Alapvetően akkor nem lehet föloldozni a gyónót, amikor nem bánja meg a bűnét. Korábban volt püspöknek vagy pápának fenntartott feloldozási joghatóság, de ezt Ferenc pápa közvetlenül megadta a papoknak is. Valójában ennek a korábbi fenntartásnak is nem teológiai, hanem sokkal inkább pedagógiai oka volt, például az abortusz. De a gyilkosság az nem volt korábban sem fenntartott bűn. Szóval, nem a bűn nagyságától, hanem a bűnbánat valódiságától függ, hogy a gyónó föloldozható-e vagy sem. Persze, itt van még az életállapottól függő feloldozási lehetőség is. Amikor valaki nem rendezhető életállapotban van, korábbi házasátársát elhagyta és új házasságban él, amelyet nem egyházi szentségi kötelékben kötöttek meg, vagy a hosszú ideje tartó elköteleződés vagy éppen a gyermekek fölnevelése miatti felelősség és érzelmi kötelékek miatt egyszerűen nem rendezhető az életállapot. Az ilyen személy egyházjogi szempontból bűnben él, mert nem szentségi házasságban él együtt egy másik emberrel. Hiába megy meggyónni a bűneit, ez a rendezhetetlen állapotot nem tudja rendezni, a bűnbánat nem tud teljes lenni. Hiszen a gyónás után továbbra is megmarad a bűnös életállapotban. Ebben az esetben sem lehet feloldozni a gyónót. Ugyanakkor Ferenc pápa még az elődeinél is erőteljesebben hangsúlyozza, s ma már ez az egyházunk iránya, hogy az ilyen személyek se érezzék kitaszítottnak magukat. Hiszen jó eséllyel ők is értékes életet élnek, törekszenek az Istenfélő életre. Nekik az Isten más módon, más úton juttat megfelelő kegyelmet, isteni erőt. De az megmarad, hogy ők nem gyónhatnak, nem áldozhatnak.

Kétségtelenül nem túl szerencsés jelenség. A mai világ egyik bolondériája. Az emberi hiúság felfokozója. A kapcsolatok ellaposítója. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy aki ilyet tesz, azt nem szabad ezért megróni, megítélni, megbántani. Amikor beszélgetnek erről az emberek, akkor, persze, jó ezt fölhozni, hogy nem egészséges jelenség ez. De egymást ostorozni még rosszabb, mint követni a divatot.

Ez még önmagában nem zárja ki Önt a szentáldozásból. Tudom, hogy régen azt tanították, hogy halálos bűnt követ el, aki vasárnap nem vesz részt a szentmisén. Valóban súlyos bűnt ezt elhanyagolni, de számtalan olyan tényező is befolyásolhatja ezt a tényt, ezért nem mondható ki, hogy önmagában ez a cselekedet halálos bűn volna. Azt pedig végképp át kell alakítani, hogy valaki ilyen okok miatt maradjon ki az Eucharisztiából. Persze, jól teszi, ha a legközelebbi szentgyónásában ezt megemlíti, de érdemes ott is elmondani a körülményeket. Ez önmagában még nem mentegetőzés, hanem a pap tájékoztatása a tett körülményeiről. De sokkal-sokkal fontosabb ennél, hogy a következő alkalommal, és minden alkalommal részesüljön a Szent Titkokban, az Eucharisztiában. Az viszont megint nem rossz gondolat, hogy ha vasárnap nem tudott eljönni a szentmisére, akkor utána valamelyik hétköznap eljön, és meg is áldozik. Így még jobban helyére kerül az esetleges eltávolodás.

Kedves László! Láthatóan sok területen igen tájékozott, még a keleti egyház dolgaiban is. Talán tudja azt is, hogy az ünnep eredeti dátuma volt a december 9. mégpedig egy templom fölszentelésének emléknapja, amelyet Szent Anna tiszteletére építettek. Ebből alakult ki Szent Anna ünneplése, és ma már mind teológiailag, mind a naptár rendjének megfelelően jól illeszkedik bele a liturgikus rendbe. Ezt Keleten már a VII. században ünnepelték, a római katolikus egyházban a IX. századtól terjedt el. A napokat, a 9 hónapot nyilván nem könnyű pontosan számolni. Van, aki arra is utal, hogy az Istenszülő fogantatása és születése között ott van a rövidebb februári hónap, míg az örömhírvétel és a karácsony között nincs, s ez (is) indokolhatja, hogy itt egy nap eltolódás van. Persze, ez a megfontolás meg nincs összhangban az előző állítással, miszerint az ünnep eredete valójában egy templomszentelésre vezethető vissza, s később rendeződtek ilyen szépen a naptári elemek. Mint utalt is rá, a Szeplőtelen fogantatás ünnepe az I. vatikáni zsinaton vált hittétellé, ugyanakkor fontos tudni, hogy ez az egész egyetemes egyházban, így nyilván a keleti egyházban is már a kezdeti századoktól elterjedt tanítás volt (Origenész, Szír Szent Efrém, Szent Ágoston, Damaszkuszi Szent János). Minden bizonnyal a katolikus egyházban a dogma kihirdetésének napja (december 8.) erősített rá arra, hogy inkább ezen a napon ünnepeljék ezt a titkot. Mindezek ismeretében én magam túlzásnak érzem a keleti katolikus egyháztól elvárni, hogy a saját hagyományától eltérve a római katolikus előírást kövesse, annál is inkább, mivel a római katolikus egyházban, mint Ön is említi, meglehetősen gyakori az ünnepek áthelyezése. Így előfordulhat, hogy a római katolikusokkal való egység miatt a görögkatolikusok december 8-án ünnepelnek, míg ők ezt az ünnepet átteszik egy alkalmasabb napra. A görögkatolikusoknál Dudás Miklós püspök 1954-ben rendelte el az ünnep 8-ára helyezését, majd egy jó félévszázaddal később Kocsis Fülöp püspök rendelte el annak visszahelyezését 9-ére.

Kedves Zsóka! Ilyen kérdésre csak a közvetlen lelkiatya tud válaszolni. Ugyanis ennek több oka is lehet. Nem ígérem, hogy el tudom sorolni mindet, de mondok néhányat. Az egyik, hogy ilyenkor az Úr vár. Vár és várat. Nem mindig kötelessége szólni. Ez türelemre int minket, alázatra, elfogadásra. Ez akár évekig is tarthat. Tudunk sorsokról, akiknek ez éveken át súlyos kereszt volt. De másik oka lehet a saját érzéketlenségem. Ennek több változata lehet. Egyik, ha ragaszkodom valamihöz, és a Jézus-ima csak ürügy, de nem igazán figyelek, csak azt vagyok képes és hajlandó meghallani, amit én akarok. Ha nem az szólal meg, süket maradok. Másik változat, ha a süketségem oka a belső zaj. Lehet, hogy fizikailag megteremtettem a csöndet, de vannak célok, fontosnak tartott dolgok, melyeket nem tudok elengedni. Még az sem biztos, hogy az értelmem azon jár, de legalábbis lefogják az értelmi antennáimat. Másik változat, ha nem vagyok kibékülve saját magammal. Nem magam vagyok, hanem egy képzelt lénnyel, akinek gondolom magam, vagy akinek - szerintem - gondolnak mások. Így, ha magam vagyok is a nagy csöndben, nem otthon vagyok, hanem egy elképzelt térben, ami valójában kívül van rajtam. Hirtelen ezek jutottak eszembe, de lehetnek még más okok is. Ezért mondtam, hogy mélyebb elbeszélgetés segíthet hozzá, hogy fölismerjem az igazi okot.

Szerintem ennek semmi komoly akadálya nincsen, csupán valahogy ez nem alakult ki a görögkatolikus egyházmegyéknél. De nagyon köszönöm, hogy fölhívta rá a figyelmemet. Továbbítani fogom az illetékeseknek hogy érdemes erre odafigyelni.

Szent Pál maga is igen sok embert megkeresztelt. A korintusiaknak írt levelében (1Kor 1,17) csupán azt akarja hangsúlyozni, hogy a hívek ne függjenek tőle. Ugyanis vita alakult ki a keresztények között, hogy ki kinek a követője. Nem csak Szent Pál volt ugyanis közöttük térítő igehirdető, hanem más is, például egy nagy hatású szónok, Apolló. Szent Pál soraiból arra következtethetünk, hogy a versengés során volt, aki Apolló, volt, aki Pál és volt, aki Péter tanítványának tartotta magát, vagy esetleg kifejezetten Krisztus tanítványának. Az ilyen vita értelmetlenségéről beszél ebben a levélben Szent Pál, s ennek érvelése közben utal arra, hogy ő abban a közösségben nem sokat keresztelt, hogy ezzel se érezze magát senki túlzottan őhozzá kötődőnek. Az említett mondattal még azt is hangsúlyozza, hogy nem önmagában a megkeresztelkedés a cél, hanem az evangélium elfogadása, aszerint való élet.

Kedves Réka! Az Egyház ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ugyanakkor az Egyház állandóan változik, mindig kész a megújulásra. Minthogy a világnak, az emberi életnek, a kultúrának a része, nem lehetséges, hogy ne hasson rá. Még a legelvonultabb szerzetesi életre is jelentős mértékben hat a külvilág. Onnan érkeznek az emberek, a zarándokok is, de maguk a szerzetesek is. A környező kultúra hat az étkezésre, ruházkodásra, életvitelre. Nem lehet kimenekülni a világból. S nem is kell. Az egyéni élettől függ, hogy az adott kultúra, társadalmi berendezkedés mennyire hat a személyes imaéletére, Isten-kapcsolatára. Van, akit segít, mert az egyházi intézmény jó hatással van rá, az anyagi lehetőségeket jóra használja, s van, akit gátol, vagy lelkiéletében nehezíti, mert könnyen hajlik a világ kínálta kísértésekre, akár a pénz, akár a hatalom területén. Nem biztos, hogy az üldözések közepette a keresztények fukarok és savanyúak lesznek. Sok helyen ennek ellenkezőjét látjuk. De az sem biztos, hogy a társadalmi támogatottság rosszat tesz az Egyháznak. Milyen sokat segített a lelkiéletben, amikor az volt a divat, hogy a keresztények különböző aszketikus gyakorlatokkal tegyék tartalmassá az életüket. Az egyéni hozzáállástól függ tehát. Észre kell venni a kísértéseket, de észre kell venni a lehetőségeket is. Az egyéni lelkiéletben kell törekedni minél mélyebb, személyes Isten-kapcsolatra, hogy helyesen tudjunk bánni a világ dolgaival.

Legfontosabb a kölcsönös bizalom. Ezen túl egészen különféle változatok lehetségesek. Van lelki gyermek, aki igényli az erős vezetést, s van, aki nem, van, akinek kifejezetten rosszat tesz. A jó lelkivezetőnek alkalmazkodnia kell a vezetettekhöz. Ott kevésbé érvényesülhet az egyéni sajátosság. Ugyanis van olyan lelkivezető, aki erősen tekintélyelvű, van, aki kevésbé. Ugyanakkor az ő oldaláról ez nem lehet meghatározó. Neki föl kell ismernie, hogy az adott lelkigyermeknek mire van szüksége, és ahhoz kell formálnia a tanácsait, nem pedig a saját vérmérséklete szerint. A bizalom mellett fontos mindkét oldalról a figyelem. A vezetőnek nagyon oda kell figyelnie minden részletre, azok alapján az egészet jól meg kell értenie. De a vezetettnek is nagy figyelemre van szüksége, hogy a kapott tanácsok lényegét meghallja, ne értse félre azt, amit a vezető mond. A bizalom itt is segít, segíti a tisztánlátást. A vezetett részéről fontos az engedelmes lelkület. Ez nem parancsteljesítéshez hasonló engedelmesség, hiszen a saját felelőssége mindig megmarad a döntéseiben, azt nem veszi át, nem veheti át a lelkivezető. De kell, hogy legyen benne készség a hallott tanácsok befogadására, még akkor is, ha abban a pillanatban nem érti. De ha lázadozással, ellenkezéssel fogadja, akkor nem is tudja befogadni annak igazi, Istentől jövő üzenetét. Természetesen mindkettőjük oldaláról fontos az imádságos élet. Ez a lelkivezetőre ró nagyobb felelősséget, hiszen neki a lelkigyermekeiért "hivatalból" is imádkoznia kell. De ha a vezetettben nem él ez a törekvés, akkor csak lélektani beszélgetéseken vesz részt, s nem hallja meg Isten szavát, ami személyesen neki szól(na). Hosszasan lehetne erről írni, hiszen könyvek születtek már ebben a kérdéskörben. De talán ezek az elemek a legfontosabbak.

Kedves István!Azt tanácsolom, hogy parancsoljon a lábának, menjen el templomba. Ott semmi rossz nem fog Önnel történni. Ha úgy érzi, távolodik az imádságtól, ez fontos fölismerés. (Sokan úgy távolodnak, hogy nem is veszik észre!) Ha fölismerte, küzdjön ellene. Seholsem mondta Jézus, hogy az ő követése könnyű lesz, küzdelemmentes. Azt ugyan mondta, hogy az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű, de ez már az Isten közelségében megélt tapasztalat. Mely azoknak adatik meg, akik már megküzdötték az Istenhöz tartozásukat.

Ha meg kérdeznének, azzal magyaráznám, hogy ma már széles körben elterjedt, hogy a világháló kínálta számtalan megjelenési lehetőségén az emberek teljesen kitárulkozzanak, hírt adjanak pillanatnyi lelkiállapotukról, éppen átélt élményükről. Most e ponton nem minősítem ezt a jelenséget, csak egész egyszerűen ezzel magyaráznám azt, hogy ha valaki gyászt él meg, akkor erről is nyomban egyfajta üzenetet készít, tudatja a világgal, hogy most éppen szomorú. Semmivel sem tartom rosszabbnak vagy jobbnak, mint ha valaki a kedvesével készít egy szelfit és azt teszi föl a világhálóra, vagy éppen egy gusztusos tálat tesznek elé, s annak fényképét közli a barátaival. Szerintem ezek közé sorolható a gyász ilyen módon való hírüladása is.

Ha egy homoszexuálitásra hajlamos fiatalember jelentkezik a szemináriumba, akkor mindenképpen azt a tanácsot fogja kapni, hogy inkább más felsőoktatási intézménybe jelentkezzen. Hiszen ha fölveszik a szemináriumba, akkor éveken keresztül állandó kísértésben kell élnie, s ilyen helyzetben aligha fogja tudni megélni, vagy csak óriási küzdelmek árán a megtartóztató, tiszta életet. Ami, ugye, része a papságnak és a papságra készülésnek. Banális hasonlat, de olyan lenne, mintha egy leánykollégiumba vennének föl egy egészséges fiatalembert, akinek 5-6 éven keresztül tisztán kellene megélnie a mindennapjait a lányok közvetlen közelében. Mondhatni, ez lehetetlen vállalkozás. Ezért nem is ajánlja az egyház. Ismereteim szerint erre nem is kérdeznek rá a fölvételinél, hiszen tudhatja a jelentkező, hogy ezzel a hajlammal nem veszik föl. Főként az itt említett ok miatt. Ugyanakkor kijelenthető, hogy attól még lehet valaki pap, ha a saját neméhöz vagy akár mindkét nemhöz vonzódik. Amikor a papságát éli, akkor így is, úgy is megtartóztató életet kell élnie, függetlenül attól, hogy van-e benne beteges hajlam vagy nincsen. Mit történik akkor, ha eltitkolja a nemi beállítódását? Aki fölszentelés előtt titkolózik, rejteget valamit, az borzasztó rossz lelkiállapotban van. Isten mentsen, hogy hasonló dolog bárkivel előforduljon! A papságot csakis teljes nyíltsággal, őszinteséggel lehet vállalni. Eleve kudarcra van ítélve az a hivatás, amely hazugságra épül vagy amelybe már indulásakor tudatos hazugság vegyül. Azt hiszem, ez még önmagában nem teszi érvénytelenné a szentséget, mint például házasságkötéskor a színlelés. De ha érvényesen szentelődik is föl, soha sem lesz boldog pap, egész papi hivatása csak értelmetlen, sziszifuszi küzdelem lesz. Ezért írtam, Isten óvjon bárkit is ettől!

Kedves aggódó anyuka és feleség! Teljesen érthető a kérdése, a gondja. Nagyon jól érzékeli, hogy nem tesz jót a házasságnak, ha nincs jelen benne a testi kapcsolat. Még Szent Pál is azt mondja, hogy csak egy időre tartózkodjanak tőle, akkor is csak közös megegyezéssel, még a legnemesebb cél, az imádság érdekében is, utána térjenek vissza egymáshoz. Ez a házasság Isten alkotta rendje. Ez a szeretetkapcsolat egyik fontos építő eleme. Igen, kereshetnek olyan megoldást, amely kockázatmentesen lehetővé teszi a testi együttlétüket. Tanácsolom is Önöknek. Ha részletesebben szeretne még erről beszélni, akkor inkább a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írjon.

Kedves Rózsa! Krisztus tanítása nem fizikai jelenségre, hanem lelki irányultságra vonatkozik. Szent Pál is fölhívja a figyelmet, hogy ha fizikailag tökéletesen meg is valósítom az evangéliumot: "Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem" (1Kor 13,3) - nem biztos, hogy teljesítettem a krisztusi parancsot. A lélek állapotáról van szó, a lélek irányultságáról. Nem az a cél, hogy ne legyen semmim, hanem, hogy ne ragaszkodjam semmihöz. Hogy mindent el kell hagyni, ez a szabadságot akarja megadni. Nem az a szabad, aki nem rendelkezik semmivel, hanem az, akinek bármilye is van, az nem rontja meg, nem teszi rabbá. Egy kisemmizett hajléktalan még nem biztos, hogy szent. Tény, hogy könnyebb neki szentté válni, mert Jézus arra is figyelmeztetett, hogy "a gazdagnak nehéz bejutnia a mennyek országába" (Mt 19,23), s furcsa, hogy mi mégis földi gazdagságra törekszünk. No, ettől kell(ene) megszabadulnunk, ez az evangéliumi út. Tehát erre a lelki szabadságra kell törekedni. S akkor bármi lehet az életemben, megint Szent Pál szavaival: "Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is... mindenhez hozzászoktam: jóllakáshoz és éhezéshez, bővelkedéshez és nélkülözéshez (Fil 4,12), minden Istenhöz fog közelebb vinni. Ha én uralkodom a dolgokon és nem a dolgok uralkodnak rajtam, akkor megtapasztalom a Krisztusi szabadságot - feltéve, ha valóban és őszintén őérte mondtam le ezekről.

Kérem, hogy a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írja meg a kérdését. Elnézést a bonyodalomért.