amikor a muzulmánokkal való kapcsolattartás miatt félreteszem a saját jelképeinket. Teljes őrültség. Ezzel csak azt látja a más vallást hívő - mégpedig jogosan -, hogy a sajátom nem is olyan fontos, tehát a hitem is csak felszínes. Mutatis mutandis alkalmazható ez az ökumenikus párbeszédre is. Ha nem teszem bele a saját egyházam értékeit ebbe a párbeszédbe, akkor mivel gazdagítom a másikat. Az ökumené nem a legkisebb közös nevező - teljesen ellaposítva a hitéletünket, hanem a legnagyobb közös többszörös, egymást sokszorosan gazdagító bölcs magatartás. (Tudom, a matematika nem használja ezt a kifejezést, de azért az ökumenében alkalmazható, amikor a saját értékeinket hozzátéve kölcsönösen gazdagítjuk egymást.)

Kedves Zsuzsa! Javaslom, kérje az őrangyala segítségét. Ritkán javaslok ilyet, de most valahogy erre fordult a gondolatom. Az imént javasoltam valakinek azt is, hogy ne vigyük túlzásba az angyalok "zaklatását". Persze, ez alatt csak azt értem, hogy inkább magához az Úrhoz forduljunk, mint a szolgáihoz. De a szentek és angyalok éppúgy lehetnek az üdvösségünk munkálásában társak, mint maga az Úr, akitől az üdvösséget kapjuk. Lehet, úgy tűnik, itt nem az üdvösség forog kockán csupán egy testi baj elhárítása, viszont az is igaz, hogy minden tettünkkel az üdvösségünket munkáljuk vagy romboljuk - közömbös tett nincsen. Ma azért bizonytalanodnak el sokan az oltás ügyében, mert rengeteg információ érkezik hozzánk, amelyeket már képtelenek vagyunk kezelni. Túl sok, és nem igazodunk el ebben a rengetegben. Minthogy Ön fölismerte, hogy a saját pszichéje produkálja ezeket a tüneteket, erősen vélhető, hogy nem ez az egészséges magatartás, nem ez az üdvösség útja. Engedje el a félelmeit! Hogyan csinálja? Tudatosítsa, hogy nincs egyedül. Az Úr állandóan ott áll, de ráadásul ő rendelt még mellénk egy-egy őrangyalt. Hozzá forduljon tehát segítségért, hogy legyőzze ezt a teljesen alaptalan félelmet! Nagyon sokan kapnak kínai oltóanyagot. Tiszta butaság orvosi végzettség nélkül felülbírálni azt a döntést, amit sok orvosszakértő és kutató meghozott, amikor előállították, Magyarországra hozták, magyar orvosok az oltását vállalták ennek az anyagnak a használatát. Szóval minél hamarabb részesüljön bátran az oltásban, teljesen függetlenül attól, hogy mit kap, éppen milyen oltóanyag áll rendelkezésre. Én is bátorítom, de az őrangyala egészen biztosan hatékonyan is meg fogja segíteni ebben.

Kedves Anna! Kiemelten a főangyalokhoz szoktunk imádkozni: Mihály és Gábor arkangyalokhoz (azt jelenti: főangyal). Az ünnepük november 8-án van. Ez főként Szent Mihály tisztelete, de vele együtt az összes mennyei erőket is ünnepeljük ezen a napon. Gábor arkangyalról még külön megemlékezünk március 26-án, örömhírvétel másnapján. (Jellemző ugyanis, hogy az ünnepek másnapján az ünnep mellékszereplőit tiszteljük, pl. szeptember 9-én Joákimot és Annát, január 7-én Keresztelő Szent Jánost, stb.) Illetve megemlékezünk még Mihály arkangyal egyik csodatételéről is szeptember 6-án. De minden hétnek az első - ha úgy számoljuk: második - napján is megemlékezünk róluk. Ugyanis a hétköznapoknak is megvan a tisztelt szentje, és ebben a sorban hétfő az angyaloké. Ez az, amit a liturgikus rendünk fölkínál. Természetesen máskor is imádkozhatunk hozzájuk. Ugyanakkor azt mondom, óvakodjunk attól is, hogy ne vigyük ezt túlzásba. Mármint nem az imádságot, mert azt nem lehet túlzásba vinni, de az angyalokhoz fohászkodást esetleg igen. Amikor mindenféle csip-csup dolgokkal zaklatjuk őket, hogy ebben vagy abban segítsenek. No, nem mintha derogálna nekik, hogy effélékkel fordulunk hozzájuk, csak sohasem szabad elfelejteni, hogy ők szolgáló lelkek valamennyien. Ugyanannak az egy Úrnak szolgálnak, mint akit mi is imádunk. Az angyalok jelenléte, közelsége, minket óvó szeretete tehát ne a hétköznapi dolgaink gördülékenyebbé tételére irányuljon, hanem arra, hogy követjük őket a szolgálatban és az Isten dicsőítésében. Ebben különösen is szívesen segítenek nekünk.

Tertulliánusz azt írja, az imának akkora ereje van, hogy még Isten akaratát is képes megváltoztatni. Ez teológiai szempontból talán nem teljesen igaz, de lelkiségi szempontból óriási jelentőségű. Babits így fogalmaz - jóllehet ekkor nem kifejezetten az imáról, de az ember lehetőségeiről szólva: "...tán ha kezem másképp legyintem, a világ másfelé halad." Tehát van lehetőségünk a dolgok befolyásolására, és Isten meg is hív minket erre a hatalomra. Erre Jézus tanításában többször is utal: "ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda, akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen" (Mt 17,20). Majd - mintegy nyomatékosítva - meg is ismétli (Mt 21,21). Tehát az imádsággal nagy dolgokat tudunk végbevinni. Erre erősít rá maga Jézus, amikor közös imádságról beszél: "Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól" (Mt, 18,19). Azt, persze, hiába fürkésszük, hogy mindez hogyan működik, hogyan zajlik le a Szentháromságon belül. Amikor kér valaki valamit, nem gondolhatjuk, hogy ettől Isten valóban "megváltoztatja" eredeti szándékát - miként Tertulliánusz föltételezi. Ez nagyon emberi gondolkodás volna, amelyet Istenre vetítünk. Már az Ószövetségben is ezt olvashatjuk: Isten "nem von vissza, és nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit!" (1Sám 15,29). Ennek ellenére Jézus kifejezetten bíztat minket: "Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek" (Mt 7,7) "Bármit kértek bizalommal imádságtokban, megkapjátok."(Mt 21,22). Ha ezzel nem tudnánk elérni semmit, akkor nem bíztatna minket rá. De hogy valójában hogy számolja be ezt, mit jelent neki a mi imádságunk, azt egyáltalán nem tudhatjuk. Azt tudjuk, hogy bíztatott minket erre, s a lelkiatyák is arról számolnak be, hogy az imának nagy ereje van. De a működési mechanizmusát nem tudjuk fölfogni sohasem. Az viszont nyilván balgaság volna, ha valaki azt mondaná, "mivel nem értem ennek a működését, nem is hiszem." Tehát hinnünk kell, hogy valóban nagyobb ereje van a közös imádságnak, élnünk is kell ezzel a lehetőséggel, s ha így teszünk, akkor az életünk, a hitünk, a gondolkodásunk ehhöz fog igazodni, és ha nem is értjük, de élni fogjuk az ima, a közös ima erejét.

Nem bűn. De nem is helyes, nem érték, nem kezelhetjük értékként az ilyen magatartást, hiszen ez egy hiányosság. Olyan, mint egy betegség, amelyet meg kell tanulni kezelni. Az ilyen személyiségeknél csaknem mindig kimutatható valamilyen gyermekkori szexuális trauma. A meddő vagy frigid nők esetében is nagyon sokszor ilyen gyermekkori élmény húzódik meg. Ez tehát a legkevésbé az illető személy felelőssége, ha ilyen viszonyulás, ha ilyen hiányjelenség kialakul. Viszont abban van felelőssége az egyénnek, hogy ezt hogyan kezeli. Hogy Ön két gyermeket nevel, ez csodaszép, pontosan ebben élheti meg a női hivatását. Az segíthet még, ha végiggondolja, hogy ezek a fiús vágyak valójában szintúgy beteljesületlenek, beteljesíthetetlenek, mint amilyennek a nőiségét érzi. Pontosabban szólva a férfiasságra való vágy teljesen üres ábránd, míg a nőiessége megélhető, fejleszthető. Ha - tegyük föl - elindulna a férfiasodás útján - mint azt őrült módon sok hírcsatorna készteti -, hormonkezeléssel, életmódváltással, stb., akkor vajon az egyre nagyobb boldogság felé vezetné az életútját? Egyáltalán nem! Sokkal több pszichés, fizikai, társdalmi feszültségbe keveredne. Éppen azért, mert természetellenes. Szóval az erre irányuló vágyait kezelje úgy, mint kísértés, amellyel legjobb nem foglalkozni. Nem elnyomni kell, nyilván, az sosem jó, de helyén kezelni. Nem több, mint üres kísértés. A bűn lélektana ugyanez. Fölkelti a vágyat, hogy majd milyen jó lesz, csakhogy utána még rosszabb helyzetbe taszítja az embert. De maga a jelenség nem bűn. Az másnak a bűne, hogy az Ön életében ez így alakult.Viszont Isten azt akarja, hogy Ön is boldog legyen, és mindent meg is ad hozzá. Vele keresse a kapcsolatot minél mélyebben, s akkor majd megmutatkoznak, föltárulnak Isten Önnek szánt ajándékai, amelyekkel egyre teljesebbé, egyre boldogabbá válik majd az élete.

Mindenképpen fontos erről beszélnünk. Sok fölösleges tipródásnak lehet ezzel elejét venni. Imádkozni mindig jó, mindig hasznos, mindig üdvös. Fűnyírás, zuhanyozás, futás, stb közben, elalvásra várva, el-elbóbiskolva, mindig nagyon jó, ha imádkozunk. Soha sehol nem méltatlan az imádság. Lehet imádkozni vécén, diszkóban, mit mondjak még? bármilyen helyen és körülmények között. Amikor az ember valami nyilvánvaló rossz dolgot tesz, pl. pornó filmet néz, még akkor is lehet imádkozni, sőt, tanácsolom is. Csak imádkozzék, majd csak el kezdi égetni a lelkét ennek a visszássága. De a fűnyírás és elalvás közbeni ima kifejezetten helyes cselekedet. Az egyetlen hiba ezekkel az lehet, hogy ha az Istennel való kapcsolat, ha a napi ima csakis ezekre szorítkozik. Akkor az nem helyes. De akkor sem a más tevékenység közbeni ima, hanem az, hogy esetleg erre hivatkozva elhanyagolja az ember a komoly, összeszedett, csöndben végzett imát, illetve a közösségi imákat, a szertartásokat. Azokat nyilván nem szabad emiatt elhanyagolni. De ha szépen megvan a napi imája - legyen az bármilyen kevés is (mondjuk: reggel és este egy-egy Miatyánk), akkor már ezt nyugodtan megtoldhatja a fűnyírás és az elalvás közben imával. Tehát ezek kiegészítések. Nyugodtan bárhol, bármilyen körülmények között végezhetők. Nagy haszna, hogy az ember hozzászokik az állandó imádsághoz - már amennyire hozzá lehet szokni! Mindenesetre sokat segít, annyi bizonyos.

Azt is írtam, hogy amikor bizonytalan az ember egy-egy tettének megítélésében, akkor azt érdemes egy (vagy inkább: a) lelkiatyával megbeszélni. Papp Miklós atya a következőket írja a bűrészességgel kapcsolatban: Az aktív bűnrészességnek fokozatai vannak: az aktív rábeszéléstől, támogatástól a passzív engedésig, eltűrésig, hallgatásig sokféle lehet. Családi, egyházi, munkahelyi, állami életünkben szövevényesen ezer szállal kötődünk egymáshoz, és nehéz kibogozni, hogy én miért is vagyok felelős, meddig kell ellenállnom, szólnom, feljelentenem. A morál ordo caritatis-t, a szeretet sorrendjét kell követni: figyelembe kell venni a kompetenciafokozatokat és a megsértett igazság fokozatait. Minél súlyosabb igazságot sért meg valaki, annál inkább kötelessége mindenkinek ellenállni (pl. terror, nemi erőszak), aki tud róla, látja. Minél kevésbé súlyos igazság sérül, annál inkább átengedjük a kompetenseknek. Van az igazság, a jó megvédésben a kompetenciákban is egy sorrend: minél illetékesebb, annál inkább vétkes, ha hallgat. Azért ő az illetékes, azért van hatalma, képzettsége, hogy küzdjön azon a fronton a rossz ellen. Pl. tanár megkérdezi Pistikét, hogy a padtársa puskázott-e a dolgozatnál? Pistikénél ne beszéljünk ?betyárbecsületről?, hanem kompetenciáról: ?én a dolgozatomat írtam, a tanár dolga észrevenni, ki puskázik?. Ám ha drogot osztanak a wc-ben, az súlyos dolog, ott mindenki kompetens az igazság sérelmének megállításában. Szóval nem akarunk egy spicli mentalitást sem a munkahelyeken, sem az egyházban, sem az államban, ahol az emberek egymást jelengetik. Aki a kompetensebb, az vegye észre. Ám minél súlyosabb dolog sérül, annál inkább kompetenssé válik mindenki.

A klobuk és a kamilafka nem püspöki, hanem szerzetesi ruhadarabok. Ilyen még az öv, és a - mások számára nem látható - kis szkéma, kis angyali öltözet. Ezt a reverenda alatt hordják. Keresztes Szilárd püspök úr nem volt szerzetes, mint ahogyan az első püspökünk, Miklós István sem. Viszont Dudás Miklós bazilita volt, Timkó Imre pedig belépett a bencés rendbe, de aztán nem tett örök fogadalmat. A mostani három püspökünk mindegyike szerzetes, Ábel atya bazilita, Atanáz és Fülöp atyák pedig monasztikus szerzetesek. Igen, van nem szerzetes cölebsz papunk.