A kérdését értem, a panaszát kicsit kevésbé, de arra is megpróbálok mondani néhány gondolatot. Váci Mihály is megírta, hogy "a jó szándék kevés..." Nem elég, ha jó szándék van bennünk, s aszerint cselekszünk. A jó szándék ugyanis sokszor nagyon is szubjektív dolog. Könnyen lehet, hogy úgy gondolom, úgy érzem, hogy helyesen cselekszem, de annak az eredménye valójában kárt okoz. Mondok egy (életből vett!) példát. A nagymama nem hajlandó bevenni a gyógyszert, mert inkább Jézussal akar egyesülni a szenvedésben. Ez szép törekvés, ám emiatt olyan állapotba kerül, hogy az egész család szenved tőle. Ő lehet, hogy nemes fölajánlásnak érzi a tettét, de közben az egész család szenved a következményeitől, s végül már ők szednek be nyugtatókat. Hogy mit is tegyünk, hogy a jóra törekvésünk valóban áldásos legyen? Ehhöz kell az imádság, az Istennel való állandó kapcsolattartás. No, és a lelkivezetés, a külső támasz. Erre mindnyájunknak szüksége van. Nem csak az említett nagymamának, hanem minden törekvő keresztény embernek. (Valójában minden embernek.) Hogy az ismerősei mit miért tanácsolnak Önnek, azt nem tudom megítélni. Ha úgy érzi, jobb, ha megszakítja a kapcsolatot, ez lehet jó döntés is. Csak harag, sértődés, gyűlölködés ne legyen benne! Ez viszont nagyon fontos. Ha pedig történetesen az utcán köszöntik, arra mindig válaszolni kell. A köszönést sohasem szabad válasz nélkül hagyni, ez nagyon fontos alapelv. Még akkor is, ha forr a vérem az illető miatt. Ennyit mindenképp meg kell tudnom tenni, hogy fogadom a köszöntést. S ha nagyon errős ellenérzések vannak bennem a másikkal szemben, akkor pedig legjobb, ha imádkozom érte. Ettől nem múlik el az ellenérzés, de az imával sokat csillapulhat a lelkem, és valóságos kegyelmet tudok közvetíteni a másik felé is.

Hogy hogyan viselkedtek az állatok a Paradicsomban, ezt nem tudjuk, de akkor még béke volt. Isten tervében bizonyosan nincs benne az erőszak, az ölés. Azt tudjuk, hogy a messiási időt Izaiás próféta úgy írja le, hogy akkor az állatok is mind békések lesznek, egymás barátai: "Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen." (Iz 11,6-9) Mondhatjuk, hogy valamiképpen ez is az ember bűnének az átka, még ha nem is látjuk át pontosan az összefüggését. A föld szembefordul az emberrel: "... a föld átkozott lesz miattad (Ter 3,17). Tehát a föld is megváltásra szorul, nem csak az ember. De nyilván nem az ember nélkül. (Róm 8,19)

Hogy is gondolhat válásra? Nem tekinthet a férjre úgy, hogy azért kell, hogy legyen gyermek! Az Ön családja elsősorban a férje. Ha Isten megáldja majd Önöket gyermekkel, az nagy ajándék lesz. De most egyelőre a férjével kell foglalkoznia, vele kell a családot kialakítani, megélni. Különben félő, hogy majd a megszülető gyermekekkel sem fog tudni családot kialakítani. Lehet, hogy azért várakoztatja meg most Önt a Teremtő, hogy először a férjét, a házastársi kapcsolat szépségét, az ebből kibontakozó család értékét ismerje föl, értékelje hálával. Ha ebben előrelépett, akkor érkezik majd a várva várt gyermek. Ne a jövőre figyeljen, hanem a jelenben éljen! Ne az ajtót lesse, hátha belép valaki, amikor ott van Önnel a szobában a szerető társa! Ha őt most nem veszi észre, nem értékeli, akkor aki majd bejön azon az ajtón, őt sem fogja tudni értékelni, legalábbis egy idő után. Mesterséges megoldásokkal se kacérkodjék! Az csak olyan, mint az áldás, de valójában nem az. Ez is menekülés lenne attól a helyzettől, amire utaltam. Szeresse meg nagyon a férjét, s majd utána fogja tudni igazán szeretni a gyermekeit is.

Bevallom, nem tudok pontos választ adni. Ha jól értem, az idézett mondat arra a kérdésre keresi a választ, hogy Jézus Krisztus testének ereiben csörgedező vérnek milyen viszonya volt az Isteni Igével, vagy ha úgy tetszik, annak személyével. Erre minden bizonnyal helyes válasz az, hogy közvetett és nem közvetlen. Csakhogy ebben az állításban szinte minden szót külön meg kellene vizsgálni, értelmezni, hiszen azoknak többféle értelmezése is lehetséges: emberi természet, szerves, összetevő, közvetlen/közvetett, stb. Nem beszélve magáról az Isteni Ige Személyéről. Erre tehát semmiképp sem vállalkozhatom. De nem is látom értelmét. Nem visz közelebb Isten megértéséhöz, ha ezt az inkább fizikai kérdést vizsgálgatom. Önmagában érdekes lehet, de én sem teológiai sem lelki jelentőségét nem látom ennek a kérdésnek. De könnyen lehet, hogy ez az én egyszerű gondolkodásom miatt van így.

Ekkora butaságot! Főként a kollégák részéről nem értem, hogy miért tettek szemrehányást, hiszen bárki bármikor megkaphatja a vírust. Lám, még beoltott állapotban is. Nyilván ilyenkor már sokkal kisebb a veszély a súlyos megbetegedésre, tehát nagyon jól tette, hogy beoltatta magát. Dehát az illető személynek is miért kell emiatt elkeserednie? Azt gyanítom, hogy e jelenség mögött egyéb emberi gyengeségek is meghúzódnak. Félő, hogy a munkatársaival való kapcsolatában egyébként is vannak nehézségek, illetve a saját önértékelésében is lehetnek hiányosságok, hogy ilyen csekélység miatt öngyilkosságra gondol. Azt remélem, hogy a szíve mélyén azért ezt ő sem gondolta komolyan, csak elkeseredésében mondott ilyen csacskaságokat. Az viszont nagyon jó, hogy Ön ott állt, ott áll mellette. Természetesen imádkozom is érte, és Önért is, hogy tudjon továbbra is segítségére lenni a barátnőjének.

Át lehet, ennek megvan a módja, de általában azt szoktuk tanácsolni, hogy ne váltsunk rítust. Hiszen a katolikus egyházon belül lehetőségünk van mindkét rítusban gyakorolni a hitünket. Ahhoz igen nyomós indok kell, hogy valaki kérelmezze a saját püspökénél a rítusváltást. Ha a saját püspöke mérlegelés után hozzájárul a rítusváltáshoz, akkor a befogadó püspök már meg szokta adni a befogadási engedélyt.

Kedves Sándor! A biblikusok fölhívják a figyelmet arra, hogy bár abban az ószövetségi szövegben, amelyet Jézus idézett Izaiás könyvéből, valóban így szerepel az Úr eljövetele napjának jövendölése, hogy "hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját" (Iz 61,2), ő azonban a bosszúról szóló részt már nem olvasta föl, előtte hagyta abba a felolvasást és összetekerte a tekercset. Bár Izaiás jövendölése is vigasztalásul szolgál, mert így folytatja: "hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és koszorút adjak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket..." mégis az ószövetségi gondolkodásban erősen jelen volt, hogy amikor eljön az Úr, akkor az mégiscsak a leszámolás ideje lesz, és a vigasztalásnak az is része, hogy Isten vagy az általa küldött Messiás a választott nép ellenségein bosszút áll. Jézus ezt már nem idézte, Jézus már nem beszél bosszúról. Abban a korban ezt a szakaszt a messiási időkre értelmezték, úgy tartották, hogy Izaiás ezzel már arra a napra utal, amikor eljön a Messiás. Ezért volt olyan nagy jelentőségű és bátor folytatás Jézus részéről, hogy amikor fölolvasván ezt a messiási napokra vonatkozó szöveget, kijelentette, "Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok" (Lk 4,21). Ez tehát a beteljesedés napja. Amit mi ma nyilván másként értelmezünk, mint a zsidók. Mert eljött a Messiás, akit vártak, de másfajta beteljesedést hozott. Az új szövetséget hozta, amellyel még nem érkezett el sem a világvége, sem a zsidó nép tökéletes megdicsőülése - mint sokan remélték. Mi már a beteljesült időben élünk (Gal 4,4), de még dolgoznunk kell az üdvösségünkön. Ezt így rendelte Isten, erre senki nem számított. Ez még bizonyos értelemben nekünk is meglepetés, mert máig nem könnyű fölismerni, elfogadni, hogy már a beteljesült időben élünk, de még nincs itt a végső beteljesülés. Az Egyház a "már igen" és "még nem" feszültségében él, és élünk mi is. Az Úr kegyelmének esztendeje, vagyis ideje tehát már eljött, és ez nem a bosszú ideje. Jézus itt van közöttünk, árasztja ránk a Szentlélek kegyelmét.

Jó reménységgel lehet bízni abban, hogy két oltás után talán már nem lesz olyan súlyos a betegség lefolyása. Ezzel párosul most, ha jól értem a lelki bánata is, hogy akikben bízott, azoktól most nem kap támaszt, segítséget. Főként azért imádkozom, hogy ebben a magányos szomorúságában találjon rá az Úr édes vigasztalására. Őhozzá forduljon, aki mindig megértő és mindig készségesen segít. Talán a betegség is hozzá fog járulni, hogy mind fizikailag, mind lelkileg gyengének érezvén magát, jobban az Úrhoz fordul, többet imádkozik. Nagyon tanácsolom, hogy vegye elő a Zsoltároskönyvet. Ott sok imádságot talál, melyet betegségtől szenvedő emberek írtak 2-3 ezer évvel ezelőtt. De Istent dicsőítő és hálaadó imákat is talál benne. Igen, imádkozom Önért, s most Ön is egy kicsit többet imádkozzék. S az Úr jobbra fogja fordítani helyzetét, mintha nem történek volna meg ezek a bajok.

Azt javaslom, hogy többen együtt keressék föl a plébános atyát, és mondják el neki ezeket a dolgokat. Ha nem teszik meg, ennek a rossz helyzetnek Önök is felelőseivé válnak. Hogy aztán a plébános atya mit tesz, azt őrá kell bízni. Persze, segíteni is kell neki a helyzet megoldásában. Át kell gondolni, ki fog vállalkozni a sekrestyési feladatkörre. Hiszen ezzel is együtt jár a dolog. Ezt is beszéljék meg egymás között. De első lépésként az atyával beszéljenek. 0. lépésként pedig imádkozzanak, hogy a Szentlélek vegye kézbe az ügyet! S imádkozzanak ezért az illetőért is!

Drága testvérem! Most csak annyi történt, hogy elfogyott a türelme. Naponta elfogy, tudom, de most valahogy bele is fáradt ebbe a nagy feladatba. Nem is csoda, teljesen érthető, ha egyedül kell vinnie ezt a terhet, s most, amint mondja, az intézményi keretek sem segítenek. Így valóban nagyon nehéz lehet. Javaslom, hogy valóban minél hamarabb részesüljön szentgyónásban, szentáldozásban. S utána is ez legyen az energiaforrása, a támasza. Minél gyakrabban áldozzon, és a gyónásai is lehetnek gyakoriak, erőt ad ugyanis. Viszont szó sincs arról, hogy Ön emiatt halálos bűnben volna. Még az sem biztos, hogy bűn az Ön részéről, ha fölemeli a hangját. Hogy kezet is emelt, ez persze, nem jó, de ez is inkább Önnek fáj, saját magának okoz lelkiismeretfurdalást. Az Ön életének hatalmas értelmet ad ennek a gyermeknek a gondozása, nevelése. Lehet, hogy vannak, akik haszontalanul élnek, mert csak végzik a hivatali vagy egyéb munkájukat, az ott keresett pénzből építgetik az egzisztenciájukat, elmennek nyaralni, stb., de ez önmagában még nem értékes élet. Amit Ön tesz a gyermeke mellett, még ha nem is tudja azt tökéletesen - ki tudná?! -, önmagában óriási érték. Úgyhogy csak folytassa ezt a küzdelmet, akár a gyermek fejlesztése akár a saját lelkiéletének fejlesztése érdekében. Természetesen imával is kísérem Önt, de Önnek is legyen minden napi imádsága, amelyben dicsőíti Istent, hálát ad neki, és bűnbánata mellett kéri is tőle a további erőt!

Kedves Teo! Ön már el is indult ezen az úton. Nem visszafordulni kell, hanem továbbmenni, csak megfelelő irányban. Azt már fölismerte, hogy vannak magatartásminták, amelyeket nem szeretne követni, mégis, mintegy rátapadnak, tetteit irányítóvá válnak. Az a helyzet, hogy ez mindnyájunkkal megtörténik, de a legtöbb esetben észre sem vesszük. Hogy Ön ezt tudatosította, sőt, mintegy kikel ellene, szeretné másként formálni, ez már nem kis lépés ezen az úton. A következőt javaslom. Ne a jelenség ellen küzdjön, mert az sziszifuszi munka volna, értelmetlen energiapazarlás. Sok dolog van, ami ránk rakódik, amelyekkel együtt élünk, de nem tudjuk, hogyan, mikor szegődtek hozzánk. Ezzel még nem veszítjük el az önazonosságunkat. Ezek, ha úgy tetszik, beépülnek az életünkbe. De tegyük hozzá, csupán a felszínt érintik. Nincs ezzel semmi baj. Amit tegyen, hogy jól különítse el, hogy mi az, amit viszont nem szeretne beépíteni, szóhasználat, mozdulat, netán valamilyen szokás, hogy ezek ne váljanak megszokássá. Miközben ezt tudatosítja és e néhány - nem több, mint három, négy - dolog ellen fölveszi a küzdelmet, e folyamat közben a magatartása mintegy önmagától is egyre tudatosabbá válik. Az elhagyandó szokásokkal pedig úgy tud leszámolni, hogy mást illeszt be a helyére. Ha egy rossz vagy csúnya kifejezés, rendszeresítsen helyette másikat. Ha mozdulat, tegyen helyette valami mást. Ha szokás, helyettesítse valami egyéb dologgal. Tehát ne csak levetkőzni akarja ezeket, hanem önmagát formálni helyette valami másra, értékesre, amellyel szívesen azonosul. Az ilyen törekvés eredménye lehet például a választékosabb beszéd, olyan szófordulatok elsajátítása, szokásszerű használata, amelyet az irodalmi nyelvből vesz át tudatosan. Eredménye lehet a fegyelmezetebb magatartás. Ez pedig sok minden egyébre is hatni fog, még a lélekállapotra is visszahat. Tehát már elindult, haladjon tovább ebben az irányban. Először vizsgálja felül önmagát, tetteit, szavait. Válasszon ki ezek közül néhányat, amelyeket tudatosabban akar kezelni. Utána aztán majd szépen folytatódni fog ez a sor az egyre tudatosabb, egyre krisztusibb élet felé. Föltéve, ha a legfőbb értéket Ön is a krisztusi életben látja. Mit remélek is tiszta szívből.

Azt látom, hogy Önnek nem annyira a saját nemét nehéz elfogadni, hanem inkább saját magát. Mindenekelőtt ezen kell dolgoznia, hogy elfogadja, hogy megszeresse önmagát. Hogy látja a hibáit, önzés, erőszakosság, durvaság, ez már jó. Csak mivel önelfogadási hiányosságai vannak, ezért ez az önostorozás valójában nem segít. Létezik egy ilyen belső párbeszéd: ?Tudom, hogy el kellene magamat fogadnom, de képtelen vagyok rá, s erre jó érvként jönnek a saját gyöngeségeim, amelyekre hivatkozva hitelesítem, mintegy jogossá teszem, hogy nem tudom magamat elfogadni.? Ez önbecsapás. Ezért, bár más esetekben jó az, ha az ember látja, ismeri, beismeri a hibáit, de Önnek nem erre kell törekednie, hiszen ezt már túlzásba is viszi. Viszont nagyon is jó helyen keresi a megoldást. Igen, ott van, ott él Önben Krisztus, és nagyon boldog odabent. Mert nagyon szereti Önt. Nem azt nézi, hogy ez egy szennyes ház, ahol nem jó lakni. Azt nézi, hogy ez egy kedves leány, akit nagyon szeret, úgy ahogy van, és nagyon örül, hogy a közelében, hogy a lelkében lehet. Ezen mindenképp érdemes elmélkednie, mert ez így van, s ha ezt elfogadja, belátja, akkor már egy lépést tett, hogy szeresse a lelkében lakó Urat, és vele együtt szeresse azt, akit ő szeret vagyis Önt, saját magát. Ezen a fontos alapvetésen túl nyugodtan kérjen pszichológiai segítséget. Vannak nagyon jó eszközök, terápiák, játékok, amelyek segítenek a helyes önismeretben, önmagunk megszeretésében. Azért is van erre sok megoldás, mert nagyon sok ember szenved ám ugyanettől, saját maga elfogadása és szeretése hiányától. Úgyhogy nincs ebben egyedül. Majd csak mindezek után érdemes beszélgetni arról a teológiai kérdésről, hogy valóban bennünk van-e Krisztus és hogyan. De ez sem elméleti kérdés, hanem nagyon is tapasztalati. Az tudom Önnek tanácsolni, hogy kezdjen el szeretni. Kezdje el a szeretet iskoláját! Önmaga megszeretésében is nagy segítség lesz, ha törekszik másokat szeretni. Kezdje el egyenként. Válaszon ki valakit, akiben nem könnyű fölismerni Krisztust, aki nem rokonszenves Önnek, és kezdje el szeretni. Először is imádkozzék érte. Aztán imádkozzék azért, hogy Ön meg tudja őt szeretni. Majd tegyen úgy, mintha már szeretné. Szerezzen neki meglepetést, legyen vele figyelmes, hogy mire van szüksége, segítse őt, mintha barátok lennének, stb. Kezdjen el ezen dolgozni. Meg fog lepődni, sikerülni fog. Ha a szeretetet parancsba kaptuk, akkor ez nem lehet lehetetlen, különben nem kérte volna tőlünk Krisztus. Kezdje el szeretni az embereket, ez segíteni fog Önnek abban, hogy önmagát is megszeresse. Nem azért, mert Ön egy szeretetreméltó emberré válik, hanem mert megnyílik Ön előtt a szeretet kapuja, s ezen keresztül képes lesz befogadni Jézus szeretetét. Legjobban az fáj(na) Jézusnak, ha nem hiszi el, hogy ő szereti Önt.

Vajon ez egy általános kérdés a világ megértése végett, vagy inkább személyes bánat kifejeződése az emberi, baráti kapcsolatok elvesztése miatt? Ugyanis nem ugyanaz fogalmazódik meg válaszul az egyik vagy a másik esetben. Ha a világ folyamatait nézzük, akkor látnunk kell az istentelenedés szándékolt és mondhatni, irányított folyamatát. Mondhatjuk, hogy a soha nem látott jólét puhányít el minket: egyre önzőbbek, egyre szívtelenebbekké válunk, s ebben nagy igazság is van. A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet - figyelmeztet minket Jézus. Bár azt is hozzáteszi: aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül (Mt 24,12-13). Ezért talán nem is az a fontos, hogy a világ eseményeinek okait feltárjuk, hanem az, hogy arra megfelelő személyes választ adjunk. Ez pedig a Krisztus mellett való hűséges kitartás minden körülmények között. Ez tehát az egyik válasz. A másik a személyes kapcsolatok kérdése. Vélhetően ezt Ön személyesen is átéli. Hogy miért távolodott el Öntől egyik vagy másik barátja, ismerőse, ennek sok egyéni oka lehet. Erre aligha tudok válaszolni. Ennek kapcsán is inkább tanácsot tudok megfogalmazni. Ne azon bánkódjék, hogy miért van ez így, hanem személyesen tegyen azért, hogy minél kevésbé legyen így. Nyilván nem fog tudni minden magányos embert meglátogatni, megvigasztalni, megsegíteni. De ha mindegyikükön nem is tud segíteni, ez nem ok arra, hogy legalább egy vagy kettő esetében ne kezdje el. Ha saját elmagányosodása fáj, akkor társat Istenben keressen, higgye el, Jézus mindenki másnál jobban meg tudja vigasztalni. Ha mások magányosság okoz szomorúságot, ezen pedig saját tetteivel igyekezzék enyhíteni. Persze, ekkor is érdemes ezeket a tetteket sok imádságba csomagolni.

Ezt így nem tudom megmondani. De azt mondhatom, mint másoknak is, hogy ne csak azt keressük, hogyan kerülhetjük el a bűnt, hanem azt, hogy hogyan tehetünk jót. Mindenképpen jót tesz azzal, ha beoltatja magát, mert ezzel nem csak a saját egészségét támogatja, hanem a járvány terjedésének kockázatát is csökkenti. Azok az orvosok és ápolók, akik erejüket megfeszítve dolgoznak az elkülönített koronavírus osztályokon, azok mind kérik tőlünk, hogy az oltással lehetőség szerint csökkentsük a járvány terjedését, a megbetegedések számát.

Kedves Anna! A pap vagy püspök előtt nem szoktunk meghajolni. Ez nem is szükséges. Sokkal inkább az ikon előtt. A paptól, püspöktől kérhetünk áldást, megcsókolhatjuk az áldó kezét, de a meghajlás az közvetlenül Krisztusnak szól. Az ikon megcsókolása is előbbre való, mint a pap áldó keze. Úgyhogy, ha jelen van akár egy püspök is, előbb a Krisztus ikonhoz menjen meghajolni, megcsókolni, s csak azután az emberhöz. Ha netán az illető klerikus ezen megütközne, az az ő hibája, nem az Öné.