Nagyon világos és valóságos kép. A meszelt sírok kívülről szép fehérek, belül azonban tele vannak férgekkel. Ehhöz hasonlítja Jézus azon személyeket, akik a külsőre, az emberek véleményére adnak, de valójában a belső világuk sokkal mocskosabb, mint bárki is gondolná. Az pedig, hogy fölöttük járnak, szintén nagyon találó kép. Az emberek a sírok fölött járnak, s általában nem gondolnak arra, hogy micsoda féregrengeteg van odalent a foszló hullák körül. Így a többi ember ezekhöz a farizeusokhoz képest messze fölülmúlja őket, fölöttük járnak, de erre egyáltalán nem gondolnak. A kép, persze, legfőként nekünk szól. Nem arról akar beszélni Jézus, hogy vannak ilyen emberek, hanem, hogy mi óvakodjunk attól, hogy ilyenekké váljunk. Vagyis, hogy kifelé akarjunk jónak, mások számára is vonzónak mutatkozni - akár a külsőnk, akár a tulajdonságaink alapján - de az igazi belsőre, a lelkünk állapotára meg nem figyelünk, azt nem gondozzuk. Isten mentsen, hogy ilyenek legyünk, ilyenekké váljunk!

Kedves, drága, jó édesanya! Teljesen megértem, hogy belefáradt ebbe a hajszolt életvitelbe. Pedig igazán nem sokat kellett volna tennie, hogy nagyjából ugyanezt tegye, de mégsem kimerülésig, hanem jó lélekkel, vidáman. Lehet, hogy kellett ez a nagy kifakadás, mert a járvány és az korlátozások rávezették egy fontos váltásra. Nem mindegy, hogy hogyan megy tovább. Hogy a gyermekét szereti, van sok ölelés, sok bújás, közös csavargás, ez nagyon jó. Ez folytatódjék így. A bőséges szeretet a legjobb gyógyító, sokkal többet jelent mint bármilyen fejlesztés. Ugyanakkor a kettő nyilván nem egymás ellen, hanem egymást erősítve dolgozik. Valahogy arra kell rátalálni, hogy a gyermekének a fejlesztése ugyanebből az odabújós szeretetből fakadjon. Ne azért tanítgassa, tornáztassa a gyermekét, mert a környezete ezt diktálja, ezt várja el Öntől. Leginkább olvasson utána, vagy beszélgessen hasonló nehézségekkel küzdő szülőtársával, hogy ő hogyan oldja meg, s így a saját módszerét tudja megtalálni. Az, hogy megpróbálja a gyermekét fejleszteni, azt teljesen természetes. Ettől megfosztani a gyermeket nem szabad. Hadd jusson el olyan magas fokra, amennyire csak lehet. Ebben segítse őt továbbra is. De ez az Ön szeretetéből fakadjon, de mások elvárása késztesse rá. Akkor fogja örömmel folytatni, és olyan tempóban, olyan ütemben, ahogy az Önnek is, a gyermekének is megfelel. Ügyelnie kell, hogy a pihenés ne a gyermeke lustaságát erősítse. Kell a pihenés, de kell a mozgás, tanulás, fejlesztés is. Később a gyermeke annál teljesebb életet fog tudni élni. Tehát én is arra bíztatom, hogy ne hagyja abba a gyermeke fejlesztését, de azt ne kényszerből, krokodilkönnyekkel, hanem szeretetből és örömmel tegye. Higgye el, ez lehetséges. Nagyon sok boldog szülő van, aki fogyatékkal élő gyermeket nevel, s megélik, hogy ami hiányzik a képességek oldalán, az megadatik az érzelmek terén.

Nem könnyen kezelhető helyzet ez. Az egyik tanácsom, hogy készítse föl a gyermekét arra, hogy ilyen támadások az életében máskor is fogják érni. Ez a helyzet jó lehetőséget kínál Önnek és gyermekének arra, hogy kicsit edződjék a lelke. De nem csak a pofonok elviselésére, hanem azok helyes megélésére is. Bátorítsa, buzdítsa a gyermekét, hogy a rosszat jóval viszonozza. Erről Jézus világosan beszélt. Adjon neki lelki erőt, hogy ne tartsa fontosnak a társai piszkálódásait! Ön is azzal segíthet neki, ha bár megértőleg meghallgatja a gyermeke panaszait, szomorúságait, de nem kerekít neki túl nagy jelentőséget. Ha otthon sok szeretet kap a gyermeke, akkor sokkal erősebb lesz az ilyen megpróbáltatások elviselésében. Azt nagyon nem javaslom, hogy emiatt elhozza a gyermekét az iskolából, és máshová írassa be. Bár igaz, néha ez a lépés segít, de ezt csak végső esetben javaslom. Esetleg beszélhet a pedagógus(ok)sal is, hogy figyeljenek oda erre a helyzetre. De semmiképp se tenne jót, ha Ön felnőttként akarna a gyermekek között igazságot tenni. Ezt viszont mindenképp kerülje. Ez a gyermekének tenne a legrosszabbat, hiszen elesik egy konflikus feldolgozásának lehetőségétől, és abban úgy hagyja benne, hogy a többiek - amikor Ön már nincs ott - csak még jobban megbosszulják a felnőtt közbeavatkozását. Ez már csak ilyen. A gyermekek között olykor farkastörvények uralkodnak. Pedig ugyanolyan jó gyerekek a többiek is, mint az Öné, csak az ellenségeskedés szelleme közöttük még jobban el tud uralkodni. Lehetőleg a gyermek oldja meg ezt a helyzetet, és ne más, s ebben segítse őt.

Nem azt mondja Jézus, hogy a gazdag ember nem üdvözülhet, hanem azt, hogy nehezebb a gazdagnak, mint a szegénynek. Jézus ennél a hasonlatnál valószínű, irodalmi túlzást akalmaz. Egy másik helyen szintén beszél a tevéről, de ott is nehezen elképzelhető, hogy valóságos képet alkalmazna (Mt 23,24). Egyik bibliaértelmezés szerint a "tű foka" az egyik városkapu neve volt, amely valóban nagyon szűk volt, s ahhoz, hogy a teve be tudjon menni rajta, minden rápakolt terhet le kellett venni, és csak úgy fért be. Ez a kép értelmezhető úgy, hogy mindazt le kell vetnünk magunkról, ami akadály lehet az Isten Országába való belépésben. De nem minden biblikus igazolja ezt a feltételezett értelmezést. A lényeg azonban ugyanaz. Ugye, mindnyájan tapasztaltuk, hogy a gazdag ember kevésbé segítőkész. Vannak szép kivételek, de a legtöbb adományt általában a szegények adják. Furcsa, hogy mennyire nem vesszük komolyan Jézusnak ezt a figyelmeztetését, és, bár világosan megmondja, hogy nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába, ennek ellenére mégis a legtöbben gazdagságra törekszünk. Nem kellene!

A világ, a lelkiélet sokkal összetettebb annál, semhogy fekete-fehéren szemléljük. Ha Krisztust követem, emiatt sokan megvetnek, mondhatom, hogy a világ kiközösít, de azzal a világgal nem is érdemes közösködni, amelyik emiatt kivet engem magából. Viszont a világnak van olyan része, hatalmas része, amely örömmel és hálásan üdvözli, ha van a köreiben Krisztus-követő ember. Szüksége is van rá. Egyrészt tehát vállalni kell a Krisztus-követéssel járó megvetettséget: "Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk gyalázatát!" (Zsid 13,13). Ugyanakkor fontos tudatosítanunk, hogy pont ezzel tudjuk erősíteni és támogatni testvéreinket, akár útkerőső, még meg nem keresztelkedett embertársainkat is. A Krisztusért vállalt elkülönülést nem szabad összekeverni az általános értelemben vett kiközösítéssel. Az előbbi egyáltalán nem megy szembe a szeretettel, míg az utóbbiban valóban van sok önzés vagy értetlenség. Ne azt tekintse mérvadónak, hogy a többség által elfogadott és szeretett ember legyen. Akkor túlságosan hasonulna a világi gondolkodású emberek elvárásaihoz. Tegyük hozzá, úgysem lehet ennek eleget tenni. Az ilyen jellegű befogadásért és elismerésért való igyekezet mindig hiábavaló és beteljesületlen, mert egyik oldalon sem a szeretet a hajtóerő. Bátran tegye magát ettől függetlenné! Ne szeretett lény akarjon lenni, ha szerető ember! Higgye el, ez a szemléletváltás mindent a helyére tesz. Persze, ha ehhöz gyöngének érzi magát, az természetes. Istentől kérjen hozzá erőt!

Kedves Bea! A félelem nem Istentől van, hanem az ellenségtől. A félelem bénít, és gátol minket Isten akaratának teljesítésében. A félelmet legyőzni leghatékonyabban a szeretettel lehet, az Isten iránti szeretettel. Ennek szerves része a bizalom. Ha szeretem Istent, akkor nyilván bízom is benne. Ha nem bízom, ha nincs bennem bátorság a ráhagyatkozásra, akkor az iránta való szeretetem lehet bár lángoló, de még igen töredékes. Ezt kell erősíteni. Nem a gyöngeségünk ismerete kelti bennünk a félelmet, hanem a bizalom hiánya. Ugyanis gyöngeségeinknél jóval nagyobb az Isten ereje. A gyöngeségeinkre hivatkozás csak önáltatás. Nagyon is helyes, ha belátjuk a határainkat, ha ismerjük gyarlóságainkat, gyöngeségeinket. Ez segít a józan látásban. Enélkül nem is tudnánk tájékozódni sem a világban, sem magunk életének útvesztőiben. Ez tehát csak legyen minél teljesebb. De párosuljon vele, vagy inkább ezt múlja fölül az Istenbe vetett bizalmam, akinek segítségével sokkal többre vagyok képes, mint arra a saját adottságaim képessé tennének. Minden élet csoda. De csak aki hisz a csodában, az látja meg azt.

A legfontosabb tanácsom, hogy mindenképp beszéljék meg ezt. Nagyon higgadtan, nagyon a megoldást keresve, és teljesen félretéve azt, hogy kinek van ilyenkor igaza, ki az érzékenyebb, ki az érzéketlenebb. Most, ebben a helyzetben nagyot léphet a kapcsolatuk a fejlődés útján. Különben meg az sem kizárt, hogy ez a nem tisztázott félreértés váláshoz vezet. Szóval, beszéljék meg, mindketten mondják el, hogy mit gondolnak erről a félreérzésről. Mert kettejük között erről van szó. Egyikük így érzi, a másikuk úgy, s közben megbeszélés nélkül azt remélik, hogy a másik majd megérti az Önök érzéseit. Nem, ezt nem lehet megúszni, de nem is kell. Ne féljen ennek a kellemetlenségétől, akár kockázatától. Az sem kizárt, hogy az első, erről szóló beszélgetés nem is sikerül jól, netán még jobban összekapnak, hosszabb mosolyszünet lesz, mint valaha. De ez nem baj. Ennél jóval fontosabb, hogy erről a holtpontról kimozduljanak. Végtelenül egyszerű tanácsom, hogy előbb jól imádkozza meg a dolgot. Kérje az Istenszülőt, az égi Édesanyát, hogy segítsen ebben a házassági kapcsolatban. Kérheti a Szentlelket is, vagy bármilyen imádságot megfogalmazhat. Utána pedig keresse a kedvező alkalmat erre a nehéznek tartott beszélgetésre. Egy kirándulás, egy jól sikerült vacsora (amikor férje kedvenc ételét készíti el!), vagy más közös, kettesben töltött együttlét. Tehát ne akkor, amikor épp összetűzés alakult ki. Akkor nincs mód ezt tisztázni, mert az akkor kelt érzelmek ezt nem segítik. Hanem, amikor éppen béke van, akkor hozza elő ezt a témát. Meglátja, nagyon nagy hasznukra lesz, ha erről tudnak ketten nyíltan beszélni. Harmadiknak legyen ott az Úr közöttük!

Ha valaki azt mondta Önnek, hogy nem elég megbánni a bűneinket és bocsánatot kérni az Úrtól, hanem még vezekelni is kell, akkor az Önt félrevezette. Nagyon fontos, hogy megértsük, hogy Isten szeretete ingyenes, nem kér érte cserébe semmit. Bármilyen életet élt is az ember, ha a bűneit őszintén megbánja (valójában másként nem is lehet), akkor ez elegendő. Persze, az őszinte bánat egyértelmű és árulkodó jele, hogy az ember valóban komolyan gondolja, hogy többet azokat nem követi el. Még az sem biztos, hogy sikerül. Sok olyan dolog marad, melyekkel egész életünkön át küzdenünk kell. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a vezeklésnek ne volna értelme. A vezeklés helyes értelmezésében segít Szent Pál egyik furcsa mondata: "...testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24). Ez fogalmazza meg egészen tömören a szenvedés keresztény értelmezését. Amit szenvednem kell, azzal Krisztus szenvedéséhöz akarok hozzájárulni. Valójában, persze, nem hiányzik semmi Krisztus szenvedéséből, de minthogy mindnyájan az ő titokzatos testének, az egyháznak vagyunk a tagjai, mint tagok, a szenvedésünkkel az egész test szenvedését hordozzuk. A vezeklés leginkább fölajánlást jelent. Ha bármit szenvedek, azt fölajánlom. Úgy tekintem, hogy ezzel hozzájárulok az egyház kincseihöz, gazdagítom vele az egyházat és annak tagjait. Erre is utalt az szentpáli idézet, hiszen az a mondat így kezdődik: "Örömmel szenvedek értetek..." A szenvedéseimet fölajánlhatom célirányosan is. Ismertem egy édesanyát, aki nagyon sokat szenvedett az életében, és ezeket mind fölajánlotta a gyermekeikért. Akiknek aztán nagyon szép és tartalmas életük is lett. Bár kétségtelen, van olyan értelmezése a vezeklésnek, hogy az ember a saját bűneiért vezekel. De én ezt inkább úgy értelmezem, hogy az embernek viselnie kell a saját bűneinek következményeit. Még ha meg is gyónom azonnal, hogy egyik este lerészegedtem, azért a másnapos állapot nem marad el nyomtalanul. Ez, persze, csak egy banális példa, de sok hasonló kisebb vagy nagyobb emberi gyarlóságra is alkalmazható. A vezeklésnek egy sajátos formája, amikor az ember önként vállal szenvedést. Ilyen a böjt, a virrasztás, az imában való állhatatos kitartás, stb. Kétségtelen, hogy ezek valóságos fizikai megpróbáltatást jelentenek. Örömmel viseljük ezeket, de főként Isten iránti szeretetből, s nem azért, hogy ezzel valamit is kiegyenlítsünk. Tehát van helye a vezeklésnek, az önként vállalt vagy örömmel elviselt szenvedésnek, de ennek mindig Isten iránti szeretetünk legyen a mozgatója, ne pedig valamiféle jogi kiegyenlítés!

Azért az nem kizárt, hogy üdvözült. Viszont az sem biztos, hogy valóban minden parancsot megtartott, még ha ő úgy is érezte. Szent Pál is, Szent Péter is utalt arra egy-egy elszólásában, hogy azt a rengeteg parancsot még a zsidóknak sem sikerült mindig megtartani. Mindenesetre ennek az ifjúnak a buzgóságát nagyra értékelte Jézus, s főként azt, hogy rá is kérdezett, hogy mit tehetne még? Ha lehet, ez az egyik legjobb kérdés. Mert kifejezi, hogy az ember érzékeli, hogy amit tesz, az még messze van a teljességtől, és tehetne többet, illetve akar is többet tenni, mint eddig. Erre egyik helyen Jézus is utal (Lk 17,10). Viszont azt látjuk, hogy ebben az ifjúban, ha meg is volt a buzgóság, nagyobb volt benne a világi javakhoz való ragaszkodás. Ne kerülje el a figyelmünket, hogy nem mindenkitől ugyanezt kéri az Úr. Zakeusnál elegendő volt, hogy vagyona felét adja oda a szegényeknek (Lk 19,8). Jézus követői között is sok jómódú ember volt, akik gondoskodtak róla (Lk 8,3). Azért szomorodott el Jézus, mert ott, abban a pillanatban az ifjú nem volt kész arra, hogy megtegye, amit az Úr vár tőle. De később még bőven volt alkalma ezt a pillanatnyi gyengeséget helyrehoznia.

Alighanem a gondolatok vezetnek a bűnre, nem pusztán a fekvő állapot. Ha szeretné elkerülni az éjszakai önkielégítést, akkor a lefekvés utáni gondolataira ügyeljen. Azokat nem szabad ebbe az irányba engedni. Helyette az imádságot ajánlom. Vagy a rózsafüzért, vagy a Jézus-imát ("Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" fohász egymás utáni ismételgetése). Vagy egészen másra tereli a gondolatait. Persze, erre akkor van ereje, ha valóban szeretné elkerülni ezt a dolgot. Ha valójában nem, akkor ne is csodálkozzék, hogy nem sikerül. Nem azért kell kerülni, mert az egyház azt mondja rá, hogy bűn, hanem, mert árt a személyiségnek, árt az ember szexuális fejlődésének, a személyes kapcsolatainak. Nem azonnal és nem közvetlenül. Ezért nemigen veszi komolyan az ember. De ez a heti több alkalom is valójában már egy függés, hozzászokik a teste és a lelke. Nem úgy és nem arra használja a szexualitást, mint amire a Teremtő adta, s ez előbb-utóbb visszaüt. Sajnos, ez is egyik betegsége a mai világnak, hogy az emberek gondolkodását átszexualizálta. Észre sem vettük, s ezek tűnnek természetesnek. 2. Miért kell vizsgálgatni, hogy ez halálos bűn-e vagy sem? Mit változtat? Törekedjék rá, hogy ezeket kerülje. Ez a feladat. Egyébként ezek, amelyeket fölsorolt inkább bocsánatos bűnök, de nem a bűn fajtája, hanem intenzitása tesz egy cselekedetet halálossá vagy bocsánatossá. Pl. a verekedés igen csúnya dolog, de többnyire felindultságból fut bele az ember, tehát bocsánatos, nem pedig "tudva és akarva, szándékosan viszi végbe, Isten elleni súlyos cselekedetként - ami a halálos bűn kritériuma. 3. Ez jelentéktelen dolog, de azért mindenképp jó, ha meggyónja, ha legközelebbi gyónás alkalmával megemlíti ezt is, hogy még inkább megnyugodjék a lelkiismerete. 4. Alább közöltem néhány könyvcímet, melyeket jó szívvel ajánlhatok olvasásra. 5. Hogy is lehetne lustasággal vádolni azt az anyát, aki gyermeke nevelésére áldozza az idejét, erejét, életét. Ne törődjék azokkal az emberi véleményekkel, amelyek bírálni akarják a döntéseit. Csak Isten előtt tartozik elszámolással, aki a világon a legmegértőbb velünk. Az állapotbeli kötelesség fogalma nagy tág. Alapvetően azt jelenti, hogy például egy édesanya ellátja az édesanyai feladatait. De azért ez is lehet kinek-kinek más és más. Jó lelki olvasmányok: Anselm Grün könyvei (Belső erőforrásaink, Mélyből forrásozó lelkiség, Lelkünk erőforrásai, Egyszerűen élni, Ebben hiszünk, Ünnepek és szokások, Krisztus a testvérben) Hilarion Alfeyev: A hit titka Patsch Ferenc: Megtalálni Istent mindenben Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd; Csendben születik az élet; Ahol otthon vagy Jálics Ferenc: Isten jelenlétében élni Koronkai Zoltán: Eucharisztia- a barátság szentsége Margaret Ferris: Együttérzés Hierotheos Vlachos: Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában Kallistos Ware: A Jézus-ima Frederica Mathewes-Green: Jézus-ima, a szív Istenre hangolása Per-Olof Sjrögen: A Jézus-ima Irma Zaleski: Élni a Jézus-imát Gérecz Imre: Tevékeny jelenlét Alexander Schmemann: Eucharisztia; Vízből és Szentlélekből Baán István: Uram, tehozzád kiáltok Oliviér Clement: Kérdések az emberről Anthony Bloom: Elmélkedések

Az már eleve jó és értékes, ha fölismeri ezt a helyzetet, ha igyekszik tudatosan kezelni. Fél siker. Most már csak a másik felet kell megkeresni, hogy akkor hogyan. Valószínű, tökéletes megoldás itt sincsen. Azért is nehéz Önnek ezt kezelni, mert együttérez ezzel az embertársával. Szeretne neki segíteni, de ez már Önnek is nehézséget okoz. Ha nem szeretné, ha nem volna Önben ez a jóra törekvés, akkor nem volna nehéz egyszerűen kihagyni az életéből. De erre nem viszi rá a lelke. Így osztozik testvére szenvedéséből. Persze, ez önmagában még kevés. Mert adott esetben akár rosszat is tehetünk a másikkal, ha hagyjuk, hogy ő irányítsa ezeket a szerepjátékokat. Mert ezzel csak megerősödik a maga gyöngeségeiben. Tehát ezt inkább ne hagyja. Ha kezdi a maga játékát, akkor azt nyugodtan állítsa le. Nem feladata, hogy végighallgassa. Előbb szelíden, ha pedig szükségessé válik, határozottan fordítsa a szót másra, aminek van értelme, s ne forogjanak azon, aminek nincs értelme. Ha ez sem megy, nyugodtan hagyja ott. Lehet, hogy akkor megbántódik, de ha Önben megmarad a szeretet iránta, akkor idővel rendeződni fog a kapcsolatuk, legalábbis lesz újra próbálkozás, újra közeledés. Ha ebben tud következetes maradni, akkor ezzel tud leginkább segíteni. Ha, ne adja Isten, emiatt ő sértődötten teljesen elfordul, akkor meg kell állapítani, hogy nem tudott neki segíteni. Persze, annál inkább imádkozzék érte, s majd, amire az emberi törekvés képtelen volt, az Isten kegyelme pótolja.

Hát, azért nem ennyire fekete-fehér a lelkiélet. Ha bűnben vagyunk, azért még nyugodtan imádkozhatunk. Sőt, akkor még jobban kell imádkoznunk, hogy a tetteink miatti eltávolodásból újra közeledjünk Istenhöz. A bűn eltávolít Istentől, de nem szakít el. "Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?" (Róm 8,35) A kegyelmi állapotot sem olyan könnyű eljátszani. Isten, aki végtelenül szeret minket, ráadásul végtelen hatalma van, nem hagyja, hogy csak olyan könnyen eljátsszuk ezt a fölbecsülhetetlen értéket. Jézus mindenkihez be akar lépni. Az nagyon magas, túl magas követelmény volna, hogy csak annál venne lakást, csak ahhoz "költözik be", aki már kiüresítette magát érte. Ilyen egyébként itt a földön nincs is. A legnagyobb szent sem mondhatja el magáról, hogy már tökéletesen kiüresítette önmagát. Úgyhogy nagyon is jó, érdemes és tanácsos minden helyzetben és minden állapotban imádkozni, bármilyen lelkiállapotban is érzi magát az ember.

Köszönöm hosszú beszámolóját. Legyen Istentől áldott ez a lelki útja. Az utolsó kérdésére válaszolok. Valójában ez alapvetően szerzetesi közegben érthető, de talán azon kívül is van tanulsága. Az istenkereső élet sokszor jár együtt a csönd, a magány keresésével. Nem vagyunk egyformák, ez nem mindenkinél egyformán jelentkezik, de azért nyomokban mégis minden ember életében megjelenik. Amikor úgy érzi, szeretne egyedül lenni, magányban, csöndben. Vannak, akikben ez a vágy annyira erős, hogy akár egész életüket is szívesen eltöltenék ebben a nagy magányban, csöndben. Főként a fiatal, kezdő szerzeteseknél fogalmazódik meg ilyesmi. Csakhogy, ha ilyenkor kimenne valaki a teljes magányba, szinte egészen bizonyosan belebukna, vagy így, vagy úgy. Tehát az elöljárók ezt nem szokták engedni. Annál is inkább, mert a szerzetességbe lépve igen hamar jelentkeznek a közösségi élet nehézségei, az alkalmazkodás, az engedelmesség, a türelem, egymás elviselése, stb. Óhatatlanul ez is eredményezheti azt, hogy a fiatal szerzetes inkább a magányra vágyjék, úgy érzi, hogy ott sokkal mélyebben megélhetné az Isten-kapcsolatát. Csakhogy ez akkor még inkább csapda. A csönd keresése inkább menekülés. Ezért kell, hogy az ember beletanuljon a közösségi életbe. Közben sokat csiszolódik, önismerete mélyül, gyakorolni tudja az engedelmességet, az alázatot. Ezek azok a próbák, amelyeken keresztül kell menni ahhoz, hogy valaki hitelesen a magányos életre vállalkozhasson. Erre vonatkozik a közösségi élet kohója.

Kedves Júlia! Úgy gondolom, hogy ez világos jelzés a lelkiismeretében, hogy ne másutt keresse Krisztus igazságát. Teljesen érthető az is, hogy bizonyos okok miatt egy ideig más felekezetben kapott lelki megerősítést. De ez nem ok arra, hogy elhagyja azt az egyházat, amelyben keresztelésétől fogva szintén sok kegyelmet kapott, csak akkor még azokat nem fogta föl. Még ha kapott ott sebeket is. A sebek, amelyeket kapunk, mindig Krisztushoz köthetnek, s erre törekedni is kell. A szentgyónást is csak a katolikus egyházban kaphatja meg. Javaslom, hogy éljen is ezzel, és természetesen az Eucharisztiával is. Semmi emberi vígasztalás nem ér föl azzal, amit Krisztus ezeken a szentségeken keresztül nyújt nekünk.

Higgye el, van jó megoldás. Szó sincs arról, hogy Önt az egyház sarokba szorítná, hogy az egyház nem irgalmas. Természetesen különleges az Ön helyzete, de nincs lehetetlen helyzet. Istennek mindig van jó megoldása. Lehet, hogy az emberileg nem tökéletes, de a körülmények és sok más tényező figyelembevételével mégis az adott helyzetben a legjobb megoldás lehet. Azonban az, ami Önnek megoldás, nem biztos, hogy másnak is az. Higgadtan, bizalommal, Isten és az egyház iránti szeretettel és nyitottsággal lehet megtalálni a jó megoldást. Javaslom, hogy beszéljenek erről, lehetőleg a férjével közösen egy megbízható, bölcs lelkiatyával, és vele együtt alakítsák ki, hogy mit helyes tenni. Ha részletesebb választ szeretne kapni, akkor írjon nyugodtan a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.