Teljesen megértem a szomorúságát, magam is osztozom benne. Általában azért nem jellemző az atyákra a trágár beszéd. El sem tudom képzelni, mi hozhatta ki ezt az atyát ennyire a sodrából, hogy ilyen szavakat használt. Illetve legalább ennyire súlyos, hogy ilyen szeretetlenül bánt a munkatársaival. Természetesen az egyházfiak sem tehetnek ilyet, mint más sem. De bizony, végtelenül gyarlók vagyunk. A papok éppenúgy rászorulnak a rendszeres gyónásra a bűneik miatt, mint bárki más. Kinek ez, kinek az a gyengéje. Lehet, hogy egy másik atya jobban tud uralkodni az indulatain, de ennél súlyosabb vétkeket követ el. Mit tegyünk? Imádkozzunk a papjainkért! Imádkozzunk a hittestvéreinkért, akiket esetleg az atyák bűnei rossz irányba terelnek. Az imádságainkkal tudunk segíteni az ilyen helyzeten. A botránkozásunkkal, az ítélkezésünkkel nem tudunk segíteni. Még ha nehéz is, érdemes ezt az utat követni.

Rugalmasan és hűséggel kell megtartani az Úr parancsait. Minden helyzet más és más. Nincs merev szabály, amit, ha belepusztulunk is, meg kell tartani. Ilyet sem Szent Pálnál sem a Szentírás bármely részében, sem pedig az Egyház tanításában nem talál. Krisztus örömhíre éppen az, hogy elhozta nekünk a szabadságot. Egy mélyen hívő, keresztény hitét gyakorló ember belsőleg, lelkileg szabad. Ebből a szabadságából fakadnak a tettei. Sem Szent Pál, sem az Egyház nem testellenes. Épp ellenkezőleg, csodálatos tanítást ad a Teremtő Isten által megalkotott világ rendjéről. Ebben az áll, hogy a férj úgy szeresse feleségét, mint ahogyan Krisztus szereti az Egyházat. Krisztus a tulajdon testét adta oda, ugyanúgy a férj is oda kell, hogy adja magát a feleségének. Amikor a feleség engedelmes a férjének, akkor ez az Egyház és minden egyes emberi lélek magatartása Krisztus iránt. Ez persze, az ideális, ezt a maga tökéletességében senki nem tudja megélni, de érdemes erre törekedni. Ez, persze, a házastársakra vonatkozik. Ez az odaadás, testileg-lelkileg, nyilvánvalóan csak egyetlen embernek lehet. A leány a szüzességét csak egyetlen férfinek ajándékozhatja. Második már nincsen! A házastársi kapcsolat tehát csakis akkor jöhet létre, amikor már az életre, sőt, örök életre való elköteleződés megtörtént, s azt a házasság szentsége hitelesítette is. Lehet, hogy már jóval előtte örök hűséget fogadtak egymásnak, de az emberi tapasztalat azt mutatja, hogy ekkor ez még kevés, ez még nem hordozza Isten áldását. Erre való a házasság szentsége, hogy ez az elköteleződés új életformát teremtsen. Addig csak ígérgetés. Amit az Ön soraira válaszul írok, hogy ez a nagyon magas fokú erkölcsi norma - amelyet a mai, Istentől elfordult világ kinevet, betarthatatlannak tart! - ez a házasságig való megtartóztatásra vonatkozik. De egyáltalán nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne előjátéka. Az udvarlás időszaka nem csak lelki közeledést jelent. Elsősorban azt, de már akkor is testben élő két szerelmes emberről van szó. Nem lehetséges, hogy a szerelem testi jelei a házasságkötés után egyszeriben megjelennek, addig pedig semmi. Tehát, ha szeretik egymást, akkor egy idő után nyugodtan megfoghatják egymás kezét, megölelhetik, megcsókolhatják egymást. Nem tanítja sem Szent Pál, sem az Egyház, hogy ezt nem volna szabad. A tapasztalati bölcsesség mondatja azt, hogy nem érdemes ezzel túlságosan előre menni. Ha az ember nem tartja meg a határokat, akkor a testiség nagyon erőteljesen jelentkezik, adott esetben még a lelki szerelem kárára is lehet. Ezért érdemes tartózkodónak lenni a szerelem testi megnyilvánulásaiban. De nem bűn a csók, az ölelés, a testi közelség hosszas megtartása. Amit a józanság nevében tanácsolhatok az a következő: ne feküdjenek egymás mellé még ruhástul sem, ne érintsék egymás érzéki területeit simogatással és ne töltsenek hosszú időt a testi közelséggel, hosszas csókolózással, ölelkezéssel. Nem azt mondom, hogy ez bűn, és ha ilyet tesznek, nem áldozhatnak. Azt mondom, hogy okosabb, ha ebben mernek mértéktartóak lenni. Akkor később a házastársi, testi kapcsolat is tud nagyon figyelmesen kibontakozni, minden önző szélsőségtől mentesen. Ezt a józanságot, ezt a mértéktartást tanítja az Egyház. Ezt érdemes szabadon követni, a parancsot belsőleg megérteni, belsőleg szabadon követni. Érdemes erről sokat beszélgetni, keresni, kutatni az értelmét, célját. Ez fejleszti bennünk a lelki, erkölcsi szabadságot.

Jó szívvel ajánlom a Pécsett szolgáló Zajácz Gábor görögkatolikus parókus atyát.

Legalábbis javasolt ilyenkor is megtartani bizonyos böjtöt. Az egyházi előírás ezen a napon sem törli el a böjtöt, csak a vasárnap miatt enyhít rajta. Minthogy a legenyhéb böjti megtartóztatás a húsról való lemondás, ezért ezt ajánlom én is. Egészen biztosan kibírja bárki, ha ezen a napon nem eszik húst. Vagy éppen valami másról mond le, mondjuk, az édességről vagy kávéról vagy egyéb dologról, ami személyes fölajánlás lehet. Az önmagában még nem bűn, ha valaki eszik húst, főként, ha helyette valamilyen más önmegtagadást ajánl föl. Azt tartom bűnnek, ha valaki ezzel a bűnbánati nappal egyáltalán nem törődik. De bizonyosan nem tekinthető halálos bűnnek sem, hiszen csekély tartalmú cselekedetről van szó. Aki tehát bármilyen ok miatt nem teheti meg, hogy elkerülje ezen a napon a húsevést, az keressen helyette más lemondást. Így tudja jól megszentelni Keresztelő Szent János vértanúságánek emléknapját.

Megértéssel, meghallgatással, imádsággal. Ha van, akire lelkileg támaszkodhat, az már nagyon nagy segítséget jelent. Ha az illetőn látja, hogy neki van ereje, akkor már ez a tény is erőt ad a hitében, hivatásában elbizonytalanodott embernek. Nem kell feltétlenül tanácsokat sem adni. Ha annak az embernek, aki megértő szívvel hallgatja, van erős hite, derűje, Istenbe vetett bizalma, akkor ez önkéntelenül is átmegy a rászoruló testvérére. Természetesen ez a lelki segítség még sokkal többet jelent, ha imádsággal is meg van támasztva. Amint kérte, én is imádkozom ezért a kolléganőjéért.

A görögkatolikusoknál nem. Szabad ünnepi étkezést tartani, de hústalan eledelekből.

Úgy tudom, a hd.gorogkatolikus.hu oldalon már fent van, s hamarosan a másik két egyházmegye honlapján is fent lesz.

A Zsolozsmáskönyvben és a papi Liturgikonban. Mindkét helyen az utrenye kezdő áldása előtt.

Szokásos kezdet; 103. zsoltár; Uram, tehozzád kiáltok (140, 141, 29. zsoltár); Enyhe világossága...; Add, Urunk, hogy ez estén...; Most bocsásd el...; szokásos kezdet (újra); ekténiák (a szertartást átszövik a különböző ekténiák, ezek is állandó részei ennek a szertartásnak is).

Az egyházjog nem határozza meg ezt a megkülönböztetést. A szokásjog alapján van létjogosultsága. Helyettes lelkészi kinevezést általában azok a fiatalabb, sokszor újonnan szentelt atyák kapnak, akik önálló helyen kezdhetik meg papi szolgálatukat, azaz nem káplánként egy parókus irányítása alatt. Az adott parókiát jogilag úgy vezetik, mint a parókusok (nincs is különbség a joghatóságukban), de egy - általában - néhány éves időszakon keresztül helyettes lelkészként szolgálnak és ha alkalmasnak bizonyulnak, megkapják a parókusi kinevezést.

Nemes gondolatnak tűnik, hogy nekünk be kell fogadnunk az afgán menekülteket. Ez azonban akkor valós belső indíttatás, ha az ember valóságosan szembesül egy ilyen feladattal. Például az utcán találkozik egy hajléktalannal, és azt mondja neki: befogadlak a házamba. A tőlünk távol élő emberek nyomorúságát látva joggal ébred föl bennünk a segíteni akarás vágya, de amíg kilóméterek választanak el tőlük, addig ez csak egy jámbor gondolat marad, nem pedig valós krisztusi cselekedet. Az pedig kifejezetten veszélyes, ha ebből a jámbor gondolatból az ember vádakat fogalmaz meg mások felé, azt mondván, gondolván, hogy én jobban tudnám kezelni a helyzetet, mint más, akinek nagyobb döntések vannak a kezében. Nyilván nagyon fontos az együttérzés, a segíteni akarás. Talán azt lehet tenni ilyenkor, hogy nagy buzgósággal imádkozunk értük, a távol lévő szenvedőkért, a cselekvés terén pedig elkezdjük befogadni a közvetlen közelünkben élő rászorulókat. Ha ezt megtettük, akkor már egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy ha háborús menekültek kerülnek a közelünkbe, akkor majd nekik is fogunk tudni segíteni.

Nem egyszerű erre válaszolni. Mégpedig azért, mert a Jelenések könyve nem egy rejtvény, amelyet megfejteni kell. Kiváltképpen nem jóskönyv, amelynek a beteljesülését a későbbi korokban kell értelmezni. A jelenések könyve történelmileg egy vigasztaló, megerősítő irat a már kezdődő, sőt, egyre terjedő keresztényüldözés közepette, teológiailag nagyon sok tanítást magába foglaló írás, de tekinthető költeménynek is, amely - mint minden igazi műalkotás - emeli az emberi lelket, titokzatos módon Istenhöz vezeti közelebb. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyes képeket ne lehetne, nem kellene értelmezni. Sokkal inkább azt jelenti, hogy ezeknek a képeknek többféle értelmezési lehetősége van. Nem lehet egyszerűen leképzeni, hogy ez ezt, az meg azt jelenti. A parázna nőt nagy Babilonnak is mondja a szöveg. Babilon a zsidóságban a nagy ellenség képe, amely rengeteg szenvedést okozott a választott népnek, sokféle módon az elpusztítására tört. Nem véletlen, hogy a nagy zűrzavar keletkezését is, Bábel tornyának történetét a zsidó mondavilág ehhöz a városhoz kötötte. A parázna nő képe magába foglalja azt, hogy csábít, és sokan bele is esnek a hálójába. Nem katonai erővel, hatalommal semmisít meg, hanem hazug élvezetek csábításával. Ez a legveszedelmesebb, mert az ember, az emberek sokasága önként sétál bele a hálójába. Nagy általánosságban leginkább a világgal, a világi örömmökkel azonosítható, melyek eltávolítanak Istentől. Sokszor értelmezik Rómára is (már csak a hét domb miatt is!), amennyiben azonosul a világgal. Ez kemény egyház kritika is lehet, hogy éppen onnan jöhet a romlás, ahonnan az áldásnak kellene szétterjednie. De nem csak fizikai és földrajzi értelemben kell Rómára gondolni, hanem általában az egyház vezetésére, egy-egy püspökségre, vagy plébániára/parókiára, amelynek vezetnie kell a híveket, de a világnak, világi dolgoknak behódolva félrevezeti a könnyen hajló embereket. Ez így kemény egyházi önbírálatnak tűnik, de nem kell félni ettől az értelmezéstől sem. Attól kell legjobban óvakodnunk, hogy egymásra, hogy másokra akarjuk ráolvasni ezeket a vádakat. A Jelenések könyve vigasztalásul, hitben való megerősítésül szolgál, nem pedig arra, hogy más fejére vádat olvassunk ki belőle. De persze, figyelmeztetésül is, hogy melyek azok a világi csábítások, amelyek minket, keresztényeket is kecsegtetnek, de valójában eltávolítanak Istentől.

Azt nevezhetjük szent haragnak, amikor a szentséget ért támadás okozza a haragot. Hogy ez mennyire lehet jogos, mennyire nem, azt nem könnyű elbírálni. Szentnek nevezhető esetleg még az a harag is, amely a bűnnel szemben, vagy a kísértővel szemben lángol föl. Más haragnak nem látom létjogosultságát. Véleményem szerint Jézus egyáltalán nem dühből űzte ki a kereskedőket a templomból. Figyeljük meg - legalábbis Szent Márk evangéliuma szerint - az ünnepélyes Jeruzsálemi bevonulás után, amikor bement a templomba, akkor még csak körülnézett, s nem azonnal cselekedett: "Miután mindent megnézett ? mivel már későre járt ?, kiment a Tizenkettővel Betániába". (Mk 11,11). Majd csak másnap űzte ki a kereskedőket. De Márk evangélista fogalmazása itt is figyelemre méltó: "...hozzálátott, hogy kiűzze azokat, akik a Templomban árusítottak és vásároltak." A leírásból világosan látszik, hogy Jézus részéről ez nagyon is tudatos cselekedet volt, nem pedig hirtelen felindulásból történt. Ezt azért fontos leszögezni, mert Jézusnak ezen egyetlen tettére hivatkozva szoktak emberek mentséget találni a hirtelen felindultságra, a higgadság elvesztésére. Nem, ezzel ne takarózzunk! Nem könnyű magunkban legyőzni az indulatosságot, de nem is lehetetlen. Ezen keményen dolgozni kell. Akkor helytelen ráhagyni a másikra, hogy igaztalanul viselkedjék - velem vagy mással, teljesen mindegy! -, ha ezzel neki rosszat tennék. Ha ez számára megerősítésül szolgálhat, hogy igen, így is lehet. Főként saját gyermekeink, vagy a ránk bízottak esetében jelentkezik ez a felelősség. Egyébként, pusztán a magam igazáért nem érdemes harcba szállni. Akkor úgyis vesztes maradok. Ha nem sikerül érvényesítenem, akkor azért, ha meg igen, akkor a másik fölé kerekedem - ezt sem tanította Jézus sehol. Mindig jobb a békesség. Persze, ehhöz nagy lelkierő kell. Ezt érdemes kérni az Úrtól, ez az igazi győzelem, ha nem hagyom, hogy az önös érdek és a saját indulatom leteperjen.

Ellene nem sokat. Érdemes inkább azt keresni, hogy mit lehet tenni ennek esetén. Ezzel már ugyanis lehet valamit kezdeni. A másikat megváltoztatni nagyon nehéz. Jobban szeretnénk, és hatékonyabbnak is tűnik, de valójában szinte lehetetlen. Amit érdemes tenni, hogy a magam lelkét veszem kézbe ilyen helyzetben. Ha engem ért ilyen bántalom, kiközösítés, akkor nem a sérlemet nézem, kivált nem a sértő személyt, személyeket, hanem magát a helyzetet, mi jót lehet belőle kihozni. Ha mást ért ilyen bántalom, akkor is sokkal inkább a sértett személlyel érdemes törődni, aki segítségre, támaszra szorul, mint a szeretetlen embertársra, akit aligha fogok megváltoztatni.

Hexapszalmosz (6 zsoltár: 3,37,62,87,102,142. zsoltár) Isten az Úr és megvilágosít minket 50. zsoltár Magasztalja az én lelkem az Urat (vagy ünnepi magasztaló ének) Dicséreti zsoltárok (148,149,150. zsoltár) Doxológia (olvasott vagy nagy) Ekténiák (a szertartást átszövik a különböző ekténiák, ezek is állandó részei ennek a szertartásnak).