Több tényezőt is említ a soraiban. Ezek valóban veszélyes kockázati elemek. Ugyanakkor emiatt nem lehet alapvetően elítélni, ha valaki pap létére a pszichológiát is megtanulta és alkalmanként alkalmazza is. Mennyire jó az, ha egy pap közben orvos is, vagy elvégezte a pedagógiát! Ebben is, abban is többlet segítséget tud nyújtani a lelki tanácsok és az imádság mellett. Ám az is igaz, hogy a pszichológia szakterülete közelebb áll a lelkiélethöz, szinte súrolja azt, s ezért még nagyobb a kísértés, hogy a pap összekeverje, rosszabb esetben a lelki dolgok elé helyezze a pszichológiai tudását. A szélesebb tudás tehát jelentős támasz lehet, szinte bármilyen területen, de hordozza azokat a veszélyeket, amelyeket Ön is említ vagy legalábbis, melyekre utal.

Igen, a papnak óriási felelőssége van. Olyan nagy, hogy ezt nem is tudná magában, emberileg elviselni. Emberek üdvössége van rábízva. Ennél nagyobb, ennél súlyosabb dolog nincs a földön. Hogy ezzel neki el kell majd számolnia, erre több jelzést is kapunk a Szentírásból, az egyházi tanításokból, a lelkiatyák írásaiból. Természetesen minden embernek megvan a maga felelőssége is ebben, de a fölszentelt papokat éppen azért küldi az Úr, hogy segítse őket ebben a saját felelősségükben. Ha a rossz magatartásával nem segíti, sőt, gyengíti őket ebben a törekvésükben, hát, bizony, ki nem fejezhető, hogy ez mennyire súlyos vétek. Ha viszont a pap követi az Evangélium szavát, ha buzgó, ha imádságos lelkületű, akkor viszont hatványozottan hatékony tud lenni mások lelki életében, mert azt áldja meg sokszorosan az Úr, amit végez a papi munkájával. Tehát emberileg nem kiszámítható dolgok vannak itt. Igen, a kegyelem a saját erőit meghaladó hatalmas dolgokra teszi képessé a fölszentelt papot, de ha ezzel nem él, akkor a ráháruló felelősség is sokkal súlyosabb, mint egy-egy vezetőre, pedagógusra, igazgatóra háruló, akiknek, persze, szintén nagyobb a felelősségük másokért, mint azoknak, akiknek nem vezetői szerepük van az emberi közösségben.

Az évközi 24. vasárnap bibliai részeit olvastuk. Az egész világon a római katolikus egyházban erre a napra ez volt előírva.

Mielőtt megfogalmaztam volna a választ, kicsit utánajártam ennek a dolognak. Ezen böngészés közben találtam rá Papp Miklós atya soraira. Olyan jónak találom, hogy a magam válasza helyett egész egyszerűen idemásolom: Az autogén tréning az érzelmeink háztartásába akar egyensúlyt vinni, melyre nagy szükségünk van, hiszen sokkal komolyabban vezetnek minket az érzelmeink, mint korábban a túl racionális tudományok alapján gondoltuk. Minden embernek szüksége van egyfajta ?iskolázottságra? az érzelmei területén, s ehhez érdemes a tudomány eredményeivel élni. Azonban e témában az Egyháznak nem csak annyi mondandója van, hogy dicséri az őszinte tudományos kutatást. Tágabban is érdemes ránézni a kérdéskörre. Először is mindig örülünk, ha egy hívőnek igénye van a többre, ha szeretne egyensúlyt az érzelmei világában. Ám kérdezem: a hívő vajon elég alaposan körülnézett-e az (Egy)háza táján? A korábbi korok embereinek nem voltak hasonló gondjai, s a tapasztalatok összesűrűsödése nem csapódott ki ma is használható módszerekké? Az Egyházban a Lélek kreativitásától és inspirációjától vezetve pazar meditációs technikák, feszültségoldó módszerek, depressziót és agressziót kezelő módszerek fejlődtek ki kétezer év alatt. Vajon a taizei-i énekek monoton dúdolása, a bizánci Jézus-ima lélegzetvétellel összekapcsolt imádsága, a rózsafüzér tudatos egyszerűsége nem érhet el olyan eredményt, mint egy-egy autogén tréning? A kereszténység pazar szimbólumai nem tudnak úgy elmélyíteni, mint a szimbólumterápiák? A kereszténység művészeti alkotásai, bibliai drámatörténetei, zenei alkotásai csak úgy felválthatók modern relaxációs technikákkal? Az egyént tehát bíztatjuk, hogy ismerje meg a saját kereszténysége gazdag világát, kincseit is, ne csak a tudományok szekularizált módszereit. Ha az Egyház hivatalos álláspontját keressük, akkor érdemes elolvasni a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről szóló rövid dokumentumát. A Hittani Kongregáció a testi és a pszichés módszereket el tudja fogadni, ha azok valóban a testi-pszichés ellazulást, feszültségoldást idézik elő, de ezeket csak ?pszichofizikai előkészületnek? tartja az imádsághoz. Nem lenne az rendben, ha valaki autogén tréninget gyakorolna naponta 2×20 percet, de az imádságot letudná egy Miatyánkkal meg két zsoltárral, és ja, egy bibliai mondatot is elolvasna? Semmilyen pszichoterápia vagy relaxációs módszer nem pótolja a lelki életet. Összegzésképpen én teszem hozzá: nem találtam semmi ideológiai hátteret az autogén tréning leírásában. A szakmai leírása azonban annál meggyőzőbb. Tehát szabad és érdemes is élni vele. De megfontolandó Miklós atya meglátása is, hogy legalább annyit tréningezzem a lelkemet is, mint a pszichémet.

Testvérileg figyelmeztetem, kedves Balázs, hogy amikor ilyen gondolatok kerülgetik az embert, hogy "annyira nagy szükség volna remetére, s milyen kár, hogy nincs rá vállalkozó", akkor ez akár arra is utalhat, hogy a Szentlélek éppen az Ön lelkét készíti erre az elkötelezett Krisztus-követő életre. No persze, ez azért nem teljesen biztos, csak szólok. Hogy mit tehetünk azért, hogy legyen magyar Áthosz? Sokkal komolyabban kell vennünk saját lelkiéletünket. Szomorú tény, hogy a templomba járó, imádkozó keresztények között is a legtöbben a kényelmes kereszténységet választják, langyos hőfokon élik meg a Krisztushoz tartozásukat. Félő, hogy ebbe a csoportba mi ketten, Ön és én is beletartozunk. Föl kell mérnünk, hogy Isten mit kér, mit kínál nekünk, nekem személy szerint, és azt teljes odaadással követni. Nincs más módja a környezetünk kereszténnyé tételének, mint az, hogy magunkat tesszük igazi kereszténnyé. Ha ez sikerül, akkor ennek lesz hatása másokra is.

Szó sincs róla. Az efféle jelentéktelen hibáknak semmi jelentőségük sincsen. Ráadásul, ha jól értem, a tévedésével nem is közelebbre helyezte a legutóbbi gyónást, hanem véletlenül távolabbra. (Általában arra van késztetése az embernek, hogy ne vallja be, milyen régen gyónt.) Szóval, semmi baj, minden rendben van. Viszont javaslom, hogy egy hónap múlva újra menjen gyónni. Akkor már lassan rögzül majd, hogy havonta végzi a szentgyónását.

Nem igazán segít egy döntésben, ha csak azt mérlegelem, hogy egy cselekedet bűn-e vagy nem? Az így föltett kérdés mit segít? Ha bűn, nem teszem meg, ha nem bűn megteszem? A tetteink mérlegelésénél ez nem elégséges. Nem is merem kimondani, hogy a választáson nem részt venni bűn. Ez túlságosan erős erkölcsi ítélet lenne. Mégsem javaslom ezt a választást. Tudniillik, ez is egyfajta választás. A választásból kimaradni nem lehet. Ez fizikai képtelenség. Ha nem megyek el szavazni, ez is részét képezi a választásnak. Ezzel hozzájárulok ahhoz, hogy mások döntsenek helyettem, tehát mások döntését erősítem. Valamilyen döntés mindenképpen lesz. Ha nem szavazok senkire, akkor ezzel azokat erősítem, akikre nem szavaztam. De ez nem csak matematika, s főként nem az. A szavazás rendszere felelőssé teszi az egész társadalmat, annak minden tagját. Ennek felelőssége alól nem lehet kibújni. Nem menekülhetünk el a mérlegelés feladata elől. A tanácsom, hogy ha nem látok olyan pártot, akit jónak tartok a vezetésre, akkor legalábbis a kisebb rosszat válasszam. Azzal valamelyest közelebb tudom vinni a választás eredményét ahhoz, amit én szeretnék. Mert ha a nagyobb rossz győz, és én kimaradtam, akkor azt segítettem. Nem javaslom tehát, hogy kimaradjon. Mérlegeljen, imádkozzék, és szavazzon arra, aki legalábbis az Ön megítélése szerint kisebb rosszat tesz a nemeztünknek, a jövőnknek. Ha mással nem, ennyivel tudja segíteni az országunkat. Ez még mindig jobb, mint ha nem segíti.

Kedves Anna! A biblikusok azt mondják, főként Jézus működésének kezdetén mondta, hogy ne beszéljenek a csodákról. Később már nem mondta ezt, amikor már teljesen ismertté lett a személye. S valóban, ahogy mondja, minden bizonnyal el akarta kerülni, hogy ezek a csodák tegyék őt híressé. Nem ezt volt vele a szándéka. Tudta, hogy az emberek erre jobban kiváncsiak, pedig ő az Evangéliumot akarta hirdetni, nem a csodákat szaporítani. Volt olyan helyzet is, amikor kifejezetten mondta tanítványainak: "Vigyétek hírül, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel" (Lk 7,22). Persze, ez ekkor még a börtönben lévő Keresztelő Jánosnak szólt. Mindenesetre ékes példa arra, hogy Jézusnak nem minden helyzetben az volt a szándéka, hogy ne beszéljenek a csodáiról.

Nyilván sokkal nehezebb a gyermek vallásos nevelése úgy, ha csak az egyik szülő veszi komolyan. Ugyanakkor már az is nagy dolog. S ha ez az apa, akkor pedig különösen. Ha az édesanya ritkábban akar menni templomba, szerintem hagyja, ne erőltesse ezt. Ne éreztesse vele, hogy ezt Ön elvárná. Úgyis tudja. Hagyja meg őt szabadon. Persze, azért imádkozzék minden nap, hogy egyszer a felesége is fölismerje, milyen csodálatos az Úrral élni. Sok példát láttam már, hogy a házastárs kiimádkozta a társa megtérését. Ami a kislányt illeti, leginkább arra törekedjék, hogy vonzó legyen számára a templom és az imádkozás. Ha kicsi még a leányka - úgy sejtem, igen - akkor egyáltalán nem kell erőltetni semmit. Értse meg, hogy ez az élet rendje, szokjon bele. De nem kényszerítéssel, hanem természetes módon odavinni, belevinni. A templomban azt tanulja meg, hogy ez különleges hely, ahol főként azért kell csöndben maradni, hogy másokat ne zavarjunk. De azért szaladgálhat is, amikor csak lehet, hadd érezze jól magát ott. Az is jó érzés neki, hogy az édesapjával van. Ön ott imádkozzék minél buzgóbban, nem kell tanítgatnia a gyermekét a jó magaviseletre. Persze, tanítsa meg keresztet vetni, metániát végezni, gyertyát gyújtani. Amikor már tudja mondani, tanítsa meg az imákra. Ha görögkatolikus, akkor főként a szokásos kezdetre (Mennyei Király, Háromszorszent, Miatyánk). De a templomban lehetőleg ne fegyelmezgesse a lányát. Akkor majd nem fogja szeretni azt a helyet, meg Ön sem imádkozik igazán, s így a lánya is Önt nem imádkozni, hanem fegyelmezni látja. Azt viszont mindenképp jó volna kialakítani, hogy a lányával kivétel nélkül minden vasárnap elmenjenek a templomba. Kérje meg a feleségét, hogy ebben segítse. Természetessé tud válni az is, hogy az édesapa megy a gyermekekkel a templomba, de az édesanya otthon marad valamiért. Ez is kezelhető, csak ne akarja lebeszélni a gyermeket a templomról, az nagyon nehézzé tenné a dolgot. Viszont addig ne menjen el az imádság, hogy sírás legyen belőle. Ha ellenkezik a kislány, akkor üsse el a dolgot tréfával. Lehetőleg ne maradjon meg az, hogy engedetlen volt, és "ő győzőtt". A tréfa, a móka ilyenkor sokat segít. Ha kacagjon sokat az a kislány! (Megjegyzem, még többet fog kacagni, ha majd lesz sok testvére. Isten szeretetéről is többet fog tudni, ha sok oldalról veszik majd körül az őt szerető emberek, családtagok.)

Amennyire látom, ma nagyon könnyű állást találni. Persze, ideálisat, pont olyat, amit szeretne az ember, azért nem biztos. De munkalehetőség az van, hála Istennek. Előtte mindenképpen imádkozzék, ne csak az álláskínálatokat böngéssze. De biztosan találni fog. Az ilyen helyzetek jó próbatételek a bizalomra, ráhagyatkozásra. Ilyenkor ezt lehet gyakorolni. Bízzon, higgyen, imádkozzék, és persze, keressen!

A váci egyházmegyében dolgozik egy nagyon tapasztalt lelkiatya, Tóth András. Ő igazából az ottani atyák lelki támasza. Bármelyik atyát megkérdezi, meg tudja mondani az elérhetőségét.

Ez az alap. Lehet ennél szigorúbban is megtartani, de a hústól való tartózkodás az előírás.

Ezt a lelkiatyja tudja legjobban megmondani Önnek. Én azt tanácsolom általánosságban, hogy ne féljünk áldozatokat hozni a lelkiéletünk érdekében. Ha valaki azt mondaná Önnek, hogy ha minden hónapban elutazik az ország legtávolabbi végébe, és onnan lehetőleg még aznap vissza, akkor minden egyes alkalommal kap 100 ezer forintot, akkor vajon megtenné-e ezt az utat? Biztosíthatom, hogy sokkal többet nyer az életében a lelkiatyával való rendszeres kapcsolattartással, mint ha havonta ekkora összeget kapna. Telefonon is lehet beszélgetni, de az nyilván nem tudja ugyanazt nyújtani, mint a személyes találkozás, amelyet megtervez, amelyért időt, pénzt, energiát áldoz. Ráadásul telefonon keresztül nem lehet gyónni. Persze, az nem feltétlenül része a lelkivezetésnek, csak ez is egy hátrány a telefonon való kapcsolattartásnak. Attól ne féljen, hogy a lelkiatyát terheli. Ez a feladata, hogy rendelkezésre álljon. Ha a kérése nem túlzó, tehát, hogy havonta egy fél órára, esetleg egy órára találkozzanak, ezt valószínű elfogadja. Persze, akkor ennek a fél vagy egy órának nagyon intenzívnek kell lennie, készülnie kell rá, a valós kérdéseket föltenni, s nem hétköznapi csip-csup bánatokkal terhelni a lelkiatyát.

Ha "gondolkodik a papi pályán", ez még csak nagyon zsenge megjelenése a hivatásnak. Ezen a ponton még nem azzal kell törődni, hogy megvan-e az alkalmassága vagy nincsen. Most még sokkal inkább befelé figyeljen és ne annyira a külső elemekre. Erősítse, mélyítse kapcsolatát Istennel, hogy megtanulja minél tisztábban meghallani az ő hangját, fölismerni és követni az ő akaratát a hétköznapi életben. Ha ugyanis nem ezen dolgozik, hanem gondolataiban töpreng, hogy mi is volna jó az életében, akkor könnyen elmehet a lényeg mellett. Az, hogy valaki nem tud autót vezetni, még nem teszi alkalmatlanná a papi szolgálatra. Tény, hogy általánosságban véve sok olyan feladat van, amelyhez szükséges az autóvezetés, de számtalan olyan is van, amelyhöz ez nem kell. Úgyhogy ezzel most egyáltalán ne foglalkozzék. Sokkal inkább a lelkiéletének a mélyítésével: napi imádság és szentírásolvasás, rendszeres szentségi élet (havi gyónás, rendszeres, akár napi áldozás), lelkiatyával való gyakori, rendszeres találkozás. Ezek azok, amelyek nélkül nem fog fejlődni, megerősödni a papi hivatása. Aztán majd, ha oda kerül a dolog, hogy mégis ebben az irányban érzékeli az Úr hívását, akkor szépen minden ehhöz az isteni akarathoz fog igazodni.

Szóljon neki valaki négyszemközt. Ha nem hallgat arra az emberre, akkor ketten vagy hárman keressék föl, és beszélgessenek el vele. Ha őrájuk sem hallgat, akkor értesítsék erről az esperes atyát. Egyébként nagy valószínűséggel, ha ilyet tesz az atya, akkor annak mélyebb háttere van, valami egyebet rejteget, amellyel nem tud, nem mer szembesülni. Tehát segítenek neki azzal, ha megpróbálják a jelenséggel szembesíteni, szeretettel figyelmeztetni.